// Jó úton az eskü beteljesítése felé, avagy nosztalgia új körülmények között //

// Jó úton az eskü beteljesítése felé, avagy nosztalgia új körülmények között //

// Jó úton az eskü beteljesítése felé, avagy nosztalgia új körülmények között //

// Jó úton az eskü beteljesítése felé, avagy nosztalgia új körülmények között //

-Tetszik bizony! Én sem találhattam volna jobb nevet neki!- Motyogtam vigyorogva, közben belegondoltam, hogy névadásban mindig rossz voltam, sőt szörnyű. Néha csupán azért neveztem a dolgokat a gyűjtőnevükön, nehogy közröhej tárgya legyek…
-Jól vagyok, csak… Néha rám törnek ezek a rémképek…- Szóltam alig érthetőn, hisz rettenetesen újak voltak számomra ezek a dolgok, és az olyan berögződésektől teli emberek, mint én bizony ezt nem tudják elviselni.
De mikor meghallottam, amit mondott, felkuncogtam.
-Jobban nos… Tolmácsolok valamit, amit nekem fog mondani… Ne haragudj, nem az én szavaim, hanem az övé!- Szóltam halkan, és már vártam Kuromeru Shikon hozzám intézett „kedves” szavait.- Szóval: Hogy az a méregben úsztatott kihegyezett bambusz, nőjön bele abba a nyeszlett, férfit kívánó ülepedbe, és aztán szakajtaná ki a beleidet. A szemeiddel, pedig a Hollow testvéreim játszanak kidobóst, de csak a tüskésebb fajták! Az üres szemgödreidbe meg költözzenek ganajtúrók, és neveljenek ott fel tíz generációt…
Mikor végigmondtam, felnevettem, hisz megszoktam már az efféle „dicsérő” szavakat. Kuromeru Shikon, inkább mintha fejlődött, semmint okosodott volna.
-A viszonyunk majdnem ugyan az, csak most már bővebben ki tudja fejteni, és nem a: Meg… Halsz…- Mondtam, és a végén próbáltam olyan szaggatottan beszélni, mint a Zanpakutoum tette anno.- Szívesen megmutatnám, de úgy működik, mint egy Hollow mágnes! A tiszta lidérc reiatsu miatt még inkább kitagadhatnának a régi „munkahelyemről”. Kivéve persze a tizenkettedig osztag, azok imádnak boncolni… Na de mindegy, már érzem, hogy közelebb kerültem az erőm beteljesüléséhez, de a Bankaihoz nem. És Megtámadni Aizent Bankai nélkül… Bolondság!
Ekkor meghallgattam őt, kérdőn néztem rá, mikor a reiatsum megváltozásáról beszélt. De megemlítette az előléptetését is, aminek nagyon megörültem.
-Gratulálok! Micsoda szerencse! Akkor te is nagyon megedződhettél! Régen hasonló szinten voltam, de tudod, történt egy s más… De nem fontos ez a múlt, a jövő fontosabb!
Vigyorogva veregettem meg a vállát, közben hihetetlenül boldog voltam. Mert így tudtam, hogy ő is közelít a teljes erejéhez. Aztán újra beszélni kezdett, ami után elkomorodtam, átgondoltam mindent. Igaza volt, de néhány dolog mégsem volt teljesen tiszta, és a képek, amiket láttam. Nem olyan volt, mint egy arrancar emlékei.
-Hm… Valami furcsa volt, mert egy csapat rontott be Las Nochesbe. Fekete ruhák… Kardok, csak aki én voltam akkor az, aki különbözött tőlük. És az ereje… Mintha megjósolta volna, mit fogok lépni, és hogy megölöm. Túl nyugodt volt, amikor a végzetes csapás elérte, és nem is védekezett… Mintha előre látta volna… „Lásd amit láttam” - és ha ez egy jóslat? Ha a képek amit láttam, a jövőről szóltak? Nem látom másét, és az enyémből is csak homályos fura képeket… és túl távolinak tűnő képeket… de ha ezt látta. A jövőm? A betörésünket Las Nochesbe?
Az arcom fehérré vált, én pedig a falnak dőlve lecsúsztam a földre. Remegő térdekkel ültem, és gondolkoztam, hogy miként is lehetett pontosan.
