Az eset óta Kojiro-kunnal egy hangyányival lehangoltabb voltam a kelleténél. Rosszul éreztem magam amiatt, amit tennem kellett, ugyanakkor sokat gondolkoztam azon, hogy ő valóban olyan-e, amilyennek hittem, és csak az a furcsa jelenség tett be neki, vagy tényleg így érez velem, az osztaggal és a Gotei 13-mal kapcsolatban. Kei-chan szerencsére sokat segített abban, hogy a bennem felgyülemlett feszültség ne törhessen ki és elcsendesedjenek a hullámok a fejemben. Pusztán azzal, hogy vele lehettem, máris sokkal kiegyensúlyozottabbnak éreztem magamat, bohóckodás közben megfeledkezhettem a gondjaimról és átadhattam magam a pillanat örömének. Nekem most csak erre volt szükségem a boldoguláshoz, semmi másra. Remélhetőleg ennek köszönhetően csak keveset vett észre a férfi a gondterheltségemből, és azt a karmolást is csak a hevességünknek fogja betudni, mintsem a figyelmetlenségemnek Ha viszont nem menő napszemcsis hősömmel voltam együtt, sajnos kijött az ingerlékenységem. Azt hiszem Takeo-kuntól is bocsánatot kellene kérnem az összezörrenés miatt, ami a minap történt...
Úgy döntöttem az lenne a legjobb, ha kicsit kikapcsolódnék a saját magam módszereivel is, szóval kénytelen voltam a taichout megkérni, hogy biztosítson nekem egy szabadnapot, hogy kicsit kiszellőztethessem a fejemet. Szerencsére megértő volt, mint mindig, így azzal a feltétellel, hogy a kora reggeli osztagedzést azért instruálom, a nap hátralévő részére elengedett. A délelőttöt így tölthettem kedvenc tevékenységeim egyikével, aaa... sütéssel Egészen elvetemült ötlettel álltam elő, az volt a tervem, hogy az egyik osztag főépülete előtt fogok sütit osztogatni, és az örömteli, mosolygós arcok erejéből merítek erőt. A sors a 6. osztagnak kedvezett, így miután engedélyt kértem az akciómra Misty-chantól, felvettem valami cuki és dekoratív ruhát - ami nem a dinós pólóm volt - és asztalt bontottam a helyszínen. Úgy éreztem magam, mint az út szélén limonádét áruló kislányok, annyi különbséggel, hogy nekem nem volt copfba kötve a hajam, nem volt társaságom és ingyen adtam az édességet. Amint híre ment az osztagban annak, hogy mit csinálok, egyre többen fordultak meg kicsiny és szerény standom előtt. Ajándék volt számomra minden mosoly, amit viszonozhattam, és még az egyik tiszt flörtölési kísérletét is sikerült úgy leráznom, hogy nem sértődött meg senki. Az egyetlen galiba akkor adódott, amikor egy szőke fiú aktivált shikaijal esett be, szinte megőrülve követelve tőlem a sütijét. Kicsit megilletődötten kellett közölnöm vele, hogy először is, kérni szépen illik és nem karddal hadonászva, másodszor pedig éppen az utolsó kettőt vitte el Hana-chan hadnagytársam a lányának. Kábé úgy viselkedett, mint egy 12 éves kölyök, szóval gonosz voltam és úgy határoztam, nem fogom kárpótolni, amiért lekéste a jótékonysági rendezvényemet Az a mázlija, hogy nem húzott fel, elég boldogságenergiát nyertem ahhoz ebben a másfél órában, hogy egyetlen incidens ne tudja elrontani a jókedvem. 'ttaku
A Nibantai területére visszaérkezve meglepetésemre egy üzenet várt Sacchantól. Egy segítségkérő meghívó a Kamioka-birtokra, amit persze eszem ágában sem volt visszautasítani még akkor sem, ha nem pont így terveztem a továbbiakat. Bankai... egyre több ismerősöm éri el ezt a szintet, hercegem próbálkozása után ott volt Chiki-chan, és most már Sacchan is erre készül? Elmosolyodtam. Egész sokan bízzák rám eme titkukat, az enyémről bezzeg még csak Veracchi és Kei-chan tudott. Jól esett, hogy megbíznak bennem, hiszen saját magamból kiindulva én is csak a legfontosabb ismerőseimnek tártam fel ezt a titkot. Magamra öltöttem hát harci egyenruhámat, mely azért kapta ezt a titulust, mert volt annyira kihívó a szabása, hogy a kellemetlenségek elkerülése érdekében csak különleges alkalmakkor, edzések és küldetések idejére vettem fel, normál szolgálatnál maradtam a hagyományos, régi uniformisomnál, melynek csak a dekoltázsa figyelemfelkeltő. Zanpakutoumat az oldalamra, három nem túl régen beszerzett rövid kardomat pedig hátamra kötöttem, így lassan el is indulhattam.
