Továbbra sem élvezhettem az előttem ülő lány teljes körű figyelmét, hiszen mindenhova figyelt csak legtöbbször nem arra, amit mondani akartam neki. De ez már nem az én gondom, mivel én mindent megtettem, hogy megosszam vele a fontos dolgokat és az ő baja lesz, ha nem tud valamit. De mivel még újonc, ezért én, mint egy jó és kedves hadnagy, ezt elnézem neki és örömmel elmondom neki még egyszer egy későbbi alkalommal, ha arra megkér. Viszont, amikor elkezdtem beszélni a munkáról már nagyjából odafigyelt rám, gondolom kíváncsi volt, hogy mit fog csinálni nap, mint nap.
- Szerintem egyelőre csak legyél beugró, hogyha valaki lebetegszik vagy bekerül egy sérüléssel a 4. osztagba, akkor küldök egy pokollepkét, hogy helyettesítened kell valakit. Így legalább belekóstolhatsz több feladatkörbe és remélhetőleg tudni fogod, hogy a következő hónapban mit szeretnél csinálni. Ez így megfelel? – válaszolok Shizuka kérdésére a beosztásával kapcsolatban. Ez volt részemről a legjobb megoldás, hiszen a hónap közepén nem boríthatom fel a rendszert, átalakítva az egészet, mert pont úgy vannak szétosztva a feladatok, hogy az osztag minden tagja egyenlő részt vegyen ki belőle. A plusz egy ember azonban, majd levesz egy kis terhet mindenki válláról és mindenkinek könnyebb is lesz ezzel a munkája. Ez egy fordított arányosság minél több a tiszt, annál kevesebbet kell egy embernek dolgoznia, vagyis ez nem minden esetben igaz, mivel akinek a takarítás a feladata, annak többet kell, hiszen több shinigami nagyobb piszkot hagy maga után.
- Edzés az van, ha edzel magadtól, csak közös edzés nincs, mivel a taichou szerint nincs olyan időpont, amikor mindenki ráér, mert mindig valaki őrjáraton van és a kapitány a tisztekre bízza a fejlődésüket. Nyugodtan összefoghatsz más tisztekkel és edzhettek együtt, hozzám is oda szoktak jönni, miközben edzek, hogy segítsek nekik a gyakorlásban. Tehát neked is szívesen segítek, csak ne reggel legyen, ugyanis én reggel még nem vagyok benn. Amúgy én olyan négy óra körül szoktam edzeni, ha akarsz, csatlakozhatsz. – erre a kérdésére is remélhetőleg kielégítő választ adtam az újonc lánynak. Most, hogy átgondolom az utóbbi időben nem nagyon edzettem egyedül, mindig csatlakozott hozzám valaki, ami amúgy nem zavar. Én lehet, hogy szervezhetnék közös edzéseket, mert szerintem az fontos, még, hogyha nem is teszem kötelezővé mindenkinek, ezért még hasznos lehet azoknak, akik eljönnének. De természetesen ezt még előtte egyeztetnem kell Mistyvel, akinek remélhetőleg nem lesz vele semmi problémája.
- A találkozásunk elején tett ajánlatom egy kis sütire nem azt jelentette, hogy csak egyetlen egy sütit vehetsz. Felőlem akár az egész a tiéd lehet. – próbálom kijavítani a félreértéseinket Shizukával, miközben ő egy süteményt szeretne elvenni, majd rám néz boci szemekkel a válaszomért. Azonban mielőtt még elvette volna, egy hajcsapással leveri az egész tányért, majd az utolsó pillanatban, mielőtt még minden tiszta piszok lett volna, a lány elkapja a zuhanó tányért és bocsánatot kért tőlem.
- Nincs semmi baj, nem történt semmi, hiszen megmentetted a sütiket. – próbálom megnyugtatni a folyamatosan meghajoló lányt. Ezután volt egy furcsa érzésem, hogy valamit elfelejtettem, de nem akaródzott eszembe jutni, hogy mi lehet az. De, amikor az asztalomat pásztáztam, eszembe jutott az iratokról, hogy minden újoncnak ki kell töltenie egy papírt.
- Á, majd elfelejtettem alá kéne írnod és kitöltened egy papírt. – mondom, majd felkelek és elballagok az irattartó szekrényhez és megkeresem az új tiszteknek járó papírokat, amiből ki is veszek egyet és odaadom Shizukának egy toll társaságában. – Amíg írod, még lenne egy kérdésem. Ha te választhattad volna ki, hogy melyik osztagba kerülj, melyiket választottad volna. – teszem fel az utolsó kérdéseim egyikét a papírt nézegető lánynak.

Shizuka egy egész jó érvelő monológot mondott el nekem a közös edzésről, amivel egy kicsit meg is lepett, nem gondoltam, hogy ennyire jól tud érvelni az igaza mellett. És mivel én is egyet értek vele, ezért bíztatom egy kicsit, hogy igaza van.
- Én is hasonlóképpen gondolom a dolgot, mint te, de ezt a kapitány találta ki, nem én. Amikor hallottam erről nekem ez volt az első gondolatom, de az első napomon mondta ezt és nem akartam úgy indítani, hogy leszólom a módszereit. De, majd ha legközelebb találkozok a taichouval és eszembe lesz a dolog, majd megemlítem neki. És nem kell attól tartanod, hogy lecsökkennek a túlélési esélyei az osztagnak. Amíg a taichou és én a közelben vagyunk, mindent meg fogunk tenni, hogy megvédjük az összes tisztet. – mondom el a lelkesítő beszédemet az egyetértésemmel. Azért mondtam azt, hogy ha eszembe lesz, mert nagyon gyorsan el tudok felejteni dolgokat, de ezt megpróbálom megjegyezni. A közös edzésekre visszatérve, ha nem lehet egy időpontban tartani, akkor lehetne egy nap két edzést tartani, így valamelyik biztos el tudna menni mindenki. És csak azt tennénk kötelezővé, hogy járjanak edzésre, de ők dönthetnék el, hogy melyik szeretnének. A reggelit tarthatná Misty, én meg tartanám a délutánit. Milyen jó ötleteim vannak, ezt már tényleg meg kell beszélnem Mistyvel, mert egy ilyen jó ötletet nem hagyhatok kárba veszni.
- Igen komolyan mondtam, de már nem szeretném többször elmondani. – válaszolok ismételten Shizuka sütis kérdésére egy kicsit viccelődve. De nem egyből befalja az egész tál sütimet, hanem szép udvariasan visszateszi a tálat és egyetlen egy darabot vesz csak el. És remélem, a következő süti evésénél nem fogja még egyszer megkérdezni ugyanezt a kérdést. Ezután az általam elé rakott papírral szemezik egy ideig, majd boldogan elkezdi kitölteni. Az arckifejezéséből azt olvastam le, hogy élvezi az irat kitöltését, tehát nem csak Vera és a 9. osztag hadnagya, akinek hirtelen nem jut eszembe a neve, mert még nem váltottam vele egy szót sem, olyan, aki rajon a papírmunkáért. Legalább meg van az elsőszámú áldozatom, akit rávehetek, hogy segítsen a papírmunka elvégzésében. Miután erre rájöttem magamban eleresztettem egy ördögi kacajt, amit természetesen csak én hallottam. Majd meghallgattam az újonnan feltett kérdésemre a lány válaszát.
- Nem csak az alapján lehet osztagot választani, hogy ismersz valakit, hanem mondjuk, hogy abba az osztagba akarsz kerülni, amelyik a kedvenc számoddal van ellátva. Én is így akartam volna eldönteni a dolgot, de az én kedvenc számom a négy, de én sem akartam a 4. osztagba kerülni. És van még egy módszer, hogy hallottál jó dolgokat az egyik osztag kapitányáról és oda mész. Én így mentem a 10. osztagba, mert hallottam, hogy milyen erős Watanabe taichou és hogy neki is jég típusú kardja van. – fejezem be a módszerek kifejtését, közben pedig Shizuka be is fejezi a papír kitöltését. Ezután pedig újra el akart árasztani kérdésekkel a magánéletemről, amikre egy ideig nem is hagyott nekem időt a válaszok megadására. Egy ideig gondolkozom, hogy mit mondhatnék el magamról, de inkább megkérdezem, hogy mit szeretne tudni rólam, mert nem szeretném untatni az unalmas életemmel.
- Nem tudom, mit mondhatnék magamról. Inkább kérdezz egy kicsit pontosabban, ha megkérhetlek. A szabadidőmben nem szoktam semmi extrát csinálni, lazsálok egy kicsit vagy edzek, és néha beszélgetek a zanpakutoummal. És nagyon ritkán meg kiruccanok egy külső helyszínre. – ezután egy kicsit megtorpanok, amikor meghallom az utolsó mondatot. – Buli szoba? Nem tudom milyen az, de szerintem nincs ilyen az osztagban, vagy megkérdezhetsz valaki mást, én nem vagyok otthon az ilyen dolgokban. De ha ki szeretnél kapcsolódni, akkor a városba biztos megtalálod, amit szeretnél. Talán egy „buli szobához” hasonló épület is van ott. – fejezem be a válaszomat a szabadidőmről és a buli szobáról. Ezután azonban nem jutott semmi fontos dolog az eszembe, ami nélkül ne tudna megélni egy újoncom, ezért elengedem, ha nincs több kérdése, már biztos úgyis unja az egészet.
- Ha már nincs több kérdésed, akkor szerintem végeztünk is mára. – mondom el a záró szövegem és zárórát fújok és visszatérek a munkámhoz, amit más nem csinál meg helyettem. Hacsak nem szeretne itt maradni Shizuka és segíteni nekem az iratokkal kapcsolatban. De ez még túl korai lenni, hiszen ez az első napja, hagy élvezze ki.