-Az utolsó, amit láttam… Az volt… Hogy Aizen vág felém a kardjával!- Megrémültem a felismeréstől. Előtte erősen koncentráltam, hogy felidézzem a jelentet, de most tisztán láttam mindent. Felnéztem a barátomra, és nyeltem egyet.
-De akkor… Az a szörnyű alak… Mivé válhattam?- Kérdeztem rettegve…

// Jó úton az eskü beteljesítése felé, avagy nosztalgia új körülmények között //

Ennyi nyelv ismeretében sem találok elegendő kifejező szót arra, mily megbotránkoztató, amit ezek a semmirekellő, rabszolgának s ágyasnak sem elegendő halandók műveltek világunkkal. Az évszázadok során igazán megszokhattam volna, hogy bukásunk után világunk holmi közönséges emberek efféle sorsra kárhoztatják. Az energia pazarlása s mágiára való affinitás teljes elvesztése… Bár azt mondják, a Lelkek Világát még nem fertőzte meg annyira az emberi kéz, ám érthető módon még sosem jártam ott, hiszen még nem voltam halott. Bár életcélom továbbra is hiányzik ürességtől kongóvá varázsolva létem, valamiért mégis ragaszkodok életemhez, ennyi évezred múltán is. Nekem még célom, rendeltetésem van, csupán még nem látom a Pókkirálynő által számomra kijelölt, szövevényes ösvény végét. Már ha a Pókkirálynő nem fordított hátat nekem véglegesen. Képességeim jócskán megcsappantak, ám még mindig élnek, s továbbra is képes vagyok velem született, nemességemmel járó előnyeim élvezni. Lolthnak élnie kell, még biztos figyel, érzem magamon gonoszságtól izzó, elboruló tekintetét s kéjes vicsorát. Talán akkor, amikor fivérem legyőzött, elvesztettem a kegyeit, de akkor mégis miképp maradhattam ennyi ideig életben? A szokások pedig rögzültek; a padlón előttem elhaladó póknak megadom az elsőbbséget, holott elmém tökéletes tudatában van annak, ezek a mai példányok csupán elkorcsosult leszármazottai hajdani fensőbbséges elődeiknek. A Mélysötétben élő példányok különösen intelligensek voltak, s tökéletes kémek papnőink számára. Egy lázadást is általuk fojtottak el, még mielőtt az valóban elkezdődött volna. A rothen, köznyelven rabszolgák lázadását ugyan néhány hím társam tervelte ki, s ők juttattak kezükbe veszélyes fegyvereket s legfőképp tüzet, nyilvánvaló volt, hogy minden óvintézkedésük ellenére sikertelen lesz kieszelt tervük. Vagy megszokod az elnyomást, vagy meghalsz, ez a két választási lehetőséged van. Nem mintha lehetne életnek nevezni azt, amit odahaza el kellett viselnem. Az ostor nyelvének csípős simogatásának nyoma mai napig irtózatos hegek nyomaival emlékeztet hátamon régi életemre s a szigorú neveltetésre. A mai halandók persze egyszerűen gyermekkínzásnak neveznék azt, amit annak idején átlagos drowként, ráadásul nemesként s fiú szülöttként át kellett élnem. Bár hajdanán az egyszerű emberek sem voltak sokkal jobbak, mondjanak akármit.
Megvárván, míg a pók elhalad előttem haladok csak tovább a romok közt. Az egyik utcai lámpa fénye fájdalmasan hasít bele retinámba kis híján elégetve azt; régen még gyertyákkal s olajlámpákkal világítottak, azok halvány fényét pedig könnyedén tűrtem, ám ez az erős, vibráló fényhatás szinte jobban kikezdi érzékeny, sötétséghez szokott szemeim, mint a természetes napfény. Az utcák elég kihaltnak tűnnek, s úgy érzem, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy egyszerűen kioltsam a lámpa tüzét. Néhány sötétséggömböt varázsolok hát, amik intésemre a lámpákra telepednek elfedve azok fényét. Bár a szomszédos épületekből s távoli autókból, egyéb fényforrásokból így is jön elég világosság, a fő zavaró tényezőtől mégis sikerül megszabadulnom. Az emberek különben is vakok… Halandó férgek, esztelen vadállatok, méltatlan, mocskos, irányítható, átverhető, naiv, tudattalan rivvilse… Szánalmas, patkányszintű létformák. Kenjék csak rá holmi áramkimaradásokra. Annál jobb nekem, hisz legalább nem fedeznek fel.
