Serena egy könnyed mozdulattal hátrakötötte a haját, azután vetett egy pillantást magára a tükörben. Persze, közel sem olyan áhítattal nézett a testére, mint a testvérei szoktak, őt soha nem érdekelték olyan dolgok, mint a szépség. Nem is olyan ruhát választott egyenruhának, mint a legtöbb arrancar lány, és a húgai többsége, hogy szabadon hagyja a hasát, és esetleg a lábai és a dekoltázsa egy részét, azt a spanyol konkvisztádor páncélra emlékeztető fehér ruhát vette fel, amit mindig viselt. Egész életében ilyet akart hordani, végre nyíltan, nem fiúnak öltözve, most pedig, hogy megadatott neki, nem akart nőies ruhát felvenni. Az arcát kisminkelte, vörös festéket, rúzst használva, ez pedig neki bőven elég, már rövid hajjal is könnyen látná mindenki, hogy lány.
Magára fújta az első dezodort, amit látott, azután kezébe vette a zanpakutot, és elindult. A mai nap nagyon elégedett, lelkes volt, az előző vasárnap sikerült rávennie a húgait, hogy kimehessen az Emberek világába, és párbajozhasson. Sajnos, csak egyet engedtek meg neki, és ő is tudta jól, előbb vagy utóbb olyan ellenfél jönne, aki végezne vele, de az egyet kevésnek érezte. Minden esetre, úgy döntött, kellőképpen kiélvezi azt a néhány harcot, ami megadatott neki.
A városon kívül megnyitotta a gargantát, és rendkívül gyorsan áthaladt a két dimenzió közötti úton. Már útközben levette az alabárdot a hátáról, mert olyan helyre érkezett, ahol viszonylag gyorsan fog ellenfelet találni magának. Karakura városa volt az a hely, ahol a legerősebb arrancarok harcoltak azalatt, amíg ő Seireiteiben vett részt a vérfürdőben. Az a harc nem tetszett neki, egyrészt, mert nem talált olyan ellenfelet a visszavonulás előtt, aki akár csak megkarcolta volna, másrészt pedig nem élvezte a mészárlást, a vérontást. Nem volt olyan naiv, hogy azt gondolja, egy harcos elkerülheti, de nem azt a részét szerette a harcnak, amikor nála gyengébbek tucatjait mészárolja le, némelyiket úgy, hogy már eleve sérült, vagy éppen hátulról kell leszúrnia.
Egy felhőkarcoló tetején szállt le, ahol megállt, és gyorsan kinyújtotta párszor a végtagjait, és párszor megforgatta a zanpakutoját, bemelegítésképpen. Nem tudta, miért ez az alabárd lett a zanpakutojuk, nem emlékezett rá, hogy bármelyik testvére is használt volna alabárdot akkor, amikor rajtaütöttek az erdőben az utazókon, bár elvittek néhányat, inkább végszükség esetére megtartott fegyver, esetleg kerítés lett belőlük. A kardot sokkal jobban szerette, a legegyenesebb, legtisztább fegyvernek tartotta, de már elfogadta, hogy ez a fegyverük. Egy lovagot különben sem csak a fegyvere alapján ítélnek meg, hanem az alapján, hogy milyen a becsülete, a szellemisége, mennyire bátor. Elég lovagot ismert élete során, hogy tudja, némelyik különb a másiknál akkor is, ha egy szögekkel kivert botot és néhány összetákolt deszkát adnak csak a kezébe.
Serena a vállának támasztotta az alabárdot, és megtördelte az ujjait, ahogy megérkezett az ellenfele. Vörös hajú lány volt, akárcsak ő, éppen ezért érdekesnek tartotta, soha nem harcolt még másik nő ellen, leszámítva a testvéreit, amikor gyakoroltak. Remélte, hogy érdekes ellenfél lesz, és nem ér véget egyetlen perc alatt. Semmi ötlete nem volt erre a napra, azon túl, hogy visszamegy edzeni, és vár még egy hetet komoly ellenfélre.
