*Néhány pillanatra csendben maradva elmélkedem affelől, hogy biztosan bölcs dolog ezekben az időkben távol maradni a Kagami-háztól. Míg sétálunk, szinte hátra-hátra pillantok, hogy meggyőződjek arról, hogy nem fog itt semmiféle olyan dolog történni, ami után csak úgy hibáztathatom magam. S eme reakciómra, avagy lelki állapotomra a zanpakutom is reagálni kezd. Eleinte észre sem veszem, hogy villog másodperces különbségekkel, oda figyelők számára kicsit vakítón. Aztán ahogy a senkaimonhoz érünk, abba marad ez az eset, amire kicsit furcsállóan tekintek le.*
- Nem hinném, hogy kivégeztetném egy ilyen eset miatt. Sokkal többet ér számomra az információ, mint egy élet –ebben az esetben -. Esuke-samaról nem igazán lehet tudni sok mindent, tekintve, hogy rengeteg irat eltűnt az épületből. Annyi viszont bizonyos, hogy az első shinigamik közt élt. Mostanra már úgy megközelítőleg hétszáz éves volna, aki egyenes ágon másodszülött ifjú volt. A pletykákból is csak annyit tudni, hogy az egyik osztag hadnagya volt. *Összehúzott pupillákkal pillantok Yukezora, amikor családja sötét titkainak egyikét ecsetelgeti. Természetesen egy átlagos nemes ezt most nem értené, hiszen nem tudja azokat a bizonyos dolgokat. Már csak a tekintetemmel is tagadom, hogy a Kagami- házban ilyesmi előfordulhat. Elvégre is egy ezerkétszáz éve fenn álló főnemesi házról van szó. (Ami egyébként nem mentesít a korrupció bizonyos elemeitől, de ettől függetlenül a Kagami – ház mégis tisztának elmondható). Ettől függetlenül azért felkeltette a figyelmemet a nemes szavai.*
- Nézd, bármiről is van szó; kötelességem utána járni. Ha valami olyasmit találok, nem tehetek mást, mint bízok az intuíciómban. Minden mocskot kitisztít az idő. Nézz rám; nyolcvan éve még gyermekként jártam rukongaiban egy mocskos senkiként arról álmodozva, hogy egy nap neves shinigamivá válok. Megküzdöttem érte, de sikerült. Nehéz időkben éltél te is, de mégis itt vagy. Mindez azt mutatja, hogy semmi sem veszett ügy, csak nem küzdesz eléggé. *Pillanatra, ahogyan beszélek, megakad a szemem Kazuho Kirán, avagy Yukezo tenshijén. Nem ő az első tenshije, akihez volt már szerencsém, de ő fizikailag is kissé másabbnak tűnik. Nem is felejtem gondolatom, míg megnyittatom a senkaimont, hogy rá léphessünk a dangai rögös, ámbár szürke hangulatban rejlő útjára.*
- Nézze el nekem szótlanságom, de nehéz terhek nyomják a vállamat. Tudni lehet, hiszen eleve, hogy ezzel kezdem mondandóm, nem rám vall. Akkor ön volna Shizune társa, akinek az ikertestvére a mentoráltam. Veszélyes baleset érte nem olyan rég önt; a családja hogyan dolgozta fel az esetet? *Kérdezek vissza, mi közben arra gondolok, hogy remélhetőleg le fog neki esni, hogy a specialitásaim miatt tudok ennyit így ránézésből a fiatalnak látszó úriemberről. Lassacskán pedig gyenge fuvallat az, ami megsimítja vállamat, azaz a takarító távoli zaja csapja csak meg a környéket. Én pedig mindemellett nyugodtan haladok előre, s szinte már pattanásig feszülő zajban teszek meg egyetlen egy shunpo lépést, amiről Yukezonak talán egyből feltűnhet, hogy meglepően sokat javult a gyorsaságom. Néha még én is meglepődöm azon, hogy mesterévé váltam eme shinigami képességnek; ámbátor tekintve, hogy hivatalosan a 46-ok tanácsának testőre vagyok, még mindig kevésnek találom a tudásom. De legalább hamar ki kerülök a senkaimonból, egyenesen egy sűrű felhőzetbe. Különösen húzom össze ajkaimat az észrevételen, mi szerint talpamat felhőszerű anyag simítja, de érzékeim szerint földet értünk.*
- Bár nem kedvelem a teleportációs technikákat – azon okból kifolyólag, hogy sokat pepecseltem annak kezdeti formájának megtanulását -, de ez egyszer balgaság, hogy nem kértelek meg. *S valóban az volt. Hiszen jelenleg sötétkék színű felhőzetet láthatunk mindenhol. De a leggyönyörűbb az, hogy fogalmunk sem lehet, hogy hol is vagyunk egészen pontosan. Hiszen, ahogyan megfigyelem a párlatot, valamint lélekenergiát akarok érzékelni; vajmi kevés az, amilyen információval szolgálhatok.*
- Magas a hollow lélekenergia lenyomat minden irányba. *Ekkor előre tartott kézzel egy tenrant idézek meg, hátha a levegő sugároszlop majd valamelyest segít ezen a dolgon. Azonban az érzékelés, meg hogy egyáltalán sütöttem e el kidout, az gyanúsan semerre sem tendál. Ettől függetlenül megfogom Yukezo csuklóját egy pillanatra.* - Ne hogy teleportálni akarj! *Hívom fel a figyelmét, hogy meg kell ezt a helyzetet jobban érteni. Egyszerűen fatálisan nonszensz, hogy a dangaiból kiérve egy kék felhőszerű semmibe érkezzünk. Ennek ellenére azért egy kereső kidouval bemérem az elhelyezkedésünket. Magára az eredményre ki is rántom kardomat, s shikai szinten feloldom.*
- A koordinátáink folyamatosan változik. Tehát feltételezni tudom, hogy valaminek a közepébe hozott a senkaimon. Ha lenne itt valaki, talán megoldhatnánk.. de én a klasszikus módszert fogom választani. *Néhány robbantást végezve tőlünk azért messzebb, egyértelműen megjelennek bizonyos lyukak a pusztítás helyén. Reggeli napfény az ami be-besugárzik; de rövidesen eltűnik az anyag regenerációjával. Mindazonáltal, nem kelt bennem nyugtalanságot a látvány, csupán elgondolkodtató lehetne, ha lenne minderre időm.*
- Hasztalan időfecsérlés. Már itt állunk napok óta Kagami-san; de nem ismerjük a kijutási módot. *Szólal meg a hátunk mögül egy tizedik osztagos tiszt, akit a Gotei már napok óta eltűntnek nyilvánított. Felhúzott szemöldökkel pillantok az illetőre, majd Yukezora. Habár Yukezora pont úgy tekintek, mintha rá akarnám a faggatás részét bírni. Mindazonáltal Kirához lépek egy kicsit.*
- Van olyan módszered, amivel képes vagy megjelölni a járt utakat? Nem lenne okos dolog, ha kidoukat hagynék hátra – megjelölés gyanánt - . *Érdeklődöm, kicsit szándékosan növelve a csapat morált. Azért eltelt már egy pár év azóta, hogy jobbjára csak egyedül voltam hajlandó megoldani egy küldetést. El kell ismernem, hogy széles a képzettségek tárháza. Jó magam pedig nem vagyok egy kifogyhatatlan bankja ennek, akihez bármikor bármilyen „hitelért” fordulhatnak. Egyébként meg Daitenshis, bizonyára nem csupán a fénylő váza miatt. :/ Ha pedig azért lenne; az bőszen Yuusukera vallna, minek után képes volt a Tamachi vagyont bizonyos dolgokra költeni. *

