Tanarotte de Silfo

Tárgy: Tanarotte de Silfo Hétf. Jan. 14, 2013 12:49 pm

Espada Pályázat

Engedély: Van
szám: 9
Halál apsektus: Kapzsiság

Mióta Räv-sama befogadott jó sorom volt. Nem kellett tartanom tőle, hogy minden sarkon hátba támadnak, így elég volt csak a páros számúakra figyelni. Kedvem szerint járkálhattam le az emberek világába, s kötelezettségeim sem voltak vészesek. Vígan éltem, vagyis arrancodtam a napjaimat, mikor magához hívatott espada-samam. Takaros kis ruhát szedtem magamra, ám nem akartam megvárakoztatni, így mással nem is törődtem. Mivel tudtam, hogy allergiás arra, ha képekből kell olvasnia már elő is készítettem egy virágot, mire odaértem. Kettő koppintással jeleztem, hogy megérkeztem. Kicsit aggódtam, mert néhány órával ezelőtt eléggé haragosan ment a gyűlésre. Kifelé menet mondjuk nem láttam. Bent kellemes meglepetés fogadott. Räv-sama egész jó kedvében volt. A virággal jó nagy lendülettel érkeztem be, hogy szétszóródhasson a pollen. Sikert jelző mentális kapcsolattal meg is szabadultam tőle. Nagyon sok hasznát nem vettem, mivel végig csak bólogattam, ahogy ismertette velem Seth-san számomra szóló küldetését. Ami nem volt kevesebb, mint betörni Seireitei-be a Shinigamikhoz, és információkat szerezni. Más arrancart nem tudtam elképzelni, ahogy megteszi ezt, de nekem úgy tűnik vetekednem kell a lehetetlennel.
- Értettem, Räv-sama. A legjobbat fogom nyújtani, hogy növeljem hírnevét espada-samámnak.
Aztán elbocsájtást kaptam, mélyen meghajoltam, s távoztam. Határidőt ugyan nem kaptam a feladatra, de a szobámba érve fel-alá repkedtem, és csak fogtam a fejemet, hogy mégis mihez kezdjek. Még ha be is jutok valami csoda folytán, mindig ott lesz az a veszély, hogyha idő előtt bukok le, nem biztos, hogy a negación elég lesz menekülésnek. Rengeteg kapitány, és hadnagy, valamint több tíz tucat tiszt, a csőcselékről nem is beszélve. Abszolúte kétségbeesés hatására elkezdtem felforgatni a lakásomat, hátha találok valami használhatót, vagy eszembe jut valamiről egy terv. Ruhák telítették meg a levegőt, ahogy egymás után dobáltam őket erre-arra-amarra. Aztán jött a tükör is, ami szerencsémre kiruházott talajra érkezett, így túlélte a földet érést. Jöttek a veszélyesebb holmik, a fiókok, s minden, ami épp bennük volt.
Papírok, íróeszközök, csecsebecsék, kardíszek, amik elrejtik a lélekenergiát, édességek, bizonyítékok zsarolásokhooóóo aztamindenségitneki! Megvan a megoldás, ha el tudom rejteni teljesen a lélekenergiámat, akkor már csak egy bejutási mód kell, és helyben vagyok! Aztán szépen óvatosan körberepkedem a terepet, megszerzem, ami kell, és már ott sem vagyok.
Próbaképp felvettem őket, s a nap hátralévő részében teszteltem, hogy mik a határai az alkardíszek erejének. Natalie-sama tökéletes munkát végzett ezzel a művével, ugyan apróbb dolgokat leszámítva semmire sem vagyok képes az elrejtés megtörése nélkül, ám mégis tökéletesen meg fog felelni a feladatra. Az este már a betörési terveimmel álmodtam, s másnap délelőtt a tökéletes megjelenésemmel törődtem. Mégis csak adni kell egy ilyen eseményre. A délután pedig fogtam felszereltem magamra az első espada számomra készített remekművét, s egyenest az emberek világába mentem, méghozzá az egyik legjobban ellenőrzött területre. Karakura város szélén jöttem ki a garragantámból, s elővettem a sípom, amivel lidérceket tudok hívni. Nem kívánkoztam nagy balhét csapni, mielőtt bejutok, így gyengébbeket hívtam. Eleinte semmi, aztán ahogy elkezdtem volna akcióba lendülni a kis kedvenceim már érkeztek is a halálistenek. Hárman voltak és egyik sem tűnt annak a túl gyengének. Ez kicsit problémás volt, bár talán annyi hasznom származhat belőle, hogy kevésbé ellenőrzik őket. Egy szőke Shinigami Ruhája alatt rejtőztem el. A jelvénye alapján a hatodik osztag tagja. Még mekkora mázli, hogy ezek még mindig ezt a divatjamúlt ruhát viselik, és a hatalmas tág lábszár részben gyakorlatilag elférek. Eleinte jó ötletnek tűnt, aztán egyre kezdtem fáradni. Sokkalta nehezebb volt úgy koordinálni minden egyes mozdulatomat, hogy ne keltsek feltűnést. