~ Régen látott ismerős ~

Éppen egyik oldalamról a másikra fordultam át álmomban, mikor a bal karomra erősített szerkezet működésbe lépett, majd enyhe fényjátékkal ébresztgetni kezdett. Egy öt perc elteltével sikerült annyira összeszednem magamat, hogy fel tudjak kelni.
- Jó reggelt, Emily. - köszöntem a karomon levő szerkezetnek és egy jót nyújtózkodtam. Az órára nézve, melyen az ötös szám és két nullás volt, röpke másodperctöredékek alatt állítottam össze a reggeli programomat.
Végighúzva az egyik ujjamat Emily oldalán értem el, hogy le tudjam venni onnan. Ritkán szoktam ilyesmit csinálni, hogy életem egyik legfontosabb éltető elemét nem az őt megillető helyen hordom. Ez a ritka alkalom pedig általában a fürdéshez kapcsolódik. Nem mintha nem lenne megfelelően védve a szerkezet mindenféle, ránézve káros, hatástól. Viszont ez egyfajta rituálé. Mondhatni ezen alkalmakkor valóban teljesen egyedül vagyok mindig. Végül a tisztálkodáshoz szükséges felszereléseket megragadva léptem be a fürdőszobába.
Rövid időn belül már a zuhanyzóban voltam. Finoman nekidőltem a hideg csempének és kezeimet magam mellett lógatva hagytam, hogy a meleg vízcseppek kedvükre folydogálgassanak a testemen arra, amerre kedvük tartja. Az én fejemben mindeközben emlékek, gondolatok és tervek tömkelege járt. Végiggondoltam, hogy mi mindent kell a mai nap elvégeznem, valamint azt is, hogy mit főzzek ma reggel az édesapámnak reggelire. Valami olyasmit akartam amit nagyon is szeret, hisz végtére is ma neve napja van. Ennyit megérdemel. A statikus semmittevést pár perc után megszakítottam, hogy a reggeli tisztálkodás végre valóban az legyen amire a neve utal. Ezt követően pedig szárítkozás, felöltözés, valamint Emily visszacsatlakoztatása következett, így hamarosan máris a konyhában foglalatoskodtam a reggelivel.
- Jó reggelt, édesapám. - köszöntöttem a helyiségbe belépő férfit. Látszott rajta, hogy még korán van neki ahhoz, hogy normális emberként tudjon viselkedni. Ezt jelezte az is, hogy csak egy intéssel köszönt vissza, majd helyet foglalt a konyhapult mellett, miután odahúzott egy széket. A megszokotthoz hasonlóan már várt rá ott egy bögre gőzölgő kávé, valamint a reggeli újság. Az a két dolog, ami már valamelyest emberré tudja varázsolni őt, még a legszörnyűbb reggeleken is.
- Jó étvágyat. - helyeztem az élelemmel megrakott tányért a férfi elé, majd leülve vele szembe és én is nekiláttam a reggeli elfogyasztásához. Ezalatt természetesen végighallgattam a véleményét a politikáról, a tőzsdéről, meg egy kevés technikai "vitánk" is volt, viszont ebben könnyedén meg tudtam változtatni a véleményét mindössze pár szóval.
- Így jó is lesz. - igazítottam meg édesapám nyakkendőjét, miután az átöltözéssel végezvén belépett a nappaliba. Sohasem voltam az a nagydarab lány, de az apám jelenlétében, mindig is kicsinek és védtelennek éreztem magam, de sohasem féltem. Mindig tudtam, hogy ha senki más a világon nem is, de ő képes engem bármitől megvédeni.
- Nagyon szerencsés lesz az a fiú akinek a felesége leszel, kicsim. - válaszolta a nagy darab ember, miután felsőjét is felvéve indulásra kész volt.
- Persze, de ahhoz kell egy férfi is. - pirultam el kissé. Fú, erre is csak az ő jelenlétében vagyok képes. Bármi nemű emóció kimutatására. Persze sokszor sokkal jobb az, hogy nem vagyok képes ilyesmire más... "emberek" társaságában. Nincs is rá szükség.
- Ugyan. Édesanyád szépségét örökölted. Rengeteg srác epekedik utánad. - simogatta meg az arcomat. Erre már tényleg szinte semmit sem tudtam válaszolni. Hihetetlen, a tanárnőt, akinek mindig mindenre válasza van, egyetlen rokona képes megfosztani ettől a képességétől.