Éjfél. Ügyfelemmel most kéne találkoznunk, ám ő sehol. Csupán a fizetségem felét vettem át, még a megbízásom előtt, s hátravan a másik fele, ráadásul felárat kell kérnem, ugyanis sérülésem el kellett látnom, valamiből pedig fedeznem kell az alamizsnát, amit annak a korcs félvérnek hajítottam oda köszönet gyanánt. Hogy a lelki károkról ne is beszéljünk. Érzékeny, ametiszt színében ragyogó íriszeim villogó dobozzal lettek meggyötörve, hogy bámulhassam azt a botrányos filmet, melybe felszíni rokonaim közül egy nyálas képű szőkét, valami Legolast beraktak, míg az én fajtám mintha sohasem létezett volna.
A szag, mely megcsapja orrom, nem megbízómhoz tartozik. Kicsit más illat, mint amit a halandó áraszt ki magából. Talán ha ügyfelem nem locsolná magát annyi parfümmel, nem nyújtana a hozzám hasonlóan jól képzett bérgyilkosok számára ilyen nevetségesen egyszerű célpontot.
Íjpuskám felemelvén az ismeretlen felé célzok; engem lehetetlen meglepni. Továbbra is gondoskodok arról, hogy csuklyám tökéletesen takarja arcom, legfeljebb ezüstösen fénylő hajzuhatagom kandikálhat ki. A modern emberek megrémülnének látványomtól, de ez érthető is, hiszen nem ismernek. Hajdanán még azért rettegtek s gyűlöltek, mert tökéletesen ismerték a fajtám. Változik a világ, de mintha én semmit sem változnék vele együtt.
- Jobbra tartom az egyenes beszédet a settenkedésnél, nőstény, s megkímélem az életed, halandó. – kerülök az arrancar mögé néhány mozdulattal s forgással, s szegezem tarkójához mérgezett nyíllal ellátott nyílpuskám. Gondolkodás nélkül meghúzom a ravaszt, amennyiben nem ad kielégítő választ. Tudnia kell róla, miért nem jelent meg az ügyfelem. Nem szeretem, ha felültetnek, s fogalmazzunk úgy, nekem nem jutott humorérzékből. Mindazonáltal nem feledkezhetek meg a kitételről, miszerint nem becsülhetem alá ellenfelem. Mégis röhejesnek hangzik a puszta feltételezés is, miszerint ez a nő képes lenne legyőzni. Ugyan már? Csak egy arrancar… Attól még halandó. Ugyanolyan féreg, mint a többi.

Talán ostobaság volt tőlem, hogy nem húztam meg azonnal a ravaszt, amint lehetőségem volt rá. Anyanyelvemen megejtve egy halk, elfojtott szitokáradatot próbálok kitérni a kobraként felém magasodó láncok elől. Ezek a mai hősök már komolyan mindenből fegyvert készítenek, igaz, volt már rá példa, arra kényszerültem, egy egyszerű láncot használjak egy nem kívánt személy megfojtására. Bizonyára a korcs hollow több meglepetéssel is szolgáltat nekem.
A harcban nincsenek szabályok. Nem fogom magam szégyellni azért, mert mögé osontam, s azért sem, mert egy „védtelen” nőre támadtam. Ha valóban védtelen lenne, most a földön kéne csúsznia kegyelemért. Pont, ahova való. Nyomorék, eltaposandó, méltóságot nem ismerő, gusztustalan féreg. Régebben különös élvezettel tapostam volna rá a porban életéért rimánkodó pondrók fejére, azonban már kinőttem azt az időszakom. Egyszerűen unalmassá válik a vérengzés. Nem szeretetből gyilkolok, s már nem találok élvezetet a kiontott, bíborszín nedűben. Egyszerűen megszoktam tapintását, állagát s illatát. Volt rá időm az évezredek alatt.