Sötét felhőfoszlányok, s hirtelen előbukkanó shinigamik. Amiben vagytok, az igen- igen kaotikusnak tűnik. Még akkor is, ha egy társatok rájön, hogy végtére is Karakurában vagytok. Ha ott is vagytok, akkor végül is mi ez a a dolog, amibe belekerültetek? A gyanakvásotok, avagy szórakozásotok, esetleges gondolkodásotok egy sürgető dolgot idéz elő. Lassacskán észre vehetetik, hogy a talpatok alatt instabillá változik a sűrű fekete felhőzet. Ámbár próbálkozásotok ellenére a reiatsu talp alá való gyűjtése egyszerűen nem működik. Valamiféle, általatok nem ismert energia szellő fut át a helyen.
A társaságotokban levő shinigamik pedig ijedten tekintenek rátok.
- Ki volt ez? Ne idegesítsétek fel kérlek! - Az egyik Kira elé veti magát és könyörögve fogja meg bokáját, hogy mentse meg mert nagyon fél. Féktelen félelmében jóval erősebben szorít egyet kezével a shinigami lábszárán. Egy már lappangó dolog nyilvánul meg, néhány másodperccel később, ahogyan társatok fájdalmát ti is érzékelhetitek. Egy vibrálás, majd elhalványuló látás következtében ismét kiélesedik a látvány. A shinigamikat megfertőzte valami. Elhalkulva tekintenek maguk elé, míg az egész létezésük átalakulóban van. Testük aszottá és kiszipolyozottá változik. Arcukon ráncok sorozata jelenik meg, de közös ismertető jelük az a hátborzongató vigyor, amivel Kagami Ai már találkozott egy küldetésén. Tekintetüket ellepi a vérvörösség, talán a szemgolyójuk sem olyan, mint régen. A kisugárzásuk meg egyszerűen haragot és kínt sugároz. Az örjöngés lesz rajtuk úrrá, s könnyen észrevehető, hogy első célpontjuk ti lesztek.
Az csak természetesnek tűnhet, hogy egyikőtöket sem fogja el a félelem, hiszen elég erősek vagytok. Azonban a lábatok megragad egy helyen, így mozdulni sem tudtok. Fogalmatok sincs első körben arról, hogy miként is oldhatjátok fel ezt az energiát ami elnyelte a lábatok egy részét - s mindezt sértetlenül -. Az viszont hamar érthető lesz, hogy meleg helyzetben vagytok. Yukezo, bár emlékeid feledtébb ködösek és kiaknázatlanok, de a benned levő démonikus forrás lassan ébredezni kezd. Először az egyik alkarodban vészes zsibbadást érzel, aztán, amennyiben egy örjöngő is a közeledbe férkőzik, megjelenik tekintetedben a gyilkolási ösztön. Csupán a józan ész foghat vissza attól, hogy téged is megfertőzzön ez a kór. Kirának már így is fáj a lába, de hogy Aira még miért nem hatnak ezek a dolgok az szinte rejtély.
Ennek ellenére, ha leleményesek vagytok, lassacskán rájöhettek arra is, hogy igazából ti nem vagytok Karakurában. Talán a teleportáció visszafogása nem is volt olyan rossz ötlet, hiszen maga a tér amiben vagytok; kicsit átgondolva, összetételében hasonlíthat a dangaira. Valóban kijöttetek ti a dangaiból? Valami, azaz valaki..egy férfi hang suttogja számotokra; hogy még jelenleg is a dangaiban vagytok. Zavart kelthet bennetek, hogy valaki belemászott az elmétekbe. De mi rosszabb, minden amit láttok egy jól összerakott illúzió. Szinte esélyetek sincs megtörni, ha nem tudjátok, hogyan kerüljetek ki a takarító belsejéből.

*Sok küldetésen volt már alkalmam kipróbálni magam, de ilyesmivel még magam sem találkoztam. Úgy érzem, hogy jelenleg elhagyott a határozott döntési készségem. Folyvást az a gondolat futkos bennem, hogy amíg nem tudom hol vagyunk és mivel állunk szemben, addig részt kell vennünk ebben a játszmában. Éppen ezért mély hallgatagság lesz rajtam úrrá, amint azok a shinigamik megjelennek, s átadják ama információt, hogy ők maguk már mióta itt lehetnek. Sajnálatos módon nem igazán volt arról jelentés, hogy pontosan melyik osztagból valóak; de talán ez nem is ferdíti el a célt. Egyelőre azt kell gondolnom, hogy mindezek hollowok műve. Elvégre is Karakurában vagyunk, és mindössze valami komplexum kellős közepére kerültünk, ahonnan jelenleg nem látszik a ki út. Persze könnyebb lenne itt minden elpusztítani, de nem leszek olyan óvatlan, hogy ezt elkezdem. Mert attól függetlenl, hogy az imént a kidou átment a füstfalon, még nem jelenti azt, hogy ez később is működik. A lélekenergia érzékelésem pedig egyszerűen összezavarodik. Tisztán érzem, hogy ezek shinigamik; de mégis annyira nem egyértelmű a helyzet.
Furcsán tekintek Yukezora, amikor megosztja velünk elképzelését, mi szerint én vagyok az eredeti célpontja ennek az egésznek. Gyorsan átgondolom, hogy ez miért is lehetséges.*
- Megértelek, és találnék is benne rációt; de nekem itt akkor sem stimmel valami, kedvesem. Ezek egyszerű shinigamik, akik amúgy is ismerhetik a nevem; hiszen eléggé híres vagyok a Goteiben. Azonban persze felmerül a tény, hogy miért éppen az én nevemet mondták, s miért vagyunk egy mozgó börtönben. Valószínűleg az ellenség jóval előre eltervezte ezt az egészet. De, ha én voltam a célpont valóban, akkor köze lehet a házamban eltünt festményhez. Ennek okán nem hagyhatom, hogy robbantgass. Hacsak nem akarod, hogy én magam is ide vesszek. Ugyanis nekem kötelességem akkor, hogy kiderítsem ezt az esetet; így hát mozdulni innen nem fogok. *Folytatok némi eszmecserét Yukezoval arról, hogy miért nem kéne ezt a dolgot most felrobbantani. Természetesen nem állnék az útjába a dolgoknak, ha nem állna fenn az a tény, hogy akár a nemesi ügyemnek is köze van ehhez a dologhoz. Kénytelen vagyok óvatosságra inteni társaimat, és felvállalni a felesősséget, hogy akár hatalmas hibát követek el azzal, hogy nem adok erre engedélyt. De ezek a küldetések már csak ilyenek. Mindig a megbízott vezetőnek kell a létfontosságú döntéseket meghoznia, s akár felvállalnia az esetleges bukást. Én viszont bízok bennünk, mivel nem csak az eszük megvan, de az erejük is ahhoz; hogy egy hibát kijavíthassunk. A Datenshi tagjairól van itt szó, akik pedig mindig veszélyes utaon járnak. Kiréhoz fordulok, míg Yukezo egy feledtébb közhelyes közjátékot folytat az egyik shinigamival.*
- A magányos szereppel én is így voltam, míg nem kapitány voltam a 3. osztagban. A kapitány mindig megtanul együttműködni. Viszont hasznos elgondolás, hogy csak magadban bízol. *Válaszolok egy előbbi momentumra, amit már sokkal előbb meg kellett volna válaszolnom; csak hogy a társaság érkezése megzavart a társalgásban. De így, hogy tudom, hogy Kira-sannak a DT a családja; így könnyebb is meghoznom bizonyos döntéseket. Nem kell olyan dolgokra gondolnom, hogy otthon várja a felesége, vagy van egy kisgyermek a háznál. Szerencsére Yukezo lánya is Daitenshis, így jobban megértené, ha történne valami. Én meg majdnem hogy gyakorlatilag egyedül vagyok. Habár a Kagami- ház a bukás szélén lenne, ha ma nem térnék vissza otthonomba élve.
Szinte azonnal észre veszem, amikor valami megváltozik. Egy ösztön bukkan fel bennem, hogy zanpakutomért kellene nyúlnom, de aligha nem elmarad ez a mozdulat, amikor egy kétségbe esett shinigami Kira elé veti a lábát. Furcsállom ezt a bánásmódot, s mikor az illető szorosabban megfogja a másik shinigami lábát, kitartom kezem.*
- Bakudou 61: Rikujoukourou! *Majdnem fogalmam sincs arról, hogy miért kötöttem le egy kidouval; de ez a fajta viselkedés valamiért bizalmatlanságot okoz bennem.* - Ideje elárulnotok, hogy mit tudtok. Kit ne idegesítsünk fel? *Kérdés és egyben fenyegetés is ez tőlem, de valahogyan annyi ilyen esetem volt már, - illetve láthatóan és hallhatóan Kira és Yukezo sem bízik - hogy nem tudok magam sem egyszerűen elhinni, hogy ezek csak eltűnt shinigamik. Végül mindannyiunk bizalmatlansága is elnyeri értelmét, amikor a pillanatnyi látászavar valamiféle más dologgá formálja a környezetünket. A látvány, ami pedig elém tárul; azonnal hátrálok néhány lépést. Egyszerűen képtelen vagyok a kardomért nyúlni.*
- Titeket már egyszer megöltelek; az nem lehet, hogy itt vagytok! Az alkimistával már végeztem, ti nem lehettek itt! *Félelem nélküli, de mégis csak kétségbeesésen megyek keresztül. Még sosem láthattak így eddig engem, de ez a dolog nekem mégiscsak egésszen személyes. Eltűnt a festmény, csapdába csaltak, és még a rémálmaim is valóra válnak, hogy újra találkozom ezzel a dologgal.
Először azt sem tudom, hogy mit tegyek. Nekem nem is nagyon kell, mert rám egyáltalán nem támadnak, amit furcsálni kezdek, minek után kicsit lenyugszok. Ám, ami félelmet kelt bennem az nem ez a dolog lesz végül. Hanem, ami a szemeim elé tárul. Meglátom szerelmem arcát, és a lassan megnyilvánuló kisugárzását. Az izzadtságfolt az arcán, az ideges tekintet, és a felvillanó kard, ami kegyetlenül végez a rátámadó aszott shinigami testtel. Ezeknek a dolgoknak az összefutásán kicsit besokkalva hunyom le tekintetem és veszek egy jó nagy levegőt. Pedig fokozódik bennem egy hatás a semmiből, hogy ijedtségemben képtelen vagyok bármit is tenni. Ezt próbálom eltüntetni magamból, míg ők azon vannak, hogyan szedjék le magukról támadóikat. Nem beszélve arról, hogy a kidoumat egyszerűen a saját instabilitásom megtörte.* ~ Öld meg őket! ~ *Ismerős hang kezd a fejembe motoszkálni. S felnyitom a szemem, egésszen kegyetlenül. Előrántva kardomat, futólépésből kettéhasítok két támadó "szörnyeteget". Aztán mikor ez megtörténik, egyszerűen elfelejtem, hogy valaki a fejembe mondott volna bármit is, hogy öljem meg ezeket. Sietősen Yukezohoz lépek. Érkezik egy másik hang a fejembe a dangait illetően.*
- Ti is hallottátok? *Nézek időközben Kirára is, mivel ő hozzá is szól azért ez a kérdés. Mi tagadás az információ talán elsőre felüdülést kelt bennem, de aztán inkább keménységet okoz, hogy idegen hangot hallok a fejemben. Amint visszajelzést kapok a többiektől, hogy ezt ők is így gondolták; elharapom ajkaim egyik szegletét.*
- Az nem jó, nagyon nem jó. Úgy néz ki, hogy az ellenség nem arrancar. Viszont ismeri az átkelést az élők világába. Fogalmam sincs, hogy hogyan zárt be minket a dangaiba; azonban nincs mit tenni. Ha elkezdünk itt robbantgatni, akkor gyakorlatilag kitesz minket ott, amelyik időben éppen jár. Lehet a múltban, lehet a mi időnkben, de lehet akár a jövőben is. Az egyetlen módja, hogy kijussunk innen, ha megtaláljuk az ellenséget és levadásszuk. Azonban nincs bizonyítékunk rá, hogy aki bezárt minket ide, az egyáltalán itt van. Valami ötlet esetleg? *Aztán kicsit közelebb hajolok Yukezohoz.*
- Jól vagy? Az imént sikerült kicsit megijesztened.. *Magam se nagyon hiszem el, hogy mit mondok, de mégis igaz. Végre sikerül felfognom, hogy mit is jelent igazából, hogy valakit igazán szeretsz. Legapróbb bajnak tűnő valami is megtud rémiszteni, ami a másik feleddel történik. Pedig tudom magamról, hogy erős vagyok; de talán ezt a démonos dolgot mégsem tudom jól kezelni.*