Némi segítségre szükségem volt, mivel nem jártam még arrafelé, de az 5. osztagnál készségesen útba igazítottak. Kicsit feszültté váltam, mikor megpillantottam a kúria főbejáratát, mindig is kényelmetlenül éreztem magam az ilyen helyeken. A luxusfürdőt már megszoktam ugyan, de amit alkalmanként a Mizushima-birtokon műveltem, azt legszívesebben letagadnám Tiszteletteljesen meghajoltam az engem fogadó testőrség előtt, és hagytam, hogy bekísérjenek. Valamelyest megkönnyebbültem, látva hogy egy egyszerűnek tűnő épület felé haladunk és nem valami fényűző palotában vár az egykori 4. tisztünk. Egyébként is mintha visszafogottabb lett volna a hely, mint Takeo-kun... palotája.
- Ugyan, én köszönöm, hogy megtisztelsz a bizalmaddal, Sacchan Boldogan segítek ^^ - viszonoztam a lány ölelését, aki az épület előtt fogadott. Egy edzőterembe vezetett be, ahol csak egy nő tartózkodott rajtunk kívül. Biccentését egy kissé tétova visszaintéssel viszonoztam. Ismerős volt valahonnan
- Bármilyen próbát is állított eléd a lélekölőd szelleme, sok sikert kívánok! Nem lesz könnyű, ennek látatlanban is megmondhatója vagyok. Vigyázz magadra! - feleltem, miután bólintottam Sacchan szavaira. Elég rosszul hangzott, amit mondott, örültem neki, hogy elhoztam az összes felszerelésemet, bár nagyon nem volt szimpatikus az ötlet, hogy esetleg megálljt kell parancsolnom valamilyen ámokfutásnak. Bőven elég ilyenből volt már részem. Kicsit távolabb álltam meg a törökülésbe helyezkedő lánytól, kezemet pedig az ütőm markolatára tettem. Fel voltam arra is készülve, hogy eltöltök itt egy-két órát tétlenül, a munkám sokszor tartalmazott ilyen elemeket. Különösen mostanában, hiszen ha a Daitenshi egy tagja Seireiteibe érkezett, nekem személyesen kellett rejtekből kísérnem őket, lévén a kapitányon kívül más nem nagyon lehetne az ellenfelük :/
Az események azonban felpörögtek alig néhány perc alatt. A felemelkedő kardok láttán azonnal a testőrre pillantottam, aki ugyanúgy készenlétben állt, mint én magam. Fegyelmezett volt, kézmozdulatából pedig rá is ébredtem, miért. Szolgált a 2. osztagban. Tüstént visszajeleztem neki, hogy nem szükséges közbelépnie, egyelőre maradjon készenlétben. Nem kételkedtem a képességeiben, de Sacchan erős és nem szerettem volna kockáztatni más testi épségét. Mindeközben végbement az átalakulás is, a széllökések ellen muszáj volt karommal ellentartanom. Kellemesen csiklandozták a bőrömet, hajam zászlóként lobogott hátam mögött. A páncélos alakot megpillantva kezeim a zanpakutoumról inkább a hátamon lévő kardok felé sodródtak, bár kissé feszültté váltam. Most először terveztem először használni harcstílusomat élesben, de nem hittem, hogy egy páncélos ellen sok hasznosat tudna nyújtani a lélekölőm.
