Csokis igazság Misa~chanról

Csendes félmosollyal az arcomon emésztgettem a hallottakat. Vagyis hasonlítok néhai nővéremre, aki azonban már a lelkek világában sem él, szóval esélyem sincs, hogy megtaláljam. Pedig nagy a valószínűsége, hogy a megható testvéri újratalálkozást egy méretes pofonnal nyitottam volna, amiért magára merte hagyni Shiont és engem. Nem mintha hiányzott volna oda nekünk... Az elmondottak alapján nagy a valószínűsége, főleg, mivel egyfajta vér csörgedezett az ereinkben, hogy viszonzásként én is kaptam volna egy orbitális méretűt.
Nem hagyhattam, hogy az arcomon akár a legkisebb érzelmem is meglátszódjon. Pedig egy hatalmas gombóc telepedett a torkomba, és valamiért hiába akartam, nem volt hajlandó elhúzni onnan a csíkot. Szóval parancsoltam magamnak, és a könnyezős, elérzékenyülős jelenetet csak magamban élve meg, enyhe félmosollyal, kissé magamba zuhanva ültem néhány percig az asztalnál. Még a csokimról is elfelejtkeztem néhány pillanatra. Shion, és a nem ismert nővérem kísértettek egy kicsit. Végig futott a fejemen ezernyi "Mi lett volna ha..." gondolat. Aztán a Róka kivételesen igen bölcs tanácsára hallgatva, nem mentem komolyabban ezekbe bele. Ehelyett inkább az előttem ülő alakot kezdtem el újra tanulmányozni, mintha most látnám először.
Amikor megkérdeztem Misaki~chanról, először megijedt a kérdésemtől, teljesen zavarba jött, majd belemerült a mesélésbe. Úgy tűnt, mintha el is felejtkezett volna rólam. Ahogy mesélt, és persze amit mesélt, mitha nem is nekem címezte volna. Ekkor telepedett a mosoly az arcomra. Majd amikor magához tért, a totális zavara visszatért. Hirtelen végig szaladt az agyamon, hogy olyan élete volt ennek a fiúnak, amilyen nekem is lehetett volna neesan mellett. Félre értés ne essék, nem irigyeltem, nem voltam rá mérges, se féltékeny, semmi ilyesmi. Inkább csak mint tény fogalmazódott meg bennem. Hogy vajon velem is ilyen lett volna. Igaz a Shionnal töltött éveket-életet semmiért nem cseréltem volna el.
- A többiekről lehet tudni valamit? Mármint akik még veletek éltek - szólaltam meg végre. Eltűnt a gombóc, rendbe jöttek a szemeim és nem akartak már ereszteni mindenféle gyanús levet... Sőt, egy szívből jövő mosolyt is tudtam varázsolni hirtelenjébe. Büszkén újra górcső alá vettem Risu~chant, hisz valamiért úgy sejtettem, hogy megint zavarban lesz... Én már a nehezén minden valószínűség szerint túl voltam. Nem ismertem a nővéremet, így aztán ennél komolyabb gyász nem is tellett tőlem. Sajnálni sajnáltam ezt a tényt, de mivel nem lehetett ezen már változtatni, így nem emésztettem magam ezen. Viszont ezek az emberek, akik Misaki~channal éltek, ők érdekeltek. Kíváncsi voltam rájuk, hisz Misa~chan nélkül talán Shiont sem ismerhettem volna meg, és hálás voltam ezért az egyért neki. Végtelenül hálás. Szóval kíváncsi lettem a többiekre is, hisz Misaként nem is, de talán saját magamként én is a segítségükre lehetek. Nem ismertem a nővéremet, de bíztam az ízlésében, ami Shionnal sem volt akármi. Szóval kíváncsian vártam a választ, pont Chiruochiba~san szemeibe pislogva. A csoki valahogy még mindig érintetlenül pihent a tányérján.
- Airisu~san - szólaltam meg újra, kissé talán ravaszkás mosollyal. Főleg, hogy ne legyen neki olyan nehéz válaszolnia a kérdésemre - Mindenki ennyire csokoládé ellenes volt a családodban, Misa~chant kivéve, vagy csak te tekintesz ellenségként szegényre? Ha ennyire nem bírod a csokit akkor nekem adhatod... - nem volt önfeláldozás a részemről, hisz kifejezetten megszerettem ezt a mennyeien édes finomságot. Viszont őszintén nem értettem, hogy Risu~san miként tudott ellenérzéseket táplálni iránta...