Ahogy néztem az előttem ülő lányt még mindig láttam rajta, hogy izgul és továbbra is az iroda berendezéseit szemléli. Ezzel nem is volt gondom, hiszen nem furcsa, ha egy újonc izgul, ez teljesen természetes dolog és valószínűleg a nézelődéssel, akarja megnyugtatni magát, vagy csak egyszerűen meg akarja nézni, hogy milyen személy a hadnagya az irodám alapján.
- Hát, nem nagy kunszt, mivel szeretem csinálni, így mindig tudok rá időt szakítani. Ha szeretnéd meg tudlak tanítani, a Taichounak is felajánlottam és belement, csak még nem beszéltük meg a részleteket. Mostanában mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk, de ha elkezdjük, csatlakozhatsz hozzánk, ha akarsz. A teáról meg csak annyit, hogy igazad van, majd legközelebb idehozom a cukrod, hogy saját kezűleg rakhasd bele. – reagálok az étellel és itallal kapcsolatos kijelentésekre. Ezután megkértem, hogy meséljen magáról egy kicsit, miután megtette, visszafordította a kérdést rám és mivel nekem nem volt rejtegetnivalóm, ezért szívesen válaszoltam neki. Minden kérdésre válaszoltam, majd ő megjegyzett egy-két dolgot, amire én elmondtam a véleményemet.
- Verát lehetetlenség túlszárnyalni, ő magára vállalta az osztag összes papírmunkáját, Watanabe Taichou örömére, és minden egyes iratnak, amiket hoztak nagyon megörült. Én ilyen biztos, hogy nem leszek, de próbálkozom minél jobban végezni a munkámat, de azért köszönöm, hogy bízol bennem. Amúgy Vera most a 2. osztag kapitánya, ha érdekel. – mondom Tarának, hogy ne álmodozzon ilyenekről, bár gondoltam, hogy csak ezért mondta, hogy megdicsérjen. Ezután következett a monológom, hogy felbátorítsam Tarát, hogy beszélgessen másokkal, mert nem lesz belőle semmi baja. Majd újra kérdésekkel bombáztam, amit nem bánt és rendesen válaszolt rájuk.
- Micsoda véletlen én pont a 10. osztagból kerültem ide és az tényleg jó hely. Én is jobban kedvelem a távolsági harcot, ebben hasonlítunk. – világítok rá a kettőnk közötti hasonlóságokra. Most, hogy összevetem a dolgokat, Tarában mintha a néhány évvel ezelőtti énemet látnám, persze lányként. A tulajdonságai, a viselkedése, a harcmodora, minden stimmel, ha így folytatja a végén még ő lesz a kedvenc tisztem. Na, de most már el kéne mondanom néhány fontos információt az osztag életével kapcsolatban.
- Most ahelyett, hogy kérdezgetnék, inkább elmondok egy-két alapvető dolgot. Az osztagban nincs közös edzés, így te döntheted el, hogy mikor szeretnél edzeni. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem kell edzened, mert ha nem fejlődsz, akkor nem is léphetsz feljebb a ranglétrán. A tisztek egy napja abból áll, hogy a rájuk kiosztott feladatokat végrehajtsák, amikre a hónap végén lehet jelentkezni. Veled nem tudom még, hogy mi legyen, mivel most van hónap vége és már minden feladat ki lett osztva. – itt egy picit elgondolkoztam az ügyön, majd folytattam tovább. – Mivel még újonc vagy és nem szeretnék szigorú lenni veled, szerintem legyen az, hogy minden héten hozzácsapódsz valakihez, így kipróbálhatsz több feladatkört is és egyben meg is ismerkedhetsz a többi tiszttel. Majd a héten valamikor összeírom, hogy melyik héten kivel, mit kell csinálnod és akkor majd küldök egy pokollepkét, hogy jöhetsz érte. Oké? – osztom meg az információkat és oldom meg a kérdőjeles ügyet. Elhatároztam, hogy nem szeretnék a gonosz hadnagy lenni, aki már az első nap igába hajtja az újoncokat és ostorral veri őket, ha nem dolgoznak. Inkább az ellentéte leszek, aki nagyon engedékeny, de nem mindent enged meg. A gondolkodásom közepette felfigyelek a nem sokkal mellettem lévő mappára, amit a találkozás elején hoztam ide és eszembe jutott, hogy oda kéne Tarának adnom a benne lévő papírt, hogy kitöltse.
- Ezt a papírt ki kellene töltened és aláírnod. Közben pedig, ha van valami, amit meg szeretnél kérdezni, akkor most nyugodtan megteheted vagy miközben írod gondolkozhatsz még rajta. – nyújtom át neki a papírt, a mondandómmal egyetemben.

Amikor Tara mondta, hogy majd be fog nézni a főzőtanfolyamomra, nagyon megörültem, így legalább nem csak egy személynek adhatom át a tudásomat. Mindig is szerettem volna magamnak egy kis tanítványt, akinek minden tudásomat átadhatom, persze ezt inkább a harci tudásomra gondoltam főképpen. De előre elhatároztam, ha lesz egy gyermekem a nagyon távoli jövőben, mindegy, hogy fiú vagy lány, akkor is meg fogom őt tanítani, sütni-főzni, mert az biztos nagyon jó érzés lehet, ha az egész család együtt van a konyhában. Azonban ez még odébb van, mivel még nincs barátnőm, aki segítene nekem ebben.
- Annak nagyon örülnék. – mondom neki, hogy tisztában legyen vele, hogy boldog vagyok a hírtől. Tara a következő megszólalásában igen érdekes dolgot mondott, ezért érdeklődve figyeltem a lányra. Lehet, hogy van benne valami, amit mondott, de én nem vagyok valami versengő típus, így ha tudom, hogy semmi esélyem véghezvinni egy dolgot, akkor feladom mielőtt nekikezdtem volna, kivéve persze, ha élet-halál kérdésről van szó, vagy egy számomra fontos dologról.
- Van benne valami, amit mondasz, de ezt majd az idő eldönti. – bólogatva helyeselek a lány felvetésére. Ezután újra jó kedvem volt, hiszen Tara szeretett volna velem edzeni, bár nem most, de remélem valamikor a közeljövőben lesz ez az alkalom. Az meg még jobban tetszett, hogy kíváncsi a véleményemre, miben kéne fejlődnie.
- Persze bármikor segítek az edzésben, nekem a tisztjeim az elsők. És természetesen tegezhetsz nyugodtan. – válaszolok Tara kérdésszerű mondandóira. Most pedig rátértem a fontos információk ecsetelgetésére, ami igen felkeltette a lány figyelmét és érdeklődéssel hallgatta végig a mondandómat.
- Igen, az edzés az, amikor fejleszted a képességeidet és erre a legjobb módszer egy partnerrel való harc, mert ilyenkor nem csak te, de az edzőtársad is fejlődik egyben. Majd szakítok időt rád, csak szólj előre. A többi tiszt miatt meg ne aggódj, szerintem ők is örülnek, majd, hogy kevesebb munkát kell elvégezniük, vagy ha mégsem tetszene nekik, akkor majd megbeszélem velük a dolgot. – reagálom le Tara mondandóját és a megszólalásom végén pedig felszínre kerül a gonosz oldalam is, ami persze nem a lány felé irányul, hanem a nekem ellentmondó tisztek felé. Mivel Tarának nem volt több kérdése, így elkezdett a papírnyomtatvány kitöltésére koncentrálni. Segítettem is neki, mivel elég hivatalos a nyelvezeti, így az átlagos shinigamik többsége nem teljesen érti meg, mik is akarnak tőle, de én jó hadnagy módjára mindent szépen elmagyarázok. Miután végzett a papíros kitöltésével és aláfirkantásával, visszakaptam az iratot és Tara elkezdett elbúcsúzni tőlem. Igazából még szívesen beszélgettem volna vele, de ha neki ennyire mehetnékje van, akkor nem tartom vissza. Biztos hagyni akart, hogy tudjam végezni a munkámat, milyen kedves tőle.
- Rendben, akkor várlak legközelebb. – köszönök el tőle egy integetéssel és végignézem, ahogy kimegy az ajtón, majd visszaülök a székemre. Egy ideig csak bámulok ki a fejemből és elgondolkozom az élet nagy dolgain, de vissza kellett térnem a munkámhoz, ezért így is tettem.