- Nem Sacchan vagy és nem is Hocchan. Kit tisztelhetek benned? - kérdeztem, habár a választ voltaképpen sejtettem. Rejtőzött a lány lelkében még egy lélek, bár picit másféle megjelenésére számítottam, semmint arra, hogy a hadnagy testét fogja irányítani. Minden esetre ez a forma nem lehetett más, csak a bankaia, legalábbis shikaira abszolút nem hasonlított, szóval... talán nem vontam le rossz következtetést A következő pillanatban azonban megugrottam, mivel teljesen váratlanul valaki hozzám simult hátulról, és közvetlen közelről a fülembe súgott.
- Most komolyan így akarod felvenni a versenyt ezzel, kis butus? :3 Menthetetlen vagy :/ - lehelte a fülembe Mayoi Neko szavait, majd szemtelen módon beleharapott a fülcimpámba, mielőtt eltáncolt volna előlem. Zanpakutoum lelkének önkényes megjelenése nem ígért sok jót. Értetlenül pillantottam rá.
- Remélem látod, mivel állsz szemben. Mielőtt megkérdenéd, elnyávogom neked a nyilvánvalót, hogy a pici agyad is felfogja. Kivételesen segíteni vagyok itt, nem a véredet szívni. Ugyanis ez nem csak az ő edzése lesz, hanem a tied is, kicsi lány. Szóval hagyd azokat a piszkavasakat és szedd elő a nehéztüzérséget, különben nagyon megjárod :3 - folytatta a karjait keresztbe fonva a mellei alatt, majd leült törökülésbe és nyalogatni kezdte a kézfejét.
- Nem kell kioktatnod, tudom mit csinálok. Meg akarom próbálni így is - feleltem dacosan, majd egy gyors mozdulattal előrántottam kardjaimat, melyek két szaltót tettek meg a levegőben, mielőtt kettő kikötött a jobb, egy meg a bal kezemben.
- Idióta. Aztán majd ne hisztizz, ha esetleg nem felelek a hívásodra - méltatlankodott, majd elheveredett a fal mellett féloldalasan, felkönyökölt, és unott arcát a tenyerére támasztva pillantott ránk lustán. Nem lepett volna meg az sem, ha rámozdul a testőrre, láttam a tekintetén, hogy kíváncsian pillantott fel rá... Visszafordítva a tekintetemet lecsúszott egy vízcsepp a homlokomon zavaromban a kis közjáték miatt, de aztán vettem egy mély levegőt és a páncélos alakra összpontosítottam, felvéve a harcstílusom alapállását. Nem a két szép szememért voltam az egyik legerősebb hadnagy, bíztam magamban és a képességeimben.

Többé-kevésbé megerősítette a feltételezésemet a páncélos alak válasza, úgy sejtettem, hogy Sacchan zanpakutoujának a tudata jöhetett felszínre, és az irányította a testét. Nem hallottam még ilyesmiről, de elképzelhetőnek tartottam. Nála pláne. Minden jel erre utalt, az átalakulás, az erő, amit a puszta aurája sugárzott, az ismeretlen hang és a szavak, melyeket nekem szánt. Megjegyzésére azonban kínos nevetés csúszott ki az ajkaimon. Összeálltak a véleményem ellen, viszont el nem tántoríthattak tőle. Nem engedtem magam meggyőzni, addig nem, amíg nem tapasztalom meg, képes vagyok-e megállítani Neko segítsége nélkül, vagy sem. Nem az a típus vagyok, aki feltétlenül a kardja erejére támaszkodik, és a macskalány sem erőlteti rám azt, csupán segíti, kiegészíti a harcstílusom. Puszta technikában és erőben egyike kéne legyek a legjobbaknak Soul Societyben, csak nem fog ki rajtam egy zanpakutou
