...:::... OSZTAG KERTJE & VETEMÉNYESE ...:::...

A Juubantai egyik büszkesége, ugyan nem több egy tipikus Japán kertnél, számukra mégis többet jelent. A tavacska mellett egy homokos területen egy kisebb kerti ház van, ahol szép idő esetén nyugodt szívvel tartózkodhatnak az osztag tagjai. A gyönyörű virágoskert kellemes kikapcsolódást biztosít, illetve meghitt sétákra is lehetőséget ad, a sok zöld igazán nyugtató hatást kelt az erre járók számára.


A kert túloldalán kialakított kisebb veteményes, elsősorban ádáz küzdelmekhez alkalmas zöldségeket termelnek meg itt, no meg persze ételekhez hozzávalókat, melyet általában elpostáznak a Gobantai finom ételeket készítő szakácshölgyéhez, mivel az osztag híján van a főzéstudomány terén.

*Miután kómásan felkeltem, kis kitérőt teszek az osztagunk kertjében. Áh, nem volt gond eltalálni, csak ötször tévedtem el. Meg is kaptam hikarikintől a mai napi kioktatás-adagomat. A kikölcsönzött könyvvel kezemben letelepedek egy szép terebélyes fa tövébe, és ott folytatom az olvasást, ahol tegnap este (na jó, legyen éjjel) befejeztem.*
~ Sora, miért nem figyeltél, amikor a kapitányod útbaigazított? ~*kezd rá megint a kardom lakója.*
~ Légyszíves, most egy darabigra tedd takarékra magad. Olvasni szeretnék~*intem csendre Hikarikint, majd ismét a könyvbe mélyedek.*

Reggel Ciara ébresztett, ami azt jelentette, sikerult megint elaludnom. Hiába, ha a cicám nem kapja meg 9-ig a reggeli sétáját, elég morcosan gondoskodik rola, hogy azonnal bepotoljam. Mivel már így is késében voltam, ugy gondoltam nem fogom ezuttal korbejárni vele a várost. Elkészulodtem, majd kiléptem a szobábol. Nagy nehézség volt nem benyitni és ellenorizni, hogy van Sora. Végul csak lehunytam a szemem és ebbol tudtam meg, hogy nincs is a szobájában. A kert felé vettem az irányt, és igyekeztem minnél elobb kiérni a szabad levegore. Talán attol sikerul valoban felébrednem. Már éppen kiléptem volna, mikor Ciara csendesen megszolalt:
-Megint itt van az a lány. Ott ul a cseresznyefa alatt... - ezen kicsit meglepodtem, mivel ritkán ilyen segítokész.
-Sorára gondolsz? Igen...igazad van, o az. Nos ebben az esetben mehetsz! De még mindig nem támadsz meg senkit, és fél ora mulva ott vagy mellettem! - azzal eloldottam a porázt, majd elindultam az elobb látott fa felé. Sora valoban ott ult alatta, és a tegnapi konyvet olvasta. Valoszínuleg nem vett észre, ezért egy kis kohintés után mellé léptem:
-Szia Sora! Látom megtaláltad már a kertet. Ugye milyen szép hely? Én is gyakran jovok ide. na és, hogy aludtál? - elismerem kicsit sokat kérdezek, de legalább van egy beszélgetotársam. Letelepedtem mellé a padra, és probáltam figyelmen kívul hagyni Hikarikin szovegét, amit lenyomott, mikor véletlenul hozzáértem...

- Szia!* köszöntem mosolyogva "anyucinak". A cicája nagyon aranyos szerinem. Itt ül előttem a fűben és kíváncsi szemmel vizslat.*- Nagyon jól aludtam, és nagyon szép ak ert. E a cseresznyefa lett a kedvencem*mondom mosolyogva. Közben olvassa a kedvenc könyvét.*
- Nagyon érdekes ez a könyv, Hitsugaya kapitányt biztos sokan kedvelhették az ő idejében.*jegyzem meg vidáman.*
- Aranyos a cicád. hogy hívják?