Egy átlagos napnak indult, de később rájöttem, hogy ez egyáltalán nem az. Ma kivételesen sok papírmunkám volt, az iratok úgymond hegyekben álltak az asztalomon, amit el kellett olvasnom és alá kellett írnom. Pedig úgy terveztem, hogy meglátogatom Tasu-chant, hiszen már jó régóta nem láttuk egymást, de így nem lesz belőle semmi. Mivel a korábbi napokban is volt elég dolgom, ezért azt reméltem, hogy talán majd ő eljön hozzám, de valamiért mintha kerülne engem mostanában. Bár hallottam pletykákat róla, hogy szeretőt tart, meg hasonló fantáziadús történeteket, de természetesen nem hittem el egyiket sem, amíg nem látom a saját két szememmel. Azonban nincs nekem mostanában időm, hogy a nap 24 órájában kémkedőst játsszak, magam helyett meg nem küldök valaki mást, csak akkor majd, ha továbbra is így folytatódnak a dolgok. Gondolataimba merülésemet egy kopogás zavarja meg, ezért gyorsan úgy tettem, mintha tényleg keményen dolgoznák. Miután helyzet az ajtó előtt állónak, hogy bejöhet, hallom is az ajtó nyitódását, amire lassan kibújok az iratok közül és megnézem ki a vendégem. Első ránézésre nem úgy tűnik, mintha személyesen ismerném az ide tévedő lányt, de jobban átgondolva, eszembe jutott, hogy talán már láttam az osztagban.
- Elnézést a zavarásért, én az osztag 13. tisztje vagyok, Fukui Ami. Már régóta meg szerettem volna ismerni a Hadnagy urat, mert nagyon felnézek önre, eddig azonban nem sikerült bátorságot gyűjtenem. De látom, most sok munkája van inkább nem is zavarom. – mondta el a lány bemutatkozó szövegét, majd nyitotta volna ki az ajtót, hogy elmenjen, de én megállítottam.
- Nem zavarsz. Nyugodtan gyere csak beljebb. – próbálom marasztalni vendégemet, hisz egy tiszt megismerése fontosabb a munkánál. Miután visszajött az ajtóból, hellyel kínáltam, majd nekikezdtem volna az ismerkedős szövegemnek, amit az újoncoknál szoktam alkalmazni, de ő gyorsabb volt nálam.
- Ne segítsek inkább az iratokat pakolgatni vagy valamit, hogy közben haladhasson a munkájával is? – tette fel a kérdést nekem, amitől egyből gyanúsnak tűnt. Már ahogy bejött olyan volt, mint egy izgulós újonc és most meg ez, hogy segíteni akar. Épeszű ember nem akar dolgozni, ha nem kell, tehát biztos akar tőlem valamit. Meg van! Biztos szabadságot akar kicsikarni belőlem, de ettől függetlenül belemegyek a játékba, legalább korábban végzek és a végén meg nem teljesítem a kérését kivéve, ha valami apróság az. És igen tudom, hogy gonosz vagyok, de ilyennek is kell lenni néha.
- Ha te ezt szeretnéd? – teszem fel a költői kérdést, majd elkezdem magyarázni, hogy mi lesz a feladata. – Na, először is azt a három kupac iratot le kellene fűznöm három külön dossziéba és berakni az ajtó melletti szekrény felső polcára. – adom ki első utasításomat segédemnek, majd elkezdünk beszélgetni. Egy idő után rájövök, hogy talán nem volt a legjobb ötlet megengedni, hogy ez a lány segítsen nekem. Mindent ötször kellett neki elmondanom, hogy megértse és ráadásul egész idő alatt a bőrápolásról és sminkekről beszélt, csupa lányos témákról, amit egy életre megutáltatott velem. Persze próbáltam leplezni a nem tetszésemet, mert nem szerettem volna megbántani szegény lányt. De ezután támadt egy remek ötlete.
- Ne csináljak egy szendvicset, már jó rég óta csináljuk ezt, biztos megéhezett? – rakta fel nekem a várva várt kérdést, amire rögtön bólogattam, hisz így megszabadulhatok tőle egy időre és legalább hasznát is veszem. Miután kiment az irodámból fellélegeztem és megfelelő helyére raktam az irattartókat, amikért már nem akartam szólni. Megelégedve veszem észre, hogy már nem sokára végzek az összes irattal és búcsút mondhatok ennek a használhatatlan nőszemélynek. Nem sok időm volt örömtáncot járni, mert már hallottam is a közeledő lépteket, ezért visszamentem eredeti helyemre és úgy tettem, mintha dolgoznék.
- Eszembe jutott, hogy kaptam az egyik barátnőmtől egy tál süteményt és gondoltam ezt hozom el a Hadnagy úrnak, mivel én vigyázok az alakomra. – nyitott be az ajtón egy tál süteménnyel a kezében, amit le is rakott az asztalomra. Mivel nem volt szívem visszautasítani, éhes is kezdtem lenni és elég jól is néztek ki ezek a krémes tekercsek, ezért elfogadtam őket. Arra azonban nem számítottam, hogy a krém mindenfelé fog folyni, csak oda nem ahova kellene, ebbe pedig a ruhám is beletartozik.
- Leettem magam. – állapítom meg a tényt, majd le szeretném törülni a ruhámról a krémet, de női vendégem akarja csinálni helyettem.
- Hagyja csak, majd én elintézem. – jelentette ki és már kezdte is eltávolítani a nem oda illő dolgokat a ruhámról. Miután végzett észrevett még egy dolgot rajtam, ami nincs rendben. – Az arcán is van egy kevés, azt is letisztítom. – tette meg a következő felfedezését, majd egy zsebkendővel elkezdi letörölni az arcomat. Eközben arca egyre közelebb került az enyémhez, ezért egyre jobban hátradőlni szép lassan, hogy ne lehessen észrevenni. Amikor már nem tudtam hátrébb dőlni, szerencsémre érkezett még egy vendégem, aki megmentette az életemet. Először nem nagyon láttam, hogy ki áll az ajtóban az arcomba mászó lánytól, de jobbra dőltem egy kicsit és felismertem, hogy Tasumi az, amit köszönése meg is erősített. Arcomba mászó vendégemnek még mindig nem tűnt fel, hogy eggyel többen vagyunk, ezért visszaköszöntem Tasuminak.
- Tasu-chan! Rég találkoztunk. – köszönök nagy mosollyal az arcomon, majd felállok asztalomtól és elé megyek. Ekkor észreveszem, hogy nem üres kézzel érkezett. – Ez a csomag meg? Talán nekem? – teszem fel kérdéseimet az ismeretlen tárggyal kapcsolatban. Majd eszembe jut, hogy nem csak ketten vagyunk és illene bemutatnom neki másik vendégemet. – Majd elfelejtettem, ő itt az osztagom egyik tisztje, Fukui Ami, ő pedig Hayakawa Tasumi a 2. osztagból. – mutatom be a két lányt egymásnak.

Amint odamentem Tasumi elé köszönés után egyből megölelt, valószínűleg azért mert hiányoztam neki, mint ő nekem. Egyre szorosabban ölelt magához, amivel majdnem a szuszt is kinyomta belőlem; de ekkor észrevettem, hogy talán most egy kicsit mintha nagyobb lenne a lány hasa. Biztos nemrég besütizett vagy valami és ez lehet az oka, ez viszont egy cseppet sem zavart, nekem így is ugyanúgy tetszik, mint eddig. Ezt a felfedezésemet azonban eszem ágában sem volt az érintett személlyel megosztani, hiszen tudom, hogy nem illik ilyet mondani, meg nem szeretném, ha belekezdene egy diétába, amitől olyan vékony lesz, mint egy szalmaszál, mert az így kinéző lányok nem annyira tetszenek. Mikor testünk elválik egymástól, érdeklődöm a csomagja felől, amire egy igen sokkoló választ kapok, ugyanis erre egyáltalán nem számítottam.
- Neeeeeeeee! – adok hangot kétségbeesésemnek egy ideillő arckifejezéssel. A mai napra már teljesen elegem volt a papírmunkából, mondjuk még maradt egy-két darab, de azzal gyorsan végzek. Ellenben az újonnan érkezőkkel, ami biztos nem kevés, tuti eltart még egy jó ideig. Már készülnék kiszaladni a világból, miközben öngyilkos akciókat tervezgetek, amikor Tasumi közli, hogy csak meg akart viccelni és igazából a kedvenc tortámat sütötte meg nekem.
- Az előbbi tréfát elhagyhattad volna, de ennek ellenére nagyon kedves dolog tőled ez az ajándék. – válaszolok Tasumi megszólalására, majd átveszem a csomagot. Ezután megölelem a lányt, hogy kifejezzem köszönetemet a tortáért, de ez az ölelés nem tart olyan sokáig, mint az előző. A csomagot letettem az asztalomra, majd az irodában lévő két lányt bemutattam egymásnak. Az elején úgy tűnt, hogy Tasumi örül, hogy megismerhette az egyik tisztemet, de utána rá kellett jönnöm, hogy csak udvariasságból fogadta mosolyogva a lányt, igazából féltékenység töltötte el, hogy kettesben volt velem. Ezt az is tükrözte, amikor kitessékelte a tisztemet az ajtón, aminek részben örültem is, mert így legalább csak ketten maradtunk. Miután végzett a felesleges személy eltávolításával, Tasumi helyet foglalt az egyik széken és valami furcsát mondott, amit egyáltalán nem értettem, hogy mire mondta, de mivel nem nézett rám miközben mondta, ezért valószínűleg csak magában beszélt, így nem kérdeztem rá a dologra. Nem sokkal később engem is maga mellé hívott, majd bocsánatot kért, hogy nem látogatott meg előbb.
- Nincs miért bocsánatot kérned, mindketten tudjuk, hogy nem tehetünk az ellen, hogy dolgoznunk kell. Amúgy meg én is bocsánatot kérhetnék, mert én sem látogattalak meg. És persze mindjárt meg is kóstolom. – reagálok Tasumi bocsánatkérésére, majd elkezdem szépen kibontogatni a torta csomagolását. Bár már nem voltam éhes, de egy szelet tortát még meg tudok és ráadásul ezt személyesen nekem készítették szóval még egy indokkal több, hogy egyek belőle. Miközben kedvenc édességemet ízlelgettem, szerelmem afelől érdeklődött, hogy történt-e valami különleges, amióta nem láttuk egymást.
- Hát igazából nem történt semmi extra, csak a szokásos unalmas dolgok. Munka, munka, edzés. Amúgy meg nagyon finom lett a süti… - szakítottam félbe mondanivalómat, mert hirtelen Tasumi szaladt el előttem, majd kijelentette, hogy ő teát csinál helyettem. Pár percig nem tudtam, hogy most mi történik, de elgondolkoztam, hogy nem szép dolog a vendéget hagyni, hogy megcsinálja a teát, hiszen az a házigazdának a feladata. Plusz észrevettem, hogy eléggé vörös Tasumi feje, ami meglehet, hogy láztól van. Biztos megfázott, amióta nem találkoztunk, csak nem akarta elmondani nekem, hogy ne aggódjak miatta. Előtört belőlem az úriember és a lány mögé álltam, majd megfogtam a kezeit és kivettem belőlük a teakészítéshez szükséges kellékeket.
- Egy teakészítésbe majd csak nem fogok belehalni. Te inkább ülj le és mesélj valamit, hogy veled történt-e valami. – távolítom el Tasumit eddigi helyéről és visszatessékelem székére, ne hogy rosszabbodjon az állapota és folytatom, amit ő elkezdett. Közben pedig hallgatom, hogy mit mond nekem.

