HomePortálKeresésRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Tibeti túra

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Adala Cascada
Espada
Espada
Adala Cascada

Female
Sagittarius Snake
Hozzászólások száma : 44
Age : 53
Tartózkodási hely : Coming Soon
Registration date : 2012. Nov. 30.
Hírnév : 12

Karakterinformáció
Rang: 7. Espada
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
Tibeti túra - Page 2 Cl0te13500/15000Tibeti túra - Page 2 29y5sib  (13500/15000)

Tibeti túra - Page 2 _
TémanyitásTárgy: Re: Tibeti túra   Tibeti túra - Page 2 EmptyVas. Jan. 26, 2014 1:56 am

Megérkezésük után kiválasztottam a nekem legjobban tetsző szobát. Magányos kis lak, de most valahogy erre van szükségem. A csendre, a békére, és a nyugalomra. Ahogy kidugom a fejem a robajra, Desmond lépked el előttem, megnyugtatva, hogy nincs semmi baj, és feltehetően nem is lesz. Megejtek egy rövid mosolyt, aztán bólintva visszahúzódok a szobámba. Valahogy megnyugtató az Espadatáram jelenléte. A felzavart tóra hajazó lelkem is kicsit lenyugszik, bár nem tudok rájönni az okára, amiért kényelmetlenül érzem magam az arrancarok között. Valahogy olyan más most az egész, mint általában. Nehéz szavakba öntenem, de talán a nyugalom, és az emberek jelenléte az ami megváltoztatja a szemléletem. Most olyan nyugodtnak tűnik minden. Sosem éreztem magam ennyire békésnek. Még otthon sem. Mély levegőket szedek, és a tüdőmet eltölti a hegyi levegő illata. Mintha minden lélegzetvétellel kitisztulnék, s egyre jobban kinyílna a tudatom. Talán a hely varázsa lehet, de mindenképp megnyugtató.
A szobám előtti kis teraszról figyelem ahogy a szél megmozdítja a fák leveleit, ahogy keresztülsiklik mindenen, játékosan megérintve a gallyakat, végigsimítva mindent amihez hozzáér a csupa kéz fuvallat. Kinyújtom hát én is a kezem, mosolyogva figyelve, ahogy a bőröm simogatja. Messzire nem látok el ugyan az erdőtől, de talán a világ végéről is hallom a felém hozott hangokat. Ha tehetném, most belefeküdnék a szellő karjaiba, élvezve az ölelését, lebegve minden probléma felett. Megérintem a korlátot. Tapogatni akarok mindent ami körülöttem van. Odabújok a tetőt tartó egyik oszlophoz, átkarolom, mintha egy régi baráttal néznénk a csillagokat, egy hűvös őszi estén. Nyugalmat áraszt magából a hely, és régóta vágytam már erre. Leülök egy sarokba, összehúzom magam, s a térdeim átkarolva figyelem a tájat. Jól esik most az egész. Ritka alkalmak egyike, mikor nem vágyok arra, hogy más is itt legyen velem. River, szegényem, lehet meg sem értené az egészet. Pedig gyönyörű a táj, és a hangulat, ahogy van. Kár ezt nekünk beszennyeznünk. Éppen ezért igyekszem mellőzni mindent amivel ártok az egésznek. Leveszem magamról a cipőmet, a zoknimat, s mezítláb tapogatom a fapadlót. Belépek a szobába, megfordulok párszor, majd a ruháim közt kezdek matatni. Élvezem ahogy az anyag a bőrömhöz ér, így magamhoz ölelem az egyik kimonóm. Ideje átöltöznöm. Levedlem az egyenruhám, s hagyom, hogy a padlóra hulljon minden darabja. Élvezettel tölt el, ahogy lekerül rólam a ruha, s ugyanilyen megnyugvást áraszt, mikor felöltöm a tiszta váltást. A hűvös szövet a bőrömhöz simul, akár az előbb a szél, és ez mosolyt csal az arcomra. Csupasz lábbal lépek ki a folyosóra, és körbekémlelem a helyet. Nyugodtan, szinte siklok a föld fölött. A szerzeteseket keresem, s lassan meg is lelem őket. Nem szólok hozzájuk, csak figyelem a tevékenységüket. Kedves mosollyal, gyerekes érdeklődéssel nézelődök, mindenfélét megérintve, akár a tájon átfutó szellő. Ha esetleg észreveszem a szerzetesek rosszalló kisugárzását, ahogy valami felé közeledek, menten célt váltok, és valami egyébhez lépek oda. Kedvesen csillognak a szemeim, akár egy kislánynak a bababoltban. Észre sem veszem, milyen nyugodtan mozgok, teljesen szabadon a szerzetesek között. Ők nem bántanak, nem akarnak nekem rosszat, s én sem teszek nekik semmi olyat, amivel megzavarnám a nyugalmukat. Olykor hozzájuk érek, de csak finoman odébb slisszolok, mintha mi sem történt volna. Akár maga a szél.
Nem emlékszem, hogyan kerültem vissza a szobámba, de azt hiszem az egyik szerzetes vezetett vissza, mikor jelezte, hogy időszerű lenne nyugovóra térnünk mindannyiunknak. Kedves emberek, és valahogy nem érzem az éhséget sem, ami elvileg mindig gyötör egy arrancar-t. Csak azt tudom, hogy a világ most nyugalommal ölel körbe, és ezt nagy részben Desmondnak köszönhetem. Elnyúlok az ágyamon, kibogozom a ruhám összetartó csomót, és csak várom, hogy elnyomjon az álom. Szeretem ezt az állapotot. Hallom még a szél fúvását, s utoljára még rámosolygok, mielőtt aztán hatalmába kerít a pihenés érzése.

Nyílik az ajtó, én pedig teljes pompámban kilépek a vörös szőnyegre. Csillog a fény, villannak a vakuk. Megérkezett a csillagok legfényesebbje. Mosolyogva pillantok hátra a limuzinra, aztán előre az ajtó felé. Megszólal a zene – az egyik kedvencem, s megindulok előre, betáncolva a rajongók között. Bepózolok pár villanó fényképezőnek, aláfirkantok pár felém tartott posztert, aztán belépek az épületbe. A hatalmas moziban azonban teljes az üresség. Csak egyvalaki áll előttem, de ő is mosolyogva. Kintről még behallatszódnak a zajok, szóval semmi hiba. Én érkeztem elsőként. A fogadóbizottságom kezébe nyomom a kabátom, majd hátrasimítom a hajam, és elindulok a moziterem felé. Legnagyobb csodálkozásomra az egyszemélyes különítmény velem tart, de hát kit zavar ez most? Belököm az ajtót, felkapom a 3d-s szemüveget, és behuppanok a legelső sor legjobb helyére. Az idegen mellém ül, s popcort nyújt felém.
–  Ne haragudj, ismerlek én valahonnan? – Fordulok felé, hiszen módfelett ismerős az ábrázata.
–  Még nem. De majd film után beszélgetünk, rögtön kezdik. – Mosolyog rám, aztán felteszi ő is a szemüveget. Értetlenül nézek körbe, s furcsállva figyelem a megtelt nézőteret. Mikor került be ide ennyi ember? Ráadásul ennyire halkan. Talán itt voltak előtte is? Lehet, elvégre sötétben léptünk be. Na de mindegy is, elvégre mozizunk. Az ölembe veszem a hatalmas pattogatott kukoricás vedret, s mint egy kisgyerek rámeredek a vászonra.
Hosszú, de akciódús film, melynek én vagyok a főszereplője. Élvezet magamat látni a vásznon, és nem is alakítom rosszul a szerepem. A film vége felé egy jelenet tárul elém, amelyről nem emlékszem, hogy felvettük volna. A dróton rángatott, marionettmozgású hasonmásom – akit szintén én alakítottam –  lassan a falhoz szorít egy vérszomjas krokodil segítségével, mire belibben a képbe egy hatalmas puskával éppen a mellettem ülő lány, s a kezemet megragadva kimenekít, azonban egyben a marionett felé indít. A háta mögött felsejlik a gonosz nővérem, Saya alakja mire közös erővel nekiesünk mindkét ellenfelünknek.
Az utolsó jelenetben végül legyőzzük a két gonoszt, ám nem öljük meg őket. Habozunk, s végül....

Lassan nyílnak a szemeim, s minden ismét a nyugalmat árasztja magából. Lassan felülök, és élvezem ahogy süt rám a napsugár, de valamit kissé hiányolok. Kilépek hát a teraszra, s kinyújtom a kezem. Semmi sem történik. Várok, és várok, mint egy gyerek aki az anyjának nyújtja a kezét, s már éppen kezdek elszontyolodni, mikor végre megérkezik a várva várt fuvallat. Újra végigsimít a bőrömön, így felcsillan a szemem. Ki akarok menni, megölelni mint kislány az anyját, de nem tehetem. Nem akarom beszennyezni a látványt azzal, hogy belelépek. Elrontaná a pillanatot, így csak mozgatom a kezem a szélben. Egy darabig gyönyörködök a dologban, aztán újra a szobámba lépek. Felveszem a számomra kitett törülközőt, majd magamhoz szólítok egy újabb váltás ruhát. Kilépek a folyosóra, s a sors iróniája, hogy éppen az a kedves szerzetes áll előttem, aki tegnap visszakísért ide. Mosolyogva meghajlok előtte, majd felegyenesedve követem. Körbekémlelek mindent amíg haladunk, s nem mulasztom el, hogy meg ne érintsek bármit ami kartávolságon belül helyezkedik el. Kivéve a szerzetest. Valahogy úgy érzem, ha őt megérinteném, az elvenné a dolgok varázsát, így csak mosolyogva, gyermeki lelkesedéssel haladok a fürdő felé.
A gőzölgő forrásvízhez érve megvárom, míg a szerzetes elfordul, de megkérem, hogy maradjon elérhető közelségben, hiszen nélküle igen nehéz lesz visszatalálnom a célomhoz. Levedlem a ruházatom, majd elmerülök a vízben, egészen a fejem búbjáig, aztán a felszínre emelkedve élvezem a helyzetet. Békés most minden, s mégis, a lelkem kérlel, hogy menjünk tovább, még annyi a látnivaló. Lassan kilépdelek a fürdőből, s megtörölközve felöltöm a tiszta ruhámat. Mosolyogva, éppen csak megsimítva a szerzetes vállát, lépek a tisztelettudóan elfordult helybélihez, majd magam elé engedem, hogy vezessen. Nem szólunk egymáshoz, de nem bánom, csak mosolygok, s csillogó szemmel élvezem ahogy a szellő simogatja az arcomat. Békés most minden, aminek mindennél jobban örülök.
A napomat többnyire ismét azzal töltöm, amivel a tegnapit. Belesek az eddig kimaradt helyekre, újra meglátogatom azokat, amelyeket tegnap már érintettem, azonban most tudom, mi az, amihez nem érhetek hozzá, így ezeket nem közelítem meg. A szerzetesek is kevésbé aggódnak már miattam, talán látják, hogy a virágokat simogató kislány nem árt nekik, talán csak megszoktak, mint fák a szelet. Akárhogy is, mosolyogva telik a napom.
Mindezek után, lassan összegyűlünk a teremben, ahol a tegnapi főszerzetes fogad bennünket. Nem túlzottan köt le a mondandója, habár minden szót megjegyzek, egyszerűen képtelen vagyok csak rá figyelni. Annyi minden más van itt is, ami érdekesebbnél érdekesebb dolgokat rejt. Fel akarom fedezni az egészet, de egyelőre muszáj azzal foglalkoznom amiért idejöttem. Meg kell kérdeznem Desmondot és a főszerzetest, hogy maradhatok-e még egy napot, miután a többiek elmentek innen. Nem akarom itt hagyni ezt a helyet, még annyi mindent nem láttam belőle.
Egy lila hajú lány lép hozzám, s a párjának választ, amire én bólintva igent mondok. Tehát meg kell érintenem a falat, miközben rá figyelek. Szembe fordulok vele, majd elmosolyodva a szemébe pillantok. Aztán megszólal a gong, s én máris elvesztem a koncentrációm, mert az aranytányér mozgására pillantok. Nehezebb lesz ez a feladat mint gondoltam. Megindulok a fal felé, nagy hévvel, s igyekszem megérinteni a falat, de a lány úgy védelmezi, akár egy dühödt várvédő. Mi baj van ezzel a lánnyal? Semmi nyugalom nincs benne, holott az egész hely árasztja magából a békét. A feladatra koncentrálok, nem veszem le a szemem róla, azonban zavaró úgy a dolog, hogy közben az akadályt nézem. Megzavar a dolog, s megpróbálom csitítani a lelkem. Hiszen az előbb még olyan békés volt az egész. Miért ne lehetne most is, minden...az.
Közelebb lépek a lányhoz, és mosolyogva egyenesen a szemébe nézve lépek a közvetlen közelébe. A homlokunk és az orrhegyünk ér össze csupán, de ez éppen elég ahhoz, hogy sikerüljön megérintenem a falat a feje mellett. Egymás után minden ujjammal megérintem a falat, s elmosolyodva húzódok hátra a minden bizonnyal meglepett lánytól. Gyermeki játékossággal lépek a helyemre. A gongra pillantok, és a mellette álló szerzetesre. Meg akarom érinteni a nagy aranytányért, s most talán van is hozzá időm. Mellé lépek tehát, és egyetlen ujjammal közelítek csak felé, mire a szerzetes rosszalló kifejezését megpillantom. Nem állok meg, de kikerülöm a gongot, és a kezében tartott eszközre siklik az ujjam. Úgy látszik ez nem zavarja, így egy pár pillanatra hozzáérhetek a fához, majd mosolyogva, meghajolva visszalépdelek a helyemre. Egész nap mezítláb ténykedtem, így jól esik csupán a padló érintése is, s kellemes zene a fülemnek a fák susogása, meg persze a társaim lihegése is. Nem gyakorlott táncosok, ellentétben velem, így én kevésbé fáradtam ki ebben a könnyed testmozgásban. Vagy lehet, csupán az ellenfelem bizonyult túl könnyű játszótársnak.
Újra megszólal a gong, s tudván, hogy nem kell a lányt figyelnem, előre mozdulok. Lesiklok a kezeiről, elmozdulok a védelmén, majd mosolyogva rápillantok, és megérintem a falat. A főszerzetes csupán azt mondta, hogy egyszer érintsem meg a falat, így ennél tovább nem is próbálkozok. Csak hátrébb lépek, és engedem a lánykát egy kicsit levegőzni.
Helycsere következik. Ezúttal én védem a falat, s mindent beleadok, hogy ezt meg is tegyem. Úgy mozgok, hogy a kezei lecsússzanak a kívánt irányról, így időt nyerek, majd ismét eltérítem a kezét. Nem jelent különösebb gondot, hiszen ha élesben, ellenfél ellen táncolok is hasonlóképp szoktam mozogni. Most csupán a tempóm nyugodtabb. Nem engedem ,hogy megérintse a falat, de nem ártok neki, csupán mikor közeleg a vég, akkor fogom meg a csuklóját, és csináltatok vele komplett, 180 fokos fordulatot. Még én is rácsodálkozok, hogy mennyire jól sikerül, hiszen a lendületét sem veszti el. Kislányként állok ismét  falhoz, mikor megszólal a gond, de most már nem próbálkozok a dologgal. Én értem, mire megy ki a játék. Ha nem az akadályra figyelsz, könnyebb elérni a célt, azonban nem lehetetlen akkor sem a dolog, ha szembenézel a korláttal, ha nem erőlködsz rajta, csupán szembe fordulsz vele, és elszánt vagy. A legnagyobb korlát is meginog, ha az ember egy kis bátorságot mutat ellene.
Vissza az elejére Go down
Desmond Phellera
Espada
Espada
Desmond Phellera

Male
Sagittarius Rat
Hozzászólások száma : 340
Age : 58
Tartózkodási hely : Las Noches
Registration date : 2009. Jul. 25.
Hírnév : 56

Karakterinformáció
Rang: Segunda Espada
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
Tibeti túra - Page 2 Cl0te48500/65000Tibeti túra - Page 2 29y5sib  (48500/65000)

Tibeti túra - Page 2 _
TémanyitásTárgy: Re: Tibeti túra   Tibeti túra - Page 2 EmptySzomb. Márc. 15, 2014 12:06 pm