Hát ez fura, a legtobb ember enyhén szolva is frászt kap, ha meglát egy 1 méter magas vadmacskafélét maga elott a fuben. Épp ezért kell neki a poráz, anélkul sajnos nem sétáltathatom, mert tekintettel kell lennem a tobbi shinigamira. Na persze, nagy kár, hogy ez fordítva nem igaz. Mindenesetre a tulmozgásos cicám kivételesen nagyon is kíváncsi volt, ezért kezesbárány modra lefekudt elénk a fube. Na igen, ilyenkor senki nem hinné el rola, hogy egy nagy vadász.
-Elismerem, tényleg nagyon szép ez a fa. De én jobban szeretem a kert belsejét, ott el lehet bujni a kíváncsi szemek elol. - mondom mikozben a lábamnál valaki már aludni készul, elméletileg. Nagyon is jol tudom, hogy ilyenkor még messze nem fáradt, csak azt akarja, hogy kényeztessék.
-Na én még nem voltam itt Hitsugaya kapitány idejében, így ebben nem tudok segíteni. Amugy pedig o Ciara, a cica, akirol a kapitánynak is szoltam. Csak elovigyázatosságbol nem említettem meg neki a fajtáját. - mert akkor tuti nem engedélyezte volna. Kozben nem tudok ellenállni neki, lehajolok és elkezdem simogatni a fejét...

//Valojában így néz ki egy karakál: http://i.pbase.com/o4/28/494828/1/59414351.karakal.jpg //

- Én sem éltem akkor, de mekkora mázlista már. Ez nem semmi*mondom, közben a cicát nézem.*-Megsimogathatom?*kérdezem a cicusra célozva. Aranyosnak találom, ahhoz képest, hogy kábé az én magasságomban van, és persze simán agyon lapítana. Néha egy-két falevélr rámhullik a fáról. Logikus, mivel hogy fa alatt ülök. Ölemben a knöyvet lapozgatom, közben a cicát lesem.*
~ Aranyos kis állattka ~*kezdeményezek most kivételesen beszélgetést, hogy ne duzzogjon Hikarikin.*
~ Ja, aranyos lesz akkor is, amikor megtámad? ~*szólal meg a kardom szelleme, és persze naná, hogy kedvesnek sehogyse nevezhető pillantást vet rám. Én persze figyelmen kívül hagyom, ahogy mindig is.*

Ugy tunik tényleg nem fél. Ez nekem csak jo, végre valaki, aki elott nem kell rejtegetnek Ciarát, mert biztosan nem uldozi el a legtávolabbi osztagig (ami ebbel az esetben az elso). Szegény lány, nem lehet konnyu neki, hogy jo ideig ilyen kicsi marad. Így jobban megnézve Ciaránál sem sokkal magasabb. Még jo, hogy ide jott. Néhány osztagban kifejezetten szeretik a kicsiket gunyolni.
-Persze, nem kell félned tole. Ciara nagyon okos, tudja, hogy csak akkor bánthat valakit, ha én kozvetlen életveszélyben vagyok... - mert ezt már az elején leszogeztem neki. Nem kell ide kismilio sérult. -Érdekes figura ugye? Nekem is elég szimpatikus, mivel a korához képest is elég érett, feleloségteljes dontéseket hozott. - a korra nem térek ki, és inkább nem is említem meg Sorának, hogy én akár nagyanyja is lehetnék Hitsugayának, kor szerint...

*Elmosolyodok, mert nagyon is szeretem az állatokat. Óvatosan odanyújtom a kezem a cicus orrához, hogy megszagolhassa.*- Nagyon szép vagy, cicus.*szólongatom kedvesen a cilát. Ha minden jól fog menni, akkor megszagolgatja a kezem, onnantól simogathatom reményeim szerint. Hikarikin fejét csóválva ül mellettem.*
~ Ugyan, nem olyan elvetemült, mint amilyennek látod. ~*mondom neki mosolyogva*
~ Gyerek vagy te nagyon.Mondjuk tíz évesen mi lennél, ha nem gyerek ~*folytatja a szövegelést hikarikin.*
~ Jajj már, olyan maradi vagy! ~*tolom le zanpakutom szellemét.*
- Anyu, majd én is sétáltathatom Ciarát?*kérdezem mosolygova. Még sosem sétáltattam ilyen tündéri állatot, így ki szeretném próbálni*