- Milyen próbának kell megfelelnie Sacchannak? - kérdeztem tőle. Arcomon és hangomon is látszódott, érződött a komoly koncentráció immár, minden mozdulatát árgus szemekkel figyeltem a lovagnak. Lassított a lándzsája pörgésén, ez számomra azt jelentette, hogy alighanem bármelyik pillanatban támadhat. Végül igazam is lett, eltűnt a szemeim elől. Sacchan is gyors volt, hát a zanpakutouját sem tudtam követni, szóval tippelnem kellett, honnan fog érkezni a támadás. Feszült figyelmem a hátam mögé koncentrálódott, ahogy kissé elfordítottam a fejem, és előre mozdítottam a súlypontomat. Rosszul tettem. Szemem sarkában pillantottam meg újra a páncélost, előttem és felettem volt. Összeszorított fogakkal állítottam meg mozgásom lendületét és toltam vissza a súlypontom hátrafelé, hogy elugorhassak a felém meginduló dárda elől, de úgy éreztem nem leszek elég gyors. Csupán egy erős széllökést és az anyag szakadását éreztem, miközben hátrébb szökkentem, ám az előbbi nem a fegyver felől érkezett, hanem onnan, ahol a lélekölőm szelleme tartózkodott. Szoknyámon így is hasadás keletkezett, combomon pedig vékony vércsík indult el lefelé ott, ahol a fegyver megsebezte a lábamat. Reflexből dobtam el a páncélos felé az egyik pengémet úgy, mintha dobókés lenne, majd a második kardommal egy erős, határozott suhintással ütöttem félre a második felém tartó fegyvert. Gyors, ösztönös mozdulatok voltak ezek, minimális gondolkodást igényeltek mindössze. A harc hevében fel se fogtam, mi történik körülöttem, csak akkor, miután meghallottam a kardomat földet érni néhány méterrel odébb. Fémes csattanása nyilvánvalóvá tette, hogy nem értem célt, és ekkor már volt alkalmam rápillantani Nekóra is, aki az imént kisegített. Integetése meglehetősen bosszantó volt, mintha csak azt mondta volna vele, hogy nélküle semmire se mennék
Megcsóváltam a fejem, és újra az ellenfelemre összpontosítottam, aki ismét támadott. Ezúttal csatabárdok voltak a kezében, de meglepődni nem volt rajta időm. Már a suhintás sebességéből is érződött, hogy erős lesz, így mindkét kezemben lévő kardomat felhasználtam a blokkolásra. Meginogtam a becsapódás erejétől, éreztem, ahogy a lábaim alatt változik a talaj. Nehéz volt megtartani, remegtek a pengék a kezemben ugyanúgy, ahogy a karjaim is a megerőltetéstől. Egy kiáltás szökött ki a számon, és mindent beleadva löktem el magamtól a páncélost. Csakis annak köszönhettem, hogy a súlyos fegyverrel egy kézzel nem lehet akkora erőt belevinni egy csapásba, mint kettővel. Lenyűgöző volt az ereje, bár Neko ennél többet tud. Valószínűleg nem adott ki magából mindent, szóval nem okozott végül is komoly gondot tartani vele az iramot, elvégre az én izmaimba is szorult némi erő
- Nem kell figyelmeztetned, nagyjából sejtem, mire kell számítanom. Habár, ha találgatnom kéne, mivel nem a saját testedben vagy, így a teljes potenciálodat sem tudod kihasználni, ugye? - kérdeztem elmosolyodva néhány vállkörzést közben. Korlátolva van annyira, amennyit Sacchan teste elbír, az ő izomzata azonban nem olyan fejlett, mint az enyém. Csak nem lehet nálam annyival erősebb, még ha ki is használja az izmai maximális teljesítőképességét, amit normál esetben nem engedne a szervezet a nagyfokú megerőltetés miatt. Magabiztosabb lettem, menni fog ez!