Örülök a társaságnak, s hogy nem kell egyedül elfogyasztanom bőségesnek éppen nem nevezhető reggelim, ami tulajdonképpen egy kancsó tea elfogyasztásával ki is merül. Igaz, nem hiányzik kifejezetten az élelem. Hollow vagyok ugyan, az én szintemen azonban – s valószínűleg az összes arrancar így van vele – már nincs szükség mohó zabálásra ahhoz, hogy fenntartsd magadat. Remélhetőleg a többiek sem türelmetlenek ezt illetően. Mi azonban már egy magasabb szintje vagyunk az arrancaroknak. Mi már kitörtünk az esztelen vadállatok szintjéből, magasabb rezgésszámon létezünk szerencsétlenebb társainknál, s visszakaptunk valamit emberi alakunkból. Már nem vagyunk kötelesek úgy élni, mint ők. Nincs szükségünk arra a létformára többé. Holott mindannyian ugyanonnan származunk, mi fel tudtunk emelkedni az ösztönlények szintjéről. Különben nem lehetnénk most itt.
- Jó reggelt, Kiyo. Smile – biccentek a lila hajú lánynak, s nyújtok felé egy csészét, hátha csatlakozik hozzám. Még most is igyekszem némi távolságot tartani tőle. Furcsa érzések kavarognak bennem, amikor meglátom. Mintha a legbensőbb énem közölni akarna nekem valamit. Az ilyen érzések pedig általában nem jelentenek jót. Általában ezek inkább intő jelek, figyelmeztetések... De valami mégis mindig azt súgja nekem, hogy másról van jelenleg szó. Lehet, csak azért feszengek ennyit, mert bennem van a tudat, hogy ő Natalie fracciónja? Nem... Nem hiszem, hogy erről van szó. Holott most is hiányolom jelenlétét. Be kell valljam, mikor az a hatalmas tömeg fogadott engem indulás előtt, kicsit reménykedtem benne, hogy megpillantom a Primerát is, de sajnos ő nem jött el. Pedig egy pillanatra még Adalát is majdnem sikerült összekevernem vele. Igaz, Natalienak sokkal finomabb árnyalatú rózsaszín a haja.
De ha nem Natalie miatt, akkor mégis miért van bennem folyton eme érzés Kiyo kapcsán? Mintha lenne valami, amit tudnom kellene. Amikor pedig megkapom tőle az elejtett mondatot koránkelésem kapcsán, már majdnem felvillan fejem felett az a bizonyos villanykörte. A megvilágosodás határán emelném szavam, vele együtt pedig mutatóujjam, hogy szóljak valamit az üggyel kapcsolatban.
- He... – akad bennem a szó, s távozik fejemből minden mondanivaló, mikor Eliana is csatlakozik hozzánk.
- Nahát, Eliana, még sosem láttalak ilyen kipihentnek. Smile – üdvözlöm a mellém ülő lányt. Nem hazudok ezzel. Máskor olyan búskomor az arca, s látszik, hogy folyton rágódik valamin. Mint aki sosem ízlelte még a boldogságot. Én sem. Azt ugyanis mindez idáig csak magam előtt kergettem. Azzal a reménnyel jöttem Tibetbe, hogy itt talán megszerzem azt a tudást, ami majd boldoggá tesz. Az a kincs ugyanis éppen ezt jelentheti nekem. Azonban úgy hiszem, hogy a többieknek is csak javukra válna, ha részesednének belőle. Én pedig nem vagyok önző. Szívesem osztozom rajta másokkal.
- Furcsa. Eddig senki sem kérdezte meg, hogy mi is a kincs, amiért itt vagyunk. – jegyzem meg neki. Talán csak nem merték? Nem tudhatom biztosra. Azonban hogy mi is a kincs egészen pontosan, azt magam sem tudom egyszerűen szavakba önteni.
Kortyolok bele teámba zavarodottan, mikor Kiyot felhozza. Megannyi kérdése közül ez az egyetlen, ami némiképpen kellemetlenül érint. Hiszen erre még én sem tudom a választ. Valamiért kötődöm hozzá, de nem úgy, ahogyan másokhoz. Igaz, nekem minden személy felé más a kötődésem. Másként viszonyulok hozzá, Kiyohoz, Nataliehoz, vagy éppen Ronanhoz. Ami viszont igazán zavar, hogy tudom, hogy már rájöttem valami nagyon fontosra Kiyoval kapcsolatban. De azonnal elfelejtettem. Bevallom, ez nem kicsit frusztráló.
- Kiyo... ő Natalie fracciónja. Smile Különösebben nem tudok sokat róla. Nataliet viszont rendkívül tisztelem. Az életem áldoznám érte. Ezért természetesen Kiyoért is megtenném ugyanezt. Smile – nem hazudok, azonban a teljes igazság nem ez. A teljes igazságot nem tudom. Viszont ez a legnyilvánvalóbb. Mert ez lenne az... nem igaz?
- Á, a hangtálak. Igen, én is hallottam. Bizonyára annak dallamát hallhattad álmodban is. Csodás eszköz. Majd megmutatom őket. – kortyolok még egyet ízesítetlen teámból, majd leteszem a csészém. Ülőpárnámmal pedig úgy fordulok, hogy Elianával nagyjából szemben legyek. Nem hiszem, hogy valaha is hallott volna ezelőtt a hangtálakról, éppen ezért elmagyarázom neki ezeket.
- A tibeti buddhisták szerint minden rezgésekből áll. Te, én, a fűszál, a víz, vagy éppen a kancsó, amiből a teát kitöltjük magunknak. A hangtálak pedig ezen az elven működnek. Megtisztítják a csakrákat, helyreállítják a rezgéseket, testileg és lelkileg is gyógyítanak. Persze, aki nem akarja, az nem hiszi el ezeket. Vannak, akik csak a hangjukat szeretik. – adom meg neki a választ a kérdésre. Éjszaka ugyanis a szerzetesek ezáltal gondoskodnak rólunk. Megadják nekünk azt a nyugalmat, amire mindig is vágytunk. Ez pedig belegondolva sajnos kicsit az ő érdekük is.
- Örülök annak, hogy végül vetted a bátorságot, hogy megkérdezd, mi lehet az a kincs. Részemről eddig sem volt titok, de senki sem faggatott. Igaz, ez egy olyan dolog, mely részben megfoghatatlan. Mert mindenkinek egészen mást fog jelenteni. – szedem össze gondolataimat. Szándékosan nem hoztam fel én magam senkinek sem a kincset, ugyanis nem szeretném, ha a jutalom maga elvonná a figyelmem az útról, amit teljesítenem kell hozzá. Még bennem is van mohóság. Jól tudom, hogy az, amit meg fogunk szerezni, számomra az emlékeimet fogja nyújtani. Végre tudni fogom, hogy ki vagyok valójában. Ez pedig számomra ennyi gyötrelmes évtized után valóban egy igazi kincs.
- Gondolkoztál már azon, hogy számodra mi az, ami a legfontosabbat jelenti? Nem kézzel fogható, anyagias dolgokról beszélek. Hanem arról, aki valójában vagy. A magja annak a hollownak, ami belőled született. – figyelmem ezúttal teljesen rá irányul, hiszen vele szemben ülök. Ugyan testtartásom még most is görnyedt kicsit, szemeimmel az övéit figyelem. Hosszú idő eltelt azóta, hogy először beszélgettünk. Előtte nem titkolom azt, ahogyan valójában tekintek önmagamra. Egy szerencsétlen, szánalmas félnótásra, ki éhségét félelemből nem csillapítja. Nem akarom mások életét élni. Csupán ennyi az egész. Tulajdonképpen minden felszín ellenére se sokat változtam azóta, hogy megismerkedtem a lánnyal. Ugyan erősebbnek érzem magam, ez még mindig nem ad választ a kérdésemre: ki is vagyok valójában.
- Ha ennek vége van, én visszakapom való énem. A saját emlékeimet élem. Többé nem másokét, csakis a sajátom. S hogy ti mit nyertek vele... nos... valamit abból az időből, amikor még emberek lehettetek. Ez az egész pedig – mutatok körbe a kertben, s a palotára magára – csupán azért kell, hogy kellően felkészüljetek. Máskülönben nem működik.
Remélem, nem fogalmaztam túl ködösen. Ez a dolog viszont túlzottan megfoghatatlan ahhoz, hogy egyszerűen elmagyarázhassam. Holott egy kézzel fogható dologról van szó, az csak a formája, a tárolója. Ez sokkal komplikáltabb annál.
Lassacskán többen is csatlakoznak hozzánk. Ronan türelmetlensége egyáltalán nem lep meg. Kicsapongó fiú, aki nem tud mit kezdeni a sok fölösleges energiájával. Bár egészen furcsa belegondolni, hogy mióta hirtelen felnőtt, igazából nem is néz ki sokkal időseb bnek nálam, nem beszélve arról, hogy nyurgább, magasabb lett nálam... Neutral Nem csoda, hogy mindig összeszorul gyomrom, bármikor apának hív. Valamiért kétlem, hogy nekem valaha is lett volna fiam. Pedig ismerem az apaság érzését, itt van bent, a fejemben. De tudom jól, hogy azok nem az én emlékeim.
- Aki egy olyan világhoz szokott, ahol minden pillanatban látványosan történik valami, annak valóban szokatlan lehet, hogy itt egészen másként telik az idő. Ámde ne feledd, Ronan, hogy ezek a szerzetesek sokkal jobban értékelik azt a pillanatot, amit azok, kik a rohanó világban élnek, talán észre sem vesznek. Smile – adom meg a válaszom a fiú számára. Tudom róla régóta, hogy milyen kicsapongó. Néha Las Nochesben sem éri őt elég inger. Bár nem tartom helyesnek, hogy egy magunkfajta az Emberek Világában keressen megnyugvást és menedéket, hiszen egyszerűen nem biztonságos, egyelőre nem tudok jobb megoldást arra, hogy lekössem a sok fölösleges energiáját.
[...]
A feladatát a maga módján mindenki remekül teljesítette. Holott sem én, sem pedig a szerzetesek nem tudjuk, nem tudjuk átélni azt, amit mások. Éppen azt nem. Hiszen mindenkinek magának kell rájönnie a saját igazságára.
Én bízom a csapatban. Ugyan arrancarként, espadaként ez lehet, életem, halálom hibája, de megbízom bennük. Hiszem, hogy képesek lesznek arra, hogy ezt a zarándokutat végigcsinálják, s ki-ki képes legyen megszerezni a maga erősségét. Az erő ugyanis mindannyiunkban bennünk lakozik. A fizikai erő gyakorlatilag semmit nem ér, ha nem társul ez testi-lelki megrendíthetetlenséggel.
Tadeo-samában egyáltalán nem csalódtam. Meglepett stílusa, de végülis kevesebbet sem vártam valakitől, aki már akkor espada volt, amikor én még csak magányomban tanulmányoztam az arrancar lét titkait Las Nochesben. Mindazonáltal saját teljesítményemmel is elégedett voltam annak ellenére is, hogy tudom jól, hogy tulajdonképpen ez még csak a bemutató volt. Én ugyanis már tudom, hogy a holnapi napon mire is számíthatunk. Még nekem sem lesz egyszerű annak tudatában sem, hogy rendelkezem az elméleti ismeretekkel a feladatot illetően.
A mai nap ezután nagyrészt eseménytelenül telik el. Csupán a szerzetesek hívják fel a figyelmet arra, hogy mindenképpen pihenjük ki magunkat a holnapi napra, főleg lelkileg. Hiszen a feladat, amit teljesíteni kell, igen megterhelő lesz mindannyiunk számára.
[...]
A következő reggelen már-már rutinosnak tűnik a zuhany, valamint a reggeli tea, és a szerény reggeli. Tulajdonképpen semmiben sem különbözik a tegnapétól. Nincs mit tagadni, könnyedén hozzá tudnék szokni ehhez az életciklushoz. A többiektől jóval korábban is kelek, így még egy-két szerzetesnek is be tudok segíteni afféle munkákban, mint a felsöprögetés. Nem tartom megalázónak.
Délutánig mindenkinek van ideje összeszednie magát. Akik szeretnének, akár egy kis sétát is tehetnek a földeken, ebben az esetben viszont a fő szerzetes mindenképpen elkíséri őket. Nem szeretnék ugyanis, ha valami borzalmas dolog történne esetleg, vagy éppen arra figyelmezteti őket, ha ideje visszaindulni.
Ezúttal is ugyanabban a teremben találkozunk, ahol tegnap gyakoroltunk. Most azonban csupán addig vagyunk itt, amíg össze nem gyűlik mindenki. Ezúttal ugyanis elhagyjuk a palota falait, s valahol távolabb fogjuk a zarándokút fő gyakorlatát megtenni.
Néhány szerzetessel, köztük vezetőjükkel élünkön indulunk el tehát Lhasa városától és a Norbulingka Palotától messzire. A táj eddig is gyönyörű volt, azonban ahogyan egyre távolodunk a szállást, otthont adó kolostortól, minden egyre lélegzetelállítóbb lesz. Felnézve már a havas hegycsúcsokat látjuk, de innen, a fennsíkról mégis messzire ellátni ahhoz a tóhoz, amely felé igyekszünk. Egyfajta határa a fennsíknak és az egekig érő hegyeknek. Hiszen a másik part már a hegy lábait verdesi csendes hullámaival. Tény azonban, nem strandolni jöttünk. Egészen más oka van idelátogatásunknak.
- Tegnap ugyan mindannyian kaptatok némi bevezetőt, hogy mire is számíthattok most. – jól ismert stílusában kezdi el a feladat ismertetését a fő szerzetes, mikor megkérkezünk a tó partjára. - - Ezúttal azonban zarándokutatok legkeményebb próbatétele áll előttetek. Természetesen több órás felkészítést kaptok mindannyian. Aki azonban nem fogja késznek érezni magát, az ne vágjon bele a próbatételbe! – talán akadhat olyan, akiket megijeszthetnek a szavak. Másokat éppen ellenkezőleg, és bizonyítani akarnának. Ebben az esetben azonban egyiküknek sem fog sikerülni. Ha megijedsz, vagy másnak akarsz bizonyítani, bele fogsz bukni. Mindenkinek szabad akaratából kell megtennie azt, amit majd kérnek tőle. Vagy éppen ellenkezőleg, elutasítani azt. Bizonyára majd a szerzetes is elmondja ugyanezt.
- Mikor leszáll az éj, előkészítjük nektek a terepet, s a csillagok alatt bizonyíthattok önmagatoknak, hogy le tudjátok győzni korlátaitokat. Megcsináljátok a lehetetlent. Legyőztök egy akadályt, ezáltal pedig erősebbek lesztek. Végigsétáltok a tűzön, és ha jól csináljátok, nem égetitek meg magatokat.
Régi vágyálmom volt már a tűzön járás. Még sohasem volt alkalmam erre. Tartok attól azonban, hogy mások ezt nem fogják olyan jó ötletnek vélni. Körbenézek az arcokon, hogy lássam, ki vajon mit gondol. Ugyan a hierronk egyébként is védelmezni fog a valós sérülések ellen, a fájdalmat attól még érezzük. A feladat tehát akkor lesz sikeres, ha nem érzünk ilyet.
A szerzetesek bele is kezdenek az előmunkálatokba. Nagy gongot ugyan nem hoztak, de tibeti hangtálakat igen. Hosszú, több órás meditációra lesz szükségünk ahhoz, hogy kellőképpen elmélyüljünk. Ez talán Ronannak és Flaviának lesz a legnehezebb, hiszen ők hajlamosak kissé kicsapongani. Azonban én hiszek bennük. Feltéve, ha ők is hisznek önmagukban.
- Elnézést... szabad? Smile – kérem meg az egyik szerzetest, hogy egy pillanatra hadd vegyem el az egyik hangtálat. Megígértem Elianának valamit. Leülök mellé a földre, közvetlenül a tó partja mellé, s úgy helyezkedem, hogy ha valaki kíváncsi, akkor meg tudjam mutatni azt. Ím lehullik a lepel az éjszakai nyugalom titkáról. Ha valaki kérdez róla, akkor elmagyarázom ugyanazt, amit tegnap reggelinél a lánynak is tettem.
Egy kisebb hangtálat választottam, aminek magasabb hangja van. Hangtálakból ugyanis több fajta van, jelenleg pedig – a hatalmas gong kivételével – mindegyikből találni itt egyet-kettőt. Tulajdonképpen mindegyik más csakrára jó, azonban léteznek univerzális tálak is. Én a szív csakrájának a tálját választottam, szerintem annak van a legszebb hangja.
A tálhoz egy kisebb, furcsa formájú ütőt is kapok, először pedig nem túl szakszerűen megkongatom vele a tálat. A hangja egészen magas, ám még mindig kellemes marad. Aki fogékony rá, az érezhet valamilyen furcsa, kellemesen meleg érzést azon a helyen, ahol valaha a szíve volt. Majd ha elmúlt a zaj, ahelyett, hogy újra megkongatnám a tálat, a pereméhez viszem az ütőt, és határozott mozdulattal, kényelmes tempóban körözni kezdek vele. Az első két-három kör után alig-alig hallani valamit, azonban ezután olyan hangot hallat, amit egyszerűen nem lehet semmihez sem hasonlítani. Még ha valaki nem is rajong az efféle dolgokért, akkor is gyönyörűnek találhatja. Mindazonáltal gyönyörűsége mellett remélem, hogy Flaviának nem támad kedve hazavinni egyet ezek közül. Smile
Végül pedig, kis érdekességként egy kevés vizet merítek a tálba, s ezután körzök felette újra az ütővel. A hangja nagyjából olyan, mint előzőleg, az érdekes dolog viszont a víz mozgása benne. Egészen furcsán hullámzik, mintha az egész szerkezete megváltozott volna.
A bemutató közben a szerzetesek is felkészülnek. Hangtálakkal, s különleges füstölőkkel. Megkérnek mindenkit arra, hogy számára kényelmes helyen helyezkedjen el. Lehet ülni, feküdni, ami csak éppen jól esik. Én a tó partján lévő egyik sziklát választom. Éppen akkora, hogy kényelmesen elhelyezkedhessek rajta lótuszülésben. Ha valaki még sohasem meditált, annak egy-egy szerzetes elmagyarázza, hogy mit is kell csinálni pontosan. Semmi egyéb, csak lehunyod a szemed, és hagyod a gondolataidat úszni. Legalábbis ebben az esetben.
Mindemellett pedig speciális feltételeket is biztosítottak számunkra. Most először ízlelhetünk valódi ételt, legalábbis hollow mértékkel. Mindenki egy-egy fehér fényben fénylő reishi gömböt kap, mintha csak almát osztogatnának. Azzal a különbséggel, hogy ezeknek még tisztább a reiatsujuk, mint a szerzeteseknek. Hogy honnan szerezhették, vagy mi lehet ez, nem tudjuk, ámde ha valaki kíváncsi, megkérdezheti. Annyi viszont bizonyos, hogy ilyennel még nem valószínű, hogy egyikünk is találkozott volna.
Én nem váratom tovább magam, gond nélkül elfogyasztom a reishit. Különlegessége, hogy ennek konkrétan íze van. Mindenki olyannak ízleli, ami a legkedvesebb számára. Ellentétben pedig attól, amikor például felfalsz egy emberi lelket, ezzel valamiért egésznek, jóllakottnak érzi magát mindenki. Legalábbis egy darabig.
Nagyjából tíz-tizenöt perc után tudatosulhat mindenkiben, hogy erre miért is volt szükség. Megkönnyítendő az előttünk lévő munkát segít rá minket a meditációra. Mindenki, aki evett belőle, érezheti a furcsa hatását. Ugyan picit émelyítő és bekábító, cseppet sem kellemetlen. Húsz-huszonöt perc után pedig mindenki, aki evett belőle, elveszíti a kapcsolatot a földi és a szellemi lét, a valóság és a képzelet között. Ezúttal mindenkinek egy újfajta akadállyal kell szembenéznie: saját magával.
[...]
Nem szeretem, amikor önmagam legnagyobb ellensége vagyok. Nem szeretem azt az énemet, melyet máskor annyira elnyomok. Én magam sem tudom, hogy ki az igazi. Én, vagy az a hang, amely most a fejemben beszél?
Végül pedig meglátom önmagam egy torzított mását. Az arc ugyanaz, azonban még sem. Apró, lényegtelen, jellegtelen változások. Mégis valahogy szembetűnő. Az ott már nem én vagyok. Ugyan magamra ismerek, de valahogy még sem az, akit minden nap a tükörben látok. Vagy éppen ő a valódi önmagam. Sosem tudhatom. A félelem, hogy egyáltalán nem az vagyok, akinek lennem kéne, már azóta bennem van, hogy arrancarrá váltam.
Másik „énem” mozdulatlan élő szobor. Hagyja, hogy jó alaposan megvizsgáljam. Bőre néhány árnyalattal sötétebb az enyémnél. Egészen emberi. Arcának vonásai alig térnek el az enyémtől, mégis furcsa élmény önmagam torzult mását látni. Már ha valóban ő a torzult, nem pedig én.
Mert mi van, ha te vagy? Egész léted hamisan élted. Ez az egész elkeseredett próbálkozás nem más, mint fulladozás. Valahol mélyen tudod az igazat. Ha ez az egész véget ér, te megszűnsz létezni.
Hallom hangját, mely megtörni próbál. Kicsit kinyitom a szemem, hogy a valóságba visszatérhessek. Egészen úgy érzem magam, mintha szédülnék, holott teljesen egyenes háttal ülök a sziklán. Végignézek társaimon, ki-ki hol foglalt helyet. Mélyeket szívok a hideg levegőből. Lassacskán kezd sötétedni. Elmémre pedig hasonló módon borul egy másfajta sötét lepel, elfátyolozván ezzel a realitást.
Most ide figyelj rám! Te el fogsz tűnni. Neked el kell tűnnöd. Mert ez az egész csak színjátszás. Persze ha gyáva vagy... nem kell félned ám.
A száj nem mozog, az élő szobor nem beszél, mégis hallom a hangját. Zaklatottan figyelem meg változó arcát, mely még tovább torzul. Már megint teljesen más. S ki vagy te, ki fejemben beszélsz? Miért jó az neked, amit most teszel?
Hogy én ki vagyok? Te ki vagy? Te nem létezel. Nem létezhetsz. Csakis akkor, ha félsz. Nem állsz készen az igazságra.
Torzul tovább az arc, az alak, a testalkat. Már-már felismerhetetlenségig változik, csak hogy bebizonyítsa, mennyire nem én vagyok. Élvezi. Élvezi, hogy szembesíthet, hogy kínozhat, hogy szitkozódhat, ahogyan hallgathatom is ezt hosszas időn át. Elkeseredésbe fulladva hallgatom, mi mindennek titulál. Megpróbálom kizárni magamból hangját, vagy éppen másra gondolni. Nem, nem félek! Felkészültem arra, hogy szembesüljek az igazzal! Villan fel fejemben egy újabb hang, azonban ezúttal egy női. Cinikus ugyan, hangjának kellemetlen lejtése nekem épp olyan, mint az ambrózia. Mennyei, s életben tart. Kellemesebb inkább a másik hangra figyelnem.
Halk kacaj, majd könnyed sírás, de valamiért nekem mindkettő fontos. Arcot ugyan nem bírok társítani hozzá, de valamiért ragaszkodom hozzá. S akkor beugrik Natalie is. Nem, az ő hangja egészen más. Az övé sokkal távolabbi. Még akkor is, ha neki legalább látom arcát. Elbájolt... minden veszélyével együtt. Csupán egyetlen üzenetet küldök számára. Egy érzést, egy gondolatot annak a nőnek, akitől egy ideje eltávolodtam.
~ Te vajon megtennéd-e ugyanazt értem, ha legközelebb én lennék abban a helyzetben? ~ üzenem meg számára. Ő az egyetlen, aki tudni fogja, mire gondolok. Megmentettem arrancarként azáltal, hogy bekebeleztem lényét. Nem engedhettem el. Nem tudtam elengedni. Én pedig bízom benne, hogy ő sem tudna elereszteni.
[...]
A víz szintje egészen megemelkedik, mire ismét felnyitom a szemem. Pontosan négy óra telt el azóta, hogy leültünk mindannyian meditálni. A szerzetesek már felkészültek, ahogyan én is felkészítettem magamat. Kérdés, hogy a többiek hogyan érzik magukat.