Kicsit még bizalmatlan volt, de mivel én már jo ideje simogattam a cica hátát, végul csa feloldodott, és o is elkezdte cirogatni. Ciara profi belole, hogy megnyugtassa az embereket. Hiába o néz ki szelídnek, valojában mellette még a legduhosebb ember is bárányka lesz. A nagy kerek szemei, édes pofija mindenkit elbuvol, rajtam kivul (még szerencse, kulonben érdekes helyen élnék). Sora vidám mosollyal kezdte egyre jobban dogonyozni a nagyra nott cicámat. Hát van egy olyan érzésem, hogy mostantol két emberre fog o vigyázni. Mivel hozzáérek folyamatosan, nagyon jol tudom mit gondol. Neki sincs ellenvetése, bár egy kis hátso szándéka igen. Na azt nem lesz esélye kiprobálni.
-Hogyne, naponta háromszor viszem ot el sétálni. Bármikor csatlakozhatsz hozzánk. A poráz valojában csak mutatonak van rajta, ha akarna gond nélkul elráncigálhatni. De nagyon okos, tudja mit tehet meg. - pontosabban tudja velem szemben mit tehet meg. A tobbi valojában nem nagyon érdekli.
-Kérdezhetek valamit toled, Sora? Természetesen ha nem akarsz, nem kell rá válaszolnom. Csak tudod nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy milyen volt a valodi anyukád... - ha Ciara nem lenne itt, ezt a kérdést nem mertem volna feltenni. tulságosan félnék, hogy hiányérzete lesz. A cica természetesen nyugtatja, így nem fogja annyira mélyen érinteni...

- Olyan aranyos cica. Persze, hogy csatlakozok*Ciara nagyon aranyos cica, láthatóan élvezi, hogy kényeztetik. Játszadozásunk közbeni mosolygásom örömteli kacagásba megy át. "Anyu" kérdése hidegzuhanyként ér. Nehezemre esik válaszolni.*- Olyan, mint te. A családban mindenki szerette. Még Nii-san is. Anya és Nii-san hiányzik a legjobban. Nagyon hasonlítasz anyura*válaszolok. Nii-sanra gondolva eszembe jutnak a közös emlékeink.*
~ Na, nehogy eltörjön nekem a mécses, kis pöttöke ~*szól hozzám Hikarikin.*
~ Semmi bajom. Csak hiányzik Nii-san. ~*mondom neki, közben eszembe jut, amikorregelente gyakran ugrottam ki a szobám ablakából, Nii-san mindig elkapott, és vitt suliba. Anyával is rengetegszer megcsináltuk ezt.*
- Miért kérded?*teszem fel a kérdést, közben Ciarát kényeztetem. Láthatóan megérezte, hogy megváltozott a hangulatom, mert odabújt hozzám. Én átölelem, persze nem szorosan.*

Sora elkomorodott, ilyennek sem láttam még. Most vette le a gondtalan kislány mosolygos álarcát és fedte fel a valodi érzéseit. Nehezemre esett ez után, hogy végig is hallgassam anélkul, hogy megolelném, de szemmel láthatoan Ciara megtette ezt helyettem. Nem erre a válaszra számítottam, remélem semmit nem rontottam el vele. Valamennyire láttam az emlékeit, és éreztem a szomoruságát is, ezért nem zavart a dolog. Nagyon jo néha ez a cica, egy valodi kincs. Nem tudnék nékule létezni az biztos.
-Nos, hogy miért kérdezem? Valojában egyrészt kíváncsiságbol, másrészt elovigyázatosságbol. Tudod, nem tudom, mire számítsak. És valojában szeretném tudni, hogyan viselkedjek veled. Te nagyon szereted az anyukádat, és én nem tudnám megbocsátani magamnak, ha valahogyan megzavarnám az emlékét. Az sem lenne jo, ha teljesen ugy viselkednék mint o, és az sem, ha megprobálnám átvenni a helyét. A szíved egy része csakis az ové. Én nem szeretnék véletlenul elfoglalni, sem lecsokkenteni. Azt akarom, hogy ugy fogadj el, hogy akármennyi idot is toltunk egyutt, kozben nem feledkezel meg a valodi anyukádrol... - remélem megérti mire gondoltam. Egy anya helyét senki nem veheti át, ezt jol tudom. Nem is szeretném megprobálni. A támasza akarok lenni, ugyanakkor meghagyni neki az eddigi érzéseit... Kozben az egyik kezemet leejtem magam mellé. Ha véletlenul mégis sírni kezd, nem tudnám megállni, hogy meg ne oleljem.