- Lássuk mit tudsz, ha védekezned kell! Egyébként milyen belső világa van Sacchannak? - érdeklődtem, de rögtön utána elkomolyodtam, és előreszökkenve támadásba lendültem. Nem használtam shunpót, csak a puszta fizikai gyorsaságomat, valószínűleg amúgy is tudna követni. A koncentrálásban szinte transzba estem, kizártam minden gondolatot és csak a mozdulataimra összpontosítottam. Leejtettem az egyik pengémet, és egy alacsony félköríves rúgás közben a lábfejemmel szedtem fel, hogy a térde felé tereljem, majd felfelé löktem a kardot, és egy villámgyors pördülést követően fordított fogásban ragadtam meg a kezemmel és egy ütésszerű mozdulatot indítottam meg a sisak felé, melybe a lehető legtöbb erőt vittem bele, hogy átvághassam a rövidkarddal a páncélt. Ezzel egy időben a másik kezemben lévő karddal a mellkasa felé szúrtam, térdemet pedig a gyomrába szándékoztam mélyíteni, bár tartottam tőle, hogy nekem fog inkább fájni Egyensúlyom persze megingott eközben, de a lendületemet kihasználva hátradőltem, és miközben a padlón lévő lábammal felszökkentem, ezúttal a balomban lévő kardot engedtem el, hogy egy hátra szaltó közben tereljem egy lentről felfelé tartó suhintásra. Egy apró lábmozdulat, és szinte elrúgtam a hátam mögé a pengét, mely nagy ívben repült a levegőbe. Mihelyst a szaltó után földre értem, elkaptam a leeső kardot, és még egyet hátraszökkentem az ellentámadást várva. Próbáltam a lehető legtöbb nyers erőt belevinni az összes suhintásomba és ütésembe, ami önmagában elég volt ahhoz, hogy valakit keresztülrepítsen néhány épületen, miközben bíztam abban, hogy nem hagyok neki elég időt kontrázni a támadássorom közben. Csak utána, vagyis... most ^^

Egy ilyen összetett és magas fokú koncentrációt igénylő támadásnál nem engedhettem meg magamnak a gondolkodást. Ösztönből, belső sugallatok alapján cselekedhettem csak, különben kiesek az összpontosításból és elveszítem az elsöprő mennyiségű támadásom hordozta előnyöm. Évek óta csiszolom ezt a stílust, mostanra már eljutottam arra a szintre, hogy szűk 2-3 másodperc alatt tucatnyi vágást tudnék bevinni a legkülönbözőbb testfelületekre. Viszont a gyengéi így is megvannak a módszeremnek, ami egy pillanat alatt ki is ütközött, ahogy az egyik pengém felett elveszítettem az uralmat. Mindez annak volt köszönhető, hogy a páncélos alak közbe tudott piszkálni a fegyverével, és mivel nem tartom, markolom stabilan a kardjaimat, így egy ilyen beleszúrás, eltérítés megmentése jelenleg még meghaladja a képességeimet. Az elkerülése azonban nem. Csakhogy a lélekölő bizonyította, hogy akárcsak a saját zanpakutoum, ő is nagyon magas szinten műveli azt, amire képes. Soul Society romba dőlne, ha egyszer a zanakutouk ellenünk fordulnának. Azt hiszem még azelőtt el kéne sajátítanom a saját bankaiomat
Kombinációm befejezésével szemügyre vehettem az eredményt, és a tapasztalatok meglehetősen lesújtó következtetések levonására juttattak. A háromból már csak egy kard volt a kezemben, a támadásaim pedig még csak meg se karcolták a lovagot, mindet hárította. Plusz a térdem sajgott egy kicsit attól, hogy belerúgtam a kemény páncélba Talán szét tudnám törni egy koncentrált erejű, alaposan előkészített rúgással, de olyasmit a stílusom közben lehetetlen volt végrehajtani. Ellenben azt hiszem nagyjából sikerült rájönnöm a bankai működésére Az időnként látott tollakból pajzsokat és a legkülönfélébb fegyvereket tudja megidézni, ha ezt egyszer Sacchan tökéletesen elsajátítja, és megszerzi a hozzá szükséges fegyverkezelési tudást is, azt hiszem nagyon-nagyon félelmetes ellenfél lesz bárki számára.