- Halandó vagy, mocskos emberszármazék, nincs különbség. – térek ki a láncok csapása elől ismét – reflexeim s ügyességem megbájolt csizmám gyorsaságával párosulva tökéletes kombinációt biztosítanak. Fürgén egy emelettel feljebb mászok, hogy mérgezett nyilaimmal ismét megcélozzam az arrancart. Csak egy újabb korcs… Elmutálódott halandó leszármazottak félresikerült keveréke, ki azt hiszi, valaha is lehet oly tökéletes, amilyennek az én fajtám született.
Ez az aterruce nem elég méltó arra, formátlan, ívetlen fülkagylóiba hangszálaim nevem csengését küldjék légrezgések útján. A Do’ana családot már nem félik úgy, mint hajdanán, papnőink, mágusaink s zsoldosaink neveinek említésére se rezzen már össze a temérdek alantasabb faj képviselője, legfeljebb elkönyvelnek valami őrültnek, ki halandzsa nyelven vartyog valamit össze-vissza. A befolyásolható nőszemély pedig tényleg azt hiszi, megtéveszthet? Nem hinném, véletlen műve lenne, hogy pont akkor hiányzik a megrendelőm a találkozás időpontjáról, amikor előzőleg már mindent előkészítettem, s az arrancar… Végül is csak retkes kannibál, semmi más. A lelkében terjengő űrt ezzel próbálja pótolni, csak egy túlfejlett incubus, az athiyk egyik formája csupán.
Nem kívánok kiselőadást tartani fajtám harcstílusáról – igenis, meghúzódok az árnyékokban, ha kell, hisz legjobb barátaim, társaim, kik sosem hagynak el. Rejtekükből felfedezhetetlen, érinthetetlen, legyőzhetetlen vagyok. Még hogy becsület s szemtől szemben való harcolás? Ugyan már… Lil gareth dron, lil yibin peri’sole. Az élet legfontosabb szabálya, s ez különbözteti meg a vadat a vadásztól. Az erő önmagában viszont nem elég. Nekem azonban észből s ravaszságból is megadatott, így válhattam a túlélés és az alkalmazkodás mesterévé. Igazán sajnálatos, hogy újabb életet kell elpusztítanom saját érdekeimért, de bizonyos értelemben ez a nő már különben is halott. Egy lidérccel több vagy kevesebb, mit számít? Különben is, ő kereste a bajt. Nem hiszek a véletlenekben, s bár már letettem arról a jutalékról, amit szolgálatomért kapnék, mégis csak több kiadást okozott nekem ez a védtelennek egészen mellékesen nevezhetetlen ungue, muszáj megtorolnom valamivel.
- Az én időmben illetlenségnek számított, ha egy ismeretlennel ily könnyelműen beszél az ember… vagy akármi más humanoid. – csillogtatom meg qu'el'velgukként szerzett képességeim, így a felsőbb emeletről leugorva – hisz egy hatalmas, tátongó lyuk van a padlón a két emelet között – ismét a lidérc mögött termek, ám gyorsaságomon úgy tűnik, még javítanom kell. Fránya mágiaapály… Lehet, máris kezd kikopni a gyorsító varázslat a csizmámból, remek. A szennyezett lény nyakát így nem metszem, idő közben elővett szablyáim láncokba ütköznek, s legfeljebb hajából sikerül néhány felesleges centit lemetszenem.
- Úgy… Szóval csak rosszkor rossz helyen, ubgue. – szabadítok el egy sötétséggömböt, hisz azáltal, hogy csápként használt láncaival megszabadított szablyáimtól, némi hátrányba kerültem, a földre kerülésem pedig elkerülhetetlen volt. Nem engedhetem, vállaim még egyszer a padlót érjék, odébb gurulva pedig sikerül kitérnem a láncok új lecsapásától. A vaksötéten ő legalább biztos nem lát át, s csupán hallására s megérzéseire támaszkodhat, mikor is három dobótőrt indítok felé, s ha azok eltalálnak, teste földet ér hangosan puffanó hang kíséretében.