- Értem *mondom, közben még mindig Ciarát ölelgem. Örülök, hogy itt van a cicus, jól esik a jelenléte.*- Remélem lesz muinkám a földön, közben meglátogatnámőket. Nii-san nagyon hiányzik. Azon a hollowon meg egyszer még bosszút állok, csak találkozzak vele. Nem bocsájtom meg, hogy Nii-sant és anyát tönkretette*mondom ökölbe szorított kézzel. Nem sírok, ahogy eddig sem tettem. Nem vagyok sírós fajta.*
~ De jó, hogy itt vagy, Ciara. ~*gondolom, és még mindig őt ölelem, ő meg bújik hozzám*
~ hikarikin, légyszíves, csönd. ~*intem csöndre zanpakutom lelkét, mielőtt megszólalna.*

Erosebb mint gondoltam. Valoszínuleg neki is elfogytak már a konnyei. Megértem, én sem sírtam már nagyon régota, valojában jo pár száz éve. Még Ciara torténete sem tudott megríkatni, pedig elég szornyu, és azota is vannak tole rémálmaim, mondjuk neki is. Nem lehet konnyu egy ilyen kislánynak a dolga. Nyilván tudja, hogy a családja még él az emberek világában és gyászolnak. Mi azonban nem jelezhetunk senkinek. Ezt nagyon alaposan megtapasztaltam lélekként. Halálistenként pedig kemény buntetés jár azoknak, akik kapcsolatba lépnek egy emberrel. Az elszánt azrkijezésébol ítélve, azonban ez nem állítaná meg.
-Ha akarod tudok segíteni. A páros kuldetéseken nem figyelnek az emberekre, mert azt gondolják a társuk megállítja oket, ha valami van. Én nem tudnálak visszatartani. Amekkora hely Karakura town simán eltévedhet benne valaki. - bár az nem én vagyok. - Jo pár orába bele telne mire visszatalálnánk a kiindulopontra. Senki nem gyanakodna... - vagy ha mégis, akkor is engem hibáztatna. Amennyi buntetést már kaptam, olyat nem tudnak kitalálni, amit ne viselnék el...

- Arigatou*mondom "anyu"-nak, közben Ciarához bújok. Nagyon jól esik most a jelenléte. Aztán visszaülök "anyu" mellé a padra, és hikarikint megérintem. Mivelhogy jó ideje a padon pihen régi barátom. a katana markolata Mistique kezéhez ér, engem természetesen nem zavar, hogy az ölemben tartom szeretett fegyveremet*
~ Három éve egy könnycseppet sem ejtettem.~*mondom Hikarikinnek.*
~ Erre mit tudnék mondani. Sajnálom. De a múlton már nem változtathatsz. ~*szól hozzám Hikarikin, amit most jó néven veszek.*
~ Tudom.~*zárom le végül a most is kurtára sikerült beszélgetésünket.*
- Szerinted a kapitány rá fog jönni arra, amit most elmondtam?*nézek zöld íriszeimmel "anyura".*

Ciara megnyugtatta. O az egyetlen, aki képes erre. Sora szemében egy konnycsepp sem láthato. Megint sikerult elcsípnem a Hikarikinnel mondott szovegét. Három éve nem sírt? Ezek szerint o sem éppen a konnyen elszomorodo fajta. Nagy levegot veszek, és kozben remélem, hogy nem kérdez rá az én életemre. Neki nem tudnék hazudni, és van egy olyan érzésem, hogyha az igazat mondanám, azzal megilyeszteném. Elvégre bármennyire is eros, azt azért nem konnyu megemészteni, hogy a fogadott anyukája majdnem korelnok a kozelben.
-A kapitány csak akkor jonne rá bármire is, ha elmondanám neki. De te bizalombol tudattad velem a dolgokat, és nekem eszemben sincs elárulni téged. Segíteni akarok neked, mivel megértelek. Akár hiszed, akár nem, és is sokat megtennék azért, hogy legalább egyszer beszélhessek az egyik szulommel. De ez lehetetlen. jol tudom. Neked azonban még van esélyed rá, és én nem foglak ettol megfosztani... - ez most halálosan komolyan gondoltam...