- Azt hiszem nem akarok találkozni veled egy sötét sikátorban, mikor teljes erődben vagy - jegyeztem meg játékosan, elismerve az erejét. Ám egyetlen megmaradt kardommal máris felvettem egy defenzív állást, súlypontomat pedig a hátsó lábamra helyeztem, miközben térdeimet behajlítottam és hátrébb csúsztattam azt. Egy halvány mosoly valahogy rákerült az arcomra, de nem kedvességet jelzett, hanem inkább a kihívás okozta öröm mutatkozott meg benne. Vágytam már valakire, aki ellen fel tudom mérni, mire is vagyok valójában képes, edzéseken legfeljebb félgőzzel harcolhattam még akkor is, ha Veracchi volt az ellenfelem. És ami azt illeti, vele sem harcoltam már jó ideje köszönhetően a Chie-channal való elfoglaltságának. Mondjuk... mikor is váltam ennyire harcos kedvűvé? 'ttaku... Lehet kicsit túlteng bennem a bizonyítási vágy ^^"
Szúrásai hihetetlen gyorsasággal jöttek egymás után, de mivel ugyanabból a szögből érkeztek, így ruganyosságomat kihasználva el tudtam táncolni a többségük elől. Egészen akrobatikus mozdulatokat vetettem be, amikor pedig kellett, kardommal térítettem el a csapásokat. Kíváncsi lettem, hogy vajon egy ilyen szintű harcot lehet-e szemmel követni, de értelemszerűen nem volt időm arra, hogy a két kibicünk egyikére is rápillantsak, ahogy arra sem, hogy törődjek a bekapott találatokkal. Volt néhány, éreztem a szúró fájdalmat és a vér kiserkenését, azonban az ilyen szintű sérülések már rég nem zökkentettek ki. A lélek pillanatnyi megtorpanása viszont egyértelmű jel volt, hogy valami nagyobb dolog következik, így azonnal stabilitást nyertem, és amint felfedeztem, hogy a pajzzsal akarnak ütést mérni rám, a megfelelő ellenmozdulattal csillapítottam a becsapódás erejét, és félretoltam az eszközt. Volt annyival lassabb a támadás, hogy én is fel tudtam készülni rá, kezemben pedig elegendő erő lakozott, hogy ellensúlyozzam a lovagét.
- Oh, akkor egy csomó hely van ott harcolni Kit tartasz esélyesebbnek? - érdeklődtem kíváncsian, miután eltávolodott tőlem. Nem hallatszott a hangomon fáradtság, és nem is lihegtem, szép is lenne, ha ennyivel ki lehetne zsigerelni. Dicséretét egy biccentéssel és egy kedélyes mosollyal fogadtam, azt hiszem elégedett lehettem. Egyértelműen gyengébb voltam, de képes voltam felvenni a harcot egy ilyen erejű valamivel, még ha az nem is érte el teljes hatalmát, és nem is akart nekem ártani. Látszott azért a szúrásain, hogy elkerüli a veszélyesebb pontokat, talán azért is kaptam be néhány találatot, mert azokra figyeltem inkább.
- Ehhehe, azt hiszem elég volt a szórakozásból... ^^" - jegyeztem meg, látva hogy a lovag mit produkál a kaszákkal. Egyáltalán lehetséges emberi szinten ilyet művelni két ilyen fegyverrel? O.O Mint valami cséphadaró... 'ttaku... Volt időm rápillantani az unott fejjel minket néző, és farkát lustán mozgató saját zanpautou-lelkemre, de azt is láttam emellett, hogy hegyezte a fülét. Tehát várja, mikor nyúlok már hozzá, helyes
- Saa, ikimashou... - jegyeztem meg magamnak, majd pengémet visszacsatoltam a hátamra, és kivontam lélekölőmet az őt rejtő, hüvelyként szolgáló ütőből. Keresztben magam elé tartottam kinyújtott kezekkel, egyikkel a markolatot fogva, másikkal pedig a pengét érintve tenyeremmel. Becsuktam a szemem, és lelkem legmélyére koncentrálva felszabadítottam teljes lélekenergiámat.
