Mikor hozzákészülődtem a ceromhoz, ő is lehívta a maszkját és felugrott a levegőbe.
*Nocsak, nocsak, úgy látom csak emelni kellett a tétet egy kicsit és máris megjött a kedve a harchoz. A férfiakat nem nehéz az orruknál fogva vezetni. De egyre határozottabban hiszem, hogy ezt az alkut keményen be fogja hajtani rajtam. Ezt a "bármit" kicsit le kellett volna szűkíteni, de most már mindegy...Végülis épp az előbb határoztam el az "élj a mának" felfogást. Legalább most, egy kicsit hadd ne kelljen foglalkoznom a következményekkel...Bőven elég volt 50 évig egy osztagot vezetni, és utána száz évig pedig rejtőzködve élni. Különben is...ha azt vesszük az az ember áll előttem, akiért tényleg bármit megtennék, tehát hol itt a gond? Főleg hogy a személyiségemnek olyan részei kezdenek visszatérni, amikről azt hittem már "kiöregedtem" belőlük. A túl nagy felelősség képes megkeseredett és földhözragadt embert csinálni a legönfeledtebb kisgyerekből is. Lehet hogy nekem pont arra van szükségem hogy megszabaduljak annak az árnyékától amit már rég nem kell a vállamon cipelnem. Ránézésre olyan vagyok mint egy húszéves, belül pedig mint egy százéves apáca. Annyi mindent megtehetnék amire másnak lehetősége sincs. Azt hiszem ideje lesz nyugdíjaznom azt az apácát, és helyet adnom az igazi Shiorinak, akit még én sem ismerek igazán. Igen, azt akarom hogy Masaki előhozza belőlem azt aki mindig is lenni akartam.* -lőttem el a ceromat.
Mint az várható volt, egy ilyen tiszta célpontot könnyedén hárított egy ellenceroval. De ez nekem épp kapóra jött. Hátrébb ugrottam a lökéshullám elől, majd robbanást kihasználva gyorsan megidéztem egy klónt, akit ott hagytam magam helyett ahol a jelenlétemet sejteni lehet. Én pedig elrejtettem magam és igyekeztem magam Masaki mögé becserkészni. Miután kitisztult a levegő a klónt utasítottam hogy jöjjön közelebb mintha támadni akarna, miközben én Masaki mögé léptem. Már épp készültem volna nekiszegezni a kardom, mikor váratlanul megkordult a gyomrom. Masaki hirtelen hátrapördült.
-Ezzel majdnem sikerült átejtenie hölgyem. -vigyorodott el, és bámulta a helyet ahol elvileg voltam.
-Á a fenébe. -tüntettem el a klónt és oldottam fel az álcámat, mert már elszúrtam a lehetőségem. -Nahát a harc hevében teljesen megfeledkeztem róla, hogy ma még nem is ebédeltem. -vakarásztam zavartan a tarkómat kissé elpirulva. *csak én lehetek ilyen szerencsétlen...ráadásul ha eszembe jut hogy éhes vagyok, akkor harcolni se tudok normálisan...kivéve ha nem élet-halál kérdése, de mivel ez határozottan nem az, így jelentős hátrányba kerültem.*- Botor gondatlanság volt a részemről hagyni, hogy saját magam adjam az ellenség kezére. -dőltem bele a karjaiba elaléltan. -Amúgy ha akarod ezt egy pillanat alatt meggyógyítom neked. -nyúltam fel az arcához a sebe mellé. -Visszaadom csodás arcod zavartalan harmóniáját. Vagy esetleg meg szeretnéd őrizni, mint komoly harci sérülés? -mosolyodtam el kedvesen.
*És már megint hol kötöttem ki?...azt hiszem lassan ideje lenne feladni, ezt a "komoly edzés" dolgot, már belátom. Túlságosan jól szórakozom ahhoz hogy komolyan vegyem annyira amennyire akarom. Különben is, sosem tudnék igazán komolyan harcolni az ellen akit ennyire szeretek. Úgy tűnik fejlődtem még valamiben...újra kezdek a szívemre is hallgatni az eszemmel szemben. Biztos kinevetne ha elmondanám neki milyen hálás vagyok azért hogy előhozta belőlem az önfeledtséget. Valamivel meg akarom hálálni...valami figyelmességgel* -merültem el újfent a szemeiben.
-Mondd csak, mit szólnál ha a "bármi" helyett mondjuk sütnék neked palacsintát? De, ha nagyon ragaszkodsz hozzá, hajlandó vagyok kompromisszumokra. -mosolyodtam el megint.

Nem gondoltam volna hogy a hirtelen jött palacsinta-ötletem ekkora sikert fog aratni nála, de mindenesetre nagyon örültem neki. Közös elhatározással arra jutottunk, hogy ennek ürügyén be is fejezzük ezt az egetrengetően komolynak mondható edzést.