- Ha rajtam múlik, soha nem tud meg rólam semmit*mondom, közben Cirara kis híján hanyat lök, amikor óvatosan felrakta eülülső mancsait az ölembe. Én erre mosolyogva megsimogatom a buksiját, amit láthatóan nagyon élvez.*-Köszönöm.*mondom mosolyogva.*
~ Tényleg, mi is volt az a csínytevés az akadémián, amit említettél?~*próbálja kellemesebb témára terelni a szót Hikarikin, kivételesen most jól teszi, hogy közbeszól*
~ Óh, a fiúkal meg akartuk viccelni a tanárokat azzal, hogy elcsórtuk az egyenruhákat az irodából. Pont jöttek a tanárok, amikor látogatást tett az akadémián a tizedik osztag akkori kapitánya. Épp leszidtak vonlam minket, amikor a kapitány kihúzott a csávából . Sose felejtem el a segítségét, nem véletlen, hogy ide jöttem.*mesélem Hikarikinnek. Természetesen sikerül halkan elnevetni magam az emlékre visszagondolva.*
- többet egy szabályt se szegek meg*csúszik ki a számon*

Ciara lassan ledonti a lábárol. Figyelmeztetni kellene rá, hogy Sora velem ellentétben nem bírja el mind a 15 kiloját. Ovatosan megrángatom a bundáját és amikor felém fordul csendesen szolok hozzá. Joval alacsonyabb hangon, mint a beszédem, ezért csak a cica hallja. Ha más mondaná, akkor én sem tudnám éppen mi is az, amíg ki nem olvasom a fejébol. Ugy tunik reagál rá, mert ezuttal felugrik az olembe, ott gombolyodik ossze, majd a fejét Sora olébe teszi. Na akkor johet az ujabb mormogás:
-Remélem, most boldog vagy, engem nyomhatsz ossze...
~Igen. Nagyon kedves ez a lány, már értem miért kedveled.~ - erre már tényleg nem tudtam mit válaszolni, ezért inkább Sora felé fordultam, mielott feltunik neki a mozgo szám. Szerencsére o is éppen a kardjával diskurált, így ezzel nem volt baj. Valami miatt hirtelen felkacagott. mivel nem akartam, hogy abba maradjon a társalgás inkább rákérdeztem:
-Mi olyan vicces?

- Emlék. Az akadémián összefogtunk egyszer pár fiúval, hogy vicceléjük meg a tanárokat. Elloptuk az egyenruhákat az irodából. Pechünkre pont jöttek a tanárok. Mázlinkra a tizedik osztag akkori kapitánya látogatást tett az akadémián, és pont belefutottunk. Ha akkor nem ment ki minket a rázós helyzetből, kaptunk volna a tanároktól a fejünkre. Már nem is emlékszem, hogy anno két éve ki is volt a tizedik osztag kapitánya. De az volt az első, meg az utolsó eset, hogy kihágást követtem el. Megígértem a kapitánynak, hogy jó gyerek leszek.*mesélem nevetve "anyu"-nak. Kíváncsi vagyok, mi lett végül az egyenruhák sorsa. fogadok, az exkapitány megtalálta az elcsórt tanári ruhákat.*
~ Érdekes. A szerencse maga a kapitány volt számotokra ezek szerint.*jegyzi meg Hikarikin. Közben véletlenül sikerül úgy mozdulnom, hogy a katana markolata nekiütközzön "anyu" karjának.*
~ Hát igen. ha akkori kapitánya nem jött volna, nyakig ültünk volna a lekvárban.*támasztom alá a nagyon is igaz állítást.*
- Mond csak, ti követtetek el csínytevéseket az akadémián?