Hosszú ideje itt vagytok már, s még csak most jutott el hozzátok elég információ arról, hogy hol is vagytok igazából. Habár maga az információ nem éppen pozitív. Elég ideje vagytok már shinigamik ahhoz, hogy tudjátok, a takarítóból való kijutásról még nem hallottatok. Talán nem véletlenül, hiszen innen még tényleg nem jutott ki senki. Éppen ezért az esélyetek vajmi kevés, nem beszélve arról, hogy sosem tudhatjátok, hogy éppen mely időben jártok. A Dangai ilyen mértékben kiaknázatlan a számotokra, legnagyobb hátrányotok pedig, hogy nem hoztatok magatokkal egy 12. osztagost sem.
A hirtelen változást nem igazán tudjátok megfejteni, hogy miért megy végbe, az viszont bizonyos, hogy valamiért Aira és Yukezora is másképpen hat az egész. Támadásaitok sikerrel jár, ám a rejtélyeknek itt még nem ér véget. Ellenfeletek még mindig nem szándékozik megjelenni, ha van egyáltalán ellenfeletek. Mindenesetre, a feketés semmiség átalakul egy parkra, mintha csak a takarító valamiféle hatást kapott volna. A háttérben havas hegyek alkotják még a tájat, illetve tőletek nem messze egy halas tó található. Ám, ha szemfülesek vagytok, észre vehetitek, hogy a tó szélén egy magas, jól öltözött középkorú férfi áll s a tóba állt katanát kémleli szürke tekintettel. Arca az átlagnál jelenleg sápadtabb, s látszik rajta, hogy a várakozás már teljesen egy meditatív állapotba küldte. Talán tudja egyáltalán, hogy mire is vár pontosan?
Ahogy közelebb mentek hozzá érezhetitek a kisugárzását. Rendkívülien idősnek tűnik, több száz éves is meglehet. Ámbár amint belébtek a tó területére, a férfi szeme megcsillan s kihúzza kardját a tó tükréből. Kardját pillanatok alatt Aira szegezik, majd látván a nőt, egyenesen megtorpan egy ijedt tekintettel. Aztán letekint a nő nyakláncára, majd az övére.
- Te mit keresel itt, Hisae? Nem szabadna itt lenned, bármikor megérkezhet és az első célpontja leszel. Nem kellett volna idejönnöd, csak a Tamachinak szólt a jel!
Szigorú tekintetét Yukezora emeli, majd megpillantja a társaság harmadik tagját is. Egy pillanatig elkalandozik Kira furcsa kinézetén, ám valahogy a tekintete mégis hasonlít egy nemesére.
- Az előbbi incidensért fogadjátok személyes bocsánatomat. Azok az életem shinigamijai, megnyilvánulásai, melyek halálukkor a dangaiba ragadtak. Valakinek muszáj volt elpusztítania, hogy visszaszerezhessem régi önmagam. Hogy miért éppen a dangai? Ezt a helyet választottam neked, Yukezo! - Ekkor rámutat a shinigamira, s talán Yukezonak semmi ötlete sincs arról, hogy éppen miért. Majd leengedi kezét, s Kirára pillant.
- A takarítót felrobbantani? Tedd meg, de fogalmad sem lesz arról, hogy melyik időbe fogsz kerülni. Ugyanis a takarító nem csupán teret jár, hanem időt is. Nem igaz, paragon? - Az utolsó kérdőmondat jó erőset csattan, s ennek következtében paragon meg akar nyilvánulni. Úgy, hogy egyáltalán nem magától teszi, vagy a saját shinigamija hívja.