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha tudok használni egy aprócska lidérctechnikát. Láthatatlanul a kutyát se érdekelném, főleg, ha a lélekenergiám el van rejtve. Egy évet öregedtem, mire átértünk azon az átkozott alagúton, amit használnak. Ám nem értek véget még megpróbáltatásaim. Elkezdtek folyni a könnyeim. Nem mintha meg lennék ijedve, vagy meghatódtam volna, de az átkozott lába beizzadt, s csípte a szemem. Arról nem is beszélve, hogy mennyi idiótaságot hordtak ezek össze az út alatt, s még mindig csak dumálnak, hogy a cero-m sütné ropogósra őket. Röpke fertály óra múltán a szövegelésük végre hasznossá vált. Kiderült, hogy most értünk be az osztag területére. Ezek szerint már csak egy alkalmas búvóhelyet kell találnom az estig, míg nekiállhatok aktívkodni. Óvatosan kilesek a fedezékemből, s ekkor eltüsszentem magamat. Mindhárom idióta egyszerre kívánt jobbulást a másiknak, s ezt kihasználva gyors megléptem, mielőtt leesett volna nekik a dolog. Kicsit lihegve álltam meg egy virágos kert-szerűségben. Tökéletes és otthonos búvóhely. Be is fészkeltem magamat , s álomra hajtottam a fejemet, hogy majd az este bírjak koncentrálni a feladatomra. Egyszerűen hihetetlen milyen gyilkolási vágyat éreztem az öt percenként elhaladó zajongó shinik miatt. Kénytelen voltam odébb ninjazni, hogy pihenni tudjak, ekkora felfordulásban úgy sem tudnék mit kezdeni. Nem mellesleg aggasztanak a nagy lélekerejű emberkék. Késő este ébredtem meg, s nagy örömmel nyugtáztam, hogy mind a lélekerő, mind a zaj és nyüzsgés alább hagyott. Eleinte gondban éreztem magam a nagy terület miatt, és nehezen igazodtam ki a helyen. El is tévedtem kétszer, hihetetlen minek bonyolítják meg ennyire a szobákat. Mit képzelnek magukról, hogy kémkedjek így? Már nyitottam volna be, mikor látom, hogy magától indul lefelé a kilincs. Rémülten húztam felfelé. Nem éreztem különösebb erőt bentről, nem is figyeltem annyira, azt hittem egy kapitányt csak megérzek. Az ajtókeret tetejére álltam, s megkapaszkodtam. A kilépő egyén szemre vétele után inkább lettem dühös. Megijedtem néhány kis senkitől, ráadás a beszédből kiderült, hogy csak elmaradt jelentést hoztak be. Már majdnem csattant, akkora facepalm-ot nyomtam. Majd egy trükkös fordulattal rukkoltam elő. Előredőltem, a lábaimmal akkor löktem el magam, mikor már elhagytam a vízszintes helyzetet, s néhány gyors szárnycsapással már bent is voltam. Megdörzsöltem a kezeimet, hogy milyen ördögien sikerült bejutnom, mikor felkapom a fejem egy apró hangra. Kulcs fordulás és zár kattanás. A szemetek, hát nem bezártak? Mivel már úgy is mindegy volt, inkább nem is törődtem vele, majd valahogy megszököm, miután végeztem. A kis füzetecskémet letettem az asztalra, és megnövesztettem. Így mégiscsak több fér el egy lapon. Elkezdtem átnézni az iratokat, s amit érdekesnek találtam, vagy hasznos infót reméltem belőle odavittem az asztalra, s átlapozgattam kijegyzetelve belőle, ami kellett nekem. Dolgom végeztével szépen visszarakok mindent a helyére, egyelőre nem kellene lebuknom. Körülnézek, hogy mégis miféle módon tudnék kijutni ebből a kalitkából, s ekkor megpillantom az ablakot. Nem is értem miért aggódtam, miután kireppentem