- Az vagyok, ki az ördögöt megidézi, ha kell, ám ez kényes procedúra. Ha annyira tudni akarja nevem, auflaque, legyen hát, méltóztatom megadni kívánságát. Viclyn dal lil h’uena qu'ellar Do’ana. Szólítson csak Viclynnek. Nem, nem szeretem, ha becéznek. – mutatkozom be, bár kétlem, hogy bármit is megértett őseim nyelvéből. Még mindig görcsösen ragaszkodom a hivatalos bemutatkozási formámhoz, holott a Do’ana ház valószínűleg már rég elpusztult, talán még a Baenrék is odavesztek… Hiszen már nem érkeznek hírek odaátról. Még most is lehetetlennek hangzik, hogy a nagy Baenrék talán már nem is léteznek.
- Idióta nőstény… Kis híján eltaposott egyet! – szüntetem meg a sötétséggömböt és taszítom arrébb a lidércet, mielőtt az még el találna taposni egy keresztes pókot. Nem, nem kockáztathatom meg Llolth haragját, s ha meg tudok menteni egy példányt megtestesüléseiből, meg kell tennem! A hirtelen mozdulat sem mellőz elegánsságot s kecsességet, az arrancarnak viszont elég ideje van arra, csuklyámat hátrahajtsa, ezüstösen csillogó hajam pedig nem takarja tökéletes arcvonásaim. Morogva húzom vissza csuklyám, s küldök egy „megöllek” pillantást a nőstényre, ugyanis ez már a harmadik bűne, amit elkövetett ellenem. Nem szeretem, ha arcomat látják, hisz bőrszínem s faji jellegzetességeim túl sok kérdezősködést vált ki a halandó patkányokból.

A halandók elteltek maguktól. Valóban képesek elhinni, hogy övék a világ, holott a közelében sem járnak… Bár már megkóstolták a hatalom édes-keserű ízét, csupán egy csipetnyit, egy-egy szeletnyit képesek belőle kétségbeesetten magukhoz ölelni, szorítani, markolni, míg porrá nem omlik mindaz, amit csalás és korrupció árán magukévá tettek mondván, megdolgoztak érte. Az igazi hatalom olyan dolgokról szól, amiket ezek a férgek sosem lesznek képesek felfogni borsónyi agyukkal. Máig szégyellem, hogy ide száműzettem fivérem hátbatámadása végett. Bár így legalább… túléltem. Tény, hogy az átlagos drowk nem élnek olyan sokáig, mint én, s nem öregség veszi el tőlük életük, hanem Mélysötét veszélyei vagy a többi drow, akinek épp az útjában van. Előbb-utóbb úgyis jött volna a helyemre valaki erősebb, akkoriban ez volt a természetes. Minden panaszkodásom ellenére elmondhatom, szerencsés vagyok, amiért még élhetek. Nem mintha terveznék bárkit is meghívni a 3600. születésnapomra – igen, mi már az emberek előtt is számoltuk az időt, még ha az el is tért a manapság használatos kalendárium rendszerétől. Természetesen egy magamfajta géniusznak így sem okozott nehézséget az átszámítás, hisz mégis csak a legokosabb humanoid fajból származom.
- Embert mondtam, idióta… Tisztában lehetne a fogalmakkal. – sziszegem fogaim közül ezzel jutalmazván, amiért újra agykapacitását méltóztatott bemutatni. A humanoid létforma még a törpökre is vonatkozik… Bár ami azt illeti, még hajdan megvetett ellenségeinkben, a duergarokban is nagyobb a büszkeség, mint ezekben a mutáns szellemekben.
- Nem sértegetem Önt. – reagálok röviden ama alantas feltételezésére, miszerint én szándékosan sértegetném. Ugyan már? Ez csak egy aljas rágalom… Nem elég méltó arra, hogy sértegessem. Bizonyára fájdalmas lehet az igazsággal szembesülni. Hiába hiszi magáról, hogy erős és hatalmas, amikor nem az. Még csak nem is szabad! Csak egy utolsó kis rabszolga, egy esztelen nőstény, ki ama renegát shinigaminak követi minden parancsát. Csak azért, mert néhány trükkel képes elérni, hogy egyik szablyám nekem támadjon, még nem gondolja azt, hogy le is győzhet… Nehezebb ellenfelekkel is meg kellett küzdenem az évezredek során. Egy halandó nőstény nem fog ki rajtam. Még ha Loth kezes báránnyá változik, akkor sem.