*Leginkább folyamatos frusztráció alatt érzem magam. Nem szeretem az ilyen zárt tereket; pontosan azért, mert mindig más irányítása alatt vannak, ezzel csökkentve az egyenlő eséllyel való indulást. Jobban kedvelem a szabad tereket, ahol egy-egy ilyen volumenű eseményt más és más hatások érik. Ez pedig egyszerű illúziónak tűnik, amit vagy valaki, vagy valami irányít. A dangai ilyesfajta titkairól vajmi keveset tudok, s lévén, hogy nem vagyok tudós alkat, így feltehetőleg ez a dolog így is marad. Ettől függetlenül, ha lenne nálam bármiféle kommunikációs eszköz, megpróbálnék segítséget kérni. Ám van egy olyan sejtésem, hogy itt semmi sem működne. Pontosan azért, mert maga a keresett személy területén vagyunk.
Méltatlannak tartom azt a kreativitás nélküliséget, amikor ezek a shinigamik egyszerűen megőrülnek. Természetesen egy pillanatig megáll bennem a vér, mivel felismerem ezt az a fajta entitást, de aztán rá kell ébrednem, hogy nincs időm ilyenekkel foglalkozni. Mégis olyasmi tárul szemem elé, amit elsőre nem tudok megérteni. Látom, hogyan társaim lábukat nem képesek mozgatni, és azt is, hogy megtámadják őket. Számomra csupán az a legnagyobb kérdés, hogy ez a fajta agresszió felém miért nem irányul? Eltöprenghetnék ezen sok ideig, de a kövület állapota helyett megtalálom inkább azt a módot, ahogyan segíthetek társaimnak. Rábólintok a kis akciókra, s cserébe egyszerű byakurait lövök arra, akinek a támadását éppen nem érik, vagy nem veszik észre. Egy rendkívülien egyszerű kidou, csupán az én kezemben már ez is lehet annyira halálos, mintha karddal szúrtam volna le. Egyébként sem modorom csak úgy kirántani a lélekölőmet, pláne azért, hogy a ruhámat összevérezzem - hozzá teszem - indokolatlanul. Ez a dolog még mindig nem tud annyi okot adni, hogy kirántsam. Ennek ellenére Yukezo meg a társa fontosak nekem, csupán ők a Daitenshihez tartozó harcosok; akiket nem fogok megsérteni azzal, hogy alulértéklem a képességeiket. Így hát okosan bánok ezzel a kezdő szintű kidouval, hogy kihasználjam az előnyöm. *
- Van rá mód Kira-san. Megismertem ezt a módot, míg a Nibantai (4.) Sansekijeként, azonban tiltott technika. Illetve nekem sem áll szándékomban átadni shinigmi lélekenergiám egy részét. Nálad még talán működne, azonban Yukezo és én közel egy szinten állunk. Nála nem működne ez a dolog, nem beszélve arról, hogy amiatt az incidens miatt nem viselné el a lélekenergiámat. Tele csupa emlékkel, megtört zanpakutokkal és egyebekkel, amikkel találkoztam utamon. Feltehetőleg Paragon is belesérülne, amit viszont nem szeretnék. Számomra a zanpakutok többek egyszerű kardoknál, így hát más megoldást kell találnunk; ugyanis és biztosan nem fogok ártani sem Paragonnak, sem pedig Yukezonk a kijutásért. *Mindezen mondandómat a lehető legkíméletesebben adom át a shinigaminak, minek utána vége lesz a harcnak és a lelkek felszívódnak. Kira- san jó ötleteket hoz fel ettől függetlenül, s alkalmaznám is, ha nem éppen Yukezoról lenne szó. Akkor igaza is lehetne, és kijuthatnánk. Kicsit furcsán tekintek Yukezora a helyzetjelentést hallván, de nem nyilvánítok különösebb figyelmet ennek. Ha van valaki, én biztosan nem vagyok az a fajta, aki tolakodik egy kis információért. Majd elmondja, ha úgy ítéli meg; ha meg nem, abban az esetben tiszteletben fogom hagyni döntését. Ettől függetlenül eltekintek oldalra, amikor a célpontbeli problémákkal szembesítenek.*
- Talán éppen ezért szeretnék belesétálni a csapdájába. Csak éppen annyira vagyok óvatos shinigami, amennyire félek egy nagyobb erő láttán. Akármi vagy akárki lesz az ellenfél, mi végzünk vele. Éppen eleget láttunk ahhoz, hogy tudjuk, Őt nem befogni kell, hanem likvidálni. Ez saját döntésem, s vállalok minden következményt a küldetéstől való eltérés végett. Gondolom az nem kérdés, hogy ebben mind egyetértünk.
*Egyébként is a Gotei törvényei szerint, ha a küldetés alatt kiderül, hogy félre kategorizáltak valamit, és szükségszerű a változtatás, akkor meglehet tenni. Amennyiben az ellenfél veszélyezteti az életet és nem vagy képes felvenni a kapcsolatot a vezetőséggel.*
- Mivel fontos lehetek valamiért, így ezt előnyünké is kovácsolhatnánk.*Pillantok itt Kirára, neki biztosan lesz valami ötlete, hogy ezt hogyan kéne kivitelezni. Azonban még mielőtt bármit is hallanék a reakcióiból, a táj - amiben eddig álltunk - teljesen megváltozik. Egy valóságos, számomra kicsit rokonszenves, tavaszi alakot ölt. A háttérben meghúzódó hegyekre különösen felfigyelek, illetve a parkra, mivel méretei igencsak kivehetetlenek. De a tájba nem sokáig merülhetünk el, hiszen egy alak tisztán kirajzolódik a halas tó mellet, amint egy katanát bámul tőle nem messze a vízbe állva. Első dolog, ami felmerül bennem, amint közel megyek, hogy az a kard biztosan zanpakuto. Ez valamiféle technika lehet, s nem ez a legrosszabb hír a számomra. Hanem az, hogy az illető lélekenergiája ismerősnek tűnik, mégis sokkal idősebb, mint amire emlékezhetek. Zavarodottság ül ki tekintetemre, s amikor az illető egyenesen nekem ront a kardjával, már a mozdulata kellős közepén eldöntöm, hogy nem rántok kardot. A gyorsasága ugyan már nem közelíti meg az enyémet, de a technikája még mindig kifinomultabb, mint az enyém. Látszik benne a tapasztalat és a kard iránti szeretete. Nyelek egyet, s mikor meglátom a támadóm arcát, ahogyan több mint 190 cm-el fölém magasodik, arcom - valamint tekintetem - kimeríti a havasi tájak bármelyikét. Őszinte lehetetlenség ül ki tekintetemre, olyan szinten, hogy fagyottan hallgatom végig Yukezo felháborodását. Első sorban persze mindezt jogosnak vélném, de tekintve a legújabb helyzetet, a jelenléte igen is lehetséges.
Ettől pedig olyan érzések kezdenek el bennem keringeni, amiket soha életemben nem éreztem még. Eddig mindenkit elveszítettem az életemben, s hogy bárkit is visszakapnék, az mindeddig valótlannak tűnt. Naív kislányként érzem magam, de mégis erőt veszek végül magamon. Beállok egyenesen Yukezo kardja elé, valamint a férfi elé.*
- Yukezo, ő az apám! Hisae pedig én vagyok, az eredeti keresztnevem, amit leadtam, amint Kagami lettem. *Ekkor pedig a férfi felé fordulok, míg megérintem Paragon élének hegyét, hogy visszatekintve, kérlelő tekintettel meredek Yukezora, hogy minderre semmi szükség.*
- Habár igaza van, hogy megakar támadni, mert nem bízhatnánk benned! Azonban ismertem az apám, és ismertem a kard iránti szeretetét, valamint kifinomult stílusát, amit mai napig nem tudok kiverni a fejemből. Ugyanakkor ennyi idő után tudhatnád, hogy felnőttem és nem fogok rád hallgatni! *Ekkor szinte önkívületi állapotban indítom meg kezemet felé, de megállok félúton és veszek egy nagy levegőt.*
- Ezt érdemelnéd, amiért volt képed halottnak nyílváníttatni magad, elárulni a féltestvéreimet - szökve az apaság elől -, és mert mindezek ellenére még Ryouuji-dono házasságát is tönkretetted. De felnőttem és képes vagyok megbocsájtani, amint mindenre, ami itt zajlik magyarázatot adsz. S ne aggódj, ha ellenségnek bizonyulsz, Yukezo biztosan szíves örömest végez veled, amiért fájdalmat okozol nekem; Ebizo. *Ekkor szándékosan belépek Kira mögé és behunyom a szemem egy kicsit, míg Ebizo és Yukezo beszélgetnek.*
- Csak maradj így kérlek, nem akarom, hogy Yukezo lássa, mennyire is megrázott ez a dolog! *Suttogom nagyon halkan Kirának, hogyha teheti, tegyen nekem egy kis támaszt azzal, hogy bebújhatok mögé egy kicsit összeszedni magam. Való igaz, rég reagáltam már ilyen nyersen a dolgokra. Közben pedig Kirához intézek még néhány szót.*
- Te itt viszonylag semleges vagy. Kira, ugye számíthatok rád a bajban? Ha valami elhatalmasodna rajtam, ugye megállítasz? *Közben pedig a mellkasomon egy nagyobb nyomást kezdek érezni. Egyre erősebben és hevesebben tör rám a mellkasi fájdalom, míg nem ira hátába nem kapaszkodom, hogy össze ne essek. Valamiféle rosszullét kerülget.*