megpróbálom valamennyire behúzni magam után. Jöhet a következő, nyihihihi. Mivel arról halvány lila gőzöm sem volt merre tovább, ezért random elindultam, hogy megtaláljam következő áldozati helyemet. Ez pedig, ha jól látom a negyedik osztag. Óvatosan merészkedek be, mert még érzek bentről lélekenergiát, bár haloványak, de jó sok van. Ahogy beérek még mindig nem látok senkit sem, két alvó egyénen kívül. Mondhatom szép kis védelem van, bezzeg ilyen sosem fordulhatna elő espada-samám tornyában. Ahogy kutakodom jobbra-balra rájövök, hogy ez egy amolyan gyengélkedő lehet. Elöntenek a jobbnál jobb gondolatok, s már keresem is az összekeverhető felszereléseket, és gyógyszereket. Ám ezek majdhogynem teljes hiánykészletben vannak, elég vacakul mehet nekik. Jobb híján a betegeket tologatom át egyik helyről a másikra, közben egy-két névtáblát lecserélek. Tök jól elvagyok, mikor is megérkezem a kapitányi szobához. Üresnek tűnik, ezért belopózom. Ismét egy mázlis siker, könnyedén elvégzem a munkámat, s már kifelé tartok mikor eszembe jut valami. Annak a két lazsálónak meg kellene köszönnöm a feladatom megkönnyítését. Fogok egy poharat, s vízzel töltöm meg. Oda reppenek hozzájuk, s az egyik lába közé öntöm óvatosan, nehogy felébresszem. Természetesen a másikat sem hagyhatom ki a jóból. Kuncogva hagyom el az ellenséges területet, majd ismételten útra kelek. Sajnos nem sikerült olyan jól, mint ahogy terveztem. Még a tizenkettedik osztagot találtam meg, de inkább kihagytam. Semmi kedvem nem volt elpatkolni, vagy félmunkát végezve elmenekülni. Ez a hely pediglen kemény diónak tűnt. A reggel a városban kóborolva ért el engem. Ugyan tudtam, hogy nappal nincs esélyem betörni osztagokhoz, mégis jó ötletnek tartottam a városban figyelni, és esetlegesen picit játszani. A nap folyamán valami édességboltban kevertem össze az árukat, meg a Zara micsoda kocsmába tértem be. Tele volt izomagyúakkal. A tökéletes játszótér. Beosontam a raktárba, s nekiláttam szabotázs hadműveletemnek. A címkéket összekevertem, vizes flaskára ráraktam a szaké-t, a szakésra pedig egy másikat, s annak helyére a vizeset, majd magamhoz vettem egy kis vajat. Aztán jöhetett az aktív támadás. Óvatosan rejtekből rejtekbe lépve közlekedtem. Megdézsmáltam az emberkék ételeit, s a tetőpont az volt, mikor elkezdtem kiborítani egy-két ember italát. Egyből kezdődtek a felszólalások, és viták. Valami csodálatos volt nézni, ahogy egymásnak esnek az emberek, de aztán valami megragadta a figyelmem. Egy nő kifelé sétált a kocsmából, elég érdekes útvonalon. Egyenest előre a bejárat felé, nem érdekelte, hogy útközben rálépett valakire, aki már eszméletlenül feküdt. Nem elég, hogy nyugodt volt és nem törődöm volt, még lenéző, vagy becsmérlő is volt a tekinetete a társaival szemben. Ráadás még az egyik átcímkézett „szaké” is nála volt. Hihi, ezt ki kell kutatni. A gyilkos lándzsákat (evőpálcikák) kerülgetve igyekeztem elhagyni a kibontakozó csatateret. Tisztes távolságból követtem az illetőt, aki nagy szerencsémre elvezetett az egyik osztaghoz, ahol még nem jártam. Ez nem volt már, mint a tizenegyedik. Itt egy gyakorlóterem szerűségbe érkeztünk meg, ahol egy csávó várt. Úgy tűnik harcolni fognak. Kinyitottam a füzetem, s apró papírdarabokat téptem belőle, melyeket elkezdtem tölténnyé alakítani. Ezután szétszereltem a tollamat, s betáraztam a csövet. Mikor a küzdelem kezdődött megindítottam én is a támadásomat, s egyenesen a csaj szeme közé küldtem a golyót. Még szép, hogy alaposan meglepte, s ennek köszönhetően máris hátrányba kényszerült. Egy ütés, kettő, három. Még mindig tartja magát, sőt kezdi visszahozni a hátrányát. A megfelelő