Remek, remek, remek!– sikoltoztam fejben. – Minek is ajánlkoztam én, hogy elviszem a papírokat a hatodik osztag hadnagyának?
Magam sem tudtam megmondani, milyen felindulásból döntöttem úgy, hogy ilyen kései órán pont én látogassam meg Shiratori fukutaichout. Bár, ez igazából nem az én hibám, mert én aztán nem tehetek róla, hogy mikor is kell hivatalos papírokkal bombázni szerencsétlen hadnagyokat és kapitányokat. Mitsuko taichou és Tasumi fukutaichou is rendesen le vannak terhelve, ezért kerültem én a képbe. Pontosabban azért, mert én épp a közelben voltam, aztán meg felajánlottam a segítségem.
Míg az ezüstös derengésben sétáltam, magamban imádkoztam, hogy a hadnagy ne dobjon ki nagyon durván, és legalább ezektől a szemétnek is beillő koloncoktól megszabadítson. Egyelőre még csak a gyomromban tombolt az ideg, még nem fertőzött meg egészen, de azért erősen próbálkozik.
És úgy hiszem, megint időszerű megjegyeznem, hogy nemhogy a shinigami meló, de még maga az élet sem nekem való. Azt gondolom, hogy ez a rettentő félelem, ami néhanapján rám tör, csak az emberi életemből megmaradt utóhatás, amit persze egyénként is mindennap eszembe juttat az a fránya sebhely, ami legfőképp a nyakamon fut.
Megálltam egy kicsit, hogy nagyokat nyelve legyűrjem a félelmem, és ne egy idegbeteg roncsként állítsak be a hadnagyúrhoz. Lassan, de biztosan lecsitultam – ezt legfőképp a „csak a légzésedre figyelj”-technikával értem el, amit még a harmadik osztag egyik tisztje sulykolt belém, mikor csak taknyos kezdő voltam. Ezt is ő mondta ilyen szépen, nem én. Ő mindig meg tudott nyugtatni, de aztán száműzték valami balhé miatt, és többé nem találkoztunk.
Tovább folytattam az utamat, és hirtelen arra eszméltem, hogy már csak alig pár lépésre vagyok a hadnagy ajtajától. Nem akartam alkalmatlankodni, így még egy darabig csak zavartan toporogtam egy helyben, de aztán eszembe jutott az első találkozásom a kapitányommal, s jobbnak láttam mégiscsak megzavarni a fukutaichout, bármit is csinál.
Kétszer rákoppintottam az ajtóra, mire az kisvártatva kinyílt. Magas, szemüveges hadnagy állt előttem, nem sűrűn láttam eddig, habár ez köszönhető annak is, hogy általában csukott szemmel járok. Hisz képes vagyok halál nyugalommal elmenni a fukutaichoum – és sajnos még a taichoum –, mellett is anélkül, hogy köszönnék. Ez elég nagy illetlenség, még ha nem is szándékosan teszem.
- Szép estét, Shiratori hadnagy! – köszöntöttem meglehetősen erős hangon (legalábbis önmagamhoz képest), amin rendesen meg is lepődtem. – Én… én… - Na tessék, eddig tartott a lendület. – A nyolcadik osztag ötödik tisztje vagyok, Ayumu Michiyo – nyöszörögtem.

Éppen most értem vissza egy egész napos küldetésből és még meg kellene írnom a jelentést, mivel én voltam a küldetés vezetője, de igazából semmi kedvem hozzá. Nem mindig könnyű egy hadnagynak, főleg, ha nem tudom kire rábízni az ilyen fajta küldetéseket, mert nincs, akinek a képességeiben teljesen megbíznék. Ha lenne valaki, akkor biztos mindent rásóznák, de ő sem járna rosszul, mert valószínű előléptetném 3. tisztnek. A mostani nekem nem annyira vált be eddig, ami az illeti első találkozásunk óta nem is nagyon találkoztam vele, biztos kerül engem. Miközben ezen agyaltam az irodám felé ballagtam, hogy gyorsan megírjam a jelentést és mehessek a szobámba.
Sajnos azonban nem minden alakult úgy, ahogy én szerettem volna. Valamilyen oknál fogva nem volt ihletem, hogy rendesen megfogalmazzam a szöveget, szóval vagy egy órán át járkáltam körbe-körbe az irodában egy bögre teával a kezemben. Most látszott meg igazán, hogy nem tudok hivatalos szöveget írni, de ezúttal sokkal rosszabbul ment, mint általában. Egy felsőbb bizonyára nem szerette volna, hogy én most elmenjek aludni, de lehet, hogy csak én vagyok egy kicsit paranoiás. Ezután inkább hagytam a fenébe a dolgot, majd holnap reggel megírom, hátha akkor jobban megy a dolog. És majd azt fogom mondani, hogy nagyon későn ért véget a küldetés és azért adom le ilyen későn a jelentést. Hiszen nekem a reggel 10 órától kezdődik és kb. két órán át megírom, mert ilyenkor még félig alszom, ezért lassabban megy a dolog. 12 órakor ebédszünet van, ezért nem tudom leadni, szóval olyan 1 óra körül lesz leadva. Miután meg volt a jelentés leadási haditervem, elkezdtem összeszedni az összefirkált papírokat az asztalomról, hiszen azokra már nincs szükségem. Amint ezt tettem észrevettem, hogy holnap sem fogok unatkozni, mert van egyéb papírmunkám is, amit meg kéne csinálni. De ez nem most lesz, ilyen későn nem szoktam dolgozni, már az edzőteremben edzenék, azonban ez sem fog megtörténni, mivel a küldetés elég edzés volt. Elsétáltam az összegyúrt papírkupaccal az ajtó melletti kukához, majd megszabadultam tőlük.
Ekkor váratlanul kopogást hallottam az ajtón, ezért kinyitottam azt. Egy nálam alacsonyabb, barna hajú lány állt előttem egy kisebb halom irattal a kezében. Elkezdtem imádkozni magamban, hogy csak véletlenül jöjjön ide egy halom papírral és ne nekem hozza őket. Vagy még eszembe jutott, hogy lehet körözvényt hoz és csak fel akarja olvasni, de eszembe jutott, hogy itt ilyen nincs, vagy ha lenne, akkor biztos pokollepkével küldenék körbe. Mivel nem találtam olyan sok elképzelést, amiben egy halom papírral jönnek az irodámba, de nem adják oda nekem, ezért nem volt más választásom, mint beletörődni a végzetembe. És mivel ez a lány nem tehet róla, hogy rásózták ezt a küldönc feladatot, ezért nem szándékozom rajta kitölteni a dühömet. Ha már ide elfáradt, akkor kedves leszek vele és megkínálom egy kis sütivel meg teával.
- Jó estét neked is. - köszönök neki, majd végig hallgatom a bemutatkozását és én is hasonlóan teszek. – Én pedig a 6. osztag hadnagya, Nara Shiratori. Örvendek, kerülj beljebb. – én is bemutatkozom neki az illemnek megfelelően, majd beinvitálom az irodámba. Miután az ifjú 8. osztagos bejött, illedelmesen becsukom mögötte az ajtót, majd eszembe jutott, hogy mintha már hallottam volna valahol ezt a vezeték nevét. Nem sokkal később rájöttem, hogy Vera említette, hogy van egy ilyen nevű tiszt a 10. osztagban. Mivel furdalta kíváncsiság az oldalamat, hogy van-e valami rokoni kapcsolat közöttük, ezért rákérdeztem.
- Van valami rokoni kapcsolat közted és a 10. osztagos Ayumu Hirateuchi között, vagy csak véletlenül ugyanaz a vezetéknevetek? - kérdeztem rá kerek-perec a fejemben motoszkáló kérdésre. Remélem nem voltam túl indiszkrét és nem fog rám megharagudni rám, amiért egyből egy ilyen kérdéssel kezdem az megismerkedésünket.
- Ezeket gondolom nekem hoztad? – folytatom egy egyszerűbb kérdéssel, miután meghallgattam az előző kérdésemre adott válaszát. Elveszem tőle a felesleges papírokat, majd odarakom a többi közé. Legszívesebben én is megszabadulnék tőlük, mint Isami fukutaichou, csak engem nem visz rá a lélek és bizonyára csalódást okoznák vele Verának is. El tudom képzelni mi történne, ha visszamenne volt irodájába és meglátná, mik folynak ott. Biztos azon nyomban szívrohamot kapna a látványtól, ami elé tárul. Tehát ez az opció elvetve.
- Esetleg megkínálhatlak teával és egy kis sütivel, vagy sietsz vissza? – fordulok vissza vendégemhez és próbálom maradásra késztetni. Amúgy sem vagyok álmos, vagyis úgy sem tudnák aludni, csak forgolódnék az ágyamban, így legalább hasznosan tölthetem az időmet. Ha Ayumu-san igent mond a teára és a sütire, előkotrom az egyik fiókomból a tartalékaimat és elé rakom, majd nekilátok a tea készítésnek.