Spoiler:
 

______________

  
Vissza az elejére Go down
Kiyo Phellera
Arrancar
Arrancar
Kiyo Phellera

Female
Hozzászólások száma : 55
Tartózkodási hely : Las Noches - azon belül keresd meg, ha nagyon tudni akarod
Registration date : 2011. Nov. 22.
Hírnév : 12

Karakterinformáció
Rang: 96. arrancar
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
Tibeti túra - Page 2 Cl0te14000/15000Tibeti túra - Page 2 29y5sib  (14000/15000)

Tibeti túra - Page 2 _
TémanyitásTárgy: Re: Tibeti túra   Tibeti túra - Page 2 EmptyVas. Márc. 16, 2014 12:17 pm

A feladat végrehajtása után a magam részéről nem fecsérlem az időt a csürhe többi tagjára. Ha ennyi volt csak a kötelező program, akkor ennyi, nekem már így is bőven sok volt. Szükségem van némi magányra, és jelen pillanatban ez csak a nekem kijelölt szobában lehetséges. Oh, te jó Marie Curie, hogy keveredhettem én ide?! Mély levegő... Ha tényleg eseménytelen a nap további része, akkor én inkább gondolkodom, és tervezem a következő remek fegyveralapanyagot, mert az legalább szórakoztató, és eltereli a figyelmem arról az aprócska tényről, hogy gyakorlatilag elfecsérelem az időmet. >.>
A másnap reggeli rutint követően igyekszem távol tartani magam minden bajom okozójától. Igen, ez lefordítva a Segunda Espadát jelenti! >.> Nem érdekel, hogy én jöttem utána, akkor is az ő hibája, hogy itt kell rostokolnom. >.> Ettől persze még nem tudom megállni, hogy a délelőtt egy-két pillantást vessek arra a szélhámosra egy takarásban lévő folyosószakaszról, de amint észreveszem, mit művelek, legszívesebben lekevernék magamnak egy pofont. Nem pont ugyanezért keveredtem eleve ide?! Inkább kihasználom, hogy a megfelelő kísérettel lehet sétafikálni a környéken, és eltávolodom a kísértéstől. Nem sok értelmes személyt láttam eddig, úgyhogy a magam részéről elvagyok én egyedül is, lehetőleg az amúgy is mindentől távol eső ösvényeken. Nincs szükségem senkinek a társaságára, főleg nem az ostoba vezetőnkére! >.> Mármint nem a szerzetesekre gondolok, őket elviselem, mert olyan kis gyámoltalanok, a fajtársra gondoltam. Sajnálatos módon nem igazán tudok mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, meg a helyszínnel. Felkavar, még ha békésnek is tűnik. Kellemetlen dolog beismerni, de így van, és nagyon utálom az egész szituációt, amiért a harmonikus külsőségek ellenére teljesen tönkrevág idegileg... A szituáció? Egy nagy francokat! Még mindig a Segunda hibája az egész!
Mikor kísérőm rám szól, visszatérek a megfelelő helyre. Bár nem tudom, mégis hogy a fészkes periódusos rendszerben lehet képes érzékelni és kommunikálni hozzám, de legyen elfogadom, megyek, amerre ez a magát pásztornak képzelő senkiházi terelget. Minden ellenérzésemmel együtt azonban követem őt a megfelelő terembe, és igyekszem kerülni, hogy bárkivel is kommunikálnom kelljen, vagy közelebbi érintkezésbe kerülni, ugyanis nem szeretek nálamnál alacsonyabb intelligenciájú egyedekkel érintkezni. Egyszerűen viszolygok tőle, és reménykedem benne, nem lesz a tegnapihoz hasonló gyakorlat. Nem, a mai még ennél is nagyszerűbb! Remélem, mindenki észleli az iróniát, mert ez bizony az volt. Túrázni megyünk! Apró kis morgás után természetesen engedelmeskedem, mert még mindig jobb a negatív hangulatot árasztani magamból a többiek között, mint ezen a kémia szentsége háta mögötti placcon halálba unni magam... Főleg, hogy már meghaltam egyszer (vagy többször, ha figyelembe vesszük, hogy nem csak én, hanem más lelkek is egyesültek a testemben), és bármennyire is imádom a robbanásokat, korántsem volt kellemes, így ha lehetséges, ettől ezúttal eltekintenék.
Mikor megérkezünk a megfelelő helyre, és pusztán a fizikai képtelenség miatt nem köpöm ki a tüdőmet, egy újabb szentbeszéd következik a mai feladatról. Remélem, a tűzön járás csak holmi metafora, mert ez nem hangzik épp biztonságos játéknak... Biztonság... hah, röhög a vakbelem, mióta biztonságos bármi is, amit mi csinálunk?! Sóhajtok tulajdon hülyeségemen, és inkább arra figyelek, hogy elvarázsolt barátocskánk ezúttal miben töri a fejét a rézedénnyel a kezében. Nem tudok kiigazodni a Segundán, és ami azt illeti, mindent megteszek, hogy ezen az átkozott kis kiruccanáson kellőképpen elegem legyen belőle ahhoz, hogy legközelebb eszembe se jusson követni minden idióta kis szentimentális pillanatomban. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy belerángatott ebbe! … Ez nem teljesen igaz, de akkor is ő tehet arról, hogy itt vagyok! >.>
Karba font kezekkel hallgatom végig a zenedarabot, megfelelő távolságból, majd amikor a szerzetesek megkérnek, hogy foglaljak helyet valahol, keresek egy pontot a tó mentén, ahol kényelmesen elheveredhetek, a vízbe lógatva a lábamat. Így kényelmes, úgysem tudok így megfázni, egyszerűen fizikai képtelenség. Neutral Amikor azt a furcsa fehér gömbszerű izét szétosztják, erősen gyanakodva méregetem a hozzám lépő halandó barmot, és még egy kis ideig a gömböt is. Nem tetszik. Csábító, de nem tetszik. Szemem sarkából a Segundát figyelem, ő mit csinál ezzel a vacakkal, majd követem példáját az elfogyasztásában. Furcsa, már szinte el is felejtettem, milyen az emberi étel – ez pedig különösen édes, rég elfeledett, kellemes emlékeket juttat eszembe. Olyanokat, amiket gyökerestől akartam eltiporni a halálom utáni létállapotomban. Mégsem tudok megharagudni érte, az átmeneti nyugalom érzete miatt. Utána egyszerűen csak hanyatt dőlök és figyelem a fölöttünk lévő égboltot. Nem foglalkozom az idővel. Még így is váratlanul ér, hogy szép lassan kezd teljesen elszédíteni. A kavargó gondolatok között egyre mélyebbre zuhanok, míg végül már elvesztem a szemeim elől a kék eget és a felhőket.

Véres kezek, őrülettől torzult, vérfoltos, fekete fürtökkel keretezett arc, mely eszelősen vigyorog rám. Minderre csak felvonom a szemöldököm. Ettől a felemtől nem félek, sosem féltem, ráadásul az utóbbi időben egyre jobban kezelem, mellesleg harc közben akár hasznos is tud lenni... Néha. Erre halandó énemet ábrázoló tükörképem arckifejezése is megenyhül, a nyugodt, világtól elzárkózott személyévé, akinek akkor mutattam magam. Csak most veszem észre a hétköznapi öltözék fölötti hófehér laborköpenyt.
– Na mi van? Már nem félsz az őrülettől?
Erre a feltételezésre csupán a szemeim forgatom. Mindig tudtam, hogy nem normális dolog, amit csinálok, csak az ostoba emberi normák miatt nem lehetett nyíltan gyakorolni, amit tudomásul vettem. Reakciómra közelebb lép és elmosolyodik, mintha valami hihetetlenül szórakoztatót talált volna, és egy hirtelen mozdulattal 90°-os szögben elfordít. Egy tükör? Nagyon eredeti... Csak ekkor tűnik fel, hogy a tükörből szintén egy emberi énem néz vissza rám, a 13 éves, amint épp zokog valamin. Nem fordítom el a fejem, de meglehetősen irritáló, a kezeim is ökölbe szorulnak tőle.
– Még mindig egy síró pityogó vagy... – közli a mellettem álló tükörkép, mire határozottan ellököm magamtól és szembefordulok vele.
– Szórakozol velem?! – rivallok rá, némiképp idegesen. Ezt nem teheti velem, egyszerűen nem! Egyrészt, nem szoktam sírni, másrészt nincs is mi miatt! Erős, független arrancar vagyok, Natalie Salazaar Granz fracciónja, Las Noches egyik tudósa. Tisztelem az espadámat, ezért követem ahova csak kéri, és segítek neki bármiben. Nincs szükségem semmi másra.
– Ezt te sem gondolod komolyan. A magad módján szereted a Primerát, csak magadnak is félsz bevallani... – az a szórakozott mosoly valamiért arra késztet, hogy egy jó erős pofont keverjek le neki, bár ez megmarad késztetés szinten. ._. Főleg, hogy még a gondolataimban is olvas az átokverte perszóna! Az elmémben az efféle agyrémszülemények persona non grata-nak tekintendők, tehát mihamarabb el kellene húznia innen! És miféle szeretetről beszél? Ez teljesen megkattant?! A mi fajtánk képtelen szeretni, egyszerűen természetellenes és szürreális! Én ekkora hülyeséget nem hordhatok össze, mert akkor visszaadom minden emberi életben megszerzett diplomámat, és elmegyek a saját kísérleti alanyomnak. Erre megint felnevet, az én hátamon pedig már a hideg futkos tőle. Komolyan fel fogom pofozni! >.>
– Értem már... Tulajdonképpen logikus is tőled. Miután elvesztetted az egyetlen családtagod, akit tényleg szerettél, nem akarsz kötődni senkihez. Érthető. Ettől persze még mindennél jobban vágysz a szeretetére... Amit most kivetítettél a Segundára – ismét nevet, én pedig legszívesebben sikítanék. Hang azonban nem jön ki a torkomon, és mire körülnézek, már ott is állok egy temetőben, az oly jól ismert sírkő előtt. Hátrahőkölök, és el is fordulok azonnal. Elegem van ebből az egészből! - Nem kell ennyire bepánikolnod, természetes érzés.
– Miféle érzésekről beszélsz, kattant amőba?! – most már tényleg kibuktam rá. Ezt le fogom verni valakin, arra mérget lehet venni. Amint ismét elneveti magát, én már az ujjaimat ropogtatom. Betelt nálam a díszes lombik, és a borszeszégő miatt ki is futott!
– Nyugi, én megértem. Nem igazán érezted szeretetnek, hogy te voltál a tökély gyerek, és most ösztönösen arrafelé mész, amerre ezt pótolhatónak érzed. A Primerát is szereted. És akárhogy próbálod tagadni, a Segundát is. Ne tagadd ennyire, hisz milliószor a közelében sunnyogsz, ha eszedbe jut valami emberkorodból! – a hátam borsódzik attól, ahogy ez a persona non grata itt vihorászik, és mindenféle nonszensz marhaságot hord össze. Elegem van a tyúkeszűből, még akkor is, ha a megszólalásig hasonlít rám. Pontosan, a megszólalásig! Mert ha egyszer beszélni kezd... De ha jobban belegondolok... lehet valami a szavaiban. És amint ez végigfut a gondolataimon, mintha direkt az idegeimre akarna menni és teljesen az elmebajba kergetni, hallgathatom egy per hangjait. Nem mintha nem az lett volna a célom mindigis, hogy ezt abszolút töröljem a fejemből! Nem bánnám, ha most már felkelhetnék ebből a rémálomból. Mert csak rémálom, nem igaz? Bűnös! – visszhangzik az ítélet az emlékek egybevegyülő hangjai között. Elég volt!