- Rendben van.
*Felelek Kirának. A rosszullétem leginkább az érzelmi sokknak köszönhető. Sok mindenhez erős vagyok, de az apámhoz nem. Sajnálatos módon ezt nem tudják rólam, s nem is örvendek annak, hogy ez most így kiderül. Az apám képe, akár ellenség vagy sem, akkor is meggyengít. Harcképtelen vagyok, ha arra kell gondolnom, hogy az apámmal harcolok. Ő vigyázott rám, ő volt az egyetlen aki addig volt velem, míg tehette. A betegség elvitte, de mindig amennyire szigorú volt és néha hálátlan, mindig is szeretett. Mindent megadott, amit csak lehetett, és rengetegszer megvédett Rukongaiban az útonállók miatt. Talán ezért sem voltam képes őt megütni, mert a jelenléte még a mai napig nagy hatással van rám. Nem tudom elfeledni ezt a tényt a múltamból, s bármennyire is haragudhatnék rá, valahogy a lelkem nem képes rá. Ez a gyengeség uralkodik el rajtam, de nem vetem el a tényt, hogy akár ellenség is lehet. Éppen ezért nem tartom vissza Kirát, de összeszedem magam annyira, hogy képes legyek folytatni ezt az utat. Veszek egy jó nagy levegőt, koncentrálni kezdek arra, hogy most hátra hagyom a múltat és figyelek a jelenre. Elkezdem figyelni az eseményeket, amik egyre nagyobb súlyt és kíváncsiságot helyeznek rám. S most, hogy végre sikerült összeszednem magam, belépek Kira és Yukezo közé.*
- Akármilyen szándékkal is érkeztél, ha őket bántod, engem is bántasz. Ha pedig ez megtörténik, nem fogom vissza magam! *Utalok arra hogy netán a stílusa itt és most nem a legbölcsebb viselkedési formula. Habár ez a jelenet maga is azt mutathatja, hogy tagadhatatlanul a lánya vagyok. A személyiségjegyeink több ponton is keresztezik egymást, de sokban viszont különbözünk. Mindenesetre, nekem muszáj végig hallgatnom a szavait, éppen ezért Yukezora pillantok.* - Tudom mennyire nem szeretnéd, hogy most kérjek tőled. Kérlek, hadd hallgathassam meg a történetét, ha már akárki is legyen, de megjelent. Apám, vagy annak a képét használja, ez most nem számít. De tud rólunk, éppen ezért meg kellene hallgatnunk! *Ha más nem, ennyi ész érvem lehet a dolgokhoz. Nem kellene ezt tennem, de mégsem hagyhatom, hogy csak úgy lekaszaboljunk valakit, aki vagy az apám, vagy annak adja ki magát. Éppen ezért én jótékonyan járulok ahhoz hozzá, hogy hagynám a dolgokat kibontakozni. Kirára is pillantok, mert nem akarom, hogy ez egyoldali döntés legyen. Remélem ő is megadja a beleegyezését, hogy addig nem akarja elpusztítani, ameddig nem hallottunk eleget. S ekkor pedig maga a táj is megváltozik, amit eléggé feszélyezőnek tartok. Csak így képes megváltoztatni a tájat, az önmagába véve egy érdekes zanpakutot eredményez. Habár az előbb mutatott mutatvány is ezt igazolja; még nem láttam olyan zanpakutot, ami reiatsura esik és bárhol használható pajzsként és fegyverként egyaránt. Rendkívül egyszerű technika lehet, mégis a maga nemében figyelem felkeltő. Sokáig ismeretlen nekem a hely, ahová érkezünk az elménk által. Dejavu érzésem ugyan támad, de nem tudom kezdetben mire vélni. Halkan követem egy szoborhoz, amitől kissé meglepődöm.*
- Ez Akiyoshi szobra, de mi közöd volt neked hozzá? *Teszem fel kérdésem, amire elég hamar válaszokat kapok, mivel éppen ezért jöttünk ide. Gondosan végig kell néznem a tájon, hogy lássam milyen is. Azért akadékoskodhatnék ezen azon, de megfogom mindenre kapni a választ. Ám önmagamat sem értem, amikor a gondolatok, illetve mondandók egyre előrébb haladnak én pedig mindig teszek egy lépést hátra. Nem könnyű dolgok mennek rajtam keresztül addig, míg nem a zanpakutom egy része fel nem csillan a lélekenergiám parányi megnyilvánulása okán. Tekintetem haragban, avagy fájdalomban kezd el keringeni, magam sem tudom; azonban a történések előtt még jut szó nekem is. Először is ledobom magamról a Hogoshák hordta vörös haorit.*
- Sepukkut fogok magamon végre hajtani, ha még valami kiderül az életemről, amit nem tudok. Örülhetsz, mert elérted, hogy gyűlöljem az életem. Miért nem lehetett ezeket a részleteket titokban tartani, Eisuke?! Itt mindenki úgy kezel, mint egy bolond, gyenge és megvédendő nőt, akinek az érzéseibe annyiszor rúghatunk bele, amennyiszer akarunk. *Ekkor ki is húzom a kardom a tokjából és jól megszorítom kezemben. Habár a sepukkut nálunk már nem alkalmaznak, - sőt - nemesi körökben el is ítélendő; ettől függetlenül látszik arcomon az elszántság.*
- Gyűlölöm ezt az életet. Nem tudok már úgy élni, hogy folyvást titkok és fájdalmak kísérnek. Az egész megszületésemet tragédiaként foghatom fel, nem pedig öröm és boldogságként. Elég volt azt feldolgoznom, hogy gyakorlatilag egy házasságon kívüli születésű vagyok. Tudod milyen nehéz volt ezt a mocskot lemosnom magamról? Most pedig arra kérsz, hogy azt a mocskot mossam le, hogy ráadásul még Kagami is vagy, az egyik alapító? *Érezhetően egyre jobban esik össze az elme állapotom. A vörösödő szemek és könnyek csupán a kezdet, remegni kezdek és a lélekenergiám szabálytalanul tör fel egy-egy szavamnál.*
- Meg akartál védeni? Te, aki most mindent tönkre tettél... Felküzdöttem magam, feldolgoztam a gyermekem halálát, leküzdöttem egy új apa halálát, elfogadtam a testvérem betegségét, megértettem a bátyjaimat és nővéremet Soifont, szerelmes lettem és viszonylag talán boldog is... de most mindent tönkre tettél! *Ekkor elindulna a lélekenergiám egy magasabb szintre is, de hirtelen kikerekedik szemem és csak annyit látok, hogy a mellkasom közepén egy vérfolt csap ki. Erőtlenül hajtom le fejem, eltűnik a lélekenergiám.* (Belial megjelenése->)
- Milyen kár, pedig igazán élveztem a szenvedését. *Egy ismerős férfi hang tör fel tetemből, de az én elmém már mélyen alszik. Testem kiegyenesedik, s tekintetemen csak annyi változik, hogy sárgákká avanzsáltak szemeim. Kicsit kinyújtózom, majd visszaveszem a haorit. Kicsit kifinomítom magamon, majd elmosolyodom.*
- De idegesítő is volt egyben. Most pedig.. *Ekkor összecsapom kezem, s megszűnik ez az egész illúzió féleség. Pillanatok alatt töröm meg Eisuke zanpakutoját, s kerülünk vissza a takarító közepébe. Körbe nézek a társaságon.*
- Hogy is hangzott el az a mondat, hogyha megjelenek akkor megölsz? *Kaján, gonosz és alattomos nevetés tör ki belőlem. Másfajta lélekenergia tör ki testemből, ami igen- igen ismerős lehet. Hiszen én vagyok Belial, akit igazán megismerhetnek.*
- Kedves leszek, mert ez a szenvedés igen- igen euforikus állapotba hozott. Igazán kielégítően törted meg a szerencsétlen lelkét. Természetesen ezzel felgyorsítottad a megszállásomat, amit már hónapokkal ezelőtt elterveztem. Persze tudtam, hogy úgy is utánam fogod küldeni, Paragon. Na gyere elő, gyere elő..cicc! *Játékosan beszél, míg mások csaknem észhez sem térhetnek az események folyásán. Belial pedig egyenesen Paragonra mutat, aki nem tehet mást, mint materializálódik Yukezo mellett.* - Tehát az elejétől. Tudtam, hogy majd ki és hogyan próbál megölni, persze démonokat nem lehet csak úgy ám megölni. Szóval még a találkozásunk előtt Ait szemeltem ki az én új testemnek. Igen igen finom nő, ráadásul tudtam, hogy ezzel fájdalmat is fogok okozni; így jó hogy potenciál lett. Az alkimista könyvet én juttattam el hozzá, hogy abból felolvasva egy szöveget majd a lelkem egy részét a zanpakutojába pecsételhessem. A többit ti is kitalálhatjátok, hiszen Eisuke nem véletlen nem akarta, hogy hogyan is hívják? Ja igen, Ai kedves ide jöjjön. De hát jól fogalmazott, én az ösztöneit mindig arra tereltem, hogy a közeledbe lehessek. Persze itt jönnek az undorító emberi kérdések, hogy szerelem.. sajnálom, -azaz nem-  de erre nem fogok válaszolni. *Ekkor elneveti magát, hogy kétségek közé sodorhatja Yukezot arról, hogy mi az igazság és mi nem az. Azonban Paragon nem mulat ennyire jól Belialon, így elmond ezt azt Yukezonak, valamint azt is, hogy ne higgyen el neki mindent. Belial egyszerűen provokatív próbál lenni.*