- Serena Cortéz vagyok. Benned kit tisztelhetek?- természetesen, készen volt rá, hogy a lány nekiugrik egyetlen szó nélkül. A shinigamiknak ez munka, olyasmi, mint egy csata, ahol nyomorékká válhatnak, meghalhatnak, fogságba eshetnek, úgyhogy teljesen megértette azokat, akik mellőzték a formaságokat. Egy előre megszabott, szabályok szerint vívott harcban végighallgatjuk a nemes ellenfelünket, de egy olyan csatában, ahová valaki akarata ellenére került be, a legfontosabb a túlélés, a győzelem, az illem másodlagos. - Azért jöttem, hogy párbajozzak egy erős ellenféllel, nem azért, hogy megöljek valakit. Ha harcképtelenné válsz, vagy feladod a harcot, elmegyek. Visszafelé természetesen nem várok semmit, de ha akarod, harcolhatunk előre lefektetett szabályok szerint.- Serena hallott a lovagok japán megfelelőiről, a szamurájokról, és tudta, hogy sok erős shinigami származik közülük. Reménykedett benne, hogy ez a shinigami mutat valami hasonlót az ő szellemiségükhöz, és egy izgalmas, de nagyjából sérülések és veszély nélküli párbajt vívhat. Ő soha nem tartott a sérülésektől különösebben, és elfogadta azt is, hogy az utolsó párbaja után amputálták a karját, de ez a test nem a sajátja volt, úgyhogy nem akart nagyon komoly kárt tenni benne.

Serena egy félmosollyal az arcán nyugtázta, hogy a lány hajlandó vele szabályok szerint harcolni. Ez már egy jó pont volt a szemében, úgyhogy meg is próbálta megjegyezni a nevét. A vezetéknevet még soha nem hallotta, úgyhogy azzal meg sem próbálkozott, hiszen nem tudja, hogy írják, de a Chiyo keresztnevet az agyában odakapcsolta a lány arcához.
- Az első kikötésem az lenne, hogy ha az egyik fél feladja, a másik hagyja őt elmenni, illetve, ha valami közbejön, például néhány hollow vagy shinigami közeledik, nem használja ki a másik ezt az előnyt. A második az lenne, hogy ne nagyon varázsolgassunk. Én amúgy sem vagyok nagyon sokra képes. Neked valami feltétel?- Serena türelmesen végighallgatta a vörös hajú lányt, ha neki is volt hozzáfűzni valója. A maga részéről, a legjobban annak örült volna, ha csak fegyverekkel vívhatnak meg, mindenféle természetfeletti erő nélkül, de tisztában volt vele, hogy a legtöbb shinigami nem igazán tud a zanpakutoja vagy a shunpoja nélkül úgy harcolni, mint valaki, akinek van gyakorlata az emberi életéből. Ezért nem is ítélte el őket, bár mindig érdekelték a lovagok, a fényes páncélok, a szíve mégis mindig akkor fájt a legjobban, ha egy daliás lovag mellett látott egy olyan nemes hölgyet, amilyen ő is lehetett volna, ha jobb helyre születik. Talán ha gyerekkorától normális környezetben nőtt volna fel, nem vágyott volna rá, hogy harcoljon, és talán a lovagokra is rajongással tekintett először, csak később akart közéjük bekerülni. Persze, mindig megvolt benne a bizonyítási vágy saját maga felé, talán akkor is tanult volna vívni, ha nem egy dzsungelben kényszerül felnőni, rablással fenntartva magukat.
Serena kinyújtotta az alabárdot tartó bal karját, és néhányszor megpörgette az ujjai között, mielőtt a jobbjával is megfogta a fegyver végét, a hegyét pedig a lány hasa felé szegezte, miközben kicsit megemelte a nyelét a jobbjával, hogy felülről nézzen rá. Elsősorban a japán fegyverváltozatnál kialakult harcművészetet tanulmányozta, mert Európában ezt a fegyvert tömegben használták, vagy pózoltak vele az ajtóknál, amik mögött a kékvérűek aludtak.
A térdeit behajlította, és leguggolt, egészen addig, hogy a fegyver már a lány lábujjaira nézzen. Ezután kezdte a támadást, egy ugrással szelte át a távot, miközben a fegyver pengéjét felfelé rántotta, hogy megvágja vele a lányt, ha esetleg figyelmetlen lett volna, utána pedig befordította a jobb kezét, hogy a nyelével lökhesse hátra a katana pengéjét, ha pedig összeakadtak, megpróbálkozott vele, hogy hátrébb taszítsa a lányt. Mivel a lándzsa és az alabárd nyele fából szokott lenni, többnyire nem szerencsés közelebb kerülni vele egy kardot tartó ellenfélhez, de az övé bizony fémből volt, nem vágta át semmi. Ha továbbra is összeakadtak a fegyverek, egy gyors mozdulattal hátrébb lépett, és a nyelet a közepén fogva, megpörgette azt maga előtt, hogy a lány ne tudjon olyan könnyen rátámadni, miközben ismét felveszi a két méter távolságot, és az előző alapállást.