- Válogatós vagyok. - válaszoltam végül egy ennyit. Az apám csak elmosolyodott, majd egy lelést követően elindult a munkahelyére. Én még egy darabig ott álldogáltam úgy, mintha egy olyan gép lennék, aminek a programja éppenséggel most mondta be az unalmas. Egyik oldalam azt szerette volna, ha soha senki sem tudná meg, hogy nekem igenis van egy ilyen "emberi" oldalam, míg a másik azt szerette volna, hogy igen, legyenek olyanok akik tudják. Persze jelenleg az előbbinek volt nagyobb hatalma a testem felett, így addigi lágy arcvonásaim pillanatok alatt eltűntek a kővé dermed arcomban, majd mint Pygmalion szerelme, úgy lettem én is élő márványszobor.
Elvégezve a maradék házimunkát hagytam el én is a házat és indultam el a munkahelyem felé. Az út alatt Emily segítségével elkészítettem a napirendemet a teendőimmel és minden mással kapcsolatban.
A tanári szobába a szokásos fejetlenség várt. Voltak akik a diákjaik miatt zúgolódtak, meg voltak akik a tanítási rendszert próbálták meg szóban reformálni. Nevetséges. A felém intézett köszönéseket rezzenéstelen arccal és mindössze egy biccentéssel jeleztem, hogy tudomásul vettem és viszont kívánom. Mondhatni a napi rutinos színjátékomat végeztem. Végül sikerült eljutnom az asztalomhoz, viszont helyet foglalni már nem igazán tudtam, hisz a figyelmemet megragadta az ott hagyott üzenet. Egy kérés volt a könyvtárosnő részéről. A leírtak alapján meggyűlt a baja a könyvtári számítógéppel. Édes istenem, bárcsak fel tudnák fogni az emberek, hogy igenis tisztelettel és megértéssel kell bánni a gépekkel. Ha kicsivel jobban odafigyelnének arra, hogy mit tesznek és milyen elvárásaik vannak a gépeknek, akkor nem lenne ennyi bajuk és az életük is könnyebb lenne.
Viszont nekem se erőm, se kedvem nincs ahhoz, hogy megváltoztassak minden embert a világon, így csupán egy apró sóhajjal nyugtázva a dolgot indulok el a könyvtár felé.
- Nyugodjon meg, meg tudom oldani, ha csendben marad. - közöltem az idegesítő nőszeméllyel, akinél sikerült elérnem azt, hogy egy életre megutáljon, de legalább ott hagyott, hogy egyedül dolgozzam. Első dolgom az volt, hogy összekössem a számítógépet Emilyvel, hisz nála jobban senki sem tud megoldani egy szoftverhibát. Na meg olyan vírus sem létezik, amelyiket könnyedén ne tudná elpusztítani, vagy a maga oldalára állítani. Ennek köszönhetően a javítás mindössze pár percet vesz igénybe. Természetesen ugyanakkor azt sem hagyom ki, hogy a számítógép szoftverein frissítéseket és fejlesztéseket végezzek el, hisz a vénasszonyt ismerve hanem holnap is itt kell kezdenem a reggelemet.
- Kész is. Szép munka Emily. - szakítom meg a számítógép és az általam olyannyira nagy becsben tartott szerkezet között a kapcsolatot, majd felállva a székről, melyen addig üldögéltem és szétnézek a teremben. Rögvest megakad a szemem egy olyan személyen, akit már ismerek, habár elég rég találkoztam vele. Egyetlen gondolatba kerül és a fülemen levő Nick rögvest megszakítja a nyugalmi állapotát és aktivizálva magát veszi fel valódi formáját ezzel megkönnyítve a lányról való adatszerzést.
A megszerzett adatok fényében Emily rögvest rá is keres a Sakai Hitomi néven ismert tudósra, ezzel megoldva azt, hogy tudatában legyek annak, hogy hol is dolgozik. Persze addigra a headset is visszaváltozik a készenléti állapotába, hogy azért mégse legyen esetleg feltűnő a nyomozásom, mire a lány felém fordítja az arcát és a tekintetét.