Óvatosan léptem be az ajtón, mintha attól kellene tartanom, hogy odabenn csapdába esem. Miután megbizonyosodtam róla, hogy semmilyen veszély sem les rám, és Shiratori hadnagy sem fog az életemre törni, egy kicsit megnyugodtam, de ahhoz nem eléggé, hogy fesztelenül önmagamat tudjam adni. Alig, hogy becsukódott mögöttem az ajtó, a fukutaichou máris nekem szegezett egy sor kérdést.
- Csak ugyanaz a vezetéknevünk, nem is ismertem igazán… pedig, jó lett volna – válaszoltam először lesütött szemekkel, majd a szemüvegének beszélve. – És igen, sajnos, ezeket Magának hoztam. Elnézést!
Fontosnak éreztem, hogy ezt még hozzátegyem, de azért kaptam a hadnagytól egy furcsálló pillantást, viszont előtte meg láttam rajta, hogy mi is járhat a fejében. Úgy tűnt, azon gondolkozik, hogy felgyújtsa-e azt a kupac papírt, amit a kezemben tartogatok, vagy inkább csak miszlikbe aprítsa, nem tudom, végül melyik mellett döntött, de az biztos, hogy ez a köteg lap nem éli meg a másnapot.
- Tulajdonképpen nem sietek sehova, de igazán… nem szeretnék zavarni – motyogtam félve. Attól tartottam, hogy talán az állandó zavarom idegesíti a fukutaichout.
Végül csak sikerült maradásra bírni, bár nem is nagyon tiltakoztam. Elég különös, hogy már több éve is itt vagyok, és eddig nem sok emberrel ismerkedtem meg közelebbről. Most arra törekedtem, hogy végre megnyíljak, mint akkor, azon az estén. Mikor az a hollow majdnem eltett láb alól, és én elhatároztam, hogy olyan nagy shinigami leszek, mint a megmentőm, Sierashi Yuusuke.
Törekedni akartam arra, hogy több embert is ismerjek, ne csupán az osztagom felét, meg egy két kapitányt. Nemcsak a szükséges alakokra akartam koncentrálni, hanem barátokat akartam. Fel akartam nőni végre a nyolcvan évemhez, még ha nem is teljesen, akkor is.
Míg így agyaltam, közben figyeltem, mit is csinál a hadnagy. Az asztalához ment, ledobta rá azt a nagy halom papírt, amit én átadtam neki – megjegyzem: már előtte is teli volt mindenféle „salátával” –, majd a fiókjában kezdett kutakodni. Sajnáltam szegényt, mert rengeteg dolga lett volna, és biztos aludni is szeretett volna, és én mégis feltartottam őt. Lehetetlen alak vagyok!
A fukutaichou hellyel kínált, és én végül is leültem, minden a fejemben elhangzott tiltakozás ellenére. Valahogy mégsem akartam annyira menni, mint amennyire győzködni próbáltam magam. Kíváncsi voltam a Shiratori hadnagyra, meg úgy egyébként is úgy tűnt, hogy ő is szívesen beszélne velem, bár ebben aztán nem vagyok biztos, mert általában csak azt látom, amit én szeretnék. Önkéntelenül is elmosolyodtam, mire a férfi megint csak egy furcsálló pillantással jutalmazott meg, aztán kérdezett is, én meg pirulva feleltem neki.
- Ne haragudjon! Én csak elgondolkodtam, mostanában sűrűn előfordul az ilyesmi.
Kellett nekem válaszolni, máris újabb kérdéssel támadott le, amitől úgy elszégyelltem magam, hogy teljesen rákvörös lettem, és egyáltalán nem tudtam, merre is nézzek.
- E-e… egyébként is szoktam. – Eleinte össze-vissza dadogtam, de aztán csak sikerült kimondanom egy egész mondatot.
Nara-san persze jól kinevetett, én meg úgy döntöttem, hogy inkább veszek egy sütit, és jól betömöm vele a szám. Nem akartam még nagyobb szamárságokat beszélni, mert már így is sikerült teljesen lejáratnom magam a hatodik osztag hadnagya előtt. Különben sem kell már többet mondanom, ezután a néhány mondatom utána valószínűleg leesett neki is, hogy nem vagyok százas, és nem lehet velem normálisan beszélni.
Én is akartam kérdezni, valamit, bármit, de nem tudtam, mit szabad, vagy mit nem, meg egyébként is… Ismertem magam, tudtam, ha valamit kérdeznék, előbb-utóbb megint sikerülne bemutatnom, hogy nem vagyok komplett. Inkább csak figyeltem a fukutaichout, ahogy nekiáll teát csinálni. Egyáltalán nem láttam rajta, hogy fáradt lenne, pedig úgy hallottam, ma küldetésen volt, és elég sokáig tartott. Irigyeltem őt, amiért még ilyenkor is képes barátságos lenni, én a helyében már akkor leordítottam volna a fejem, mikor megláttam magam az ajtóban azzal a köteg papírral.

Miután Tasumit visszatereltem a helyére, gyorsan be akartam fejezni a tea elkészítését, hogy visszamehessek én is mellé. Azonban nem minden a terveim szerint alakult, mivel vendégem magával akart ráncigálni, mielőtt még beletehettem volna a teafüvet a forró vízbe. Reakcióim viszont gyorsak voltak, ezért menet közben még sikerült bejuttatnom azt a helyére egy jól célzott dobással. Amint ismét egymás mellett ültünk, Tasumi lassan felém fordul egy komoly és mégis bizonytalan arckifejezéssel, majd belekezd a mondandójába. Az elején nem sejtettem egyáltalán, hogy mi lesz az a megrázó dolog, találgatni pedig nem tudtam, mivel a megrázó dolog nagyon sok minden lehet. Ezután megfogja a kezemet, amiről először az jut eszembe, hogy talán meg akarja kérni a kezemet? Azt nem a fiúk szokták? Én erre még nem készültem fel. Miközben én ezen agyalok, ő folytatja a mondanivalóját, de előtte a hasához teszi a kezemet. Nem tudom, hogy erre miért volt szükség, de a mondandójából máris kiderült.
- Huh? – csak ennyit tudtam kinyögni a meglepődöttségtől, miközben szemeim kitágultak, a szám pedig tátva maradt. A fejemből minden gondolat egy pillanat alatt elszivárgott, majd visszatértem eredeti arckifejezésemhez, azzal az apró eltéréssel, hogy tekintetem üressé vált és megdermedtem a pillanatnyi sokktól. Ezután a külvilág megszűnt körülöttem és a gondolataimba kezdtem merülni. Nekünk gyerekünk lesz? És nem is egy, hanem egyből kettő? De hát mi még csak egyszer csináltuk azt a bizonyos dolgot és mégis? Én erre még jobban nem készültem fel, mint a házasságra. És én milyen apa leszek? Már alapból furcsa egy mondaton belül használnom azt a két szót, hogy „apa” és „én”. Hiszen én egyáltalán nem értek a gyerekekhez. Hogy fogok ezzel megbirkózni, és nem is eggyel, hanem kettővel egyszerre? Arról nincsenek kétségeim, hogy Tasumi minden gond nélkül megbirkózik a feladattal, hiszen ő nőből van és a nők alapból értenek az ilyen dolgokhoz. És ha az nem lenne elég ott lesz neki az anyai ösztön, amivel biztos a siker. De velem mi lesz? Ezzel a gondolattal térek vissza úgymond a testembe, ami immáron megszabadult a mozdulatlanságból. Azonban nem csak az segített benne, hogy visszatért a tudatom, hanem Tasumi is, aki sírva ugrott a nyakamba. Ebből kiderült számomra, hogy ő talán fordítva gondolja a dolgokat, mint én.
- Miket beszélsz te butus? Mért hagynálak el? – mondom neki, hogy megvigasztaljam, miközben én is átölelem őt, majd egy csókot nyomok a homlokára. Próbáltam eljátszani a magabiztost, még ha nem is voltam az, de a jó színészi képességeimnek köszönhetően talán el tudom vele hitetni. És ha szerencsém van, talán átragad rá egy kicsi az enyémből, még ha az csak álmagabiztosság is, attól is talán meg tud nyugodni.
- Idehozom neked a teát, attól majd megnyugodsz, jó? – szólalok meg ismét, majd lassan megpróbálom gyengéden leszedni magamról Tasumit és elindulni a két bögre tea felé, majd azt átszállítani a síró barátnőmhöz.

