Jelszó: Fekete

Név: Daniel Danvolt
Nem: Férfi
Kaszt: Quincy
Születési ideje: 1998 július 21
Kor: 16

Jellem
Természeténél fogva jószívű és segítőkész, ugyanakkor egy magányos farkas és eléggé könnyen felhúzza magát a legkisebb piszkáláson is, azonban nem olyan személy, akit érdemes feldühíteni. Nem szeret csapatban dolgozni, ha nem szükséges. Utálja, ha állandóan zavarják, szabadidejében pedig elzárkózik a külvilág elől, vagy ha tömeg veszi körül, akkor elkerüli azt, ha lehetséges.

Kinézet
170 cm magas, fekete rövid hajjal, katonai stílusban. A szemszíne is fekete. Leginkább szűk farmert, fekete motoros lapos talpú csizmát hord, valamint egy fehér pólót, ha épp nem az iskolai egyenruhájában lehet látni őt.

Felszerelés
Soushingu
Sanrei kesztyű

Képesség
Hirenkyaku

Szeret-nem szeret
Szeret
Egyedül lenni
Gyakorolni az íjászatot, mikor módja van rá
Néha olvasni
Csöndet
Nyugalmat

Nem szeret
Nagy tömeg
Tél
Várni
Zaj és kiabálás
Durva személyek

Előtörténet
Egy meleg nyári napon születtem, Londonban. Édesanyám belehalt a szülésbe, így apám nevelt fel engem. 4 éves koromban megkaptam apámtól a Sanrei kesztyűt, amit anyám nekem szánt jutalmul, ha véget ér a kiképzésem. 11 éves koromra már remekül ment az íj létrehozása és használata is, valamint a Hirenkyaku is. Azonban, apám számomra ismeretlen ok miatt eladta a házunkat, majd elköltöztünk Japánba, Karakurába. Akkor még nem tudtam, hogy az igazi okot csak később fogom megtudni. Miután hosszas repülőút után megérkeztünk Japánba, Karakurába is sikeresen megérkeztünk. Míg Londonban voltunk, megtanultam a japán nyelv nagy részét szótárakból így nem igazán jelentett gondot a nyelv. Miután beilleszkedtünk, egyik hétvégén apám elment sétálni. Rossz érzésem támadt, így követtem őt. 10 utcával arrébb egy méretes, kígyó alakú lidércbe bukkantam, mely valahogy hipnózisba ejtette apámat és meg jó pár embert. A lidérc rájuk nézett. Ezalatt én a sarok mögül kilesve figyeltem az eseményeket.
"Pompás.... elegendő eledel ma estére..." sziszegte a lidérc.
A lidérc észrevette apámat, majd a fejét közelebb tartotta hozzá.
"Nocsak... a Quincy, aki évekig vadászott rám sikertelenül." szólalt meg ismét. "Ezúttal viszont... én vadásztam rád és most a szorításomban kínlódsz."
Apám meg se moccant. A lidérc látszólag elmosolyodott, majd elkezdte befalni az embereket. Én viszont már értettem, hogy miért költöztünk ide, Karakurába. Apám ezt a lidércet üldözte, hogy megölhesse, ám igen bajosan tehette volna ezt meg, ha nem követi a lidércet.
- Ezt nem hagyhatom...
Kiléptem a fedezékemből, miközben megidéztem az íjamat. Gyorsan célozva lőttem egyet, de nem a maszkjára, hanem a testének közepére. Ennek hatására fájdalmasan felüvöltött, majd rámnézett.
"Ki merte ezt?" kérdezte dühösen.
- Én voltam. Jobban teszed, ha leállsz és elkotródsz!
Figyelmeztetésként előkészítettem a következő nyilat és céloztam. Viszont a lidérc nem tágított, hanem befalta az utolsó 4 személyt, így pedig csak apám maradt meg. Dühömben össztüzet nyitottam a lidércre, aki ügyesen kerülgette a nyilaimat.
- Ez bizony nem egy átlagos lidérc...
A lidérc felémkúszott, majd próbált engem is befalni. A levegőbe ugrottam, majd még egy nyilat lőttem ki, ami eltalálta közel a fejhez, de ez sem volt elég. Csak akkor fog elpusztulni, ha széthasad a maszkja. Leérkezve a lidérc hátára, bele akartam lőni egy nyilat, de levetett magáról és testével körbefonta apámat.
- Engedd el őt, ha jót akarsz!
"Inkább mit szólnál egy kis játékhoz?"
Kérdően néztem a lidércre, mire az megmarta apámat és az irányítása alá vonta őt, majd elengedte.
"Öld meg!" parancsolta apámnak.
Apám megidézte az íját és több nyilat lőtt ki felém, amiket kikerültem.
"Ha annyira nagyra vagy magaddal kölyök, akkor egy harc az apáddal nem jelenthet gondot."
- Te ostoba dög!
Újból nyilakat lőttem ki a lidérc felé és éreztem, hogy a kezem kezd felhasadni, de nem törődtem vele.
"Ha széttöröd apád keresztjét, akkor visszaadom őt neked. Ellenkező esetben meghaltok mindketten!"
Dühösen néztem a lidércet és betelt a pohár. Összegyűjtöttem némi erőt egyetlen nyílvesszőbe és kilőttem, egyenesen a lidérc felé. Sikerült is megsebesítenem, ami méretes sérülést hagyott a maszkján, de célt tévesztettem, mikor kitért a nyíl elől, így életben maradt, de nagy kínok között.
"Ostoba kölyök! Ezért ővele most, végzek is!"
Mielőtt tüzelhettem volna megint, a lidérc a kínja ellenére befalta apámat és menekülni kezdett, de egyenesen felém. Hiába lőttem rá több nyilat is, sikeresen kikerülte mindet. Végül, mikor elém ért, erősen nekilökött egy ház falának és elkábultan estem a földre. Az íjam pedig visszakerült karkötő alakba.
"Visszatérek még kölyök! És akkor téged is örömmel felfallak!" fenyegetett meg a lidérc.
- Ne merészelj eltűnni... Darabokra szedlek...
"Ostoba kölyök... Felállni se tudsz."
A lidérc lökött még egyet rajtam és elájultam, pont akkor mikor eleredt az eső. Miután a lidérc elment, két óra hosszat feküdtem az éjszakai esőben. Mikor magamhoz tértem, már elállt az eső. Sikerült hazamennem, ahol megpihentem és bosszút esküdtem a lidérc kígyó ellen.

Azóta eltelt pár év és 16 éves lettem. A kígyó lidérc azidő alatt egyszer sem mutatkozott. Ám én várok türelmesen. Ha eljön a napja, akkor a lidércre halál fog várni...