Fegyverekben most sem szenvedek hiányt, s a megidézett sötétség bizonyára elbizonytalanította a nőstényt. Arról nem kell tudnia, hogy szabadon irányíthatom a sötétségburkot, még azt is, milyen formát vegyen fel, vagy hogy mennyi ideig tartson. Egy efféle technikát az elsők között tanítottak meg nekem, amikor a bérgyilkosok útjára léptem. Egyszerű, roppant egyszerű, mégis hatásos és sokrétű. A legjobb tulajdonsága pedig, hogy a mágikus fényt is teljesen elnyeli. A robbanások a romos kórház falait érik, ám félő, az épület bármikor összeeshet, ha itt folytatjuk a harcot.
Olybá tűnik, nem sikerült rendesen helyre teremtenem bűnéért. Nem szeretek kockáztatni, a biztos győzelemben hiszek, márpedig én fogok győzni, de azt hiszem, ez teljesen egyértelmű. Bár egy baara – még a sötétséggömbben – szépen eltalált, köpenyemnek hála védve voltam a komolyabb sérülésektől. Egy kis vér végül is nem számít… Majd kimosatom a köpenyem ismét azzal a félvér, senkiházi korccsal. Legalább ehhez ért az a kotnyeles liba.
A becenévre igyekszem nem reagálni, talán csak arcom rándul össze a név hallatán. Ha ignorálom, hamarabb elfelejti. Fegyverének legnagyobb hátránya a zaj, hiszen láncokról van szó, így a meglepetés támadást lehetetlenné teszi. Lolth képviselőjének tragikus halálára viszont összeszorul a szívem és akaratlanul is megtorpanok, még ha csak egyetlen futó pillanatra is. Ideáig hallottam azt az ocsmány zajt, mely a nyolclábú eltaposásával jár. A láncok pedig tesznek arról, hogy az imént szerzett sebem még fájdalmasabbá váljanak. Egy szisszenést engedek csupán meg magamnak, hiszen nem szokásom panaszkodni, a láncok pedig egyre inkább szorítanak, míg Úrnőjük közelebb lépdel hozzám.
- Ügyfelem haláláért az életeddel lakolsz, nőstény. Azt a fizetséget még a te életed ára sem tudná fedezni. Kemény munkám zúztad porrá, halandó. És még valami… Ne hidd, hogy előnyösebb helyzetben vagy nálam. – igyekszem elbizonytalanítani, s minden bizonnyal sikerrel járok, hiszen nincs semmi, ami Nekem ne sikerülne. Talán nem tűnik fel neki ajkaim rebegése, vagy egyszerűen félreérti… Minden esetre ha minden jól megy, hamarosan egy villám sújtja a láncokat, és mint tudjuk, a fém vezeti az elektromosságot. Holott némi önfeláldozással is jár a technika, talán most nincs más választásom. A varázsige hátránya, hogy elég sokáig, percekig tart, mire végigérek. Ám a néma szavakból tán nem tud ítélni s ezzel megakadályozni, hogy mindketten pirítóssá váljunk.

Tény, mágiahasználatból sosem voltam jeles; csak mint nemes kóstoltam bele eme számomra idegen művészetbe. Ám én – bevallom – egyszerű gondolkodású lény vagyok. Természetesen, fajtámhoz mérten. Sosem éreztem szükségét annak, komplex számításokba bonyolódjak, s rúnaismeretem is csak arra az elenyésző mágikus segédeszközre terjed ki, melyeket birtokomban tudhatok. Bár sokuk sajnos már használhatatlan… Hajdanán kedvenc tőröm is múzeumi kacattá vált, amiért a bevésett rúnák olyan giccsesen művészivé formálják. Hajdanán vad, önálló akarattal rendelkező, gyilkos penge, melyből a mágiaapály egyszerűen kiszívta a varázst. Csak egy kacat lett belőle, ám énem egy része mégis ragaszkodik hozzá. Pedig már nem tartogat varázst, legfeljebb keserű emlékeket több évszázadnyi tengődésemről. Vergődés a folyamatosan, s iszonyú sebességgel változó világban, keresve célokat, barátokat. Barátokat, melyek számomra sosem voltak… csak kapcsolatok, szövetségesek, kontaktok, s megannyi ellenség, kik fejem dísznek raknák ki fatáblára, majd falra rögzítve. Kik inkább koponyám szerkezetét csodálnák s röhögnének több évezredes voltomon s halálomon. Aljas patkányok mind, nyomomba nem érhetnek, büszkeségem pedig annyit sem enged, nevükön nevezzem kegyelmüket. Hisz mit számít? Csak megkülönböztetés céljára használt jelzők… Míg az én időmben egy név sokkal többet jelentett ennél.