Amint Ayumu-san belépett az ajtómon láttam rajta, hogy nagyon óvatosan halad el előttem. Meglehet, hogy izgul, amiért egy hadnagy társaságában van, de az is lehet, hogy furcsa neki ez a számára ismeretlen terület. A második feltevésem ellen nem tudok mit tenni, de másik miatt, majd többet fogok rámosolyogni, meg kedves lenni vele, hogy biztosítsam róla, nem fogom megenni. Mert én nem szoktam vacsorára elfogyasztani néhány tisztet lefekvés előtt, hiszen az elég hizlaló lenne. De a reggel az más tészta, mivel a reggeli a nap legfontosabb étkezése, tehát akkor több esély lenne rá.
- Ezt, hogy érted? Úgy, hogy ha megismernéd, lehet, hogy kiderülne, egy távoli rokonodról van szó és szereznél egy új családtagot? – komplikálom tovább a dolgokat, pedig egyáltalán nem annak szántam, csak hát kíváncsi természetű vagyok. Remélem, nem veszi zokon, hogy ennyit kérdezek. Ezt a hadnagyi ártalom teszi, hiszen az újoncokat mindig ki kell faggatni, mert nagyon izgulnak, és nem akarnak semmit elmondani szeretett hadnagyuknak.
- Nem kell elnézést kérned, hiszen nem te tehetsz róla. Vagy mégis? – mondom, viccnek szánva az utolsó kérdésemet, majd csúnyán nézek a lányra, persze ezt is csak viccből, mert gondolom, nem ő tehet arról, hogy én papírmunkát kapok, ő csak a közvetítő. Miután az iratokat leraktam a többi közé elkezdtem előkészülni a vendégem ellátására.
- Nem zavarsz. Nyugodtan foglalj helyet. – kínálom hellyel legújabb ismerősömet, majd a sütis dobozkámból kiteszek jó pár sütit egy tálra, amit utána a lány elé jutatok. Ezután nekiálltam a tea elkészítésének is, amit nem sokkal elkezdése után egy halk szisszenésnyi nevetés vagy éppen kuncogás, ki, hogy nevezi, ütötte meg a fülemet. Megfordulva észlelem, hogy vendégem valamin nagyon elmosolyodott, ezért rákérdeztem a dologra.
- Valami mókásat csináltam? – rakom fel kérdésem érdeklődve a mosolygás oka felől. Mert ha például beleültem valamibe vagy vécépapír ragadt a talpamhoz, azt jó lenne, ha én is tudnám, hiszen ha azt mindenki látná, akkor nem tenne jót a híremnek.
- Meg lehet nekem is tudnom, hogy min mosolyogtál el annyira? Ha annyira vicces, én is szeretnék nevetni. – kérdezek rá újra, ezúttal sokkal konkrétabban. Később visszatérek a tea készítéséhez, de hallom, vagyis inkább nem hallom, hogy mondani valamit Ayumu-san, szóval nekem kell a kezembe vennem az irányítást.
- Nem mesélnél valamit magadról, amit szívesen megosztasz velem? Vagy kérdezhetsz is tőlem, ha az jobban tetszik. – adok neki szabadságot a beszélgetés módját tekintve, amikor végre elkészültem a tea előkészületeivel, már csak egy kis idő kell, hogy kiázzon a teafű. Végre leülhettem kedvenc íróasztalom mögé ismét és figyelhettem, hogy mit fog választani a velem szembe ülő lány.

Meghökkentem a kérdésén. Igazán nincs is abban semmi rossz, hogy érdeklődik felőlem, csupán furcsának tűnt, hogy valakit érdekelhet, mi van velem. Váratlanul ért az is, amit Ayumu Hirateuchiról kérdezett. Először valahogy elsiklottam a kérdés felett, de most valahogy ráterelődött a figyelmem.
Család? Mit is jelent ez számomra? Évek óta nem mondhattam azt, hogy van családom, sőt, mikor még emberként éltem, akkor sem mondhattam el maradéktalanul. Valamit felkavart bennem ez a szó, megmagyarázhatatlan érzéseket, és régi sebeket szakított fel. Ömleni kezdtek belőlem a szavak:
- Nem gondoltam még így Rá, mármint Ayumu-sanra. Egyáltalán nem gondoltam családra, mióta itt vagyok… rossz emlékek – mondtam gyenge mosollyal az arcomon. – Anyámra nem is emlékszem, nem tudom, élt-e velem egyáltalán, vagy csak kipottyantott a világba, de… nem lényeg – fékeztem meg magam. – Ne haragudjon!
Lehajtottam a fejem, hogy észrevétlenül kitöröljem azt a kósza könnycseppet a szememből, ami valamilyen véletlen folytán odakerült. Mosolyogva pillantottam fel a hadnagyra, mintha mi sem történ volna, és átvettem a felém nyújtott bögrét, amiben forrón gőzölgött a tea.
- Köszönöm! – néztem hálásan Nara-sanra, és kisvártatva újra megszólaltam. – Nem tudom, mit mesélhetnék magamról, mert szívesen megtenném, de nem volt igazán érdekes az eddigi életem.
Annak örültem, hogy legalább már kissé feloldódtam, és képes voltam egész mondatokban, néha még összetett mondatokban is beszélni. Biztosan azért, mert Shiratori fukutaichou olyan kedves volt velem eddig is. Vettem még egy süteményt – A fene az édes számat! –, azt is megköszöntem, és miután gyorsan betömtem a fejembe, újra beszélni kezdtem.
- Hadnagy, nem hiányzik a családja? – Elég halk voltam, de nem mertem hangosabban megkérdezni, elvégre mégiscsak tolakodás ez. – Sosem vágyott vissza az életbe? Vagy sosem vágyott egy ennél jobb életre? Megint ezt az utat választaná, ha dönthetne?
Olyan kérdések voltak ezek, amikre már rég kerestem a választ, mégis képest voltam őket magamban elfojtani… egészen eddig. De most, most valamiért mégis kikényszerültek belőlem, és pont ennek a szerencsétlen férfinak, aki már fáradt is, biztos, ideges is, amiért nem vagyok hajlandó elmenni, de… de, valami különös bizalmat éreztem az irányába, hasonlót, mint Sierashi-sannal, vagy mint Masury anyóval, aki befogadott, és vigyázott rám.
- Honnan lehet biztos benne, hogy van értelme itt élni... egyáltalán élni? – Fogd be, fogd be, fogd be!
Azt hiszem, Shiratori fukutaichounak sikerült kifogni a „semminek semmi értelme”-pillanataim egyikét. Ettől megkíméltem volna, de nagy valószínűséggel már akkor sem tudnám ezt kezelni, ha meg is próbálnám. Hallgattam én valaha is magamra? Nem hiszem, hogy volt ilyen alakalom, mert akkor nem lett volna osztagcsere, meg szökdösés, meg semmi egyéb, talán meg sem születtem volna.
- Ne haragudjon! – szóltam váratlanul, majd felálltam, hogy menjek.
Nara-san is felállt, meglepett pillantásokkal méregetett. Bennem volt a mehetnék, de vártam, hogy a hadnagy mondjon valamit, akármit, amivel megnyugtathatom majd magam. Muszáj volt mondania valamit, anélkül nem mehettem el.

Ayumu-san nagyon meglepődött a feltett kérdésemen, ami egyáltalán nem volt furcsa, hiszen én egyből hozzávágtam egy kérdést egyből belecsapva mindennek a közepébe az első találkozásunk alkalmából. Így visszagondolva talán nem volt a legjobb ötlet ezt tenni. De ami megtörtént azt már nem tudom megváltoztatni, hiszen nem vagyok képes visszaforgatni az időd, ezért nincs miért ezen bánkódnom.
- Nem, én kérek elnézést. Nem tudtam, hogy ezzel a kérdésemmel valami rossz emléket idézek fel benned. Még egyszer sajnálom. – kértem sorozatosan bocsánatot vendégemtől, hiszen nem állt szándékomban szomorúvá tenni. Láttam rajta, hogy majdnem elsírta magát, de mégis visszatartotta, bizonyára a jelenlétem miatt. Ekkor nagyon megsajnáltam szegényt és legszívesebben megöleltem volna, de mégse tettem, mivel nem akartam, hogy zaklatásnak vegye a dolgot.
Miután megkértem Ayumut, hogy meséljen valamit magáról, nem lepett meg, hogy azt válaszolta nem volt igazán érdekes az élete. Mivel nem akartam ráerőltetni, hogy mégis mondjon valamit, mert talán megint előjönnének neki rossz emlékek, ezért hagytam, hogy ő kérdezzen tőlem.
- Igazából nekem nem nagyon volt családom, mármint a Rukongaiban töltött éveim alatt, mivel én nem emlékszem az emberi életemre. Így nem tudom, milyen lehet „élni”. Nem vagyok maximalista, én megelégszem, ezzel az életemmel. Van hely, ahol lakhatom, van munkám és vannak számomra fontos személyek, nekem nem kell több. És igen szerintem mindent ugyanígy csinálnék, ha választhatnék. – válaszoltam sorjában a felém zúdított kérdésáradatra, de láttam Ayumun, hogy még nincs vége a kérdéseknek. Már ekkor éreztem, hogy valami nagyon bántja vendégemet és vártam is rá, hogy talán megosztja velem, bár én se nagyon beszélném ki a titkaimat egy olyan személlyel, akit csak most ismertem meg. Szóval csak hagytam hagy mondja, amit el akar nekem mondani.
- Hát erre nem nagyon tudom mi a jó válasz, de nem tudok jobb helyet Seireteinél, szóval nincs jobb ötletem, mint itt élni. Ha meghalnál is valószínűleg újjászületnél egy emberben és kezdhetnél mindent elölről, ami egyáltalán nem lenne kellemes, legalábbis nekem nem. – mondtam el a véleményemet a felvetett témával kapcsolatban, amikor Ayumu-san bocsánatot kér és elindul az ajtó felé. Már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nyomja a szívét és így nem akartam, hogy kimenjen az irodámból. Én is felálltam és utána mentem, hogy megállítsam, mielőtt kimenne az ajtón. Megfogtam a vállát és magam felé fordítottam a lányt, majd megöleltem, ezzel jelezve, hogy nem akarom bántani, az ő oldalán állok, és csak jót akarok neki. Továbbra is sajnáltam és mindenképpen segíteni akartam neki.
- Látom rajtad, hogy valami nagyon nyomja a szíved. Nem akarod nekem elmondani? Hátha tudok segíteni. És ígérem, nem mondom el senkinek, hadnagyi becsületszavamra. – mondtam neki a végét egy kicsit elviccelve, hátha fel tudom vidítani. Visszatessékeltem a székre és ezúttal én is mellé ültem, hogy ne legyen köztünk az íróasztal és tágra nyílt fülekkel hallgattam, amit mond, vagy éppen elküld a fenébe.