Serena elmosolyodott, miközben hátrébb ugrott, és felvette az előző alapállást, ami azt a célt szolgálta, hogy ne tudják olyan könnyen kibillenteni az egyensúlyából, és ne lehessen tudni, miféle támadásra is készül. Tetszett neki a kialakulóban lévő harc, az ellenfele megfelelően képzettnek tűnt ahhoz, hogy a legyőzése szórakoztató legyen. Nem örült volna neki, ha egy alulképzett shinigamira vesztegetné el az idejét.
Nem szólt semmit, ahogy Chiyo aktiválta a shikaiját, amíg nem kezd el tüzet vagy jeget lövöldözni rá belőle, nem gondolta, hogy ez csalás lenne. Ha tehette volna, ő is kardra és pajzsra cseréli le a fegyverét, az nem zavarta, hogy az ellenfele egy számára könnyebben használható fegyverre vált. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy kard, vagy inkább lándzsa az, amit a lány használ, leginkább talán egy hatalmas középkori pallosra emlékeztette. Nehezebb fegyver, nagyobbat lehet vele ütni, nagyobb a hatótávja, de lényegesen csökkenti a támadások sebességét. Arra sem mondott semmit, hogy megváltoztak a lány szemei, ugyan kicsit odafigyelt rá, hogy nehogy valami támadás előjele legyen ez, nem látta, hogy ilyen készülne. Egyszerű esztétikai változásnak tűnt, talán javult a látása, de az ilyen dolgokat még nem érezte csalásnak.
Az alabárdot a feje fölé emelte, és megfeszítette az izmokat a lábában, hogy a támadás ereje alatt ne rogyjon össze, és ne veszítse el az egyensúlyát. Megfordult a fejében, hogy talán most is azt a taktikát kellene alkalmaznia, mint Valazquez ellen, kitérni, és kifárasztani az ellenfelet, de több okból sem tette. A lányon nem volt nehéz páncél, és nyilván megfelelő fizikai ereje van hozzá, hogy a saját kardját tartsa, úgyhogy nem gondolta, hogy ki kellene fáradnia, másrészt pedig nem érezte tisztességesnek sem. Alkatilag nem volt komoly hátránya az ellenfelével szemben, igaz, ránézésre kicsit nagyobbnak, izmosabbnak tűnt, ezért nem érezte úgy, hogy futnia kellene előle, és a kifáradására alapozni. És szerette volna érezni a támadás erejét, hogy mégis mekkorát tud ütni. Az erővel való találkozáskor, a fémek súrlódásakor érezte igazán, hogy él.
Nem reagált időben a gyomra felé tartó kardmarkolatra, ami erősen a hasába vágott, ő pedig összegörnyedt, és felnyögött, csak félig a fájdalomtól, mert legalább ugyanekkora szerepet kapott a meglepettség is. A részben a karját, részben az oldalát találó rúgás hatására megperdült kicsit, és néhány méterrel hátrébb került, miközben fél térdre esett, de volt rá ideje, hogy reflexszerűen a lány felé csapjon, az alabárdját abban a kezében fogva, amit nem ért rúgás. A támadása nem lett túl erős, de arra talán ad neki időt, hogy feltápászkodjon.
- Amíg nem szórsz villámokat a szemeiddel, nem probléma.- kinyújtotta a rúgás által eltalált karját, ami sajgott, de gyorsan megállapította, hogy nincs komoly baja, ahogy a hasán is legfeljebb egy lila nyom lesz, amit a testvérei biztos gyorsan eltüntetnek egy kis borogatással. Elég sok harcot vívott, rengeteg sérülést és fájdalmat elszenvedett élete során, hogy tudja, ezek nem tekinthetőek komoly sérülésnek, de ahhoz éppen elegendőek voltak, hogy rábírják arra, hogy taktikát változtasson.