Alig hogy elmeséli történetét a tudatlanoknak, máris letámadják. Ugyanakkor nem érzi magát ettől feszélyezve, inkább sújtó tekintetét küldi Yukezonak. Aggódása tiszteletet önt az apai szívbe, ám Eisuke ennél sokkal okosabb. A több, mint egy évezrednyi idő megtanította, hogy Belial úgy táncol, ahogyan fütyülnek. Csak, hogy Belial képes azt a fütyülést a maga irányítása alatt tartani. Eisuke tudta, hogyha azt mondja Ainak nem kellett volna ide jönnie, mert célpont lesz, akkor az úgy is lesz. Habár Belialnak hatalmas az ereje, a shinigami megtanult róla egy s mást. Így aztán a kezdeti előny nála van, hogy tudja honnan fog felbukkanni a démon. Éppen ezért sem tesz semmit a lánya rosszullétekor, erre pedig társai is hamar rájönnek. Eisuke talán ettől meglehetősen alattomosnak tűnhet, ám már birtokában van annak az információnak a családi átokról. S ha családi átokról van szó, akkor ő ezt szó nélkül kihasználná azért, hogy csakugyan megerősíthesse vele lányát. Talán önös érdekek vezérlik ebben a nemest, de ez még csak meg sem hatja. Ez az ő személyisége, ami sosem változott. Belial megérkezésekor szempillája sem rebben.

Yukezo Bankai támadása sikeresnek bizonyul abban, hogy egy pillanatra hátráltatja vele a démont, ámbár Belial az idő ura. Egy suhintásával képes úgy terelni azt a villámot, hogy a mögötte felbukkanó Kirába csapjon, amennyiben nem figyel. Habár a shinigami megfogja láncával az egyik kezét, lerázza ezt, amikor Kirának védekezésre kell fognia. Aztán mindannyiunk szeme elől eltűnik egy pillanatra, majd visszatér.

- Az erőd sem a régi, Belial! - Ekkor Eisuke elindul egy szál katanájával, hogy egy csapást mérjen rá, bár sikertelenül. A démon lord egyszerűen kivédi támadását, aminek következtében a shinigamink a zanpakutoja darabikra törik. Álcázott komorságában hátrál meg, de amikor a démon nem figyel, Eisuke arcára egy merő elégedettség ölt formát.

*Csillogás, s sötétség. Áthatolhatatlan sötétség, melyből kibújik a fény. Ciklusokban váltja egymást a fényés a sötétség. Hogy mi történik? Én magam sem tudom, sőt, talán azt sem, hogy létezem-e még. Elüresedem a változások és események kálváriájában. Ahogyan felkelek lelkem világában, úgy nem ismerem fel a helyet. Talán, már arra sem emlékszem, hogy hogyan festett mindezek előtt. Üresek a gondolataim, üresek az érzéseim, akárcsak az emlékeim. Vagyok is meg nem is, élek is meg halok is. Letekintek fátyolozott kezemre, s már látom rajta az elmúlás veszélyét. Bárcsak meg tudnám mondani, hogy hogyan hívnak engem? Azonban nem emlékszem semmire, ami az életemből származik. Abban sem vagyok igazán biztos, hogy jelenleg gondolkodom. Mégis akkor mi ez az állapot?
Mind e közben pedig a pusztaságon sétálok, amelynek fehér füve és fekete égboltozata van. ha pedig a horizontra pillantanék a szürke egybemosódást kellene látnom. De nincs horizont, sem fehér pusztaság, sem pedig fekete ég. Fekete és fehérnek kellene itt mindennek lennie, ám ez a hely már nem létezik; ahogyan én sem.*

A démon jelenleg is gyűjti erejét, ámbár kevés sikerrel. Így is meglehetősen erősnek bizonyul, de még koránt sincs közel mindahhoz, amire legalább csak félig is képes. Mégis képes volt Yukezo bankai támadását fél kézzel kivédeni. Ezzel pedig Kirát rákényszeríti arra, hogy elengedje a láncot. Bár ha el is engedi, akkor is betalál az a bankai támadás. Valamiféle sérüléssel fog neki járni ez az akció, én pedig eltűnök. Egy pillanat erejéig, amelyet én manipulálok, eltűnök az idő hálójában. Ezt alkalmazva tőlük kicsit messzebbre kerülök; arcomra önelégült mosoly kerekedik. Ők pedig konstatálhatják egész nyugodtan önmagukba, hogy jelen pillanatban vajmi keveset érhetnek ellenem. Eisukere pillantok.
- Ennyi erő is elég nekem ahhoz, hogy megöljelek! *Indítok felé egy könnyebb, sarló alakú, energia löketet. Ám azaz átkozott shinigami kikerüli mindezt. Tudom, hogy nála a fegyver, éppen ezért kell arra gondolnom, hogyha megölöm, azzal vége ennek az egésznek és semmi esélyünk nincs. Ismerve őt, már biztosan fontolgatja, hogy felfedi fegyverét; így hát ki sem térek a következő támadása ellen. Hamar tudatosul bennem a tény, hogy a shinigami -kinek a testét birtoklom - rendelkezik egy zanpakutoval. Rögvest eresztek is belé egy démonikus energiát; mit sem sejtve, hogy később ez közre fog játszani a halálomban. Tehát megtöltöm némelyest, aminek segítségével kivédem azt a kardot. Önelégült, alattomos nevetés fog el a fegyver szilánkjain.*
- Elvétetted az utolsó lehetőséged, shinigami! *Ekkor mindannyiukat soros támadással kezdem el szórakoztatni. Többféle, démonikus energiával átitatott sugarakat küldök feléjük. S ahogy egyre többet küldök, úgy gyorsul fel a technikák ideje, míg betalál. A végére már olyanok kerülnek elő, amit még Yukezonak is rettentő nehéz kikerülni. S ha nem lenne Paragon, aki kiszedje mindannyiukat ebből, akkor már súlyos sérülésekkel lennének gazdagok. Én viszont eléggé örülök annak, hogy szenvedést látok mindenütt. Az utolsó sort pedig pont úgy intézem, hogy az egyik betalálja Yukezot. Ám a támadás nem a fizikai sérüléseit idézi elő; hanem egyszerű kínokat él át. Újra lepereg a szemei előtt az összes áldozat, akiket valaha is megölt; csak éppen ez nem a vérszomját táplálják, hanem fájdalom mérget fecskendez a shinigami felébe. S hogy a társaság többi fele sem maradjon le a partiról, Kirának a teste egyik fele köré égető, nonfiguratív kezek tekerednek.*
- Én csak úgy hívnám, a halál keze..kedves gépből fabrikált szörnyem! *Nem hiába mondom azt, hogy gép; hiszen csak az egyik felét fogják le és károsítani kezdik az elektronikai hálózatát. Minő felüdülő érzést kelt bennem az, hogy a gépi károsodást a szájból feltörő vér konstatálja. De nem sokáig törődök ezzel a kettővel, mert időnek kell jutnia a személyes kis kedvencemre, Eisukere is. Neki igaz sokkal finomabbat találtam ki, látni akarom, ahogy az a kard végez vele, amit magamra gyártottak. Így testébe suhintom a szilánkok maradványait, melyek lassan fognak a szíve felé haladni. Kiérezheti minden fájdalmát annak, ami végül a halálát fogja okozni. S ekkor ismét eltűnök egy pillanatra.