Mikozben mesélt egyre kevésbé tudtam visszafogni a nevetést. A torténet végén kitort belolem, rég kacagtam ilyen vidáman. Valojában szinte hihetetlen jo kedvem volt, amíg Hikarikin hozzám nem ért. Megint tudtam min gondolkozik, és lassan már kínosan sokat tudtam meg a támadásairol is. Nem akartam leleplezodni, ezért ugy tettem mintha nem érteném. Szerencsére Sora odébb huzta, én pedig a szokásos pokerarcot vetettem be. Végul megkonnyebbulésként ért a kérdése, és azonnal válaszoltam rá:
-Hát az elején én is abba a csoporba kerultem, amelyik a szenvedo alany volt. De engem az olyan átlátszo trukkokkel, mint például a ragasztos kendobot nem lehetett beugratni, ezért hamar váltottam. Onnantol kezdve mindig benne voltam a jobb csínyekben, és soha nem leplezotem le. A legjobb viccunkre még most is emlékszem. Az egyik diák kicserélte a kimonokat trukkos példányokra. A lényeg az volt, hogy a fekete szín amint víz érte sotét rozsaszínné vált. Ezt a tanácsomra egy esos napon játszották el, és nagyon jo volt látna, ahogy az osszes tanár színesben rohangál. Természetesen nem jottek rá ki volt az, de azota sem bocsátották meg. Foleg azért mert képet is csináltunk rola, és minden iskolakezdéskor kiplakátoltuk vele a faliujságot. Évekig az volt a diákok kedvenc musora. Talán még most is néha felteszi valaki, aki megorizte az elozo évieket...

- Jajj, amikor vendégünk volt néhány órán, akkor mind felhozták az órákon. Úh, látnod kellett volna tanárok paprikavörös fejét.*szinte már dőlök a röhögéstől az emlékekre.*- A legjobb Hisukéék vicce volt: ragasztót kentek a táblára a holowismeretek teremben, sőt, még szappanos vizzel pluszba le is mosták. Garantáltan nem lehetett írni a táblára. Sőt, a tanári széket meg odaragasztották a padlóhoz, így szegény tanárúr kénytelen volt az asztal tetején megtartani az órát. Bár utánna szemét módon Nora-sannal lebuktattuk őket egy kis órai levelezés alatt.*a végére szabályosan megszakadtam a röhögéstől, visszagondolva a régi szép időkre.*
~ Gondolom te egyik csínytevésben sem voltál benne azon az egyen kívül ~*szólal meg katanám lakója.*
~ Ja. Mondjuk a bünti miatt nem is mertem, amúgy megérte az eredményért nekik. Jót röhögött az egész bagázs. Én csak amolyan másodhegedűs voltam a dologban.*
- De a végén a tanár úr is jót röhögött rajta*mondom, közben sikeresen ledőlök a padról, hanyatt vágódva a fa törzsének. Hozzá vagyok szokva a kemény elvágódásokhoz, szóval tovább röhögök a bevert fejem ellenére*

Sora hirtelen esésétol kicsit megilyedtem, de mivel továbbra is csak nevetett, nem aggodtam kulonosebben. A gyerekek mindig megsérulnek, mitol lenne o ebben kivétel? Kulonben pedig, ha valami baj volna azt Ciara biztosan érzékeli, és jelzi is nekem. Mivel azonba nvér szagot nem érez, nem lehet tul nagy az a pup. Viszont most már ugy nevetek, hogy szegény cicám majdnem kiesik az olembol. Ekkor eszembe jut a legjobb vicc, amit én kovettem el. Na ezt el kell mondanom neki, tuti nem fog tudni mit szolni rá. Bár ha a végére érek nagy eséllyel én sem fogok tudni megszolalni...
-Ismeros helyzet, általában mi is mindent megtettunk, hogy ne kelljen az orán tanulni. Bár én általában egyedul kovettem el a vicceimet, így kisebb volt az esélye a lebukásnak. Azonkívul senkinek nem mondtam meg, hogy én voltam, így nem buntettek meg érte. A legjobbak akkor voltak, amikor a fiuk nem bírtak békén hagyni. A harchoz kulon ruhát használok mindig, mivel az egyenruhában nem tudok rendesen mozogni. Ezt azonban a fiuk tulságosan is kedvelték. Egyszer viccbol az osszes nadrágnak felfejtettem a varrását valamennyire, így az orán szabályszeruen hullottak le egy-egy gyorsabb vagy erosebb mozdulat után. A lányokkal egyutt majd megfulladtunk a nevetéstol, foleg mikor a tanár kerult sorra. Azt az orán mindenki rákvoros képpel fejezte be, persze a holgyek foleg a levegohiány miatt... - na igen, ez eddig eszembe sem jutott. - Persze mivel senki nem tudott leleplezni, a jo kislány szerepében díszelegtem, egészen a vizsgákig. A tanároknak meg sem fordult soha a fejukben, hogy én akár bunrészes is lehetek a legnagyobb csínyekben...

