Jelszó: aaii iie
~ Adatlap
Név: Sakaichi Kirie
Nem: nő
Kaszt: Quincy
Szül. ideje: 1799. február 4.
Kor: 13
~ Előtörténet
„To the happiest place inside your memory”
A nevem Sakaichi Kirie. Tizenhárom éves vagyok és tüneményes. Olyan, akit meglátsz az utcán és kedved támad megcsipkedni az arcom, megsimizni a buksim, megölelgetni, megvédeni a rosszaktól. Általában szeretnek, mert nincs okuk rá, hogy ne tegyék.
A szüleim cukrászatot vezetnek Karakurában, de van üzletük Shintakatokuban, Kosagoéban, Okuwában és Narukiban is, amire roppant büszkék, és ami okot ad rá, hogy még tovább akarjanak fejlődni. Örülök a sikereiknek.
Épp ezen sikerek és a hihetetlen ambíció, mondhatni, megszállottságuk miatt én születésem óta momijimanjyut szaglászom és anyatej helyett cukormázzal táplálkozom és puha párna helyett ragacsos süteményre hajtom a fejem. Az anyacukrászda éppen a szobám alatt van. Kellemes minden reggel vaníliás-cukros illatokra kelni, de én mindig irigyeltem azokat a lányokat, akiket az anyukájuk finom teával ébresztett.
Iskolába járok, jók a jegyeim. Érdekel a földrajz, de még inkább a cukrászat, hogy megörökölhessem majd az üzletet, ha anyáék megöregednek. Nagymama mindig ezt mondja: azért kellek, hogy egyszer majd továbbvihessem a szüleim álmát. Én nem tudom, hogy ebből mennyi igaz, de megteszem, amit tudok: otthon néha besegítek, eleinte csak díszítettem a sütiket, de már sütni is tudok, meg habot keverni. Csak karamellizálni nem enged még édesanyám, hiába bánok minden mással olyan jól. Szerintem félt a tűztől, pedig nagymama azt is mondta, hogy meg kell magam égetni ahhoz, hogy felnőtt legyek.
„I wander through the midst of time”
Ma feljött Nagymama. Azt mondtam, tanulnom kell, ezért inkább anyáékkal beszélgetett, gondolom, elvitte a tegnapi sütiket, amiket anyáék már nem szeretnének eladni. Sosem adnak ki tökéletlen munkát a kezeik közül, mondják. Velem azért nem olyan szigorúak. Én csak azzal foglalkozom, ami érdekel. És éppen ez az: lenyűgöz, hogy mennyi mindent lehet csinálni némi lisztből meg tojásból. A tizenhatodik szülinapomon hétemeletes sütim lesz, kívül rózsaszín, belül szivárványszínű.
Este, mikor hazament, lementem segíteni, de nem engedtek. Azt mondták, inkább menjek a szobámba és tanuljak. Azt tettem, amit mondtak, de hallottam, hogy vitatkoznak. Úgy éreztem magam, mint egy animében: rólam beszéltek, de nem tudtam, hogy pontosan mi miatt. Azt mondták, rá kéne bízniuk a nagyira, elküldeni messze, aztán elmenekülni. El akartak menni innen, nélkülem, azok után, amit itt elértek!
Megijedtem és lefeküdtem aludni.
- Ébren vagy? – kérdezte apa és halkan bezárta maga mögött az ajtót. Leült az ágyam szélére. Igazából nagyon jól aludtam, de amikor felébresztett, eszembe jutott, hogy mennyire megijedtem az este és mennyire sokáig tartott elaludnom.
Tíz körül lehetett, mert anya már bement a szobájába, de apa még nem. Ő még előkészíti a hozzávalókat másnap reggelre.
- Régen meséltél egy barátodról. Tudod, aki a cukrászdában ült, az ablak mellett. – Persze, hogy tudtam. De amikor be akartam mutatni apának, ő azt mondta, hogy nincs ott senki és megkért, hogy ahelyett, hogy szellemeket látok, szolgáljam inkább ki a törzsvendégünket. – Nem mondtam igazat, amikor azt mondtam, nincs ott semmi. Én is láttam. De hercegnőm, mi mások vagyunk, mint a többiek. Azt is tudod, hogy ki volt az a barátod?
- Kayoko-chan a szomszéd utcából. Azt mondta, éppen előttünk halt meg az utcán. – suttogtam a szememet dörzsölve. Apa megértően bólintott.
- Ő egy lélek volt. A lelkeket nem mindenki látja, hercegnőm. Csak te, meg én, meg aki még ilyen különleges. Anyád is látja őket, de nem akar tudomást venni róla, és ő kért meg, hogy neked se meséljek erről. Mi quincyk vagyunk.