Szegény Shiratori hadnagynak valahogy nincs szerencséje… velem legalábbis nem. Pont sikerült olyan lelkiállapotban elkapnia, mikor semmi sem működött, de leginkább az agyam nem, aminek parancsolnia kellett volna a testemnek és a szívemnek. Elfogadhatatlanul viselkedtem, és egyáltalán nem zavart volna, sőt meg is értettem volna, ha Nara-san kidob, azok után, amiket műveltem, de ő nem ezt tette. Hatalmas szíve lehet, ha hajnalok hajnalán még képes higgadtan kezelni egy ilyen elmebeteg perszónát, mint én.
Figyelmesen hallgattam a kérdéseimre adott válaszait, és már azt sem igazán értettem, miért is kérdeztem ezeket. Hisz nem gondoltam én se mást, akkor mégis mit akartam? Megerősítésre vágytam? Támasztékot kerestem? Miért vagyok képtelen megérteni önmagam? Miért nem értem meg magam soha?!
Kérdések jöttek-mentek a fejemben, egyikre sem tudtam a választ, és bár feladhattam volna rejtvényként Nara-sannak, nem várhattam el tőle, hogy olyasmire válaszoljon, amit én magam sem értek. Engem egyszerűen képtelenség értelmezni, és ha én így gondolom, akkor hogy állhatnak vele mások?
Mikor a görcstől csomóba rándult gyomorral és remegő végtagokkal álltam az ajtóban, hogy végre békén hagyjam ezt a szerencsétlen férfit, akit csak kínzok a jelenlétemmel, nem tudtam ajtót nyitni. Pedig én akartam, de még mennyire, ám ezt épp úgy képtelen voltam megtenni, mint menekülni apám gyilkos dühe elől, vagy nem feltenni azokat a kérdéseket, amik csak úgy kicsúsztak a számon. Mindig ez történik – az érzések legyőzik az akaratomat.
Hallottam a fukutaichou lépteit, egyre közelebb ért. Kezét óvatosan a vállamra csúsztatta, majd szembefordított magával, és megölelt. Istenem, de rég is volt, hogy valaki magához ölelt! Ettől a ténytől csak még frusztráltabb lettem, a helyzetet pedig betetézte, hogy én ezt mennyire is akartam. Képtelen voltam megérteni önmagam, most mégis bekattant valami. Vagy inkább én kattantam be?!
- Sajnálom… Higgye el, én tényleg nagyon sajnálom, hadnagy! – mentegetőztem a férfi nyakába csimpaszkodva.
Örültem volna neki, ha ott helyben elsüllyedek a szégyentől, de arra aztán várhattam. Egyébként se tartottam valószínűnek, eddig hiába reménykedtem benne, sosem történt meg, de én persze egy örök álmodozó vagyok, akiben sosem hal meg a remény, vagy… valami ilyesmi.
Megígérte, hogy senkinek sem szól, bármit is akarok mondani. De mi van, ha én sem tudom, mit akarok mondani. Nagyon kedves volt, megpróbált felvidítani, és én is próbálkoztam viszonozni ezt, így egy halvány mosolyt villantottam rá. Nem úgy tűnt, mint aki elhiszi, hogy jó kedvemből mosolygok, szóval nem is erőlködtem túl sokat.
Visszamentünk az asztalhoz, ahol újra elfoglaltam a helyem, na nem mintha nem azon járt volna az agyam egész végig, hogyan is mehetnék el anélkül, hogy kijátszanám Nara-san jóindulatát. Tudatosan kerestem a lehetőséget, hogyan menthetném meg magamtól, tudat alatt meg mindenképp maradni akartam. Én, meg a fránya ellentmondásosságom!
- Én, csak… nagyon sajnálom! – kezdtem bele megint a szabadkozásba. – Csak egy kicsit felkavart a kérdése, mert rég nem gondoltam ilyesmire. És… talán csak hiányzik. Hiányozhat valami olyasmi, amire nem is gondoltam?
Mennem kellett volna, mert félő volt, hogy kiborítom a fukutaichout, és kihajít. Erre a gondolatra elkapott a bőghetnék. Olyan voltam, mint egy óvodás. Elképedtem, és egyszerűen undorodtam is saját magamtól. Mivel Shiratori hadnagy mellettem foglalt helyet, nem ment át az asztal másik oldalára, nem állított közénk akadályokat. Olyan közvetlen volt, én meg hogy kihasználtam. Emésztett a bűntudat a pofátlanságom miatt. Szánalmas voltam.
Fel kellett volna állnom, de ehelyett inkább kézbevettem a csészémet, és kiittam belőle a maradék teámat. Megköszöntem, letettem, majd újra Nara-sanra néztem.
- Nem lehetne, hogy ezt az egészet elfelejtsük? – kérdeztem félénken. – Nem tudom, mi üthetett belém, egyszerűen csak… őrült vagyok.
Félszegen elmosolyodtam, de legalább ez már igazi, szívből jövő mosoly volt, és nem csak azért mutattam, hogy elkerüljem az irántam érzett szánalmát. Ha már maradni akartam, legalább boldogabb témák után nézhetnék, és azt hiszem, ennek eleget is tettem.
- Inkább meséljen valamit a hadnagy! – kezdtem belerázódni a beszélgetésbe. – Hogy került ide Sereteibe, és hogy vált shinigamivá? Minden érdekel.

Ayumu-sant sikeresen megállítottam az ölelésemmel, mielőtt még elhagyhatta volna az irodámat. Nem szerettem volna, ha ilyen szomorúan elmenne, hiszen ő kavartam fel benne rossz emlékeket a hülye kérdéseimmel. Ezért felelősnek érzem magam a történtekért, így addig nem hagyhatom elmenni, amíg le nem nyugszik. És ha szerencsém van, talán össze is barátkozunk, ami nem lenne rossz dolog, mert igen szimpatikusnak tűnik.
- Nem kel sajnálnod, hisz te nem tettél semmi rosszat. Mindenkinek lehetnek rossz emlékei, amikre nem szívesen emlékszik. Ez nem a te hibád. – próbálom vigasztalni a nyakamba kapaszkodó lányt. Miután egy kicsit lenyugodott visszakísértem az eddigi ülőhelyére, leültettem és én is helyet foglaltam mellette. Próbálgattam egy kicsit felvidítani, de csak egy erőltetett mosolyt sikerült kapnom, azonban nem adtam fel, biztos még kell egy kis idő neki, hogy teljesen megnyugodjon.
- Nincs miért bocsánatot kérned, az én hibám, hogy olyat kérdeztem, amiről rossz emlékek jutottak az eszedbe. A családra gondolsz ugye? Számodra fontos személyekre szerintem mindenkinek szüksége van, még ha nem is vérrokonok. – reagálom le Ayumu felszólalását. Nem sokkal miután megkaptam a válaszomat vendégem sírni kezdett valamiért, ezért adtam neki néhány papír zsebkendőt, hogy letörölhesse a könnyeit. Szerencsére nem tartott sokáig, néhány pillanat múlva már a teáját szürcsölgette.
- Miről is beszéltünk? – próbáltam vicces lenni, ahogy beleegyezek, hogy elfelejtem a történteket. – Ne beszélj butaságokat. Nem vagy te őrült, egy normális shinigami lány vagy. – próbáltam meggyőzni, hogy nincs vele semmi baj. Nem sokkal később úgy tűnt, hogy sikeres volt a próbálkozásom, mert egy őszinte mosolyt véltem felfedezni Ayumu arcán, aminek nagyon örültem. Ezután pedig újult erővel vetette bele magát a társalgásba, de ezúttal ő kérdezősködött rólam.
- Hát, nem nagyon tudok, olyan érdekes történettel szolgálni, de ha érdekel, elmondhatom. Azért jelentkeztem a Lélektovábbképző Akadémiára, mert egy lidérc támadás áldozata voltam és gyengének éreztem magam, de meg volt bennem a vágy, hogy erősebb legyek és meg tudjam védeni magamat és másokat is. Miután végeztem az Akadémiával a 10. osztagba kerültem, ahol akkoriban Vera kapitány hadnagy volt. Vele nagyon jó kapcsolatom volt és felnéztem rá, hogy milyen jól végzi a munkáját, később pedig ő ajánlott be hadnagynak. Nem tudom, mit mondhatnék még, inkább kérdezz, mi érdekel, szívesen válaszolok. - ajánlottam fel az újabb kérdezés lehetőségét, hiszen abból nem lehet semmi baj, mert nem sok dolog van, amire ha rákérdez nem szívesen válaszolok.