- Üdv, Sakai-san. - köszönök neki. Szerencsére nem áll olyan messze tőlem, hogy hangosabban kelljen beszélnem a szokásosnál, meg különben is, ez egy könyvtár, itt nem szabad hangoskodni. - Rég találkoztunk. - hoztam fel egyfajta katalizátort a beszélgetésbe, hisz remélhetőleg ahogy én sem, úgy ő sem felejtette el, hogy én ki vagyok, valamint, hogy hol is találkoztunk tulajdonképp. Persze nem követelhetem mindenkitől, hogy minden dologra emlékezzen, mint például azokra az emberekre akik az egyetem alatt osztály vagy legalább évfolyamtársai voltak, hisz mindenki nem rendelkezhet az enyémhez hasonló memóriával, viszont ha nem tévedek, akkor ez a lány rendelkezik ilyesmivel. Különben is mindig is azt éreztem, hogy valamivel különlegesebb a többi embernél. Persze azt már nem tudnám megmondani, hogy mivel, hisz konkrét információkat nem tudtam megszerezni ezzel kapcsolatban. Vagyis vagy nem létezik ilyesmi, vagy eltüntették, hogy ha ne adj isten, egy olyan kiváló hacker, mint amilyen én is tudok lenni, megjelenik akkor a titkok ne kerüljenek nyilvánosságra.

~ Régen látott ismerős ~

Azt hiszem, hogy részben az én memóriámon is megtalálhatóak bizonyos lyukak. Persze nem olyan eget rengető dolgokat felejtek el, viszont határozottan ezek is kínosak lehetnek bizonyos helyzetben. Szerencsére a felém vetülő lány látványa hamar visszahozta ezeket az elfeledettnek vélt emlékképeket, aminek köszönhetően a jobb lábam még idejében mozdult ahhoz, hogy hárítsam azon próbálkozását, hogy a nyakamban kössön ki. Ezen az sem változtatott, hogy egy könyvtárban voltunk.
- Látom te sem változtál. Ugyan az a közvetlen személy vagy, mint az egyetemen. - Guggoltam le, hogy a lánnyal egy magasságban legyen a fejem, viszont ennek köszönhetően egy érdekes dolgot fedeztem fel. A karmicsodáját. Egy cseppet sem hasonlított egy órához vagy valami. Nick rögvest aktiválódott is, hogy a szükséges kezdő információt megszerezhessem ahhoz, hogy esetleges mélyebb kutatásokba bonyolódhassak.
~ Digitális? - történt meg az adatátvitel a másodperc tört része alatt az agyam és a kis szerkentyű között, ami egy gyors vizsgálat után a szemem előtt levő kis képernyőre ki is vetítette a választ százalékosan kiszámolva.
~ 85%? Az már értelmes fajnak bizonyul. -mosolyodtam el magamban, lévén az arcomra semmilyen érzelem nem ült ki, még csak a kíváncsiság apró jelei sem.
- Itt lakok. - válaszoltam csak úgy, udvariasságból. - Megnézhetem? - kérdeztem a lánytól, viszont már azalatt hozzáértem mutatóujjammal, mintha csak utalni szeretnék a kérdésem tárgyára, viszont a célom sokkalta másabb volt. Immáron Emily is aktiválva lett, hogy rajta keresztül a képességemet használva képes legyek kommunikációba bocsátkozni a megérintett tárggyal. Pár érdekes és jó pár haszontalan információt is sikerült megszereznem ezen beszélgetés alatt.
- Miért van szükséged egy olyan szerkezetre ami szabályozza az általad kibocsájtott lélekenergia mennyiségét? - vettem le a tekintetemet a szerkezetről és a lányra emeltem. Azért a titoktartás gyanánt a kérdéssel egy annyit vártam, míg a terem teljesen kiürül, hisz diákok órák alatt nem tartózkodnak itt, a könyvtárost meg elküldtem már rég, hogy ne zavarjon. Ugyanakkor nem ez volt az egyetlen olyan információ amivel kapcsolatban érdekelt bővebb kifejtés engem.
- Ráadásul a szerkezet az úgynevezett Raion-S Kutatóintézetben készült. - álltam fel, majd pár lépéssel eltávolodva a lánytól, Emilyt ismét aktiválva immáron holografikus kivetítőn jelenítettem meg először a város térképét, majd megkeresve az intézetet, annak külső látképét.
- Megtudhatom, hogy milyen relációban állsz egy ilyen elitnek számító kutatóbázissal? - mialatt érdeklődtem azt a kezemet amelyiken Emily volt finoman a hozzám legközelebb levő monitorra helyeztem. Tudom jól, hogy az emberek, sajnos, nem úgy viselkednek mint a gépek, így lehetséges egy agresszív hozzáállásmód a dolgokhoz és amíg bárminemű digitális eszköz vagy alkatrész van a közelemben nem kell amiatt aggódnom, hogy teljesen védtelen maradnék.

~ Régen látott ismerős ~