*Inogni kezd a saját fátyolozott lelkem, mit önmagamból látok. Instabilitást érzékelek, s látom, ahogyan egyre jobban tűnne el a lélektestem, mi önmagamat képviseli. Mihelyst azonban Belial a zanpakutomba démonikus energiát vezet, úgy hirtelen újra materializálódni tudok a saját lelkem világába. Ekkor a földből egy nyirkos, fénnyel és sötétséggel telt, éles kőzet nyúl a magasba. Ha pedig feltekintek rá, arrébb kell ugranom, mert követi őt a másik. a világom színei megborulnak, s de nem ismerem fel ezeket a színeket. Olybá távolinak tűnik minden, mégis oly' közeli. Lassan jut el hozzám az a folytonos érzés, hogy élek. S ha erre gondolok, akkor a kőzet tetején a maga árnyékában megjelenik valaki. Létezik olyan, hogy valaki? Nem is tudtam, hogy többen vagyunk. Az elmém elborult, s már ki tudja, hogy emlékezhetek- e valaha is bármire.  
A sötétség burka alól lassan előbukkan ő is, egy lélek. Egy lélek félig angyalként, félig eltorzult, nem kivehető lényként. Leugrik a szirtről s fölém magasodik. Másfélszer akkora, mint én, így csupán nagy szemekkel meredhetek rá, ő pedig letekint rám fájdalmas tekintetével. Úgy néz, mintha tudná; talán tudja is, hogy mi történik pontosan.*
- Kagami Ai, így hívnak téged! *A név, amely felhangzik lágy, s már- már idegen világból származó hangján, roppant ismerősnek hangzik. Ismerős, hozzám tartozó: büszkeség, szeretet, fájdalom, élet. Ezzel pedig szemem elnyeri újra régi, valódi színét. Tudom a nevem, tehát én vagyok az. De ki is vagyok én? Honnan is jöttem? Nem tudok szólalni. Az a torz valami görcsben tartja torkomat.*
- Rukongaiban születtél, az édesanyád Miyazaki Kanata; az édesapád pedig Kagami Eisuke! Van egy húgod Ritsu, egy nővéred Soifon és két bátyád Seiran s Kaito. *Valami derengni kezd mindezen információkra, de még nem az igazi. Ámbár elragad az a dolog, hogy a torz arcnak, újfent haraggal és  fájdalommal teli szeme megteszi első pillantását, világának "betolakodójára". Hátrálok egyet eképpen, de ő viszont felém tesz egy lépést. Meginog alattam a talaj, s egy épület kezd lassan kiemelkedni a földből, tőlem talán száz méternyire se. Olyan impozáns és hatalmas épület, hogy úgy érzékelem, mintha csak pár méterre lenne tőlem. Ekkor hosszas emlékek törnek rám, de ezek egyáltalán nem tulajdoníthatók azokhoz, amik egyébként a múltamat jelképezik.
Világok s háborúk, az idők folyamán előforduló történelmi események. Ezek mind és mind a világ alakulását folyásolták be. Emberek vívta harc a természetfeletti ellen. Illetve emberek vívta harc az emberek ellen. Majd megjelenik egy férfi, fehér hajjal és komor tekintetével. Fájdalom és szenvedés kerülgeti szívét. A magány sötét mocskába burkolózva éli túl. Kardját emeli, majd lesújt áldozatára a remény hitének érdekében. Ismerősnek tűnik nekem azaz arc. Szívembe fájó érzések telepednek meg. Az idegen megfogja kezem, majd elindulunk az újonnan felemelkedett épület felé.*

Megérzem én magam is, hogy valami nincs rendben ezzel a testtel, de visszatérek. Visszatértemkor pedig első lépésem az, hogy hátulról elkapva Paragont a földre csapom. A gyorsasága most mit sem ér, hiszen ő maga nem képes felfogni az időt, amivel én dolgozom. Ám nem több ez, mint fölényeskedés, így lassú lépésekben elindulok egy irányba. Feloldom minden technikámat s megmozgatom ujjaim. Háttal állok nekik, de ez nem jelent nekem hátrányt. Lehet, hogy fogalmuk sincs arról, hogy kivel kezdtek ki egésszen pontosan.
- Drága vérem, a gyengeségedet nem találom élvezetesnek. Szégyent hoztál családunkra, így biztosíthatlak affelől, hogy a mai nap, halálodat leled. - Úgy gondolom, hogy ez csak igazán kedves szándék tőlem. De hogy is érthetné meg? Már egy shinigamit szolgáló fémdarab lett belőle. Ezen változtatni nem tudok, így elpusztítanám a vérvonalunk érdekében. De még mielőtt ezt megtenném, végig nézek a társaságon.
- Hmm, talán egy kicsit eltúloztam. Azt hiszem, túl hamar vetettem véget a kínzásotoknak! - Jó hangosan felnevetek, s mire újra rájuk tekintenék; elkezdődik a következő tánc. A tét pedig az, hogy ki rontja el a lépést.

Az eseményekre természetesen a Koutetsu is válaszol, érezhetően lelassul; gyakorta mintha csak megállna. Aztán pedig maga a hely teljesen megváltozik visszaállásotok előtt. Vitatkozni lehetne azzal, hogy ez most igazi-e avagy sem; de talán Yukezo és Eisuke pontosan tudhatja, hogy honnan ez az épület. Impozáns kupolát láthatottok belülről. Akár száz méteres is lehet a belterület, köralakját pedig a vaskos, mívelt kőoszlopok határozzák meg. A háttérben fáklyák fénye ízzik fel, s a démon tekintetében megváltozik valami. Arcára sokkal élvezhetőbb mosoly kerül.
- Otthon, édes otthon. Na fejezzük be a táncot! - Ekkor a démon egyre jobban gyűjteni kezdi az erejét, s várja támadásotok.

Látom, újra látom ugyanazt a tekintetet Belial arcán. Vajon hány alkalommal úszhatja még ezt meg? Tehetetlenül állok, majdnem térden. Érzem, ahogyan testemből kiszáll az erő. A saját zanpakutom szilánkjait fordította ellenem, amely nem tűnne oly' vészesnek, ha át tudnám újra alakítani. Tekintve azonban, hogy szilánkokra tört, talán soha többé nem leszek erre képes. Gondolnám így, ha nem változna meg a hely, illetve nem sikerülne egy pillanatig is felfedeznem Belial tekintetében a lányom. Emlékképek ragadnak el, amikor babaként kezemben tartva vigyáztam rá. Az első lépései, a leckék, amelyeket tőlem vett át. Nemesnek neveltem, pedig fogalmam sem volt arról. Mégis az ösztöneim, s a zanpakutom megőrizte azokat az emlékeket és tulajdonságokat. Valahol belül tudtam, hogy ő az én gyermekem; ezt pedig Belial nem vehette el. Ahogyan most sem hagyhatom, hogy elvegye tőlem Ait. Többé nem veheti el tőlem senki a saját gyerekem. Nem hagyhatom, hogy a családi kötelék itt megszakadjon. Így hát akaraterőből, de talpra kényszerítem magam. Zöld lélekenergiám pedig feltör. Bár a sebeimet nem gyógyíthatom be, de a pengék szépen lassan felszívódnak; így aztán megszűnik a mozgásomat korlátozó szúró érzés, amely szívem felé haladt volna.
Bár nem tudok ezzel a kettővel lépést tartani, de kihasználni helyzeti előnyüket, még hozzájárulhatok a sikerünkhöz. Látva, hogy Kira- san egy új erőt ér el; meggondolandóvá válik, hogy a mai shinigamik a teher alatt nőnek. Talán kardomat, mely nem materializálódott, nem vagyok képes használni, de van fegyverem még. Így aztán Kirához shunpozok, s mikor az egyik lánca elindul Belial felé, akkor:
- Hadou 11: Tsuzuri raiden! - Talán nem bánja, hogy egyidejűleg áramot vezetek ebbe a bankai technikába. Habár lehet, hogy ez neki is fájni fog, de csak elviseli, ha még képes bankaiolni. Ekkor pedig észre veszem a megváltozott teret, s megtántorodok egy kicsit.
- Mate, Yukezo! - Kiáltok a shinigamira, de már késő. Sorozatosan támadni kezdi, ebbe pedig nekem is bele kell egyeznem. Furcsa látni, hogy ezek a shinigamik egy pillanatra sem tétováznak.