– Desmond... – suttogom magam elé, miután felpattannak a szemeim. Lassan felülök és körülnézek. Akármennyire próbáltam a rémálomban tagadni, az árnyalak szavai felkavartak. Sok mindenben kell igazat adnom neki. De szégyent hozni magamra és az espadámra? Nem fogok. Inkább gyorsan felugrok, és ameddig a többiek még nem tértek teljesen magukhoz, egy kicsit távolabb vonulok mindenkitől, és hátat fordítok nekik. Nem akarom, hogy lássák, amint a könnyek végigfolynak az arcomon. Hisz minden, ami elhangzott, igaz volt. A testvéremet akarom! És ezzel együtt tudomásul kell vennem, hogy soha nem kaphatom már vissza. A bátyám meghalt, nem tér vissza soha. Az pedig már maga az élő pokol, hogy itt rohangál valaki, aki pontosan úgy néz ki, mint ő, de mégsem az. Talán ez a büntetés... A végén még hithű kereszténnyé avanzsálok, és meggyónom minden bűnömet. Na jó, ez még viccnek is rossz. Inkább megtörlöm az arcomat, és felnevetek ezen a marhaságon. Hiszen nincs is abban az értelemben vett pokol!
Vissza az elejére Go down
Eliana del Barros
Arrancar
Arrancar
Eliana del Barros

Female
Hozzászólások száma : 304
Tartózkodási hely : Las Noches
Registration date : 2010. May. 21.
Hírnév : 17

Karakterinformáció
Rang: 24. Arrancar, Desmond fracciónja
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
Tibeti túra - Page 2 Cl0te25900/30000Tibeti túra - Page 2 29y5sib  (25900/30000)

Tibeti túra - Page 2 _
TémanyitásTárgy: Re: Tibeti túra   Tibeti túra - Page 2 EmptyPént. Ápr. 11, 2014 11:02 am

Nem csoda, hogy nem csak én voltam leleményes. „Ellenfelem” is jócskán volt ötletekkel mind védekezés, mind pedig támadás terén.
Bár mikor villámcsapásként ért a tudat, hogy egyáltalán nem számoltam sem a saját találataimat sem pedig ellenfelem találatait, akkor kicsit el is gondolkodtam, hogy akkor így hogy lesz elbírálva a dolog?
- Talán csak a meccs vesztese szól belőlem, de kétlem, hogy a pontos szám lenne a fontos. – mosolygott rám a falnak támaszkodva - Valahogy nem vallana ezekre a derék emberekre.
Lehet, tényleg igaza van? Inkább nagy bölcsek, akik nézik a fiatalokat, majd pedig bölcsességüket megosztva velük elmondják cselekedeteiben a hibáikat. Vajon nekem mit mondanának? Túlságosan feszegetem a határaimat? Vagy lassítsak, találjam meg a belsőm nyugalmát?
A szerzetesek nem mondtak semmit sem a feladatról. Nem mondták, hogy ki hogyan végzet, ki hol hibázott esetleg. Inkább nemes egyszerűséggel szélnek eresztett bennünket. Holnapi nappal kapcsolatban felhívta a figyelmünket arra, hogy pihenjük ki magunkat legfőképpen lelkileg. Nem tudom hogy ezt pontosan mit is jelent… bár azt sem hogy hogyan tudnám magam lelkineg kipihenni. Bár ha ma éjszaka sem kell felriadnom egy rémálomból, akkor szerintem rendben lesz. Ezzel kapcsolatban jutottak eszembe Desmond délelőtti szavai.
- Nahát, Eliana, még sosem láttalak ilyen kipihentnek.
Legszívesebben a kisgyerek bújt volna elő belőlem, és mosolyogva mondtam volna, hogy köszönöm, majd fülig el is pirultam volna, hisz egyfajta bóknak is betudható. Ehelyett kívülről csak az látszódhatott, hogy kicsit nagyobbra nyílik a szemem és felcsillan.
Sok kérdésemre is szép lassan válaszolgatott.
- Furcsa. Eddig senki sem kérdezte meg, hogy mi is a kincs, amiért itt vagyunk.
Tegnap este Ronan nagyon aranyos volt, bár ő is azt mondta, hogy nem mesélt a kincsről neki. Bár arra nem is gondoltam, hogy csupán azért nem, mert senki nem kérdezett rá konkrétan. De kitérve inkább egy másik kérdésre felel először.
- Kiyo... ő Natalie fracciónja. Különösebben nem tudok sokat róla. Nataliet viszont rendkívül tisztelem. Az életem áldoznám érte. Ezért természetesen Kiyoért is megtenném ugyanezt.
Valamiért ez a válasz nagy fájdalmat okozott nekem. Valamiért mérges… vagy talán irigy lettem? Pillangó hercegnő olyan fontos Desmond-nak, hogy az életét adná érte, de nem csak őérte, hanem alárendeltjeiért is. Értem soha nem adná senki sem az életét. Megmenteni sem mentene meg senki sem. De miért tenné?
- Azt… azt… - szorítom ökölbe a kezem – Azt nem engedném, hogy feláldozd értük az életed. – nézek rá komolyan és határozottan, bár lehet kicsit durcisan – Ugyan is én legyőznék bárkit, aki rád merne támadni. Fracción-odként az a feladatom, hogy pajzsod legyek. Ha pedig te meg akarsz valakit védeni, akkor azt az életem árán is meg kell védenem.
Még mindig nem tartom magam elég erősnek, de nem engedhetem, hogy Desmond feláldozza az életét. Rossz és gyenge kifogás, de akkor… Kiyo-kot is megvédeném. Bár nem vagyok olyan. Sőt ez nem is illik hozzám. Hogy lekötni magam, meg másokért? Hisz értem mégis ki? De azt hiszem, ha Desmond kérné, akkor megtenném.
- Á, a hangtálak. Igen, én is hallottam. Bizonyára annak dallamát hallhattad álmodban is. Csodás eszköz. Majd megmutatom őket.
Szinte hallani lehetett, ahogy felcsillan a szemem… Hangtál? Eszköz? Megmutatni? …. Csillogó szemmel néztem Desmond-ra és szívem szerint a farkincám is előbújt volna és csóváltam volna.
- A tibeti buddhisták szerint minden rezgésekből áll. Te, én, a fűszál, a víz, vagy éppen a kancsó, amiből a teát kitöltjük magunknak. A hangtálak pedig ezen az elven működnek. Megtisztítják a csakrákat, helyreállítják a rezgéseket, testileg és lelkileg is gyógyítanak. Persze, aki nem akarja, az nem hiszi el ezeket. Vannak, akik csak a hangjukat szeretik.
Olyan jó volt, hogy Desmond elmagyarázta. Szinte ittam a szavait. Én azt hiszem, hogy a hatás hívője leszek, mert segített nekem. Pedig az ilyen humbukokba nem hittem. Inkább a tudománypártiakkal voltam, bár azóta tudom, hogy nem csak az van, amit látunk. De akkor ezt valaki kongatta? Vagy mégis hogy? Vajon elvihetek egyet? Vagy vihetek mellé egy szerzetest is, aki kongatja nekem, míg alszom?
Visszatértünk a kincshez. Tényleg felkeltette a kíváncsiságomat.
- Örülök annak, hogy végül vetted a bátorságot, hogy megkérdezd, mi lehet az a kincs. Részemről eddig sem volt titok, de senki sem faggatott. Igaz, ez egy olyan dolog, mely részben megfoghatatlan. Mert mindenkinek egészen mást fog jelenteni. Gondolkoztál már azon, hogy számodra mi az, ami a legfontosabbat jelenti? Nem kézzel fogható, anyagias dolgokról beszélek. Hanem arról, aki valójában vagy. A magja annak a hollownak, ami belőled született.
Érdekes dolgokat mondott… Nem megfogható, meg mindenkinek mást jelent… A Hollow-nak a magja ami vagyok? … Ember voltam, de soha nem lehet újra az. Már ez vagyok. Már szinte a múlt az aki voltam. Egy-két pontos emlékemre nem is emlékszem. Bár ezt nem igazán szoktam reklámozni. De vajon mire vágyok isten igazán? Mi az amit el akarok érni? … Már az út elején is gondolkodtam ilyeneken. De még mindig nem tudtam megválaszolni.
- Ha ennek vége van, én visszakapom való énem. A saját emlékeimet élem. Többé nem másokét, csakis a sajátom. S hogy ti mit nyertek vele... nos... valamit abból az időből, amikor még emberek lehettetek. Ez az egész pedig - körbemutat - csupán azért kell, hogy kellően felkészüljetek. Máskülönben nem működik.
Visszanyerni valamit, ami még akkor volt, mikor még éltem? Talán teljesen visszanyerem azokat az emlékeimet is, amik nincsenek meg? Talán emlékezni fogok a nevemre? … De talán emlékezni akarok? Vagy jobb ha nem emlékszem rájuk?... De akkor sajnos Desmond-nak nem tudok segíteni. Az viszont biztos, hogy akkor teljesülhet szíve vágya… De akkor hogy fog viszonyulni hozzánk? Meg fog változni? Milyen lesz akkor?... De ha gyökeresen más lesz, akkor is jó lesz, ha végre a saját életét élheti. Efelől nincs kétségem. Ő tudja, hogy mire vágyik, még én meg sem tudom fogalmazni…
Úgy gondoltam, hogy ismét veszek egy kellemes fürdőt, most már nem rohanva. Olyan kellemes és jó érzés volt, majd pedig visszatérek a szobába. Ronan benn volt. Megágyazok, most rendesen elmegyek aludni.
- Mond csak Ronan!... Te milyen voltál emberként? … Emlékszel rá?... Vagy te mire vágysz leginkább? … Neked mi lenne a kincsed, amit elérnél?
Kérdezem meg, hogy ő mit gondol arról, amit Desmond mondott… Érdekel a másik véleménye is. Remélem, elmondja nekem.
Hallom a dallamot és szép lassan elnyom az álom.
Hegyekben találom magam. Érzem a szellőt a hegyi virágok csodás illatát. Messzebb pedig egy kristálytiszta tavacskát. Szívem szerint belecsobbannék. Olyan nyugalom vesz körül. Lefekszem a fűbe és csak élvezem a napsütést.
- Látom elvagy.
Hallom az ismerős hangot és szinte felpattanok, vagyis felülök, hogy „Mi?!” Kérdően nézek a barna hajú lányra, aki mellém leguggolt. Mosolygott rám, mintha a legjobb barátnőm lenne. Ismét ugyan azt a ruhát viseli, mint legutóbb… De valahogy most feltűnik, hogy egész csinos benne.
- Miért vagy itt? Mit akarsz?
- Mitha bármi rosszat akarnék neked – mosolyodik el – Csak már megint emészted magad.
- Én nem emésztem magam.
- Nem tudod megválaszolni azt amit igazán szíved mélyén akarsz. … Desmond olyan tisztán tudja. Előtted pedig nem is titkolja. Te viszont mellette tétovának tűnsz, és emiatt görcsösen akarod rá a választ, ami miatt még inkább nem fogalmazódik meg benned.
- Olyan okosnak hiszed magad. – nézek rá hülyén – Mit is tudhatnál? És egyáltalán nem emésztem magam. – lefekszem és elfordulok.
- Én csak segíteni próbálok… Holnap elég kemény nap vár téged.
- Átcsaptál jövendőmondóba?
- Nem… Csak egy olyan próba elé állsz, amin én sem szívesen mennék bele a helyedben. … Az ellenfeled nem a rémálmaid lesznek. Nem egy olyan ellenfél, mint az első próbál, ahol leleményességeddel felülkerekedhetsz. Nem elég a lelki béke, és tanács sincs rá. Neked kell megtalálni az utat. … Sokat változtál azóta, hogy utoljára személyesen találkoztunk. Sokat erősödtél. Viszont nem szeretném, ha lelkileg összetörnél.
- Csak nem aggódsz értem? Nincs miért aggódnod. Megoldom… És egy nap ismét találkozunk és legyőzlek.
- Most is megpróbálhatnád? … De nem teszed… Talán azért mert úgy érzed így nem lenne igazi győzelem?… De én csak segíteni akarok. … Váu! Nézd csak…
Felültem és vízpartján voltunk mind a ketten. A víz most sokkal tisztább volt. Ránézek, majd látom, hogy egy energia gömbszerű van a kezében és sok kisebb gömb kering körülötte. Igazán különleges látvány volt. A nagyobb gömb belsejében egy kisebb gömb volt, mely olyan volt mintha víz lenne. Vagy nem is víz, inkább valami kristály.
- Csodaszép igaz? … Tudod a te lelked is szép a maga módján. … Csodás és egyben félelmetes erőt birtokolsz… Élni akarsz, de önmagadat ostorozod.
A másik kezében idézett egy hasonló gömböt, melyben egy fehér hópehely volt, melyet, mintha egy szellő ölelt volna gömbbé.
- Szeretnél emlékezni az én és a saját nevedre?... Csak kérdezned kell…
Szép lassan kinyitom a szememet. Olyan mélyen aludtam, hogy szinte mindenem elzsibbadt. Magamhoz térek kinyújtózom, majd szinte megint rohanás. Rohanás öltözni, majd reggelizni, és szinte becsúszok a terembe, ahol találkozni kell. Elsőként érkezem, hisz az ég világon nincs senki. Még a szerzetesek is furcsán néznek rám, hogy mint a szélvész rohanok, mintha bármiről lemaradhatnék. Talán azért is, mert nagyon izgatott vagyok. De így belegondoltam, hogy a rémálom helyett most futkosós reggeleim lesznek?
Elindulunk. Csodálatos táj, a szemem be sem tud telni a látvánnyal. Bár kicsit nosztalgikusérzés volt, mikor megláttam a tavat. Olyan volt, mint álmomban. Bár nem hiszem, hogy fürdeni jöttünk, bár szinte látom lelki szemeim előtt, hogy Ronan és Flavia már fürdőruhában és úszógumival felszerelve szinte ugranak is bele.
- Tegnap ugyan mindannyian kaptatok némi bevezetőt, hogy mire is számíthattok most. Ezúttal azonban zarándokutatok legkeményebb próbatétele áll előttetek. Természetesen több órás felkészítést kaptok mindannyian. Aki azonban nem fogja késznek érezni magát, az ne vágjon bele a próbatételbe!
Most valahogy jobban emlékszem a tegnapi álmomra. A lány féltett a próbától. Viszont egy szóval nem mondta, hogy nem állok rá készen, vagy ne vágjak bele. Meg csalódás okoznék Desmond-nak, ha most azt mondanám, hogy nem vágok bele. Megmakacsolom magam és csak azért is. Bármi jön én állok elébe.
- Mikor leszáll az éj, előkészítjük nektek a terepet, s a csillagok alatt bizonyíthattok önmagatoknak, hogy le tudjátok győzni korlátaitokat. Megcsináljátok a lehetetlent. Legyőztök egy akadályt, ezáltal pedig erősebbek lesztek. Végigsétáltok a tűzön, és ha jól csináljátok, nem égetitek meg magatokat.
Tűzön sétálás… Ez a feladat? Arra minek felkészülni… Elméletileg elmében dől el… De a mi bőrünk olyan, hogy egyébként sem tudná megégetni… Meg lehet hogy nekem átváltozva kellene átmennem? Elég durva lenne, ha nem a lábam égne, hanem a parázs lenne jeges… Szinte el is mosolyodok rajta, hogy a szerzetesek kicsit mérgesen néznek rám, hogy a pályát hűvösre tettem. Talán egy halovány mosoly is kerekedik a számra.
Desmond mellém ül és a bizonyos hangtál van a kezében. Olyan csodás bemutatót tart, amitől a szavam eláll. Szinte érzem, hogy a lelkem a hullámokra reagál. Szinte teljesen megbabonáz.
- Az miben számít, hogy mekkora? Gondolom, más hangot hallat, de más hatást is fejt ki?... Melyik az, amelyik jó hatással van az álmokra?... – csillogó szemmel – Desmond! … Mond szerinted kaphatnék egyet? … Vagy ki kel érdemelni?... Nagyon szorgos leszek…
Desmond közelébe helyezkedem el. Viszont egy szerzetes segít, hogy hogy is kell jó meditációs pózba beülni… Mert én simán ráültem a lábamra, bár akkor nem is gondoltam, hogy most hirtelen meditálni kell. Utána meg felvettem a poénos „Hammm!” meditációs pózt, de az nem elég szakszerű.
Különleges ételt osztanak, melyből szinte csak úgy árad, hogy különleges. Kicsit körbenéztem, hogy vajon mások esznek-e belőle vagy sem… Majd úgy határozok, hogy beleharapok. Az íze valami csodálatos. Mondom ebből kérni fogok még. Viszont miután megettem, szinte éreztem, hogy valami nincs minden rendben. Mintha kábulnék. Az érzékeim tompulnak, kicsit mintha be lennék csípve.
Egyszer csak azon kapom magam, hogy körülöttem minden fekete és üres. Mintha a hangot és a fényt is elnyelné a sötétség.
Egyszer csak megpillantok egy fekete hajú kislányt, aki üldögél és egy dalt dúdolásszik. Közelebb menve látom, hogy egy szép rajzot csinál. Egy olyat, mint az ötéves lányok szoktak. A kislány felnéz rám. Hirtelen elsápadtam. Én magam voltam, mikor kicsi voltam.
- Nézd csak! Ezt rajzoltam. Itt van anya, apa, meg én… Mindenki boldog és mosolyog…
Feláll, rám néz, szinte mér a szemével.
- Te én vagyok?
Eszembe jutott, hogy milyen voltam ilyen idős koromban. Nagyon félénk, csendes és visszahúzódó. Jobban szerettem egyedül lenni, mert úgy senki nem bántott. Anyukámat és apukámat nagyon szerettem. Régen azt gondoltam, hogy eljön értem az én hercegem, és elvisz a palotájába és örökké élünk majd boldogan. Hogy majd nekem is születni fog egy kislányom, akit nagyon szerethetek majd.
Ehhez képest…. Szinte kavarogtak a fejembe a rossz események, a tetteim, és minden. Most mondjam meg saját magamnak, hogy Arrancar lettem… Embereket öltem?
- Ilyen felnőtt lettem?
Szinte láttam, hogy a szemébe kihuny a fény.
- Nem jött értem a herceg?... Miért bántotta apu anyut? Miért mentem el othonról? Miért voltam azzal a fiúval? Miért kellett meghalnom?... Miért?... Miért kellett fiatalon meghalnom?... Miért lettem olyan amilyen?... Miért bántottam másokat?... Miért akarok így élni?... Mi vagyok egyáltalán?...
Szinte láttam, hogy törnek össze a szép képek benne, amikre én már szinte nem is emlékeztem. Melyek annyira gyermekinek tűntek, és oly távoliak. És olyan szörnyű, hogy akkori önmagam teszi fel a kérdéseket. Oly sok, és nincs rá válasz. Nincs az a válasz, amivel megmagyarázhatom. Vagy félek megmagyarázni.
- Miért lettem ilyen? … Inkább bárcsak eltűntem volna örökre… Nem akarok ilyen lenni… Miért? … Egy szörnyeteg vagyok…
A kislányszeme elkerekedett, mikor közelébe mentem összeomlottam és olyan szorosan átöleltem, ahogy csak tudtam.
- SAJNÁLOM! SAJNÁLOM! SAJNÁLOM! – potyogtak a könnyeim – Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg, hogy összetörtem az álmaid. Bocsáss meg nekem. Annyira sajnálom. Csak azt kérhetem, hogy bocsáss meg nekem.
Remegtek a kezeim. És nagyon szorosan átöleltem. … Teljesen igaza van. Nem értem el semmit. Úgy haltam meg, hogy magamból nem hagytam hátra semmit sem. Nem lett igaz szerelmem. Nem lett otthonom. Szüleimmel haragban voltam… És gyermekem sem lett, akit át tudtam volna ölelni… Jelenleg én magam köpném szemen magam, hogy milyen egy szörny lettem. De mind amellett pedig gyáva vagyok eltűnni. Aki próbált nekem segíteni azt is megölném. … Nem akarok a kislány önmagammal szembenézni és elmondani. Így csak sírni tudok, és csak azt kérni, hogy bocsásson meg nekem. Bocsásson meg, amiért az lettem ami, és sajnálom, hogy ehhez az élethez foggal körömmel ragaszkodom és ezért erősebb akarok lenni.
- Erős leszek. És ígérem, helyrehozom. Olyan leszek, aki büszkén majd a szemedbe tud majd nézni.
- Tényleg?... Így görbülj meg? – mutatta az ujjával – Akkor ígérd meg.
- Rendben. … Megígérem. … Egy nap. Olyan leszek, akire büszkén nézhetsz vissza.
A kislány elmosolyodott, majd a semmiből feltűnt egy másik alak. Hozzá szaladt.
- Hallottad? Azt ígérte, hogy olyan lesz, akire büszke lehetek.
- Ez igazán csodás. Gondolom, már alig várod.
Nagy barnaszemeivel rám nézett. Nem megvetően, vagy lenézően, vagy önimádóan, hanem reménykedve, mint aki tényleg hiszi vagy tudná, hogy képes lennék rá. De vajon tényleg képes leszek? Hisz őt akarom legyőzni és megölni. Az meg visszalépés.
- A régi önmagad igazán nagy álmodozó volt. De nem volt sok barátod igaz? Ezért olyan szomorú az egész. Viszont szerintem már most elé tudnál állni és válaszolni a kérdésekre. És akkor a te kérdéseidre is választ kaphatnál… - mintha a szél kitörölne egy hangot - … Eliana.
Lassan magamhoz térek. A rövidke idő alatt valójában órák teltek el. De valahogy megkönnyebbültnek érzem magam. Szinte érzem, hogy a kislány megbocsájtott és várja azt aki a szemébe tud majd nézni, és akire büszke lehet. Lehet Arrancar-ként képtelenség lesz, de akkor sem adom fel, mert megígértem neki.
Vissza az elejére Go down
Ronan J. Phellera
Arrancar
Arrancar
Ronan J. Phellera