Megkönnyebbülten nyugtázza, hogy aggodalma a kapitány felé alaptalannak bizonyult. Bizonyára félreértette a viselkedését, ami annyira nem is kellene meglepő legyen, hiszen alig ismeri. Lehet, nála az ilyen pillanatok teljesen hétköznapiak és nincs mögöttük semmi olyasmi, mint amit beleképzelt. Sőt, mintha szempillantás alatt egészen kicserélték volna, újra mosolyogva szólítja meg.
- Elnézést, nem akartam tolakodó lenni – nem is bánja, hogy ezúttal tévedett, örül, hogy nincs semmi baj. Ugyan nem teljesen világos számára, milyen szerepe van annak, hogy átkeresztelték, ennek ellenére nem tiltakozik új, egyletbeli megnevezése ellen. Igaz, a saját nevével is elégedett volt, elfogadja a kapitány által választottat is, ha náluk ez a szokás. Még ha kissé mókásnak is találja, ennek nem ad hangot, úgy sem volt még hasonló beceneve, és ha ezzel örömet okoz, ám legyen.
Első egyletbeli feladatára, ha már felajánlotta a segítségét, természetesen igent mondana, de még levegővételnyi ideje sem marad felelni a felkérésre, a kapitány anélkül is lezártnak tekinti a dolgot.
- Persze, nagyon szívesen megcsinálom – azért mégis szükségét érzi válaszolni a kérdésre, akkor is, ha már kész tények elé van állítva. A tenni-, vagyis rajzolnivalók sorát alaposan megjegyzi, hogy semmi se maradjon le azokból, amiket a kapitány a meghívóra szeretne. Ugyan még nem biztos benne, hogy hogyan is fog ez végül kinézni, de majd megtesz mindent, hogy ne okozzon csalódást már az első rábízott feladatnál.
- Én pedig köszönöm a meghívást – áll fel ő is az asztaltól, ahogy a kapitány indulni készül.
- Mindenképp – biztosítja ezzel, hogy igyekszik majd vigyázni magára, és ha ez mégse sikerülne, feltétlen felkeresi majd a negyedik osztagot. Igaz, eddig nem sűrűn kellett megfordulnia náluk, de örül, hogy már biztosra veheti, egyébként is jó kezekben volna.
- Viszont látásra! – búcsúzik meghajolva a távozó felé. Miután magára marad, el is kezd utána nézni a feladatnak, többször körbejárja a boltocskát. A legegyszerűbb dolga akkor lenne, ha a meghívóra szánt édességek mindegyikéből hazavihetne egy-egy példányt, persze szigorúan tanulmányozás céljából és hogy modellt álljanak a rajzhoz. Igaz, később kénytelen lenne őket elfogyasztani is, hogy azért mégse vesszenek kárba. De hogy ilyen sok mindent ültő helyében képtelen volna befalni, ráadásul a pénztárcája sem engedheti meg neki, kénytelen a helyszínen tartott terepszemlén megfigyeltekből dolgozni. Így is tesz, még jó ideig téblábol a boltocskában, alaposan megfigyelve mindent azok közül, amiket a kapitány a meghívóra szánt. Ahogy végzett az édességek szemrevételezésével, ő is elindul vissza a szállására, hogy késlekedés nélkül nekilásson a feladatnak, még azelőtt, hogy bármi fontosat elfelejtene a tennivalókból. Egyedül a virág az, amit máshonnan kell előkerítenie, de nem esik kétségbe, Shiranui-san kertjében biztosan akad abból is, megvan az elhatározás is, hogy az ügyben később majd fel is keresi a hadnagyát.


//Köszönöm a játékot! //