A jobb keze ujjai között megforgatta néhányszor az alabárdot, azután a pengét hátrafelé fordította, és mint egy gerelyt emelte fel. Ez már önmagában is kényelmetlenné teszi az ellenfél számára, hogy nem tudja, mikor fogja eldobni a fegyvert, ha egyáltalán megteszi. Serenának esze ágában sem volt ilyet tenni, egészen másra készült.
Tett két lépést előre, hogy azután a lány lába előtt két méterre, teljes erőből a betonba szúrja a fegyver nyelét, és megfogja azt a szabad kezével is, és lendületből átpördülve egy, esetleg két lábbal eltalálja a lány arcát és felső testét. Nem volt ugyan túl stabil a támasz, de ahhoz elég volt, hogy a mozdulat kivitelezése után még sikerüljön visszafordulnia, befejezze a körívet, és a földre érkezve kitépje a zanpakutot a földből. Bízott benne, hogy a hierroja és a vastag csizma valamennyire megvédi a lábát, a mozdulat elég hirtelen volt hozzá, hogy egy lendületes vágásra a lába felé már ne legyen ideje. Ami a mozdulatot magát illeti, számára idegen volt, de mégis bele volt kódolva az izmaiba. Lucía gyakran táncolt rúd mellett az egyik kedvenc szórakozó helyén, és talán ő csinálta ezt a legügyesebben egész Las Nochesben.
Serena lejjebb csúsztatta a fegyvert, hogy mindkét kezével a nyele végénél fogja, és egy félfordulatos lendületből támadást intézett a lány jobb lába felé. Nem foglalkozott vele különösebben, hogy a nyél vagy a fémtüske fog becsapódni, a fémnyél is okozhat sérülést a talán még kábult lánynak, és talán sikerül ledönteni a lábáról, akkor pedig gyorsan a mellkasának szegezi a fegyvert. Ha minden sikerült, amit eltervezett, sem vet véget a lány életének, sőt, magának a harcnak sem, ha nem okozott neki súlyos sérülést, néhány másodpercig áll csak felette, azután elhátrál, lehetőséget adva a folytatásra.
Akár sikerült a támadás, akár nem, végül beáll egy másik alapállásba, kicsit távolabb a lánytól. A jobb lábát előrecsúsztatja, a térdeit enyhén behajlítja, a bal kezét kinyújtja hátrafelé, megfeszített ujjakkal, a jobbot pedig előrefelé nyújtja ki, vízszintesen tartva maga előtt az alabárdot. Ez az alapállás kevésbé biztos, mert feltételezi az ellenféléhez hasonló reflexeket, gyors helyzetfelismerést, mert rengeteg nyílt pontot hagy, de sokkal rugalmasabb reagálást tesz lehetővé, kevésbé egyértelmű, hogy mire is készül. Serena ezt tartotta az offenzív alapállásának, amit általában azután alkalmazott, hogy a defenzívebbel felmérte az ellenfél képességeit. Nagy előnye volt még a háborúban, hogy több ellenfél ellen is hasznos, mert egyetlen másodperc alatt bármilyen irányba tud támadni a fegyverével, de most ez az előnye nem érvényesül, egyetlen shinigamira kell fókuszálnia.

Teli találat. Magam is meglepődtem kicsit, mert lássuk be, magabiztos volt a lány. Megvártam, hogy felálljon, hisz nem gyilkolni jöttem, küzdeni. Úgy tűnt, szerencsére nem voltak a sérülései komolyak. És az, ahogy viselte a fájdalmat, mert mondjon ki mit akar, tudom milyen, ha megrúgnak. Főleg nőként. Ha nem is mutatjuk, tud fájni, veszettül.
- Nem kenyerem a mágia, őszintén sajnálom... - mosolyogtam, míg figyeltem, miben is mesterkedett. Nem látszódott ugyan, de közben minden izmom mozdulásra kész volt. Mikor dobásra kész megfogta a fegyverét, meglepődtem. Főleg, mivel nem pengével volt felém!
~ Vajon mit akarhat? ~ hüledeztem.
~Inkább figyelj rá, és rám! ~ pedzegette a Róka a teendőimet.