Male
Capricorn Buffalo
Hozzászólások száma : 77
Age : 21
Tartózkodási hely : Sokfelé :o
Registration date : 2012. Apr. 06.
Hírnév : 9

Karakterinformáció
Rang: 97.arrancar, Desmond fracciónja
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
Tibeti túra - Page 2 Cl0te11000/15000Tibeti túra - Page 2 29y5sib  (11000/15000)

Tibeti túra - Page 2 _
TémanyitásTárgy: Re: Tibeti túra   Tibeti túra - Page 2 EmptySzomb. Ápr. 12, 2014 10:59 am

Szóval, a szerzetesek talán azért nem unatkoznak, mert nem tudják, hogy lehet mást is csinálni, mint meditálni. Vagy nem értettem teljesen jól, vagy tényleg ez a lényeg. Ha lehetne jetpackkel repkedni a felhőkarcolók között, és egyszer kipróbálnám, lehet, hogy én is unnám már a gördeszkázást. Talán én ezért nem érzékelem most, hogy mivel szórakoznak egyáltalán itt. Talán megértem valamennyire, mire lelépünk, de hosszú távon halálra unnám itt magam.
A feladat után úgy döntök, elmegyek sétálni kicsit, de nem akarok túlzottan eltávolodni a kolostortól, nem látok jetit sem, meg kicsit fáradt is vagyok az ugrálástól, úgyhogy leheveredem a fűbe, és kicsit bámulom a vonuló felhőket. Tényleg békés, nyugodt, annyira, hogy akár aludni is tudnék itt, de valahogy mégsem ez a legfontosabb dolog, ami a felhőkről eszembe jut, inkább az, hogy milyen jó lenne repkedni közöttük. Persze, nem különösebben problémás arrancarként feljutni oda, úgyhogy gondolom, ha egyszer felsétálnék, már az se lenne olyan érdekes. Inkább vissza is megyek a szállásra, mielőtt kint elalszok, és megfázok. Már ha meg tudok fázni egyáltalán, nem próbáltam még ki. A szálláson még megvárom ébren ’liana-nee-t, aki nagyon meglep, mert megkérdez valamit, amit eddig senki nem kérdezett meg.
- Igen, emlékszem. A hetvenes-nyolcvanas években éltem Spanyolországban, tíz évesen haltam meg, egy árvaházban laktam. A szüleim meghaltak egy autóbalesetben, és nem igazán sikerült beilleszkedni a többi gyerek közé, úgyhogy sokat voltam egyedül. Nem volt jó embernek lenni.- talán már akkor sem akarnék újra emberként élni, ha mindenki velem jönne egy új emberi életbe, aki fontos nekem. Olyan megnyugtató érzés, hogy harminc év múlva is lehet, hogy minden úgy lesz, mint ahogy most van. Talán addigra én is Espada leszek, vagy esetleg máshová költözünk, vagy ami a legvalószínűbb, bővül a családunk egy új testvérrel, de akármi lesz is, bármikor láthatom a testvéreimet, Desmond-aput, bármikor meglátogathatom Adalát és a fraccijait, beszökhetek ugyanabba az ócska kocsmába Las Nochesen belül, és ha le is cserélődik néhány Espada, néhány vezető közben, ha változnak az arcok, a fontos dolgok maradni fognak. Nem tudom, hogy kívánhatok-e ennél többet. - Te szerettél ember lenni? Van különbség a vérszerinti családod, és a mostani családunk között? Vagy ugyanazt érzed?- számomra mindig ez lesz a valódi család, de szeretném nagyjából elképzelni azt is, hogy milyen lehet, ha valaki már a születésétől családban él.
Reggel megint nagyjából kipihenten ébredek, és ezúttal relatíve korán is, úgyhogy csinálok pár fekvőtámaszt meg felülést, mielőtt elmegyek a fürdőhöz. Ezúttal már meg is fürdök gyorsan, mielőtt elmegyek inni egy teát. Furcsa, hogy mennyire nem vagyok itt éhes, hétköznapokon felkajálom a büfét, most meg ez a tea elég hozzá, hogy ne érezzem magam éhesnek.
Úgy döntök, hogy a délelőttöt azzal töltöm, hogy kicsit hangolódok a helyre, lehet, hogy nem a hely uncsi, hanem a hozzáállásom a rossz. Ledőlök a fűre, a tenyereim a tarkóm alá teszem, és elkezdem bámulni a felhőket. Néhány perc után kényelmetlennek találom, úgyhogy felülök, viszont, mivel zavar, hogy nem támasztja ki semmi a hátam, visszadőlök. De akkor meg az lesz kényelmetlen, hogy ki van nyújtva a lábam, úgyhogy feljebb húzom a térdeim. Akkor meg a kezeim nincsenek jó helyen, úgyhogy kinyújtom a karjaim. Valahogy kényelmetlen már az is, hogy egy helyben maradjak, és ne csináljak semmit, de eldöntöm, hogy nem mozdulok meg. Ez viszont pár perc után már szinte fizikai fájdalmat okoz. Lehet, hogy csak másra kéne figyelni?
Tényleg segít egy kicsit nyugton maradni, ahogy elkezdem végigpörgetni a fejemben a Narnia krónikáit, képkockáról képkockára. Lehet, hogy könnyebb úgy nyugton maradni, hogy nem arra figyelsz, hogy nyugton kellene maradni. Eddig legalábbis soha nem sikerült másodlagos tevékenység nélkül egy helyben maradni hosszabb ideig anélkül, hogy feszengeni kezdtem volna, most pedig majdnem harminc percig sikerült egy helyben feküdni. Ennél tovább nem megy most sem, úgyhogy benyomom a pauset, és elindulok sétálni még egy kört. Tényleg nagyon szép ez a hely, de nem sok mindent lehet itt csinálni azon kívül, hogy nézegeted a tájat. Legalább már nem érzem magam egy kicsit sem fáradtnak, régen voltam ennyire kipihent.
Ahogy a teremben kiderül, hogy elindulunk, még kíváncsibb leszek, mint korábban. Vajon miért nem jó a kolostor a következő próbához? Vagy a kincs tényleg térben létezik? Talán a távoli tóban lehet? Vagy csak kell a víz valamihez? Mivel úgysem fogom kitalálni, úgy döntök, hogy inkább mással töltöm az odavezető utat, és megpróbálok beszélgetni valakivel.
Desmond-apuval és a két nővéremmel igazság szerint bármikor tudok beszélni, ha akarok, úgyhogy marad ’dala-chan, a lilás hajú lány, a vörös hajú fickó, meg az öregebb fószer. Közülük igazság szerint nem olyan nehéz választani, a lila hajú lány valamiért ijesztőnek tűnik, a két férfivel meg nem igazán lenne közös témám. ’dala-chant ismerem, egész sokszor voltam már a tornyában, ráadásul ő is szereti a legtöbb dolgot, amit én is. Meg amúgy is ritkán lehet Espadákkal beszélgetni, a legtöbb túlzottan fennhordja az orrát, hogy fracciónokra figyeljen. Úgy állítom be a tempóm, hogy közel legyek ’dala-chanhoz.
- Nem gondoltam, hogy végül eljössz a kirándulásra. Neked milyen kincs kellene?- én igazából azzal is elégedett vagyok, hogy kirándulhattam egyet egy olyan helyre, amit Desmond-apu szeret. Lehet, hogy egyszer én meg elrángatom Hawaiira, vagy valami partiba, kíváncsi vagyok, hogy hogyan tetszene neki.
Nagyon szép ez a vidék, ez a tó, tök jó grillpartit lehetne csinálni mellette, de mégsem a táj köt most le, hanem, hogy végre talán megtudunk valamit arról a kincsről. A szerzetes beszédének eleje valami drámaiság növelést szolgálna, de egyszerűen túl sok filmet láttam ahhoz, hogy ez bejöjjön rajtam. Annyiszor hallottam már, hogy aki nem érzi magát biztosnak valamiben, forduljon vissza. Az élet nem arról szól, hogy visszafordulunk. Nem is tudom, mi lennék ma, ha visszafordultam volna, amikor valami ijesztő, vagy veszélyes kerül az utamba. A legvalószínűbb, hogy egy másik hollow tudattalan része. Vagy amikor először a kezembe vettem a gördeszkát, és a srác flegmán figyelmeztetett, hogy ha nem vagyok biztos benne, akkor ne csináljam, mert kitöröm a nyakam. Ma az egyik kedvenc szórakozásom nélkül kellene élnem, ha akkor megijedek.
A tűz hallatán egy kis rossz érzés fog el. Egy kicsit utána néztem a halálomnak a neten, és úgy tűnik, tűzben haltam meg. Én csak arra emlékszem arról a napról, hogy elaludtam egy szekrényben, ahová elbújtam, azután meleg volt, nehezen kaptam levegőt, és amikor felébredtem, már nem voltam életben. Ha lennének emlékeim is, talán nem csak tartanék a tűztől, hanem félnék is tőle, de így azért nincsenek komoly érzelmeim. Nem olyan volt, mintha meghaltam volna akkor, csak átaludtam magam a következő életbe. És ez az élet jobb, itt van családom. Lehet, hogy ez a tűz segít megtenni még egy fontos lépést. Több ötletem is van, hogy mit, sok irányba tehetnék lépéseket, de úgy döntök, hogy jobb, ha meglepetés lesz.
Nem igazán gondolkozok a helyválasztáson, leülök a víz közelében, mindössze két méterre a víztükör szélétől, nem olyan messze Desmond-aputól és ’liana-neetől, de nem is olyan közel, hogy zavarjam őket. Nem megy jól a pszicho, szerintem nem vagyok túl jó emberismerő, de abból, hogy tegnap este az emberi életemről kérdezett, azért még én is levágtam, hogy ’liana-neet nyugtalanítja valami, és a legjobb, ha hagyom, hogy Desmond-apu megoldja.
A hely, a zene, de legfőképp az, hogy főleg olyanok vesznek körül, akik fontosak nekem, kellemes érzéssel tölt el. Csak ilyenkor szokott tudatosulni bennem, hogy mennyire szerencsés vagyok, ha egy toronnyal arrébb tévedtem volna el, most legjobb esetben is csak egy szolga lennék, nem családtag.
A fénygömb elfogyasztásán nem gondolkozok pár pillanatnál többet, nem úgy tűnt, hogy bántani akarnak minket, és amikor megkóstolom, egyszerre érzem úgy, hogy finom, és jól is lakok vele. Csípős kissé, mint valami erős mártás, de mégsem okoz kellemetlenséget, és ahogy lenyelem, sem jelentkezik a szokásos érzés két másodpercre, hogy a gyomrom inkább küldené is vissza a feladónak. Ez most jól esik, annyira, hogy hanyatt is fekszem pár percre. Bármennyire próbálkozom az ébren maradással, egyre álmosabb leszek, és végül feladom.
Rövidesen egy cipő orra landol az oldalamban, amire felszisszenek. Oké, elaludtam egy kicsit, de azért nem kellene ilyen durván ébreszteni. Hirtelen nem is tudom, hogy ki lehetett az, talán valamelyik ismeretlen arrancar, kétlem, hogy például Flavia így akarna felébreszteni. Ahogy felülök, viszont azt látom, hogy a többiek eltűntek, és csak egy hozzám hasonló fiú áll mellettem. Annyira hasonlít, hogy gyorsan rájövök, hogy álmodok.
Ahogy felállok, és szembe fordulok vele, látom, hogy valóban döbbenetes a hasonlóság közöttünk. Ugyanaz a magasság, ugyanaz az arrancar egyenruha, hasonló frizura, de azért mégsem túlzottan nehéz megkülönböztetni magamtól. A maszkdarab, ami a bal fülemen volt, törött, hiányzik belőle egy darab a hasonmásomon, a bal szeme alatt egy mély, vörös heg fut végig, és az arca bal oldalán található egy égésnyom. A legfurcsább azonban, hogy a szemei olyan sötétek, olyan élettelenek, ami a mosolyával együtt kifejezetten ijesztően hat.
„- Hogy tetszel magadnak a nem is olyan távoli jövőben?”- a látomás szája még szélesebb mosolyra húzódik, ahogy jobban szemügyre veszem. Nem igazán tetszek magamnak sebhelyekkel, de nem hiszek benne, hogy tényleg a jövőbeli magamat látom. Ez csak egy álom, de ha beszednék pár sebhelyet, nekem talán még az is jól állna.
„- Ki tudja, miért tűrnek meg maguk mellett azok az erős arrancarok egy hozzád hasonló kis mitugrászt, de ha egyszer megunják az ostobaságaid, te is megkapod ezeket a sebhelyeket. Nem mondom el, hogy kitől fogod kapni őket, nem rontom el neked a meglepetést.”- valahogy nekem is mosolyoghatnékom támadt ezek után a szavak után. Annyira ostobaság ez a látomás, annyira hihetetlen, hogy komolyan nem értem, hogy mi értelme ennek. Ez talán valami próbaféle, volt már egyszer részem hasonlóban, de ez most sokkal gyengébbre sikerült.
„- Látod? Fel sem fogod, hogy mekkora selejtnek tartanak téged. Tényleg azt hiszed, hogy Desmond azért tart maga mellett, mert a fiának, vagy akárcsak egy barátnak tekint? Biztos megvan a terve veled, de ne gondold, hogy bármit jelentesz neki. Flavianak csak tetszik rajtad valami. Talán a szemed, talán a hajad, talán más testrészed. Ha Desmondnak nem kellenél, talán már le is szedte volna rólad a számára fontos tartozékokat, a maradékot pedig kihajította volna a sivatagba, és elfelejti. Ivela talán azt sem tudja pontosan, ki vagy. Valaki, akibe néha belebotlik a folyosókon. Eliana sem tart téged többre, mint bármelyik másik gyenge arrancart. Gondolj csak bele! Nem vagy erős. Nem vagy okos. Nem vagy kellemes társaság. Miért éreznének irántad bármit olyan lények, akik már nem is képesek rendes érzelmekre?”- hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Olyan ostobaság, hogy ’via-nee, Desmond-apu, ’liana-nee vagy ’vela-nee nem szeret engem, hogy nem jelentek számukra semmit, de belegondolva, mégis… olyan igaznak tűnik. A hasonmás felemelte bal kezét, és a vállamra tette. Ez is égett volt, és hiányzott róla a kisujj, és a gyűrűs ujj egy része. „- Emlékszel, hogy pontosan mikor váltottál három mondatnál hosszabb beszélgetést utoljára bárkivel az úgynevezett családodból? Három mondat: pontosan ez az a határ, amit kibírnak veled anélkül, hogy cerot küldenének az arcodba. Ne magad okold! Nem a te hibád. Így születtél, egyszerűen senki nem bír téged elviselni. A szüleid is kiraktak.”
- A szüleim meghaltak, autóbalesetben, amikor még kicsi voltam…
„- Persze, persze. Akkor keresd meg a sírjukat, vigyél oda virágot… ja, várj, nem tudsz. Még mindig élnek, felneveltek három gyereket, sokkal szebbeket, okosabbakat, mint amilyen te vagy, és most élik a békés öregkorukat. Mi is volt a vezetékneved eredetileg? Hustrebáz? Az a szó mit jelent? Semmit. Van még egy ember a világon, akinek ez a neve? Nincs. Halandzsa vezetéknév, a keresztneveid valami aktuális ünnepről, szentről rád sózták, és nem is bajlódtak veled többet az árvaházban. Ott is gyűlölt mindenki, nem?”
- Nem, Márta nővér szeretett engem.
„- Ő volt az, aki megölt téged, mert már nem bírt elviselni. Örökre börtönbe zárták érte, és a vallása szerint Pokolra jutott az árvaház felgyújtásáért, de tudod, mi volt az utolsó dolog, amit mondott? Azt mondta a gyóntatópapnak, hogy megérte. És az állítólagos barátaid az iskoládban? Ők is csak…”
- Elég! Fogd be!
- egy mozdulattal lesöpörtem a csonka kezet a vállamról, és ököllel az arcába vágtam. Pont az égett részt találtam el, a bőre érdes volt, nem olyan, mint az enyém érintése, inkább, mint egy gyík pikkelyes bőre. Nem próbált kitérni, az öklöm teljes erővel betalált, hátrébb lökte, és a szája sarkából kiserkent a vér. A ruhája ujjával letörölte, és néhány másodpercig nézegette, de úgy tűnt, nem érdekli különösebben. A kinyújtott kezem viszont még mindig remegett, és éreztem, hogy gyorsabban veszem a levegőt.
„- Szánalmas vagy. Nem kellesz senkinek. Minden csak hazugság körülötted. Válj erősebbé, válj könyörtelenné, válj kitartóvá, mert nemsokára magadra maradsz. Senki nem fog már megvédeni, mindenki lenéz majd, ha szeretnél élni, magad kell megvédened. Bár, minek is akarnál élni? Az illúzióvilágod nélkül, a valóságban nem vár rád más, csak magány.”- szinte ösztönösen mozdultam előre, nem is vettem észre, mikor került a kezembe a zanpakutom. Ő csak mosolygott, nem tett semmit, hogy megvédje magát a pengétől, ami átszalad a felső testén, nagyjából a szív tájékán. A mosolygó szájból vér kezdett csorogni.
„- Látod? Könnyű, nem igaz? Pontosan ezt kell majd tenned, amikor összetörik az illúzióvilágod. Legyen rá okuk, hogy tartsanak tőled, hogy hagyjanak békén. Ez a legtöbb, amit remélhetsz. Mert szeretni nincs okuk.”
- A szeretethez nem kell ok.
- elengedtem a kard markolatát, és elhátráltam a hasonmástól. Csak most vettem észre, hogy könnyek folynak a szemeimből, úgyhogy egy gyors mozdulattal letöröltem őket. Az a szorító érzés, amit a szavak hagytak, viszont megmaradt. Lehet, hogy tényleg nem jelentek semmit a családomnak? Nem. Az nem lehet. - Én képes vagyok szeretni, ők is képesek rá. Te nem az vagy, aki én. Te csak egy fantáziaszülemény vagy. TŰNJ EL! TAKARODJ! DÖGÖLJ MEG!- kicsit könnyebben vettem a levegőt, miután rákiabáltam az illúzióra, de még mindig úgy éreztem, mintha fájna valamim, és nehezen álltam csak meg, hogy ne essek térdre.
„- Álmodozz csak! Amíg megteheted…”