-Nem gondoltam volna hogy ennyire tetszeni fog az ötlet. -mosolyodtam el miután megcsókolt- Hm, vajon akkor mit fogok kapni, ha már kész is lesz a palacsinta?... -vigyorogtam továbbra is, aztán eszembe ötlött egy a kivitelezést akadályozó tényező -Már csak az a probléma, hogy ha így vonulunk végig a nappalin, akkor biztos hogy a figyelem középpontjába kerülünk. Azt pedig kétlem hogy most épp nincs ott senki...nincs akkora mázlink, hiszen mindig lopja ott legalább egyvalaki a napot... -vakarásztam a fejem búbját, de Masakira nézve láttam hogy neki már kész terve van a probléma megoldására. Épphogy meg akartam kérdezni, máris ölbe kapott.
-Hé mit csinálsz? -kiáltottam fel hirtelen, amitől csak mégjobban elkezdett vigyorogni. Hirtelen kedvem lett volna jól fejbekólintani az egyik mangájával, de ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem volt ellenemre ez a helyzet, azonban ezt neki nem feltétlen kell tudnia...*csak mégnagyobb löketet ad az így is méretes egójának.*-mosolyodtam el halványan.
-Ne akarok akadékoskodni,de nem fogunk lebukni?- bámultam fel rá, de őt látszólag cseppet sem érdekelte a dolog.
-Sok sikert a shunpo-m nyomon követéséhez!-
-Életem halálom kezedbe ajánlom nemes lovag, de aztán ne okozz csalódást. -karoltam át a nyakát, miközben tartottam a zanpakutouinkat.
Már bent jártunk a nappaliban mikor úgy gondoltam előállok egy jótanáccsal.
-Azért nézz a lábad elé is. -toltam felfelé a fejét, de lehet hogy előbb kellett volna, mert frontálisan ütköztünk, egy a délután folyamán valószínűleg Hiyori által széthagyott dobozzal. Hatalmas lendülettel bezakóztunk a kanapé mögé. Alapesetben én kerültem volna alulra, de Masaki manőverének hála, rajta landoltam.
-Hálásan köszönöm, hogy megmentette a hátsóm. -tápászkodtam fel, majd óvatosan kinéztem a kanapé mögül. Legnagyobb meglepetésemre senkit sem láttam a közelben.
-Kegyed formás hátsójáért bármit.-vigyorgott mint a vadalma
-eh.... -vágtam ismét durcás képet, de megint nem bírtam ki nevetés nélkül, ám ekkor mintha Shinji hangját hallottam volna a konyha felől.
-Hiyori megmondtam hogy ne hagyd szét a holmijaidat!-
-Ki volt az az őstulok aki pofáraesett benne? -mordult fel a sértett.
-Gáz van. -kerekedtek el a szemeim hirtelen, majd visszabuktam a kanapé mögé. Megragadtam Masaki kezét, majd magam után húzva felvillámléptünk a szobájához. A nappaliba érkező páros már csak az ajtócsapódást hallhatta.
-Azt hiszem teljesítettük a küldetést. Minden elismerésem uram. -mondtam szörnyen formálisan, majd megrohamoztam a szekrényt valami rendes ruháért. Mikor kihalásztam a pólót és a nadrágot nekiálltam öltözködni.
-Azt hiszem ez az öné. -bogoztam le magamról a pólót és a fejére dobtam.- Tudom hogy most már igazából teljesen felesleges, de ha már ilyen jól alakítottuk az etikettet, elfordulna kérem? -integettem neki a kezemmel, amit azt hiszem nem vett túl jó néven. -Na de kérem, tudja jól, hogy még áll az ajánlatom, de szigorúan csak a palacsinta után. -kapkodtam magamra a ruhákat.
-Akkor visszamegyek a szebb napokat is megért ruháinkért, és a könnyűolvasmányaiért. -léptem oda mögé, és lábujjhegyre állva átkaroltam a nyakát és megcsókoltam.
Pillanatok alatt újra lent voltam és próbáltam megtalálni minden elveszett ruhadarabot. Több kevesebb sikerrel össze is szedtem őket, majd felkaptam a mangákat és indultam vissza.
-Nem hallottad azt a lármát az előbb? -állított meg Shinji a nappaliban
-Ööö nem, azt hiszem nem. -válaszoltam annyira meggyőzően, hogy egy óvodást sem tudtam volna beetetni.
-És mond csak mik azok ott nálad? -nézett ferde szemmel a hadizsákmányra.
-Ja ez, semmi különös... -mosolyogta ártatlanul, majd visszaviharzottam az emeletre.
-Parancsoljon mon amour, sértetlenül és épségben a féltett irodalmi remekművei. -huppantam le az ágyra.