*Nem az út számít, hanem a cél, ami rákényszerít bennünket eme útra. Nem számít, hogy kivel találkozom az épületben, csak az számít, hogy aki fogja kezem, az hatással van rám. Nem tudom ki ő, s miért jelent meg; de azt igen, hogy tőle fájdalmak és kínok köztöznek szívembe. Hogy ez miért jó? Magam sem tudom, de érzem, hogy élek tőle. Lágyan fogja tenyerem, mintha csak attól tartana, hogy elenyészik. Egyszer meg is bukok az egyik kőben, ekkor pedig karjaiba vesz és úgy haladunk tovább. Értetlenül pillantok fel rá, keresem a válaszokat egy olyan kérdésre, amit még magamnak sem tettem fel. Csak azt tudom, hogy arca folyamatosan változik, lassú ütemekben, de változik.*
- Egyek vagyunk. *Csak ennyit felel, mintha csak a fejembe látna. De mégis hogyan hasonlíthatnék rá? Megsimítom saját arcomat, de nem látok benne változást. Én biztosan nem változok úgy át, ahogyan ő. Akkor mégis hogyan értette azt, hogy egyek vagyunk? Feltekintek válla fölött, s megpillantom hatalmas szárnyait. Emez felén meglehetősen tisztának és fényesnek fest. Méreteivel igencsak tiszteletet parancsoló, s én csupán csak bámulni vagyok képes. Ahogy bámulom, új képek esnek be. Szavak, idegen nyelven, amelyet most mégis megértek. Egy lány beszél egy már számomra nem ismeretes férfihoz. A férfi neve... De mi a férfi neve? Megállunk egy pillanatra, s mélyen szemeimbe tekint a lélek.*
- Ne akarj meghalni, shinigami! *Shinigami? Saját emlékeim áradatai örvényként emelik fel tudatomat, s testem kontúrvonalai egyre élesebbek lesznek, miképpen az emlékeim birtokába kerülök. Ekkor ismét elindulunk, de már sokkal gyorsabban, nagyobb és gyorsabb léptekkel. De érzem, hogy a kar mely tartja testemet egyre erőtlenebb, egyre kiszolgáltatottabb.*

Még itt vagyok, érzem biztosan. S ez terveim szerint így is lesz, egy jó darabig. Saját, megvívott csatám miatt nem figyelek arra, ami bent zajlik. Talán figyelnem is kellene erre, de egyszerűen elkap a hév, hogy már nagyon közel vagyok a célomhoz. Így aztán egyre több és több erőt gyűjtök, míg nem azt veszem észre, hogy a koutetsura igencsak hatással leszek. Ez mivel nem jelent semmi jót, így aztán a felgyülemlett erőmet arra használom, hogy ezt a társaságot a saját dimenziómba taszítsam. Magam is követem őket, de nem igazán jut időm ácsorogni. Nem jut időm?*
- Én a vagyok az idő ura, ezek a kis taknyosok nem győzhetnek le! - Kiáltok rájuk, amikor támadni kezdenének. Hasztalannak vélem minden egyes lépést, amit megtesznek. Ösztönök és indulatok vezérelte ötletem támad akkor. Megragadom csak jobban ezt a kardot, és megtöltöm egy jó adag démonikus energiával. Ugyanis ebben a világban nagyobb erővel bírok itt, mint bárki más. Ideje, hogy itt minden úgy történjen, ahogyan én akarom. Az energiám persze a kezdeti támadásokat levédik, akárcsak a kikerülések. Ám az egyik lánca, annak a shinigaminak eltalál.*
- Na, ne nevettess! *A kidou áztatta bankai technika megráz, s hirtelen olyan sokkot okoz, amitől elborul az agyam. Ezzel sikerült egy kicsit feldühíteniük, s ezt maguk is láthatják. A szikrányi őrület pillanatában pedig csak éppen annyi időm van elkerülni azt a soukatsuit, hogy az alkarom szenvedje meg némelyest. Égető, könnyű égés ér, ami kellemetlenné teszi a mozgást. De miről is beszélünk? Hiszen démon vagyok, a fájdalom öröm. Az öröm pedig fájdalom. Így élünk mi nap, mint nap körforgásban.
El is vigyorodom azért, de csak egy hatalmas, kék színű lézer támadást érzékelek magam felé.

*A gyenge és kiszolgáltatott kar pedig az utolsó pillanatban elbukni látszik. Elesik, s testem előre repül, befelé az épület felé. Kellemetlenül ér engem a talaj, s miután fel állok, csak komor arccal pillantok vissza rá. Ekkorra már emlékeim pillanatok alatt visszaállnak, de én csak a bezáruló kaput kémlelem. Illetve a földön fekvő lelket, aki a zanpakutom.*
- Sayonara, Fuhaku Yashi... *Emlékszem, hogy társam voltál évtizedeken keresztül. Emlékszem, hogy bölcs elméddel és heves természeteddel védtél meg minden csatában. Emlékszem, hogy miattad társaim szemében kérdések nélküli tiszteletet nyertem el. Most pedig eltűnni látszol, mégis mentenéd az életem. Látom, ahogy lelked egy része átalakul, mégis inkább rajtam gondolkodsz és miattam aggódsz. Már megértem, hogy miért mondtad azt; mi egyek vagyunk. Minden fájdalmad, minden gondolatod, mindened, ami van, azaz enyém is. Te sem fogadod el a vereséget, ahogyan én sem. Bár feláldoztad magad, és magadba szívtad azt a töménytelen mocskot, amit Belial szabadított erre a világra; mégis megtartottad tudatod, s a végsőkig küzdesz azért, hogy megments.
Nem hagyhatom, hogy munkád a semmibe szálljon. Ideje, hogy ezt a világot én magam mentsem meg. Ahogy pedig bezárul az ajtó, megfordulok s egyetlen egy termet látok. Közepén egy emelvény van, az emelvénybe pedig egy kard van bele állítva. Rögvest megérzem, hogy mit kell tennem. Látom, hogy a terem rúnákkal van felfestve; de nem törődhetek ezekkel. Azonnal az emelvényen termek, s némileg tétovázva, de megragadom a kardot.*
- Sötét a világ már, a kínok mezeje tárt kapukkal vár. Ahol megbújik a harag, felcsendül egy reményteli harang. Fény borul minden élő szentre, kiknek lelke megtörve pihen. Ekkor egy új világ fénylik fel mindenki szeme előtt; a múlt, a jövő, a jelen kezeibe nőtt.
*Fuhaku Yashi szavai csendülnek fel odakintről, s az építmény minden egyes rúnája megindul a kard felé, amelyre én magam tettem kezem. Csak most értem meg igazán, hogy miféle változásokat okozott nekem ez a démon. A világ, amit ismertem és vallottam, most más oldalát mutatja meg. Azt az oldalát, amikor az öröm helyett a fájdalmat választjuk, amikor áldozataink römteli véget nyújtanak. De a vég nem most következik el, nekem még dolgom van. S mikor legközelebb nyitom fel szemem, akkor saját lélekenergiám tör fel hatalmas mértékben. Kezemben az átlakult zanpakuto materializálódik, de sokkal jobban figyelek a felém érkező kidoura.*
- Bakudou Hachijuuichi: Danku! *Egy hatalmas üvegfalat húzok fel magam elé, amikor egy kidou szállingózik felém. Térdre rogyok azonban ezután, hiszen kissé elfáradtam. Érzem, ahogyan karomba égető érzések támadnak, illetve különböző vágások hasítják fel oldalamat. Vér fröccsen a ruhámra s mondhatni, a felső testemen meglehetősen cafatokban áll a ruha. Magam elé kapom karjaimat, de csak dühösen tudok pillantani felfelé. A megjelenő Belialt pillantom meg magam előtt.*

Váratlan fordulat megbénítja testemet, amikor a kidou felém repül. Ez a dolog olyanra kényszerít engem, amit eddig nem akartam. Yukezo miatt meg kell szabadulnom a vázamtól, ha nem akarom, hogy engem is felaprítson. Ha már valahogyan sikerül kitörnie a megszállásomból, akkor legalább legyen is oda. Milyen élvezetes lesz végig nézni, ahogyan Yukezo a saját szerelmét öli meg. Így az utolsó pillanatokban elhagyom a testet, ami eddig energiaraktárként funkcionált nekem. S mivel saját világomba kerültem, úgy érzem, képes vagyok materializálódni. Azaz átkozott Eisuke elszámolta a dolgait, aminek viszont örülök. A koutetsuval tényleg meg lehetett fogni, de nem bírta ki azt a harcot. S mivel a megbolygatásával átkerültünk, így megint az enyém a lépés előny. Eléggé elégedetlen leszek, attól, hogy a nő kivédi a támadást.
Belegondolva nem is véletlen, hogy elhagytam. Ha a testében maradok, akkor én magam is komoly sérüléseket szenvedek. De így..így aztán ezzel maximum a pokolba kerültem volna. Sugárzó sárga tekintettel nézek le a nőre, ki szinte lábaim előtt térdel. Vérből materializálok egy kardot magamnak.
- Ha ő nem, majd én megöllek. Enyém lesz a lelked, és örökké védeni fogsz; ameddig ki nem találom, hogy hogyan szerezzem vissza az erőm másik felét! - Vetem oda Ainak, majd elindul kardom felé, hogy lesújtson. Alig centikre vagyok tőle, amikor aztán eltűnök, mert oldalról sebesen haladó shinigamikat érzek.
- Igazatok van, nincs időm az ilyesmikre. Sayonara, shinigamik.. viszlát, Paragon! - Kitárul a terem ajtaja, köddé válok és a reiatsum is.