Már sötétebb volt, ahogy kinyitottam a szemem, és szembe találtam magam a felhőkkel. A hajam enyhén nedves volt, kellett néhány másodperc hozzá, hogy rájöjjek, megemelkedett a víz szintje. Ahogy az álmomban, itt is könnyes volt az egész arcom, úgyhogy mielőtt felültem, gyorsan bevizeztem a kezem, és az arcomra csöpögtettem néhány cseppet, miközben alig hallhatóan szívtam be a levegőt az orromba, és vettem néhány mély levegőt, hogy elmúljon az érzés, és nehogy megint elkezdjek sírni.
Ahogy felültem, és körülnéztem, legszívesebben felugrottam volna, és odaszaladtam volna ’via-neehez vagy ’liana-neehez, és szorosan átöleltem volna őket, sőt, talán még Desmond-apuhoz is, de nem tettem. Bármilyen jól esne az álom után, túl sokan vannak itt a fajtánk más tagjai. Otthon viszont muszáj beszélnem valakivel majd erről. Talán az eloszlatja, amit láttam, de talán a tűz fogja megtenni, ha sikerül rajta átsétálnom.

______________

„San shi chakram kimonó Raishaku Fuji”
Vissza az elejére Go down
Tadeo Dellomeurtre
Privaron Espada
Privaron Espada
Tadeo Dellomeurtre

Male
Sagittarius Snake
Hozzászólások száma : 175
Age : 29
Tartózkodási hely : Las Noches
Registration date : 2008. Sep. 14.
Hírnév : 19

Karakterinformáció
Rang: 106. Privaron Espada
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
Tibeti túra - Page 2 Cl0te25500/30000Tibeti túra - Page 2 29y5sib  (25500/30000)

Tibeti túra - Page 2 _
TémanyitásTárgy: Re: Tibeti túra   Tibeti túra - Page 2 EmptyHétf. Ápr. 21, 2014 8:29 am

Kijelentése értelmében nem vette semmibe alkalmi lábatlankodóját. Választ formált a felé intézett kérdésre, bár kifejezetten nem értette szűkszavúsága, miért hozható összefüggésbe a némaság állapotával. Attól függetlenül valaki nem árasztja el környezetét érdektelen szóáradattal, még nem feltétlen szenved testi fogyatékosságban. Pusztán tapintatosságból is teheti, ezáltal kímélve környezetét az agyat terhelő haszontalan információk feldolgozásától. Az emberi elme eleve állandóan ki van téve a túltöltődés eshetőségének. Némi figyelmességgel legalább a kellemetlen végkimenetel esélye minimálisra csökkenthető. Természetesen kizárólag az adott pillanatban, hiszen a nap hátralévő percében ezer másik stresszt kiváltó impulzus érheti a testet. Továbbá a felbujtó, megkímélheti személyét a felelősségérzettől, köze, sőt jelentős része van a szerencsétlenség bekövetkeztében. Könnyed elővigyázatossággal, több tucat egyéb probléma előzhető meg. Az már az emberi spekulációs képesség mértékétől függ, milyen helyes, gyakrabb esetben helytelen következtetéseket von le a tanúsított viselkedésből.
-Köszönöm kérdését! Verbális kommunikációm nem ütközik nehézségekbe, pusztán nem kívánom kegyed megfosztani a pihenés élményétől.-
Zárta le a beszélgetést, minden idegszálával felkészülhessen az elkövetkezendő két nap eseményeire, melyek közül az utóbbi, küldetés szempontjából a jelentéktelenség medrében csörgedezett. Korlátlan szabadidő állt a csapat rendelkezésére felfedezze a kolostort és közvetlen környezetét, valamint betekintést nyerjen az ott élő szerzetesek mindennapjaiba. Próbát tehettek a kertészkedés művészetében, illetve állattartás nehézségeit is két kezük által tapasztalhatták meg.
Személyét egyik elfoglaltság sem hozta lázba. Félreeső sarkot választott némi olvasáshoz a délutánra kitűzött újabb próbatétel kezdetéig. Az első megmérettetés helyszínére kísérték a kellő órában, ahol nem időzött hosszasan társaságuk. Szabadba vezették a csapatot, amint teljes létszámban tették tiszteletük a teremben. Több kilométeres látótávolságba húzódtak a kolostor épületétől. Egész a hegyekkel szabdalt táj határáig tartott sétájuk, ahol a szerzetesek vezetője ismertette újabb feladatuk, pontosabban a teendőt, mely szükséges magának a megmérettetésnek elkezdéséhez.
Körültekintően választott helyszín alapján gondolta a feladat speciális felkészítést igényel, tehát a közölt információ sem okozott számára döbbenetet. Apátiával fogadta az elhangzó szavakat, rituális megtisztuláson vesznek részt. Forró tűzön sétálnak át, hogy ezáltal szabaduljanak meg a földi terhektől. Feltételezi, ösvényt nyitnak előttük, lelkük elindulhasson a Nirvana felé vezető út nyolc lépcsőfokra építkező próbatételén. A szerzetesek jóvoltából megtehetik a kezdő lépést, saját erejükből tisztábbá és tisztábbá válhasson lelkük magja, ha így határoznak. Természetesen maguknak kell meghozni a döntést. Szabad akaratuk tudatában kell választaniuk, elég erősek a rájuk váró próbatételekhez. Tehát, hajlandóak megtagadni a földi örömöket, melyek egy mulandó, hamis világhoz láncolja lelkük és tudatuk, egész valójuk, vagy eleve gyengék a felemelkedéshez, ezáltal visszautasítva a fényre jutás lehetőségét. Be kell látniuk az élet mulandó, örömök pillanatnyiak és a vágyak elhalványulnak, ám a lélek apró része tovább él, arra várva egyszer átléphesse a tisztaság világának kapuját és végleg megpihenhessen.
Felvázolt képletben nem találhatott kivetni valót. Jó maga is azért küzdött rálelhessen a békességre, azonban az odáig vezető út számára, éppoly ismeretlen volt, mint maga az emberi élet. Nem emlékezett az arrancar létét megelőző évekre. Sem érzései, sem benyomásai, semmilyen kézzel fogható dokumentuma nem volt életéről. Üresség húzódott lelkében, így nem állíthatta, bátran szembe tudna nézni saját démonaival, hisz azt sem tudhatta, mi várhat rá. Ennek ellenére nem tartott a próbatételtől. Ugyanolyan közöny járta át testét, mint bármely másik küldetése alkalmával. Nem érzett sem félelmet, sem izgatottságot, sem kételyt. Pusztán az átlépendő úttorlaszt látta, melyen továbbjutásához szükséges keresztül haladnia, hogy elvégezhesse a rá bízott feladatot. Leküzdendő akadályt látott benne, semmi egyebet, így a részvételtől sem volt oka tartózkodni.
Az előkészületeket néma csendben követte végig. Félre eső helyről szemlélte a hangtálakat megszólaltató espada-t és a köré sereglő érdeklődőket. Nem kívánt részt venni az eseményen. Karba tett karokkal várta ki, míg engedélyezték számára, neki tetsző ponton foglaljon helyet. Tekintettel arra, kellő távolságban tartózkodott a többi résztvevőtől, megfelelőnek találta a fa szomszédságában lévő kicsiny tisztást, ahol eddig is állt. Választott ponton, szabálytalan formában nem nőtt fű, így ott telepedett le. Egyenes háttal helyezte lábait egymásra. Türelmesen várt elérjen hozzá a csapat tagjai elé tartott edény, amiben különleges lélek került terítékre. Eleinte ódzkodott a gondolattól elfogyassza, azonban a szerzetesek kedvességével nem szándékozott visszaélni.
Lenyelte a szokatlan anyagot, behunyta szemeit és próbálta kizárni a külvilág neszeit. Minden erejével saját magára koncentrált. Figyelte légzését, szívverését, hogy teljesen elfeledkezhessen a külső ingerekről és kizárólag a benne zajló jelenségekre összpontosítson. Hallotta, ahogy fokozatosan lassul, egyetlen ismétlődő ütemet vesz fel teste, majd engedte elméje mély álomba szenderüljön.

Gyertyafénnyel megvilágított helységben tért magához. Fülsértő csend, félhomály, nyikorgó padló fogadta. Mindent átjárt az élettelen üresség. Nem látott, hallott, tapintott semmit. Egyetlen segítsége a mellette lógó fali gyertyatartó volt. Leemelte, maga elé világított, de így is alig lehetett kivenni a mahagóni színű, enyhén kopottas fapadlót, vagy a faltól plafonig tartó polcsorokat mindkét oldalán. Annyi bizonyos, polcokon vaskos könyvek roskadoztak egymás hegyén hátán. Közelebbről szemügyre véve, ismerős borító címek köszönhettek vissza rá. Arrancar-ként eltöltött napjai szerepeltek az egyes gerinceken. Olyanok voltak akár a naplók, megörökítették életét.
Keresztülsétálva a pókhálós, dohszagú, idős szobában egy kovácsoltvas ajtóba ütközött. A kilincs nem mozdult, be volt zárva. Szétnézhetett, ám semmilyen egyéb kijárat nem tárult szeme elé. Kizárólag az ajtó mellé csúsztatott, díszes papírt vehette magához. Benne kézzel írt, személyes üzenet szerepelt. Megszólított ugyan nem tartozott hozzá, ám vélhetően neki címezhették. Átfutva a sorokon azzal az információval gazdagodott, ahhoz beléphessen a zárt terembe, mely tartalmazza emberi élete mesekönyvét, előbb tiszteletét kell tennie az emeleti kis könyvtárban. Kérés értelmében jobb oldalra fordult, hogy szembesülhessen a nyikorgó deszkáktól hangos lépcsővel.
Választás híján felsétált az emeletre, ahol további polcsorok várták. Találomra elindult közöttük. Felnézett néhány könyvre, ám nem értette a rajtuk szereplő címeket. Számára ismeretlen nyelven íródtak, tehát elhaladt előttük, míg egy kicsiny asztalhoz ért. Az asztalnál egy férfi könyvet olvasott. Nem látott arcából semmit, hiába világított közvetlen közelében asztali lámpa. Elmosódott alakja, pusztán körvonalait vélte felfedezni. Megjelenésére könnyed kézmozdulattal kérte türelmét. Végigolvasta a kezében tartott könyvet, majd becsukta olvasmányát és asztalra helyezte. Felnézett vendégére, ám hangját távoli, torz visszhangként érzékelte.
-Ahhoz bejuthassunk az ajtón, el kell jutnunk jelenlegi életünk céljához!-
Nem különösebben értette a mondatot. Nem élt úgy, célja legyen, viszont az elhangzottak alapján, valamilyen végső igazság mozgatta előre. Való igaz, foglalkoztatta emberi élete. Érdekelte, milyen lehetett, hol lakott, kik voltak a rokonai, netán barátai. Különös bizsergés fogta el, ha erre terelődtek gondolatai, azonban sosem vélte úgy, eleve élete próbája lenne, szembe nézzen korábbi, s már befejeződött életével.
-Fogadjuk el a célunk! Keressük meg a célunk! Talán, ha meglesz, átnyújthatom a lenti ajtó kulcsát!-
Emelte fel gépies mozdulattal a félbe hagyott könyvet. Kinyitotta és folytatta az olvasást, mintha mi sem történt volna. Ideje sem volt tiltakoznia, további kérdéseket feltenni, abban a pillanatban az ismeretlen alak tekintetét a könyvre szegezte a helység szempillantás alatt tűnt el. Erősödő tücsök ciripelés fészkelte be magát agyába. Zavaró neszre lassan felnyitotta szemét. Ismét a szabad ég alatt találta magát. Vaksötétben ücsörgött, ugyanott, ahol vélhetően jó pár órával korábban álomba szenderült.

______________

Tibeti túra - Page 2 244bfwz
Vissza az elejére Go down
Adala Cascada
Espada
Espada
Adala Cascada

Female
Sagittarius Snake
Hozzászólások száma : 44
Age : 53
Tartózkodási hely : Coming Soon
Registration date : 2012. Nov. 30.
Hírnév : 12

Karakterinformáció
Rang: 7. Espada
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
Tibeti túra - Page 2 Cl0te13500/15000Tibeti túra - Page 2 29y5sib  (13500/15000)

Tibeti túra - Page 2 _
TémanyitásTárgy: Re: Tibeti túra   Tibeti túra - Page 2 EmptySzomb. Ápr. 26, 2014 9:09 am

Első figyelmeztetés!:
 
A könnyed testmozgást követően visszatérek az eddigi elfoglaltságomhoz – ha már a társam szó nélkül otthagyott. Nem értem ezt a lánykát... Hát nem érzi ezt a békességet amit áraszt magából az egész hely? Felfoghatatlan számomra, hogy hogyan lehet valakiben ennyi harag és stressz, ha egyszer ide fújta a szellő. De inkább nem firtatom, mert még a végén csak rosszabb lesz. Olyan lenne, mintha a szelek felkorbácsolnák a lángokat, úgyhogy inkább elkerülöm a társaságát. Pedig megkérdezném tőle mit érzett a feladat során. Megérdeklődném mitől ennyire feszül, hogy mit tehetnék, hogy nyugodtnak lássam. De inkább elkerülöm a bajt. A többiekkel nagyon nem beszélgetek, bár felbukkanok itt-ott a közelükben, igazából nem éreztetem a jelenlétem. Suhanok, siklok az arrancarok és szerzetesek között, mint a tavaszi szellő a fák között, egyetlen levélként egyensúlyozva, kikerülve mindannyiukat. Megérintem ami kartávolságba esik. A ruhájukat, a falakat, gerendákat. A fák leveleit, s a virágok szirmait. Jól eső érzéssel tölt el, miközben olyan impulzusok érnek, melyekre gondolni sem mertem, hogy megeshetnek velem. Kinyílik a tudatom, mint a cseresznyefa virága. Érzem a bőrömön a ruhám szövetét, a talpam alatt a fű és a járókövek simogatását, és mégis, mintha csupán a tetejükön járnék. Könnyed lépteim alatt szinte meg sem hajlanak a szálak, a fapadló sem reccsen, nem kopog, nem hajlik. Súlytalannak érzem magam, lebegve az egész világ felett.
Elsodor a lábam, s azon kapom magam, hogy kivitt a fürdő mellett ki a palotából. Ötletem sincs, hogy merre járhatok, s ettől kissé megrezzen a lelkem, mint a nyárfa levele. Eltévedtem és nem is tudom hogyan sikerült ezt megejtenem. Körbepillantok, hátha felfedezek valami ismerős alakzatot, talán a palota alakját a távolban, egy ismerősnek ható bokrocskát, de nem ragad meg semmi. Csupán a zörgő ágak hangja, a levelek közt átszűrődő fény. Jól eső érzés tölt el, ahogy az arcom melengeti, majd akaratlan mosolyra kanyarodnak az ajkaim. Lám itt vagyok a nagy ismeretlenben, és a legjobban mégsem az elkeseredett keresés köt le, hanem az a pár napsugár, mely az orcám simogatja. Leülök az egyik görbe fácska tövében, gyönge szára szeretően ölel körbe, én pedig kedves cirógatással hálálom meg neki. Feltartom a kezeim, reménykedve egy kis szellőben, mely majd hazafúj, de sokáig nem jön semmi. Itt hagyott szélanyácskám? Elveszett kislánynak érzem magam itt a fűben kuporogva. Egyetlen társam pedig az a csemete, aki csendes őrzőként tekint le rám.