Nem kellett kétszer mondania. Összeszokott párosként vettem át a ritmusát, ütemét, könnyedségét. Szívem szerint behunytam volna a szemem, hogy vele táncolhassak, ám ez egy küzdelem közepén kissé komoly problémákat vetne fel, nem is egyet, így ellenálltam a kísértésnek. Így még szerencsésen a tanuja lehettem, ahogy a betonba állította a fegyvere nyelét, felettébb előre látóan, majd felém rúgott. Tetszett, hogy tisztelte a pengéjét, és nem bánt vele úgy, mint jónéhány megátalkodott ninja, akik még képesek voltak úgy falat mászni, hogy a ninja-to~val függeszkedni, azt vágva a falba! Hajszálnyira tértem csak ki a lábai elől, még érezve a lendülete szelét. Elragadott a mozgás öröme, és lelkesedve fogadtam az újabb támadását. Egy hátraszaltóval ugrottam el előle, majd magamon meglepődve pislogtam rá.
Eladdigra már visszatáncolt ő is. Széles mosoly terült el az arcomon.
- Táncoljunk! - kértem lelkesen. Elragadtatottan adtam át magam a megszokott ritmusnak, mozdulatoknak. Élveztem, hogy a testem precíz pontosan hajtotta végre az akaratom. Megfertőződtem Gingitsune bájával, mozdulataival, és már nem volt visszaút. Annak idején, azért sikerült oly könnyen magamévá tennem a thai~chit, midőn megismertettek minket vele az egyletbe, mert közel állt az a mozdulat világ Ezüstkéhez is. Szóval belekevertük a harcmodorunkba azt is.
Könnyed, szinte légies lépésekkel indultam felé. Figyeltem, hogy ne kerüljek "alabárd-távon" belülre. Körbetáncoltam, kicsit feltérképezve ezzel a helyzetét. Ha támadni próbált, eltáncoltam a pengéje elől. A lépteim ritmusosak voltak ugyan, ám mégis kiszámíthatatlan, a hirtelen jövő ritmusváltásaimtól. Szinte hallottam magam körül a zenét, noha csak egy kis szél mozgott körülöttünk. Egy újabb mosollyal kedveskedtem ellenfelemnek, majd megfogtam a fegyverem, majdnem középen. Megtorpantam előtte, tisztes távban, majd sima botként használva a kardom, lelkesen elkezdtem magam előtt pörgetni, miközben én magam is párszor megperdültem a tengelyem körül, így közelítettem felé. Ha felém csapott, a hol előttem, hol mögöttem, de mindig felé pörgetett fegyveremen csattanhatott a fegyvere. Igyekeztem elég közel kerülni így hozzá, és amikor úgy ítéltem meg, hogy pengetávból kikerültem, vagyis már beljebb kerültem, megpróbálkoztam egy kedves pöcköléssel. Az ördögi pöckölést kifejezetten lelkesen tanultam meg annak idején az Akadémián, lévén extra jól fel lehetett vele bosszantani némelyeket, vagy épp elijeszteni. Ám most egyik se volt célom, még ha sikerült is. Csak élvezni akartam a küzdelmet. Siker vagy épp sikertelenség esetén úgyszintén, lelkesen eltáncolok előle.

Serena kicsit meglepődött rajta, hogy a lába nem találkozott ellenállással, és ellenfele több méterrel hátrébb ugrott, ráadásul shunpo nélkül. Nem lepte volna meg, ha ellenfele két kézzel blokkolja a támadást, de a reakcióideje olyan volt, amilyent még soha nem látott. Persze, ő a középkor és az újkor határán élt, és a testvéreivel ellentétben inkább tartozott az előbbi korszak szülöttjeihez, egy modernebb világból jött embernek sokkal jobb reakcióideje lehet. Az viszont tetszett neki, hogy a lány is élvezi a harcot, és bár szóban nem válaszolt, egy enyhe mosoly megjelent a szája szegletében, miközben összébb húzta a szemét, és támadásba lendült.