Ezt a szót nem értettem. – Olyan emberek, akik látják a lelkeket. Neked elég ennyit tudnod. Viszont emiatt a képességed miatt most vannak, akik meg akarnak ölni. Mindannyiunkat, akik ilyen különlegesek. Ezért kell eltűnnöd, nekem pedig ezért kell itt maradnom anyáddal. Ha nem maradnék, ő nem menekülne el, és akkor ő lenne az első, akit elkapnának.
Semmit sem értettem. Sem magamról, sem anyámról, sem arról, hogy megpróbálnak elkapni. Miért akarna engem bárki elkapni? Én soha senkinek nem ártottam.
- Hercegnőm, minél kevesebbet tudsz, annál nagyobb biztonságban vagy. Itt háború lesz, amitől szeretnélek megóvni. Nagyanyád mellett senki nem fog keresni, ezért kell vele menned. Holnap bepakolunk neked és este már el is búcsúzhatunk. Most aludj.
Annyi kérdésem lett volna még, de ő lekapcsolta az éjjeli lámpámat és kiment a szobából.
Én soha nem ellenkeztem még édesapámmal, de akkor nem tudtam másra gondolni, mint hogy menekülni kell. Megrémített a háború szó, mert arról már tanultam az iskolában, megrémített, hogy vadásznak rám és hogy nem tudom, hogy miért, de a leginkább az rémített meg, hogy a nagyival menjek. Nem. Én rettegtem a nagyitól, és rosszabbat elképzelni sem tudtam, mint hogy vele meneküljek – valaki elől, akiről nem is tudom, hogy kicsoda. Szó sem lehetett róla.
„And your shadow sleeps”
Futottam hát. Futottam, amíg elláttam és megtaláltam a nagy ürességet, ahol már nincs sem épület, sem utca, sem ember, sem lélek, sem fény. Találtam valakit, aki rám vigyorgott, de ezt nem találtam furcsának: rám sokan vigyorognak, a legkülönfélébb módokon. De ő megszólított.
- Hová futsz? – kérdezte. Akkor én megálltam. Nem tudtam, hogy hova futok, vagy, hogy mikor lett sötét. De az a sötét majdnem szétfeszített. Olyan volt, mintha tízezer, talán még több olyan gyerek lett volna egyszerre velem, mint az a lány, aki a cukrászdánk előtt halt meg.
- Vadásznak rám. Mennem kell. – lihegtem, és máris tudtam, hogy meggondolatlanság volt elmondani neki. El kellett volna futnom előle, de nem tudtam. Maga mellett tartott a sötétben.
- Már hova mennél? – csattant fel, én pedig hátrahőköltem. – Ki vadászik rád? – kérdezte, most halkabban.
- Nem tudom. – Csak ennyit mondtam. Tudtam, hogy nem szabadna neki többet elárulnom, nem szabadna elmondanom azt, amit apa mondott nekem, de ő szúrt a szemével, és kikényszerítette minden szavam:
- Apukám azt mondta, quincy vagyok és háború lesz és mennem kell, én meg elszöktem, mert nem akartam a nagyival lenni és nem tudom, hogy hogy kerültem ide és azt hiszem, félek.
Kuncogott. – Félni nem szégyen. Mi a neved?
- Kirie – metszett a tekintetével. – Sakaichi Kirie.
- És el akarsz menekülni? Segítsek? – Erre felcsillant a szemem. Valaki, aki nem faggatott arról, hogy miért nem akartam a nagyival menni, ehelyett a segítségét ajánlja fel. Bólintottam. De lehet, hogy nem is tehettem volna mást, amilyen erősen irányított a sötétben.
- Ha szeretnéd, én elbújtatlak addig, amíg tart a háború. Cserébe nem kérdezel. És ha később, ha majd erősebb és ügyesebb leszel én hívlak, te meg azonnal segítesz nekem, jó? – Megint igent jeleztem.
- Szólíts Belialnak. Neked megengedem, mert még kicsi vagy. Ha visszajössz, mester leszek neked. És most elbújtatlak egy fél évezredre.
Mielőtt egyáltalán meglepődhettem volna, beszippantott a szeme, elnyelt a sötétsége és eltűntem.
„As if a song was born in the midst of silence”
A következő, s egyben igazán az első emlékem a nedves talaj és a rengeteg fa körülöttem. Egy erdő. A fejem hasogat, a torkom száraz és úgy érzem, hogy kifordulok a testemből. Mintha kifordulnék, mint egy póló.
Egy fiatal férfi* (indokolatlanul előre hozott lábjegyzet: *vörös, bársony öltönyben, kockás nyakkendőben, és az elengedhetetlen, most éppen fekete-fehér csíkos kalapban) hajol fölém, azt hiszem, szólongat, de nem tudok neki válaszolni. Mutatom, hogy vízre lenne szükségem, ő pedig leemeli a kalapját és ad nekem. Olyan, mintha ötszáz évig nem ittam volna. Olyan, mintha tudnám, milyen hosszú idő az ötszáz évnyi üresség.