pillanatban újabb lövet hagyta el hazáját, s egyenesen az ellenség homlokát kapta el. Már csak a poénos „Bumm HEADSHOT” hang hiányzott, amit az egyik játékteremben is hallottam, mielőtt kiürítettem. Nem érhet véget itt a móka! Még pár lövést megeresztek jól megfontolt alkalmakkor, s ellehetetlenítettem a harcot. A srác rövid úton megnyerte a meccset, s már nyúlt is a piáért. Jó nagyot lehúzott belőle, majd elkerekedett szemmel elhajította, s köpködni kezdett, meg valami olyat ismételgetett, hogy „ez víz- ez víz, megmérgeztél!” Majd pár becsmérlő szó és szitkozódás közepette meglépett. Ekkor jött el az én időm. Volt egy apró tárolóhelység, s épp nyitva volt az ajtaja is. Jó erősen nekirugaszkodtam, és amilyen erősen csak tudtam meglöktem, majd fedezékbe vonultam. Az ajtó jól hallható hangon csapódott. Ayameko Rögtön a „tettes” után szaladt, hogy elkapja. Ám balszerencséjére csak a zárban elforduló kulcs hangját kapta. Ezek után már csak a végső simítás maradt hátra. A magamhoz vett vajnak most úgy tűnik hasznát vehetem. Bár nem akartam ilyen hamar ellőni. Jól besíkosítom az ajtó előtti részt, majd valami alkalmas eszközzel felírom a plafonra a következőt „Tanarotte : Ayameko”, alája pedig „4 : 0”. Így mikor kiront majd a fogságból hanyatt fog vágódni, és megkapja az üzenetem. Büszkén kitolom a mellkasom elnézve remekművem, majd elindulok felkutatni a Kapitányi irodát. Nincs szerencsém, mert nem tudok a közelébe jutni, így meg kell várnom, míg beesteledik. Addig legalább pihenek egy picit. Egy jó kis rejtekhelyen szépen bealudtam, miközben a következő lépésen járt a fejem. Már majdnem este volt, mikor felébredtem. Örömmel nyugtáztam, hogy az alkardíszem ereje még kitart. Problémás lett volna, ha félbe kell hagynom a küldetést. Szemből még mindig megközelíthetetlen volt a szoba, ezért meg kellett néznem, hogy az ablakon be-e tudok jutni. Minő balszerencse, hogy nem. Aljas cselhez kell folyamodnom, hogy az ajtó előtt lebzselőket kivonhassam a forgalomból. Egy A/4-es lapot szerzek füzetemből, s jó nagy betűkkel ráírom: „Ingyen szaké a portán!” Egy óvatlan pillanatban mikor oldalra néznek a dobott kavicsnak hála ki egy papírrepülő formájában az egyik csóka fejének küldöm a lapot. A tető biztonságos takarásából hallgatózom, hogy mikor mennek végre el. Amint megtörtént azonnal akcióba lépek, hisz nem sok időm van, míg rájönnek, hogy átverés. Beszabadulva a szobába átnézem az iratokat, de a nagy része, csak a harcról és a harcról, valamint majdnem kifelejtettem a harcról szól. Mivel nem túl sok információt találtam elkezdem felkutatni a szobát, hátha van valami, ami hasznomra válhat. A fiókban találok karamellát. Megkordul a gyomrom, s nagy szemekkel nézek rá. Nem személyes harag, csak létszükség... Lecsapok rá, s felfalom az összeset. Nagy levegő, kifújás. Aztán az üres papíron hagyok egy aprócska nevet: Tanarotte. Mivel agresszív támadásba mentem át, így ideje megkeresni azt a shinigamit, akivel egyszer megküzdöttem, és olyan nehéz időt adott nekem, mint addig kevesen. Keresés közben benéztem több osztaghoz is, hogy átnézzem a papírjaikat. A tizedik osztagnál járva megszállt az ihlet, s mindenfelé magvakat hagytam. Ennél több sajnos azonnali lebukással járt volna. Aztán lassan rámköszönt a hajnal, s egyre világosabb és élénkebb lett a város. Bár ez nem akadályozott meg abban, hogy úgy járjam, mint a mesében Jancsi vagy kicsoda. Folyamatosan szórtam szét a magvakat, s jártam be a helyeket, amik még hátravoltak. Beesteledett, mire megtaláltam, akit kerestem, de meglehetősen peches voltam. Az első osztagba ment be az imént. Ide pedig nem teszem be a lábam a