Nara-san olyan kedves volt velem, most is, mint eddig mindig. Nem tudom, mennyi ideje lehettem nála, de már egy életre lekötelezett. Szimpatikus volt, jóindulatú… egy igazi úriember, én meg rendesen kihasználtam, még mindig nem tudtam napirendre térni magam felett. Egyszerűen elszivárgott belőlem minden erőm, a tartás. Jól mondta Nakamura-san, gyenge vagyok. Egy ideig képes vagyok magam tartani, de aztán a felgyülemlett dolgok, érzések egyszerre robbannak ki belőlem, és nem lehet megállítani… összeomlok, mint egy kártyavár.
Egyszerűen annyira kedves volt, és magát hibáztatta, pedig nem is ő tehetett a kiborulásomról. Én voltam gyenge, én nem tudtam szabadulni az idióta emlékeimtől, amik már évtizedek óta kínoztak. Én tudtam ugyan, hogy ezek nem épp felejthető, és kitörölhető emlékek, amiket nem szabad bolygatni, más azonban ismeretlenül sikeresen beletrafálhatott… Ezért kellett volna erősnek lennem, és elzárnom azokat az élményeket, amik semmiképp sem szabadulhattak fel.
- N-ne… - próbáltam közbeszólni, de nem sikerült, így inkább csendben megvártam, míg a hadnagy befejezi a mondatát. – Ne mondja ezt, kérem! Nem Maga tehet róla. Én voltam a hibás, de nem fordul elő többé – magyarázok felindultan. – Nos… arra gondoltam, és értem.
Nem tudtam semmi értelmeset sem mondani. Ténylég régen nem jutott már eszembe a család, nem is igazán tudom, milyen… de talán Nakamura-san… Ő olyan volt nekem, mint egy családtag. A szárnyai alá vett, mikor a harmadik osztagba kerültem, bár mindig úgy tett, mintha púp lennék a hátán, mégis megvédett, és segített. Számíthattam rá, és bár semmi közünk nem volt egymáshoz, mégis összetartottunk és elviseltük egymás hülyeségeit. Voltak hibái, ahogy nekem is, de ennek ellenére jól megvoltunk.
Az emlékek, és a bénaságom hatására potyogni kezdtek a könnyeim. Elfogadtam a felém nyújtott zsebkendőket, és halkan szipogva lenyugtattam magam. Egyszerűen annyira nem bírtam magammal. Annyira lehetetlen voltam, egyedül csak Shiratori hadnagyot sajnáltam. Mindezt végig kellett néznie, látnia kellett, hogy így kiborultam néhány mondatától, és ez természetes, hogy magát hibáztatja, pedig nem ő tehet róla. Másokat nem érintett volna ilyen érzékenyen ez a kérdés, egyedül csak én nem tudtam vele mit kezdeni, és ezért Nara-san érezte magát rosszul. Gyorsan lenyugtattam magam, mert nem akartam, hogy még nagyobb bűntudata legyen, azt meg végképp nem, hogy szánalmat érezzen egy ilyen őrült iránt.
Olyan kedves volt, hogy elviccelte az egészet. Úgy éreztem, mintha nem egy csődtömeg lennék, de persze a valóságon ez mit sem változtatott. Elmosolyodtam, először a humorán, utána meg a naivitásán. Olyan különös volt, ahogy korholt, egészen olyan, mintha megint a harmadik osztag újonca lennék. Nem ismert még eléggé, ezért hihette azt, hogy normális vagyok. Nem akartam már elrontani a jó kedvét, inkább nem szóltam neki, hogy tévedett. Egyszer úgy is rá fog jönni.
Talán itt mindenkit egy cél hajt? Nara-san egy rokonlélek volt. Én is hasonló okok miatt keveredtem az Akadémiára. Olyan akartam lenni, mint Sierashi-san, és azt akartam, hogy meg tudjam védeni magam. Nem akartam, hogy másoknak kelljen rám vigyáznia, én akartam másoknak segíteni. Céltudatos voltam, és mindent megtettem, vagyis mindent meg akartam tenni, de hogy sikerült-e, azt nem tudhatom. Csak reménykedhettem benne, hogy nem hiába fektettem az energiáimat ebbe az ügybe.
Összeráncoltam a homlokom, és a szemöldökömet is összevontam. Azon gondolkodtam, Vera taichou melyik osztag kapitánya lehet. Tudom, ez elég bénának tűnik, de egyszerűen annyira nem ismertem embereket, hogy örültem, ha nevet tudok egyeztetni arccal, utána már se kép, se hang. Végül azért csak eszembe jutott, és nem maradtam magam előtt szégyenben, hogy Vera kapitány a második osztag vezetője.
A fukutaichou azt mondta, hogy kérdezhetek, de nekem semmi olyan nem jutott eszembe, amit kérdezhetnék, de aztán váratlan ötlet pattant ki a fejemből. Nem is gondoltam igazán végig, csak kimondtam, hogy mondjak valamit.
- Shiratori hadnagy, szereti az édességeket? – kérdeztem, hogy eszembe jutott az epres-joghurtos nyalóka. – Inkább cukorkás, vagy süteménykedvelő?
Vártam, mit válaszol a hadnagy, és reménykedtem benne, hogy sikerült egy jó témát találnom. Én imádtam mindent, ami édes volt és enni lehetett, bár azt is, amit nem lehetett enni, csak édes volt, de abban csak feleannyi örömöt leltem, így inkább az első opciót preferáltam.

Ayumu-san egy kicsit érzékenynek tűnt, hogy csak úgy elsírja magát, de ennek ellenére nekem még szimpatikus maradt. Ha most egy pszichológusként gondolkoznék, akkor azt állapítanám meg, hogy ő egy olyan személy, aki úgy érzi magát a legjobban, ha van kire támaszkodnia. Ennek a valakinek pedig olyannak kell lennie, aki ki tud állni érte és, ha kell meg tudja védeni. Tehát összegezve olyan, mint egy kishúg, aki egy törődő bátyját szeretne. Nem tudom, hogy én beleillek-e ebbe a kategóriába, de ha mára végeztünk biztos fel fogom neki ajánlani, hogy máskor nyugodtan meglátogathat, mert én szívesen látom. És ha netalántán el szeretné valaki vállán sírni a bánatát, akkor szívesen felajánlom a sajátomat.
Amikor magamra vállaltam a felelősséget, amiért olyan kérdést tettem fel, amit nem kellett volna, Ayumu próbált közbeszólni, de én nem hagytam, azonban a végén mégis elmondta, hogy nem én vagyok a hibás, hanem ő. Én viszont egy percig sem hibáztatta őt, még ha magára is vállalja a dolgot, mert arról nem tehet, hogy ilyen érzékeny személyiséggel van megáldva.
Úgy tűnt Ayumu-sant nem untatom az amúgy szerintem igen is unalmas történetemmel, arról hogyan is váltam shinigamivá. Időközben még el is gondolkozott valamin az arckifejezéséből ítélve, de nem tudom mi lehetett az. Talán ennyire hasznos lenne a történetem, hogy gondolat megindító hatása van?
- Most rajtad a sors. Te is elmondhatnád, hogyan lettél shinigami. – kértem meg a lányt, hogy ő is mesélje el a történetét, ha már én is megtettem. Remélhetőleg az övé érdekesebb lesz, mint az enyém, aminél majdnem minden érdekesebb. Később megkérdtem Ayumut, hogy tegyen fel nekem kérdést akármiről, amiről szeretne. A kérdésével pedig sikerült átmennünk sokkal egyszerűbb témákba.
- Természetesen szeretem, ki ne szeretné. Hát én inkább süteményes vagyok, mivel azt meg tudom sütni saját kezűleg és az a legjobb, amit én készítek, de amúgy a cukorkát is megeszem, ha olyanom van. Veled mi a helyzet? – válaszoltam egy kicsit egósan, de hát ez az igazság és nem szerettem volna hazudni. Miután ő is válaszolt nekem, eszembe jutott a sok édességről, hogy talán még van valamennyi a kedvenc tortámból a hűtőmben, amit megoszthatok vendégemmel. És ez nagy szó, mert nem adok mindenkinek belőle csak azoknak, akiket megkedvelek és ő kiérdemelte. Bár meglehet, hogy ilyen késői órán nem kellene enni, de egy kis bűnözés senkinek sem árt. Benéztem a kis hűtőmbe és láttam, hogy még van egy szelet, ami tökéletes a célnak, így legalább nem kell mindkettőnknek megennünk 1-1 szeletet, hanem egyen megosztozunk. Persze, ha ő is kér.
- Szeretnél egy kis epertortát? Még van egy szelet, megosztozhatnánk rajta. – nézek rá mosolyogva, mutatva a szelet tortát. Remélem beleegyezik, mert egyedül nem lenne szívem megenni. Az is elég, ha csak néhány falatot eszik, annak is örülök.
- Hogyha már így elkanyarodtunk a személyesebb dolgok felé, akkor elmesélhetnéd, hogy mit szoktál szabadidődben csinálni. – kérdezek, miután leraktam a tányért kettőnk közé, majd szép lassan elkezdtem villával enni azt.