Házam azonban azóta már elbukott – vagy nem, az igazságra minden bizonnyal már sosem derül érzékeny szemeimnek olyannyira ártó fény. Fény van itt elég úgyis… hisz villámcsapással eme kellemetlen mellékhatás is vele együtt jár. Még szűkebbre húzom össze szemhéjaim, s a hirtelen dörrenés s robbanás által okozott hatást várom. Égett hús szagát s arrancar tetemét. Mégis – semmi. Semmi az égadta világon. Az arrancar él és virul, mintha nem most csapott volna fémbe a villám. Mintha csak porossá vált volna köpenye… Lesöpri azt, s ismét támadásba lendül. Mégis miféle hatalommal rendelkezhet? Nem, nem hinném, kizárt, ennyire erős legyen… Büszkeségem elvből nem engedi, arrancart magam felé emeljem képzeletbeli ranglétrán, hisz én maga vagyok a tökéletesség, míg ő? Csak egy besérült, alávaló rabszolga egy nagyobb hatalom kezében. Egy marionett bábu, melynek végeit gyűlölt s halálos ellensége, egy shinigami mozgatja. Ő uralja elméjét, s mint hajdanán a törpök, önálló gondolatmenettel sem rendelkezik. Pedig valaha lelke volt… Most mégis csak egy szolga. Egy katona, egy beprogramozott, előre megírt történetű cafka, csak egy fegyver, egy kard… egy espada.
Nem vagyok kifejezetten… művelt, ha a halálon túli lényekről van szó, nem ismerem eléggé társadalmukat, hiszen én egyszerűen nem halhatok meg, s halálom után sorsom más irányt vált. Rám nem vonatkoznak az emberek szabályai. A halandók Soul Societybe kerülnek, rám azonban más sors vár. Az espadákról is csak hébe-hóba hallottam, hisz sosem gondoltam, esetleg hasznom lehet abból, ha megtanulok róluk ezt vagy azt. Számomra csak elkorcsosult, elmutálódott szellemek, se többek, se kevesebbek. Most viszont minden bizonnyal egy espadával van dolgom, azonban el kell keserítsem, csak az én mágiához való hozzá nem értésem okozhatta azt a szerencsétlenséget, amiért az alantas lény élve megúszta. Lolth kegyelmére… ideje összeszednem magam. Azonban ez, földhöz ragadtan nem adatik meg számomra.
- Méreg… – morgom inkább csak magamnak. A méreg ugyan erős bénító hatást mutat, arcomra mindez nem terjed ki. Azonban így, letaglózva, földön heverve, lábaim s karjaim irányítva nem tudva el kell ismernem, helyzetem kétségbeejtő. Szánalmas, oktondi paraszt látszatát keltem. Úgy cselekedtem, mint egy bolond vénember… Hagytam lehetőséget számára.
- A mai nap minden bizonnyal táplálkoztál… Más lidérc kisugárzását nem tapasztalom a körzetben, ügyfelem pedig nem az a típus, aki hagyja magát legyőzetni néhány ostoba hollow által, espada. A fizetségem így odaveszett… Alantha… Ekkor kellett volna találkoznunk. A magamfajta pedig nem nyugszik, míg elégtételt nem vesz sérelmein. – válaszolok tisztán és egyértelműen. Nem kockáztatok meg újabb sérülést… még ha pillanatnyilag gyávának is tűnhetek miatta. Figyeli minden mozdulatom, de még a legkisebb szellő is felhívná rá a figyelmét, valamire készülök. Veszélyes ellenfél, s teljességgel az én hibám, amiért alábecsültem. Többé nem fordul elő. Nem kockáztatok.