- Mi ez a hely? – nyögöm ki végre, mire ő elvigyorodik, én pedig megnézhetem, hogy csillog a szeme. Már nagyon régen nem láttam emberi szemet. Túl régen. Nem vagyok biztos benne, hogy ezek emberiek.
- Ez, kérlek szépen Belial dimenziója. – mondja lassan, kimérten, de belém, mintha egy ólomcsövet szúrtak volna. Tehát kijöttem, de mégsem jöttem ki.
Egy fehér rózsát varázsol elő, csak úgy, a tenyeréből. Aztán leül mellém teázni. Nekem az első reakcióm a régi, emberi ösztönöm: megkínálom a sütivel, amit a kezem a tudtomon kívül szorongat a batyujával, mint tette, mielőtt a sötétség elnyelt volna. – Vagyis az én dimenzióm.
Tessék? Ő volt Belial, aki engem eltüntetett, mielőtt ellenkezhettem volna? Ez a jóképű, szép hangú, teát szürcsölő fiatalember? Akkor most… nekirontsak két ököllel?
- Azt hiszem csúnyán eltévedtél. Tudod, én a mai napon annyira nem vártam vendéget... mármint, értsd jól, ide sosem várok vendégeket, mivel ide senki sem juthat be anélkül, hogy én ne tudjak róla. Egyszerűen képtelenség. Lehetetlen engem felkutatni, ha itt vagyok. Az idő megáll, és az én malmomra hajtja a vizet. Ha már itt tartunk, engem is érdekel. Hogy, és mikor kerültél ide? – darálja kimérten, idegesítően nyugodtan. Idegen ez az érzés, az, hogy nem hallgatom áhítattal az emberi szavakat, amik a hosszú öntudatlanságban annyira hiányoztak.
Elveszi a sütimet.
- Sajnos csak tegnapi, de én díszítettem a tetejét.
Tegnapi. Majdnem tegnapi. Figyelem, hogy kitörik-e tőle a foga, közben illendően bemutatkozom. Sakaichi Kirie, tizenhárom éves, cukrászsegéd, darálom a megszokott szavakat, ő pedig hümmög.
- Tudod én akkor is szeretném tudni, hogy hogy kerültél ide. A nevem Tamachi Yukezo, a mostani Belial. Amint látod, ez a világ nem igazán tartozik a létezők közé.
Látom, hogy nem. De nem látom, hogy akkor hova tartozna. Minden esetre elmondom neki ugyanazt, amit Belialnak – az akkori Belialnak? – mondtam, mert nincs értelme gondolkodni. Úgy érzem, hogy nincs veszíteni valóm. Elmondom neki, hogy vadásztak rám, aztán elnyelt a semmi, és ami a legrosszabb (vagy a legjobb?), hogy végig fogalmam sem volt arról, hogy miért.
A kalapos elmosolyodik.
- Akarsz egy új életet? – beleharap a sütibe és elmosolyodik. – Finom.
- Válaszokat akarok.
- Kislány. Tudd meg, hogy mellettem kalandos életed lesz ám. Biztos, hogy akarod? Én félig démon vagyok. Jobban kéne tőlem félned, mint azoktól, akik meg akartak anno ölni.
Ismételném, hogy válaszokat akarok, de szerintem nem kíváncsi rá. Ma nem fogom megtudni, hogy mi van az erdőn kívül.
A kezét nyújtotta felém, én pedig mosolyogva, mert ízlett neki a ki-tudja-hány-száz-éves sütim, elfogadtam.
~ Kinézet
Gyárilag dús, göndör, szőke-rózsaszín haja van és genetikai rendellenességből adódóan különböző színű szeme: a jobb szeme türkizes, zöldesebb, míg a bal tengerkék. 140 cm magas (korához képest rettenetesen, óriásokat megszégyenítő módon magas! >.<), 40 kg (ami indokolt, révén, hogy rengeteg cukrot fogyaszt >.<). A legfeltűnőbb viszont valószínűleg az öltözéke, ami sweet, esetleg hime lolita stílusirányzathoz sorolható, de ez jelenleg még nem tudatos.
~ Jellem
Aranyos, kedves, gyorsan megijed, de egyébként bátor, mint egy oroszlán. Roppant lelkes tud lenni a rózsaszíntől, a szép ruháktól, a hajcsatoktól, ékszerektől és bármitől, ami a süteményekkel kapcsolatos.
~ Szeret-nem szeret
- süti
- cukormáz
- 1. és 2. pontban foglaltakat elkészíteni
- a ruhatára
- Belial (o.O)
- sárga
- a nagyanyja
- rossz indulatú emberek
- rossz indulatú lelkek -> hollow! (o.O)
- brokkoli
- Belial
~ Felszerelés(ek)
Jelenleg még nincs, majd lesz.