Sokat időzök egyedül, várva, hogy feltámadjon a fuvallat, mely hazavisz, de álmosító az idő, én pedig lassan kezdek unatkozni. Nem tudom magam elfoglalni ebben a helyzetben. Hiába lenne annyi minden amit itt megérinthetek – míg nem jár a nyomomban a levegő süvítése, úgy érzem, mintha letették volna testem levelét a fűbe. Nagy sokára érkezik csak meg az első jel, megzörren a facsemete, meghajlanak ágai. Megjött hát akire vártam. Felderül az arcom, csókot nyomok őrzőm törzsére, majd felkap a fuvallat. De valami más is velem tart.
– Szia. – Nyújtja a kezét, egy ismeretlen lány. Ki lehet ő? Nem ismerem, mégis, valahogy bátran engedek a segítségének. A mosolya, akár az enyém de az arca és az egész lénye, annyira más. Amikor felkelek aztán meglelem a tekintetét is. Mélybarna szemei, akárha minden titkok tudója lenne, nyugalmas, türelmes. Megérintem a kezét, s akárha maga a szél érne a bőrömhöz. – Adala, igaz? Jiyu Brisa vagyok. – Mutatkozott be kedvesen, majd megemelte a kalapját. Hófehér ruhája, akár egy hajós kapitányé, a vállán aranyszín rangjelző, bal melle felett csillogó érmek díszlettek sorban, jobb oldalon a neve a ruhájára varrva. Mosolya rám vetült, szél-tépte, rövid barna haját igazgatta. Magasabb volt mint én, így ahogy felnéztem rá, csak bólintottam. – A palotába akarsz jutni? Gyere, segítek. – Nem ellenkeztem, jól esett, hogy megjelent, bár azt nem tudtam mire vélni, amikor a nevem szólított. Nem ismerem, mégis tudja ki vagyok. Érdeklődve tekintek rá, ahogy elindul előttem, a kezemet nem eresztve. Könnyedebben lépkedünk, mint amikor egyedül sétáltam, s valahogy gyorsabbnak tűnik a mozgásunk is.
– Ki vagy te? – Kérdeztem elcsukló hangon, mire hosszú mozdulatokkal megfordult, miközben a lendületét sem vesztette el.
– Én vagyok a te idegenvezetőd. – A karjaiba kerültem ahogy magához húzott. – Az idegen vezetlek az ismeretlenbe. – Rám kacsintott, s jobbjának mutatóujjával végigsimított az orrom hegyén. Ki ez a különös egyén? Mit akarhat tőlem? A nyugalmamat kiüli belőlem, megrezzen levéllelkem. Markába rohantam a kedves mosoly láttán. – Ne zaklasd fel magad kedves, drága Adala. Nem bántalak. Én ugyan nem, másnak sem nagyon engedem. – Ezzel újra ellép előlem, kedvességével az eddigi békét elűzte előlem. Nagyot nyelek, megindulunk, mint két kisgyerek. Túl sok ez nekem hirtelen, nagy ugrás ez az ismeretlen idegen. Harmóniám elveszik az érintéstől, kezének hidegétől. Nem szabad még érintenem emberi bőrt. Felzaklat a dolog, elfújnak a szelek, egyensúlyt pedig nem lelek.
Nem tudom miként érünk vissza, sem pedig azt, hogy mikor. Csak arra kapom fel a fejem, hogy sötétedik, én pedig már a fürdő mellett sétálgatok visszafele. Körbepillantok, de Brisának se híre, se hamva. Ki lehetett ez a furcsa nő? Hogy jutottam vissza a palotába, s miért nem emlékszem sem arra hogy jutottam ki, sem arra, hogyan jöttem vissza. Sokáig forgok még értetlenül, hátha feltűnik az ismeretlen, de végül a szobám magányát keresem fel inkább. A teraszon töltöm az estém felét, hátha ismét megragadhatom azt a nyugalmat, amit ezelőtt. Sokára fekszem le csupán.

Reggel aztán újra kipihenten, üdén térek magamhoz. A tegnapi zaklatottságomnak nyoma vész. Kíváncsian keresem, mintha egy kislány kémlelné a szekrényajtót, nem jött-e ki belőle valami szörny, s mikor ráeszmél, hogy tényleg egedül van, megnyugszik. Korán kezdünk a mai feladathoz. Korábban, mint a tegnapi napunk indult, de én ugyanolyan lankadatlan kíváncsisággal figyeltem magam körül mindent. Mintha mi sem történt volna tegnap, még a szél érintését is ugyanúgy megmosolyogtam, mint azelőtt. Valahol az elmém hátuljában mégis nyugtalanított valami.
Ronan kérdése ébresztett a révületemből. Nem szerettem ezt a kölyköt, de most valahogy nem zavart a jelenléte. Csak kedvesen mosolyogtam rá, majd egy kacsintás közepette a szám elé teszem a mutatóujjam. Ezt a kérdést nem válaszolom meg. Nekem nem kell semmilyen kincs, csak az itteni környezet nyugodtsága. Csak ez a pár nap béke ami leköti a tudatom. Ezt azonban nem szeretném neki elárulni. Megtartom magamnak ezeket az érzéseket. Amikor aztán megszólalnak a hangtálak, kíváncsiskodva megyek Desmond mellé. Nagyra nőtt macskaszemekkel figyelve a kezének mozgását kezdem utánozni azt a saját kezemmel. Lenyűgöz amit csinál, a szavai pedig végképp arra késztetnek, hogy megérintsem a hangtálat, és a kezében lévő ütőt. Ahogy az ujjaim odacsusszannak, nyugalommal tölt el az érintése, s az utánzó mozdulatok okán képes vagyok elkerülni azt is, hogy a kezéhez érjek. Azt most nem tudnám elviselni.
A tó partján helyezem kényelembe magam, mikor a szerzetesek felkérnek erre. Furcsa módon a tegnap és tegnapelőtt is látott, ismerős arc lép hozzám. Ez nem lehet véletlen. Három egymást követő napon keresztezik egymást az útjaink. Mikor végül elhelyezkedek a homokban, kicsivel távolabb a többiektől, egy hófehér reiishi gömböt kapok a kezeimbe. Csillogó tekintettel lesek rá, hiszen érzem, milyen tiszta, finomítatlan reiatsu áramlik ebből a kis izéből. Annyira finomnak tűnik, hogy már várom, mikor mondják, hogy megehetjük. Majd mikor megtörténik, belekezdünk a meditációba. Behunyom a szemem, s lassan szertefoszlik a nyugalmam.

Elsodor a világtalan világosság. A légzés lassan eláll, elsorvad a gondolat, mely hajtotta az akaratomat. Egyedül érzem magam a sötétben. Félelem motorja az értelem – eloszlatja reményem. Látni vágyom újra a nyugalmat, az érzést melyet a cirógató sötét eloszlat. Nem akarok itt ragadni, rettegek a hidegben, sötét lényemben, fekete véremben a hallhatatlan kéregben. Vegye el inkább testem-lelkem a valóság utolsó órája, de ne rakjon fel újra és újra emlékeim kínpadjára. Minden lassú, tompa kattanás csak egyre mélyebbre ás a világomban, az agyam hátából előre kapaszkodva. Kínzó melegséggel ölel magához az érzés. Vérzés. Húst tapogató, éhes nézés. Szívszorongató selyemszál, messzire a valóság peremén, lihegő ál-én a láthatár szélén.

Marionett, sötétbe édesgető furcsa báb, meglelve a lakomát, keresve rokonát, nyirkos csöpögő vérével oltva szomjúságát. Erejével elnyelve szomorúságát, kezével keresve a vacsorát. Szerető édességét, kedves naivitását, csillanó szemeit. Lüktető ereit. Bőr a bőrön, hús a szájban, vágy a vágyban. Valami kell a sötét, magányos valóságban. Mutasd magad gyönyörű érmem másik oldala, tükrödből előjön majd, a mai vacsora. Emlékeink között lelve újra magunkra. Hiszed még az este fényét? Mikor életed elérte a legvégét?
Keserves lassúsággal ropogtak a csontok, fogaid kereszttüzében. Reménytelen szomorúságod tükrében, mikor először érezted másnak vérét, mosva torkod, fürdetve tested, nyújtva az örök élvezeted. Emlékszel még arra kedves? Szép emlék az, el ne ereszd.


Nem akarom újra látni. Felejteni, jobbra vágyni. Üres szavak csupán mindezek, reményeket nem lelek. Még mindig akad olyasmi, mit kínzóan szeretek, mit nem eresztek soha. Juttassatok vissza oda. Oda, mikor nem féltem tőle. Kijavítom minden hibám, szerető karjaiban élve, míg világ a világ.

Csosszan a láb, hullik a kéz, nyakak köré, vállat nyomva, kínzó, évezredes nyugalomra. Emlék gyötri, testét húzza, madzagját biztos kéz már nem fogja. Erejét tompa, csosszanó hang hozza. Fülbemászó, fájdalommal ölelő. Selyemtapintású gyilkos drótként tekerődik nyakába a kar. Vajon mit akar? Menekülni hova tudnál?

Béke kell a lelkembe, de régi múltat nem eresztve, kötődik a tudat. Mutass nekem végre utat. Ne kínozd gyönge testem. Kedvem szegve elkeseredve várom már oly régóta. Mire vársz hát? Mikor jön el az óra? Testem tűzd inkább ezer karóra, csak legyen végre vége a táncnak. Az elmémbe sötét gondolatok másznak. Pillanatnyi képek, íze vérnek, húsnak hangja, a valóságot az mind megtagadja. Vagy tán éppen fordítva? Melyik az üres, keserves napsugár, mely minden reggel átjár? Az éhség gyötri gyomromat, eszem minden éjjel eltölti az iszonyat. Sötét lesz, és néma magány. Fülembe bekúszik az ármány, rémálmaim talaján küzdök magammal s a szelíden cirógató késztetés, mint fojtogató láncok, kedvesen csilingelve tartanak a penge élén. Tükörnek ezen az oldalán. De talán...

Megmozdul a test, hozzásimul a végzetes tett. Emléket idéz ez a magány, olyat, mely rég nem csillogott a világunk talaján. Hát tudod jól, mit keresel. Minek küzdesz a lehetetlennel? Akarod a csillogó, lelkedbe mardosó bársonyos cirógatást. A szerelmet, amit csak az emlékek derengése táplál. Érezd újra a gyönyörtől rothadó megváltó változást. Fessük testünk vörös színbe, pompázatos utolsó képre. Nézz a másra, látomásra, magadtól való hasonmásra. De meg ne rémülj kedveském. Eljött hát az én estém. Keserű lesz, nem tagadom. Szerelmemet fel nem adom. Egyetlen vágyam el ne ereszd, különben magadat végleg üresen leled. Engedj közel tested melegéhez, tanítok neked új szépséget. Gyere hát a kapu elé, rejtsd magad az orrod elé. Reménykedve nézz e szembe. Igaz is, jut eszembe...

Nem hisszük, mit látni vélek, kettesben lebeg egyetlen lélek. Érmének a két oldalán, tudatosság érzés hátán. Tükör nyílik kettőnk között, érintést váltva egymás között. Megmozdul a báb, ujjaim közé fonva minden karmát, s én övébe. Ez lesz hát a béke végre? Kínzón meleg öleléssel, képmás találkozik tükrének lényével. Marionett mozgása, sötét báb gyilkos karmolása. Képmás magánya, kínzó tudatossága. Emlékeink hada, kíséri a kislányt haza.

[...]
Összebújik a két alak, zordul szeretve magukat, keresve a lángokat, mely őket éri. Képmás reméli, hogy végre megleli a béke szavát. Marionett átöleli önnönmagát. Nem eresztik egymást, lüktet vérük, ereikben ott folyik saját életük...ételük. Érzik egymás gondolatát, a vágyat a másikban...odaát. Forognak a keskeny peremen, lelépve arról, szinte teljesen, keservesen szerelmes táncuk, akár a madár násztánca. Várva egymás mozdulatára. Elterülnek a semmiben, Képmás messze elmerül az ürességben, Marionett élettel telt, élvezni akarják a közös eledelt. Mozdulnak a rongybabák, selymesen szaglászva egymást, kínzón érdes, fémes vért keresve. Bőr siklik a bőrre, hús a húshoz, olyasmi, mi felvillanyoz. Ízt akarnak, testük keservesen rángatja a végtelen selyemfonál, darabosak mozdulataik, hangjuk eláll. Elkezdődik a lassan kínzó, érdesen simogató haláltánc. Násztánc mi kettejüket rángatja, feszületnek nyoma elvész az ölelésben, fájdalmukat nem érzik, élvezik. Képmás mar simogatón az áhítattal eltelt húsba, nyakra, vöröslő permetre bízva tudata. Marionettként, dróton mozgó, keserűen rémes, édes mozdulattal nyújtja nyelvét. Szomjúságát oltót remél, valami csillogót, olyat mi kell neki, üvege kérgét feltépi, eléri, kortyolja a megváltást, lába mozdul ezt várták. Forognak a nyirkos szerelemben, eszük tehetetlen, menthetetlen elméjük. Legyőzte azt kiszáradt szívük. Ujjat nyújt foglyának az egyik bábu, ajkán tapogatva, érzésekre vágyón. Egymást tépik kedves ölelésben. Ölésben, edzett mindkét test. Természetük lobban lángra, egymás vértől selymesedő fogára várva – árva hang nem jön ki torkukon, nyelvükön a vörös fürdő követhető nyomon. Érzik az ízeket, isszák az erőt. Lakmározva szeretve egymást tépik, marják társuk, minden falattal csak egyre nő a kitartásuk. Csonka értelmük, mint rongybabaként ringó termetük, megállíthatatlanul küzdi magát előre. Puha falatot keresnek, az izzó szenvedélytől elesettek, tehetetlenek. Ez ellen nem védekezhetnek. Marionett nyújtja nyelvét, keresve társán a tőle származó vöröslő testnedvét. Ízét keresi saját valójának, s a másik behódol akaratának. Szájából mint barlangból a medve, az erő átvándorol az ismeretlenbe.
[...]

Mély levegővételekkel kelek fel a homokból, ahova ültem. Mostanra azonban fekvő helyzetbe kerültem. Az arcomat könnyek mosták míg odalent voltam. Értetlenül állok a dolgok előtt. Vajon mi fog történni most? Sietve nézek körbe, s reménykedek, hogy mindenki épségben van. Órákon át öntudatlan voltam, aggodalommal tölt el, hogy ez idő alatt bármi történhetett volna. Ugyanakkor elhozza a harmóniát, hogy nem esett senkinek, semmi baja. A szerzetesem keresem a tekintetemmel, de Desmond arcát előbb lelem meg. Kell nekem ez az Espada. Olyan titkok ismerője, amiről én álmodni sem merek. Többet kell vele lennem. Talán ő lesz egyszer a legjobb barátom.