kelleténél jobban. Roppant baljós egy hely, olyan egyhangú is. Ekkor ugrott be a tökéletes megoldás. A nap hátralévő részét festék beszerzésével töltöttem, majd a srác biztonságos távolból figyelésével. Nem sokat tudtam meg róla, de a lényeget igen. Shinichi a neve. Az újabb akciómmal várnom kellett késő estig, hisz elég látványos lesz majd nappal. Ám ekkor belelendültem a nagy művembe. Az épületre egy hatalmas szívet rajzoltam, s bele: „Shinichi <3 Tanarotte”. Biztos imádni fogja. Már pirkadt, mire végeztem. Olyan gyorsan tűntem a helyszínről, ahogy csak tehettem. Hiába akartam látni az arcát, ahogy megpillantja majd a régi tetkóját a falon, amit kapott tőlem anno. Kicsit meg kellett pihennem az utolsó nagy finálé előtt, de még a délelőtt neki akartam állni. Mostanra majdhogynem túl sok információt hagytam ittlétemről. A pihenés után ledobom magamról az álcát és bevetem az erőmet. A tizedik osztagban hagyott magvakból mini-fa-Tanarotték lesznek, s elkezdenek vandálkodni. Szétszórják a papírokat, átültetik a virágokat, megtámadják a shinigamikat. A városban lévő előkészületeket is azonnal felhasználom. Igazi botanikai kiállításban van része mindenkinek, aki a közelben van. Aztán gyakorlatilag egy erdőt növesztek szép lassan magam alá. Fentről pedig, hogy ne unatkozzanak lézer(cero) show-al szórakoztatom a népet. Egy szép hosszú rombolás, majd egy vízszintesen a tetejére. Vagyis a nevem kezdőbetűje „T”. Hirtelen veszélyesen nagy lélekerőket vélek felfedezni roppant közel. Mivel ez így nem poén jobbnak látom tovább állni. Amiért jöttem elvégeztem, sőt ezekkel a szórakozásokkal többet is. Szuvenírként még azért megeszek egy menekülni próbáló shinigamit. Majd néhány kézmozdulattal megidézem a negación nevezetű technikát, amivel kimenekülök. Természetesen távozás közben hatalmas vigyorral integetek a sok bosszús képnek. Hazatértem után, amilyen gyorsan csak tudok, kirombolok a menosok erdejéből. Sosem szerettem ezt a helyet, és nem is fogom. Az első utam Räv-sama-hoz vezet, hogy jelentést tegyek. Ő vezet el Seth-sanhoz, aki a jelentésem és a gyűjtött információk átvétele után megjutalmaz egy számomra meglepő módon. Kinevezett a 9. espada-nak. Eleinte csak pislogtam, hogy most mi is van, de aztán nem jött a várt "vicceltem". Ekkor mély meghajlás és a telepata kommunikációm segítségével fejeztem ki érzelmeimet.
-Hálásan köszönöm nagylelkűségét Seth-sama. Igyekszem megfelelni az elvárásainak, s minél hatalmasabbá válni, hogy érdemes maradjak pozíciómra.
Miután kiértünk a teremből nekiugrottam egykori espada-sama nyakának, s átöleltem.
-Nagyon szépen köszönöm, amit eddig tett értem, nem fogom elfelejteni, mindig hálás maradok. Remélem a későbbiekben jól együtt tudunk majd működni Räv-san.
Ezután elviharzok a szobámba összepakolni, hogy aztán belakhassam újdonsült rangom által kapott espadai lakásomat.

Tárgy: Re: Tanarotte de Silfo Kedd Jan. 15, 2013 6:07 am

Üdv!

Egy icipici tagolás nem ártott volna az írásnak (értsd: bekezdések), mert nagyon egybefolyik a sok szöveg, de ettől eltekintve nem találtam kifogást a pályázatodban, kicsi troll tündér, így ELFOGADOM.

Összesen 15 ponttal gazdagodtál, amit eloszthatsz a képzettségeid között. Gratulálok, noveno espada!

Tárgy: Re: Tanarotte de Silfo Kedd Jan. 15, 2013 1:10 pm

Eredeti:

Spoiler:

ÚJ:
Neve: forestal espíritu / erdő szellem
Parancsa: sasage (捧げる ) / bendice /szenteld meg
Resurrección (átírt):

Spoiler:

Támadások:
Változatlan:

Spoiler:

Lecserélt:

Spoiler:

Tárgy: Re: Tanarotte de Silfo Szomb. Feb. 09, 2013 11:13 pm

Üdvözlet!
A változtatásokat ELFOGADOM, használhatod az új Resurecciónodat és képességeit! Wink