*Mire "anyu" végigér, én szabályosan dőlök a röhögéstől.*-szegény tanár. durva lehetett. Az meg, hogy észre se vették... Komi gáz. Én már rég nyomoztam volna a helyükben.*mondom röhögve.*
~ Azért meg ne fulladj, kis törpém. ~*szólal meg zanpakutom szelleme.*
~ Jaj, az akadémiai élet mindig a legszebb lesz majdnem minden shinigaminak. ~*mondom Hikarikinnek, aki fejcsóválva figyel minket.*
- Tényleg, hova lett a könyvem? -*jut eszembe, hogy én ma olvasni akartam kijönni, természetesen hamar rájövök, hogy a könyv a kezemben pihen még mindig. Szerencsém van, úgyhogy megnyugodtam.*- Vigyázok a könyvre, rengeteg értékes infóval szolgál Hitsu kapitányról.*csúszik ki a sázmon a "becenév", mire észhez térek, hogy azért még is csak tisztelet jár neki,, hiába exkapitány.*- bocsánat, Hitsugaya kapitányról. Kimondom inkább a teljes nevét, mert kiérdemli.*javítom ki magam, mielőtt még megrovást kapnék, hogy tiszteletlen vagyok.*

A szemem má konnyes volt, annyira nevettem. Így visszagondolva nem egy idegszáltol fosztottam meg a tanáraimat rovid akadémiai pályafutásom alatt. Valojában szerintem még most is az okos kislány képében díszelgek elottuk, és nem zavarja oket a dolog. Mikor ujra levegohoz jutottam, amiben nem sokat segített Sora mokás kis beceneve, megprobáltam válaszolni neki:
-Ne hidd azt, hogy nem volt nyomozás. Csak tul jo színészno voltam, így rám senki nem gyanakodott. A fél osztályom azonban buntetésben toltott egy egész évet. - és elviekben én és még három másik mokamester miatt.
-téged aztán tényleg érdekel ez a Hitsugaya...kapitány. Majdnem elfelejtettem mondani a rangot hozzá. Hiába még mindig a Hitsu van a fejemben. Érdekes kis becenév, nem tudnál egy ilyet a jelenlegi kapitánynak is adni. Hadd legyen benne valami vicces is.

- Nem semmi, a fél csapatot bünmtetőmunkára juttattad. Én egy csínytevésben voltam eddig benne, az volt az első, meg az utolsó. Az akkorikapitánynak tett ígéretemet be is tartottam*Én is szét röhögöm már magam.*
~ Tény és való, előbb utóbb röhögőgörcse fogsz belehalni.~*jegyzi meg zanpakutom lakója*
~ Könnyen lehet*
- Nabe-kun taichora gondolsz?*kérdezem, miután valamennyire sikerült leállnom a nevetéssel. Időközben észreveszem, hogy Cirara félig az én ölemben van már. Aranyos cica, mi tagadás. Rögötn neki is állok simogatni a "kis" cicust.*
- Igen, mert jó tudni, hogy a mi exkapitányunk, mit finomítsak, gyerekként már kapitányi szintet ért el. Ehhez óriási mázli kell, na meg szorgalom kérdése is. sirályság lenne élőben találkozni vele.

-Hát hiába, sosem voltam az a tipikus jo kislány. És ennek a huzásomnak hála, az emberek kedvence sem éppen. A barátkozás nem volt velem kifizetodo, mivel a csínyekbol csak magamat tudtam kimenteni - bár ha kicsit strapálom magam másik osztályra is terelhettem volna a gyanut.
-Hát igen, miért szerinted ki másra gondolnék? - ujabb bizonyíték rá, hogy az ironia és a koltoi kérdések nem az én világom. De jobb ha abbahagyom a poénkodást mielott még Ciara is elkezd kacagni, mindkettonket leleplezve vele...
-Talán még meg tudjuk találni, bár ahhoz valoban csoda kellene. Majd megrohamozzuk a kapitányt és belole kiszedjuk a jelenlegi tartozkodási helyét...