Azoknak, akik túl normálisak, hogy megértsék Adala fogalmazását::
 

______________

Tibeti túra - Page 2 Tumblr_mzczxjx8pg1r6o1dao1_1280_www.kepfeltoltes.hu_
Vissza az elejére Go down
Flavia nella Sinestesia
Espada
Espada
Flavia nella Sinestesia

Female
Aries Monkey
Hozzászólások száma : 75
Age : 75
Tartózkodási hely : Szükség szobája
Registration date : 2012. Apr. 22.
Hírnév : 13

Karakterinformáció
Rang: Tres espada
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
Tibeti túra - Page 2 Cl0te20400/30000Tibeti túra - Page 2 29y5sib  (20400/30000)

Tibeti túra - Page 2 _
TémanyitásTárgy: Re: Tibeti túra   Tibeti túra - Page 2 EmptyVas. Ápr. 27, 2014 12:36 am

Flavia Desmond-apuja válaszát meg se várta, elkönyvelte, hogy haza vihet egy kis jakot őrző-védőnek tornyukba. Hely lesz neki bőven, ebben tisztában volt, ezért nem gondolta volna, hogy espadája bármi okból is nemleges választ adhatna. Alaptalan lenne, és ha mégis nemet mondana, ebben Flavia is tisztában volt, s nem hagyja magát felültetni.
Flavia nem unatkozott, mindig is ki tudta tölteni a hosszú ráérős órákat, jelenleg körbejárta a helyet, hátha mégis meglel valamit, ami kedvére való, vagy talán idő előtt szerencsés módon rálel a kincsre, amit a szerzetesek rejtegetnek előlük! Flavia kísértetiesen sokat legyeskedet ama szerzetes körül, aki érkezésükkor fogadta, szerette volna minél jobban megismerni, ugyanis valami igencsak megragadta benne, talán a tisztaság, amit árasztott magából. Mindenesetre Flavia így fejezte ki érdeklődését, másoknál is így volt, s csak azért nem Desmond-apuja társaságát gyarapította jelenlétével, mert még egy icipicit neheztelt rá a drága értékeivel történt baleset okán. Illetve a vörös hajú csodát szem elől vesztette, pedig már nagyon vonzotta, hogy befonja a gyönyörűséges hajzuhatagát!
Flavia mikor megtalálta a gondolataiban forgó személyt, leszakadt a szerzetesről, nem követte tovább figyelmével minden tettét, cselekedetét, nem halmozta el több kíváncsi kérdéssel, melyek közül szerepelt például: „Nem akarod megsúgni Flaviának kedves, hogy merre van a kincs?[/b]” vagy mint a „[i]Flavia is megütheti a gongot?”.
De Flaviát jobban érdekelte lakonikus szobatársa, akit olvasva talált meg. Kíváncsian somfordált mellé és fejét jobbra-balra billegetve kezdte mustrálni a vörös hajú szépséget. Nem zavarta meg ténykedésében, tudta, hogy nem illik, ezért addig nem szólt hozzá, míg el nem vezette tekintetét a kötet sorairól.
- Flavia befonhatja a hajadat, kedves? *-* – kérdezte habozás nélkül, csillogó szemekkel, óvatosan megérintve a vörös hajzuhatag egy tincsét, mintha drága kincsből lenne. Flavia számára természetesen az is volt! S nemleges válasz esetén sem tágított mellőle, „az egyszer úgy is megadod magadat” – elvet követve, így most őrá ragadt rá úgy, mint egy pióca. Még ha rászóltak sem tántorított mellőle.
- Vörös hajú szép urat, hogy hívják? Flaviát nagyon érdekelné, hogy mi a nevecskéd!! *.* – Kísérelte meg kihalászni belőle, miképpen szólíthatja, hiszen mindörökké vörös hajt tartalmazó helyes megszólításokkal illetni kellemetlen lenne. Bár Flavia, személy szerint kifejezetten élvezi az ilyesfajta becézgetéseket.
Flavia az este közeledtével kezdte érezni a fáradtságot, mely el-elnyomta túlbuzgó lelkesedését. Igaz, Flavia rövid időtartamú alvás esetén is könnyedén kipihente magát, sose volt ezzel problémája, még akkor is korán kelt, mikor nem kellene, ő már csak ilyen volt. Sőt, képes akár több napon át virrasztani is. Azonban az éjszakai dallamra, mely a tücsökciripelést, szentjánosbogarak hangjátékát helyettesítette, olyan könnyedén volt képes átkelni az álmok által szőtt világba, mint még soha. Szeretett itt lenni, ahol elméje kreált képekben kalandozhatott, szíve vágya szerint.
Flavia mikor másnap felébredt nem igazán tudta behatárolni az időt. Kíváncsian hegyezte fülét, hátha hall valami mozgolódást, vizslatta szobatársát, hogy itt van-e alszik még, vagy esetleg felkelt e már. Picit meglepte, hogy az idő folyását nem tudja úgy meghatározni, mint amennyire általában képes rá. Lassan kecmergett ki az ágyból, nem érezte szükségét kapkodni, még úgy sem, hogy kifejezetten elemében volt. Teljesen fel volt töltődve, annyira, mint még soha! Flavia élt a hely adta lehetőségekkel, vett egy kellemes fürdőt, mely kifejezetten jól esett neki a pihentető alvást követően, s csatlakozott a reggeliző társasághoz. Tegnap este már nem érezte a gyomrát maró éhséget, és reggel se kívánta a sok ételt, kezdte elfogadni a szerény körülményeket és ahhoz alkalmazkodni.
- Desmond-apu, képzeld, találkoztam egy békával az álmomban, ami hegedűn játszott és operett dalt énekelt – mesélte lelkesen az espadának, kit a reggeli tea elfogyasztása közben lelt meg. - Desmond-apu is ott volt benne. Desmond-apu, te vezetted a tücsök kórust, kék frakkban, és ha nem tetszett valami, megölted a kar egy tagját ^_^ – folytatta úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb témája a reggeli étkezés mellett. - Flavia szerint olyan voltál, mint a Szívkirálynő a mesében. Bár, Desmond-apu, szerintem tényleg te vagy a Szívkirálynő, hasonlítasz rá! ^-^
Hozzáértően bólogat, ahogy jobban szemügyre veszi és valahogy azt a következtetést vonta le, hogy Desmond-apuja hasonlít a meseregényben szereplő könyörtelen nőszemélyre. Bár talán álmával hozható ez összefüggésbe, mely miatt ezt következtette le.
Mindezt követően újból a vörös hajú szépséget környékezte meg, ha esetleg minap nem aratott sikereket próbálkozása hajbefonás ügyében most is megpróbálkozik vele, talán változott az elhatározása. Mindenesetre Flavia, ha sikerrel jár, ha nem, egészen délutánig a csodás hajú társaságában legyeskedik.
- Szép hajú, miért szeret olvasni? Flavia is szereti a könyveket! Flaviának van egy egész könyvtára, de még nem olvasott mindent végig – újságolja el. - Most hova megyünk, Szép hajú? Oda, ahol gyülekezünk? Szerinted mit fogunk csinálni? Flavia mesélte már, hogy szerepelt Szép hajú az álmában? Flavia elmesélje? *-* – fecsegett szüntelenül, míg meg nem érkeztek a kiindulópontig.
Flavia természetesen nem feledkezett meg azt sem megosztani vele, hogy milyen anyagból készült ruhában hajlandó egyedül aludni, hogy nem szereti a csipkét és a műszálas ruhaneműket, s inkább a pamutot preferálja. A terembe megérkezvén pedig nem habozik tetszését kifejezni szép hajúnak a gonggal kapcsolatban, hogy majd neki is lesz ilyen otthon, mert természetesen nem feledkezik meg gyűjteményét gyarapítani egy ilyen nagyszerű dologgal. *.*
Flavia lelkesen fogadta a sétát, egészen addig, amíg útjuk nem arra az ösvényre vezetett, amelyen érkeztek, s amely szélén egy kráter helyezkedett el, pontosan ott, ahol valaha legnagyobb kincseitől vált meg. T_T Egészen eddig kísérelte meg mulattatni szép hajút. Beszélt neki számtalan dologról, a Reneszánsz kor nagy alkotóiról, a Barokk stílusról, a múzeumról, ahova szívesen ellátogat Mesteréhez és otthon, Las Nochesben, a tornyukban lévő dzsakuzziról, melyet feltétlenül ki kell próbálnia új kedveltjének. Flavia ragaszkodott hozzá! Mindazonáltal a látottak elborzasztották, ahogy elképzelte drága értékei milyen csúf véget kellet megélniük. Szája egyszeriben lefelé kunkorodott, villámokat és egyéb hegyes végű dolgokat szórva tekintetével Desmond-apuja hátába, ahogy elöntötte a negatív hangulat. Ezen még egy jak se segít, Flavia a régi kincseit akarja!
Flavia szemében a világ elszürkült, s mikor Desmond-apuja megfordult esetleg, hogy lássa, ki kísérletezik szemeivel véget vetni életének, konokul karolt bele szép hajú karjába. Fölényeskedően kihúzva magát, s kiöltve nyelvét az espadára, azt üzenve ezáltal: „Flavia most nem szeret, egy egész csorda jakot kérek~akarok!
Flavia lelke ezt követően megenyhült, bár még mindig neheztelt Desmond-apujára, s rémtettét nem habozik majd a közeljövőben megosztani Ivela-anéjával sem. Végezetül némi figyelmet fordít a hely szépségére is, továbbra is levakarhatatlanul csimpaszkodva új vörös hajú kincsébe.
Mikor megérkeztek célállomásukhoz, Flavia csillogó szemekkel gyönyörködött az eléjük táruló tó látványán. A forrás tiszta vizű felszíne csak úgy hívogatta magához, alig-alig tudta elnyomni az ellenállhatatlan késztetést, hogy most rögtön, ruhástul megmártózzon benne. A szerzetes szavaira csak lassacskán reagál, miután sikerül elszakítania figyelmét a tó tükréről, s csak ekkor döbbent rá mennyi mindent nem ért az elmondottakból, amiért lemaradt a feléről. Mindenesetre nem zavartatta magát, Flavia úgy gondolta, biztosan tudja majd követni a dolgokat, bár szánta-bánta, hogy nem figyelt eléggé a számára roppantul érdekes szerzetesre.
Flavia már csupán a gondolatra, hogy estig itt lesznek a tó mellett hatalmas jókedvvel öntötte el, szemében a színek kezdtek visszatérni a világba.
Flavia figyelmét igazán felkeltette ezt követően Desmond-apuja bemutatója, s bár neheztelt rá, a hangtál roppantul érdekessé vált a szemében. Elengedte vörös hajú társaságát és közelebb somfordált az espadához és az esetleg köré gyűlt csoporthoz, hogy maga is csatlakozzon közéjük és szemügyre vehesse a hangtál működését. Flavia pár perces csodálattal teli elidőzését követően el is határozta, hogy ő igenis felszabadít pár ilyen hangtálat és gyarapítja velük gyűjteményét! *-*
Flavia a szerzetesek kérésére elhelyezkedik, s rendkívül különleges helyet választ ki a szent cél érdekében. Egy fa stabilabb ágára esett döntése, amely a tó felett húzódik el. Könnyedén mászott fel a vaskos törzsű növényre, amelynél térdhajlatával „kapaszkodva” csimpaszkodott fejjel-lefelé. Bár az említett növény fenyő volt, ami Tibetre jellemző, régebben mikor sűrűn meditált is ehhez hasonló tűlevelű fák biztosítottak lehetőséget az ilyen műveleteire. Leginkább az tetszett Flaviának, hogy a tó felett csimpaszkodik, és ha picit nyújtózkodik kezével, eléri akár a víz felszínét is, melyet, ha megérint gyűrűs fodrozódásba kezd, mely lassan ér véget. Ha esetleg elleneznék ötletét Flavia nem rest megosztani velük, hogy ő mindig így csinálja. Több vér jut az agyába ezáltal és ő nem holmi ember, hogy ilyesmibe belehaljon, neki így jobban megy a koncentrálás, ez van. ^_^
Flavia is mikor kézbe kap egyet az ínycsiklandozó tiszta energiájú reishi gömbből először nagyot szippantott a levegőbe, kiélvezett minden pillanatot, s mikor megkóstolta teljesen feltöltődött, olyan volt számára, mintha a szerzetesbe mártotta volna bele fogait, kit hasonlóan tiszta energia vesz körül. Flavia oldalát fúrta a kíváncsiság, hogy vajon a szerzetesek honnan szereznek ilyen patyolat tiszta dolgokat, azonban teli hassal nem volt kedve gondolkodni, sem beszélni, sőt kezdett úrrá lenni rajta a fáradság, még utoljára megérintette a víz felszínét, hogy annak fodrozódását nézve lassan lehunyja szemeit és mély álomba szenderedjen. A hirtelen érkezett álom miértjén sem elmélkedve, csak hagyta ellazulni magát, ami a meditációhoz szükséges…

Like a Star @ heaven Like a Star @ heaven Like a Star @ heaven
A víz gyűrűi lassú keringőt írnak le. A kép egyre tisztul előttem, a homály foltjai eltűnnek. Ébredezek, egy álomtalan világból. A tükör felszínén egy alakot pillantok meg. Egy alakot, kit évtizedek óta nem láttam. Magában hordozza az eleganciát, a bölcsességet, tiszteltett követel magának, már-már sóvárog azért, hogy csodálják. Én meg is teszem, gyönyörködöm benne, hiszen olyan szép, mint régen volt, semmit sem változott.
- Mit keresel, Flavia? – nyitja szóra a száját tükörben látszódó alak. Nem a tükörképem volt, nekem nincs olyanom. Ez a világ olyan, mintha nem is léteznék itt, még a hűséges árnyékom sem követi lépéseimet.
Tekintetemet a tükör felszínén lebegő személyre vezetem. Azt hittem én magam leszek az. De nem így volt, bár talán egy bizonyos szinten mégis én vagyok.
- Shui-mester? – szólítom meg kérdezőmet. Eleinte homlokomat ráncolom felbukkanásán, azon morfondírozva, hogy vajon mit keres itt? Hogy lehetséges ez?
- Te kerestél fel engem, Flavia. Én csak megkérdeztem, hogy miért? – hunyja le szemeit, megválaszolva fel nem tett kérdéseimet. Ő értett ehhez, mint mindig, a gondolatok megértése részéről egy varázslat volt, mágia, amit én nem tudtam megérteni.
Óvatosan ereszkedek le a fa ágáról, a tiszta tükrű vízben csobbanva. Arra számítottam, hogy én is meg tudok állni a felszínén, akárcsak egykori mesterem. De én nem vagyok képes rá, miért nem? Nem vagyok hozzá elég elegáns, elég bölcs? Tekintetemet a mester vörös szemeibe fúrom, mintha csak onnan szeretném kiolvasni a megfelelő választ.
- Megkérdezem újból: Mit keresel, Flavia?
- Flavia… mit keres? – ismételtem el szaggatottan a kérdést. Tekintetemmel semmit mondóan néztem körül, ugyan ott vagyok, ahol elindultam, csupán a többiek nincsenek itt. Az éj titokzatos leple alatt, a tiszta vizű vízben térdelve, a csendes természet ölében. Itt minden szép, minden nyugodt, mégis üres. Hiányzik valami. A válasz ott ül a nyelvemen, mégsem akarom kimondani. Tudom, hogy nincs itt, nincs meg, mégsem akarom elmondani. Mit keresek, mi hiányzik, mire van szükségem? Miért nem azt kérdezi inkább, hogy miért vagyok itt, itt, ahol nincs semmi helyem? Mi okból tűri, hogy itt legyek? Miért nem haragszik rám, miért fogadja el jelenlétemet?
- Felelj, Flavia – sürgetett. - Mit keresel? – izgatottan várta feleletemet. A víz tükrét néztem, melyet felváltott számtalan kincs, amit valaha kezemben foghattam, amik otthon vártak, amiket elvesztettem, itt voltak azok is, akikhez kötődöm, Ivela-ane, Desmond-apu, Roncsi-oto, Elcsi… mindenki. Sziluettjük egy pillanatra megjelent, s el is illant szemeim elől. Mégis hiányzott valami mindebből, egyetlen egy dolog. El kellene mondanom? Ha kimondom, az segít?
- Önmagamat keresem – feleltem. Én nem létezek, én nem akarok létezni, más akarok lenni, egy felsőbbrendű lény, s a saját részeimet csak másokban találhatom meg. Ez így van rendjén, keresem saját magamat, míg meg nem találom. De vajon elég erős leszek ahhoz, hogy szembesüljek elvesztett részemmel, amikor eljön az ideje?
A mesterre nézek, alakja elmosódott, talán mosolygott.
- De te is tudod, te nem vagy elég, benned nincs meg, ami kell – tettem hozzá, majd kényszerítettem magamat arra, hogy kinyissam a szememet. Kiszakadjak az álomvilágból, amit nem szeretek. Nem szeretem az ürességet, annak érzését, hogy hiányzik valami, hogy ezt a valamit keresnem kell…
Like a Star @ heaven Like a Star @ heaven Like a Star @ heaven

Flavia kinyitotta szemeit, lassan mozogva húzta fel magát a fa ágára, s nézett körül, mindenki itt volt, akit hátrahagyott. Az ég sötétebb volt, csillagok ragyogtak felettük. Flavia tekintete elidőzött a természet csodáján. Gondolatban kinyújtotta kezeit, mintha csak le szeretne szedni egyet a tiszta, csillogó ékkövek közül egyet, de túl távoli, túl messzi volt. Már tudja, hogy mit keres, eddig csupán rejtegette… de vajon az is ilyen messze van, mire saját magát is megleli?

Spoiler:
 


______________

Zanjutsu: 11 pont Hakuda: 11 pont Hollow k.: 13 pont Sonido: 11 pont Resurrección: 11 pont Tibeti túra - Page 2 Flavialair
RÉGI PONTOZÁS:
 
Vissza az elejére Go down
Ichimaru Gin
Globális moderátor
Globális moderátor
Ichimaru Gin

Male
Libra Dog
Hozzászólások száma : 156
Age : 25
Tartózkodási hely : .^v^.=.~
Registration date : 2011. Jul. 11.
Hírnév : 13

Tibeti túra - Page 2 _
TémanyitásTárgy: Re: Tibeti túra   Tibeti túra - Page 2 EmptyHétf. Aug. 04, 2014 12:31 am

Üdvözletem ^ v ^

A játékot lezárom. A jutalom kiemelkedő teljesítményért, a kerek, szépen megalkotott, hosszú, tartalmas postokért, kreatív megoldásokért mindenkinek 3000 LP és 3500 ryou.
Hernando Rivera sajnos az utolsó körből kimaradtál, így a te jutalmad csak 2000 LP és 2500 ryou.
További jó játékot!

______________

♪ ♫ ♪ ♫ ♪ ♫ ♪ ♫ ♪ ♫ キツネ 歌 の 市丸 ギン ♪ ♫ ♪ ♫ ♪ ♫ ♪ ♫ ♪ ♫
Tibeti túra - Page 2 24xnpcj
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom




Tibeti túra - Page 2 _
TémanyitásTárgy: Re: Tibeti túra   Tibeti túra - Page 2 Empty

Vissza az elejére Go down
 

Tibeti túra

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-=Bleach Szerepjáték=- :: Egyéb helyszínek :: Karakurán kívüli világ :: Küldetések-