Miután a lábra mért vágás a követhetetlenül gyorsan forgó pengén csattant, az arrancar lány lassan hátrálni kezdett, miközben két gyors szúrással próbálkozott a felsőtestre, de mindkettőt elhárította az ellenfél kardja. Hihetetlenül gyorsnak látta ellenfele mozdulatait, és abból, hogy ennyire magabiztosan forgatja maga körül a kardot, arra következtetett, hogy már kisgyerek kora óta gyakorolhat ilyen fegyverrel. A legtöbben nem mernek ilyen mozdulatokat tenni egy ilyen éles fegyverrel, ami egy rossz mozdulattal könnyen megsebesítheti vagy megölheti őket, de nyilván ezt a mozdulatsort hónapokig gyakorolhatta fafegyverrel. Lépésben hátrált, miközben a forgó shinigami felé tartotta a fegyvere hegyét, és próbált rést keresni, de ha volt is, nem találta. Jobb híján úgy döntött, hogy erővel tör át.
Amikor a legalkalmasabbnak ítélte, és a legkevésbé számított rá, hogy a lány előreveti magát, újfent egy teljes fordulatot írt le, hogy a szálfegyverrel lendületből sújtson le, és ha nem is sikerül teljesen átütni a védelmet, legalább azt elérje, hogy ellenfele elveszítse egy pillanatra az egyensúlyát, és abbahagyja ezt a furcsa, tánclépésekre hajazó mozdulatsort. Azonban elszámította magát, a vörös hajú lány jóval közelebb került hozzá, mint várta, a fegyvere majdnem a nyél felénél találkozott a kard pengéjével, és mielőtt a lány elhátráltatott volna, ellenfele egyetlen ujjával hatalmas erővel ütötte meg.
Serena előtt egy pillanatra minden elsötétült, ahogy a támadás eltalálta a hasát, és csak azért nem repült le az építményről, mert az egy méter magas betonkorlát fennakadt. Ismét felnyögött, ahogy a betonfal éle a hátának csapódott, de rögtön felállt, és néhány másodperc alatt vissza is nyerte az egyensúlyát. Először merült fel benne, hogy nem biztos, hogy ő a jobb harcos kettejük közül, és ez megijesztette egy kicsit, de ettől függetlenül eszébe sem jutott, hogy elfusson. Mióta arrancar lett, minden harcában érezhető fölényben volt, és vagy gyorsan véget értek, vagy visszafogta magát, hogy legalább egy kis szórakozást nyújtsanak, ez a harc viszont azt juttatta eszébe, amikor még ember volt. Vékony volt, viszonylag alacsony, a sebességét, ami legnagyobb előnye lehetett volna, lefogta a súlyos páncél, ellenfelei pedig egy mázsánál is nehezebb, erős, képzett férfiak voltak. Mindig hátrányban volt, ahogy most is hátrányban van, ettől pedig úgy érezte magát, mintha megint egy lovagi viadalon harcolna, és még mindig élne.
Nem szeretett különösebben technikákat használni, nem is nagyon tanult egyikük sem ilyeneket, de most úgy döntött, használja az egyetlen olyat, ami az előre lefektetett szabályok szerint nem minősült csalásnak. Páros lábbal felugrott a betonkerítés oldalára, és úgy rúgta el magát, miközben az alabárd pengéjét a tetőbe vágta, és a chigiri technikával felhasította, törmeléket zúdítva a lányra. Nem számított rá, hogy nagy problémát okoz neki, csak zavartalanná akarta tenni a lendületből indított támadását az alabárddal. A fegyverrel a jobb válla fölül indított egy teljes erejű támadást, amivel egyetlen célja volt csak, a kard leszorítása, hogy az ne legyen útban, és megpróbálja lefejelni a vele egy magasságú lányt. Nem szeretett ilyen taktikát használni, bár az általuk lefektetett szabályok nem tiltották, de egy lovag számára ez a taktika tisztességtelen. Legalább egy sikeres találatot azonban mindenképp el akart könyvelni magának, mielőtt feloldja a Ressurecciónját, és teljes erőből próbálkozik. Ha sikerrel járt a fejeléssel, jobb kézzel elengedte a zanpakuto markolatát, miközben a jobb lábával ellenfele baljára lépett, hogy rontsa az egyensúlyát, a kezével pedig nyitott tenyérrel egy erős lökést mért a jobb válla területére. Még akkor sem volt biztos benne, hogy sikerül fellöknie, ha megszédült, ellenfelének volt egy kis előnye fizikum terén, ezt már ránézésre megállapította, de reménykedett benne, hogy egy kicsit kibillen, és akkor miközben hátraugrik, a bal kezében tartott alabárd meglendítésével bevisz egy találatot.

Elkapta a lábam, mire akaratlanul is felmorrantam. Egy pillanatra az ösztöneim ágálni kezdtek az ellen, hogy betartsam a játékszabályokat. Elfogott valami prédára leső vad mohósága és türelmetlensége, mikor megéreztem a karmai hegyét a ruhámon kívülről. És mikor még el is kezdett tolatni... A morgás végig reszkettette az egész testem, miközben a bal tenyeremet letámasztottam, és a jobb lábammal megcéloztam a lányt. Majd egy pillanat erejéig ellöktem magam a földöl, és mondhatni vízszintesen megperdültem a tengelyem körül. Igyekeztem kiszabadítani a lábam. Nem szerettem a bezártságot, mint ahogy azt sem, ha hozzám értek akaratom ellenére. Olyas emlékek villantak be, amikor Keiko még róka volt. Ahogy szabad lettem, kicsit hátrébb ugrottam. Le kellett higgadnom mindenképp, hisz ha így folytatom, elvesztem a fejem, és nem állom a szavam! Azt pedig semmiképp sem akartam volna. Pár pillanatra még gőzölgött a buksim, majd néhány mély lélegzet vissza higgasztott. A morgást is abba hagytam. Csendben egyenesedtem fel, majd mikor közelebb sétáltam, kicsit meghajoltam. Persze le nem vettem a szemem az ellenfelemről.
- Bocsánat az előbbi miatt - mondtam, majd támadó állást vettem fel. - Ha lehet folytatnám. - Nem vártam meg, hogy támadjon annyi pengével. Inkább táncba lendültem én is. Gin~chant elővettem, remélvén, hogy a hidegvérem megtartja a fejemben, ha fogom a Drágát, szóval előhívtam hangtalanul, majd kérés nélkül omlott le lágy szalagformán a pengém. Lágy, szinte légies mozdulatokkal kerültem elé, de igyekezve úgy tartani a távot, hogy kartávon kívül legyek, ám pengetávon belül. Ritmikusan mozdultam, néha keverve, szántszándékkal elvétve a ritmust, hogy ne legyen olyan könnyű olvasni a mozdulataimban. Majd egy hirtelen mozdulattal megrántottam a szalagot, ám a következő pillanatban vissza is. A pengém mint egy kígyó, siklott el a lány tollai előtt, majd kanyarodott is vissza. Utána egy pörgőrúgást próbáltam meg elhelyezni a gyomorszájára. Ha sikerült, ha nem, nem állhattam meg, távolabb táncoltam. Pontosan tisztába voltam annak, mennyi pengével is kell farkasszemet néznem, míg nekem csak egy volt, noha azt az egyet semmivel el nem cseréltem volna. Úgy tűnt, hogy a korábbi tervem is bevált, lévén Gingitsune a kezemben érezhetően tartotta a józanságot a fejemben, meg úgy alapból bennem. A ritmusos táncom, mielőtt észrevettem volna, átment ritmikátlan táncba. Igaz, küllemre nem volt olyan kellemes, mint elődje, ám meg volt az a nagy előnye, hogy nem lehetett olyan könnyen követni. Közben megpróbálkoztam, egy általam kitalált, ám még nagyon nem tökéletesített dologgal. Az alapötletet a shunpó adta. Hasonló mód vezettem lélekenergiát a fegyvert tartó kezembe, mint a villámlépésnél a lábainkba kellett, és így próbáltam meg növelni a kardom sebességét. Egész jól sikerült, ugyanis Gin~chan pengéjét egyre nehezebb volt kivenni, és egyelőre én se vágtam meg vele magam. Persze azt nem tudtam kiszámítani, hogy akkor mi lesz, ha a penge véletlen valamihez hozzá ér, ilyen állapotba. Inkább azt nem részletezem, néha milyen állapotban ténferegtem be az öcsköshöz, miután ezt az ínyencséget gyakorlottam. De általában csurom véresen, több mély vágással gazdagabban. Szóval lutri volt a dolog, épp ezért megvártam, hogy ő mozduljon, miközben én magam körül pörgettem a hihetetlenül éles szalagom. Nem tudtam milyen sérülést tudok vele okozni, így meghagytam neki a választást, hogy miként ítéli meg, képes~e harcolni a pengém ellen ilyen formában, avagy inkább nem kockáztat.