- Bankai! Kyuushou Suteneko - hívtam magamhoz kardom erejét szokatlanul kedves, csalogató hangon. Azt már megtanultam, hogy ha artikulálatlanul üvöltözöm a nevét, arra nem hallgat, meg amúgy is idiótának érezném magamat úgy A körülöttem keletkezett szélörvény a magasba tört, átszakítva a terem mennyezetét, és mikor kitejesedett, szinte szétrobbant körülöttem, felfedve bankaiom formáját. Nem volt merőben eltérő az eddigiektől külsőm, csupán két karpenge és a bőrpáncélzat jelezte, hogy átalakuláson mentem keresztül, na meg persze besűrűsödött reiatsum. Mikor elült a szél és felpattant a szemem, abban a pillanatban jelent meg két oldalam mellett a két felém tartó kasza. Egy gyors pillantás balra, egy jobbra, és máris a rugóimba koncentráltam az erőmet, hogy felugorva szökjek meg a csapdából. A padló összetört a nyomástól, amit kifejtettem rá, de a kár egészen csekély volt ahhoz képest, amit a másik bankai okozott. Pár méteres magasságba jutva kezdtem meg zuhanásomat, melynek végén egy, az eddigieknél jóval erősebb félköríves rúgást ejtettem meg a jobb lábammal. Technikám jónak bizonyult, sikerült kicsalogatnom a pengét, mely a bokámnál volt elrejtve, így bizakodhattam benne, hogy sikerül végre legalább megkarcolnom azt a páncélt a szélburokkal élesített fegyverrel. Bal lábammal értem földet, és azonnal szökkentem is előre, erőteljes, ostorszerű mozdulattal a páncélos mellkasa felé döfve bal karpengémmel, majd jöhetett egy újabb rúgás az oldala felé, ezúttal penge nélkül, puszta hakudával. Elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy átüssem a pajzsát, ha megidézi, elvégre ez a bankai saját képességeim felturbózása mellett a másik fegyverének tönkretételéről szól. Habár egy másik bankai ellen azt hiszem annyira nem lehet hatékony

Annak ellenére, hogy erőm megugrott, a páncélos most talán még könnyedebben hárította a támadásaimat, mint az imént. Nem tudtam nem észrevenni, hogy erőmet az enyémhez igazította, pont annyival felettem maradva, hogy megtartsa előnyét. Lenyűgöző volt látni és tapasztalni, mennyire más szinten vannak a zanpakutou-lelkek tőlünk, halálistenektől ebben a formájukban, és egyben frusztráló is, hiszen megmutatta, mennyire messze vagyok még attól, hogy tökéletesen elsajátítsam a képességeimet. Alig néhány hónapja gyakorolhatok még csak ezzel az erővel a kezemben, és hiába fejlődtem rengeteget, még nagyon hosszú út áll előttem így is, míg tényleg ura leszek a lélekölőm adta segítségnek. Ennek ellenére az érzés elképesztő, és nagyon szorítottam Sacchannak és Hocchannak, hogy ők is tapasztalhassák azt, amit most én. Biztos furcsa lehetett most nekik egymással harcolni, mikor olyan jól megvannak... vagyis, eto... Jó, ebbe azt hiszem nem gondoltam úgy igazán bele, úgy beszélek róla-róluk, mintha teljesen természetes lenne az egész. A lovagnak igaza van, ők ugyanannak a léleknek a részei és együtt alkotnak egy egészet. Kicsit olyanok, mintha Hitomin és én egy testbe lennénk zárva, hiszen mi is annyira különbözünk, mégis remekül megértjük egymást. Belefájdul a szívem, ha arra kell gondolnom, hogy az élet elválasztott minket egymástól, mikor azelőtt mindent együtt csináltunk.
Halvány, keserédes mosoly húzódott az arcomra, töprengésemből csak az ellenfelem hangja rázott fel. Egy pillanatra értetlenül néztem rá, de aztán leesett, hogy ezek szerint Sacchan kiállta a próbát, és földöntúli öröm váltotta fel a kérdő tekintetemet. Sikerült neki! *.*
- Hai! Yoroshiku onegaishimasu! - válaszoltam a lovagnak tiszteletteljesen, és mélyen meghajoltam, mintha valamiféle tanárom lett volna, vagy ilyesmi. Efféle érzések sosem ébredtek fel bennem Nekoval kapcsolatban, bevallom talán kicsit irigy is voltam a lányra, hogy ilyen kellemes társasága van a belső világában. Mi bezzeg... mint tűz és víz... Aggódva mozdultam Sacchan felé, mikor térdre rogyott, de mire odaérhettem volna, már megjelent mellette még valaki. Meg is torpantam, és próbáltam kitalálni hogy mi történik éppen, a két hang páncél alól feltörő visszhangos beszélgetése azonban segített rájönnöm, hogy a két lélek két testbe került... és valóban ők voltak azok.
- Volt társaságom, amíg ti harcoltatok - mosolyodtam el, feszült izmaim pedig ellazultak, látva hogy nincs semmi probléma. Türelmesen megvártam, míg befejezik a beszélgetést, addig pedig vetettem egy pillantást a testőrre, aki ugyanúgy, rezzenéstelenül állt ott, ahol eddig is. Reménykedtem benne, hogy az eddigi harc nem jelentett számára komoly megterhelést, a reiatsu nyomását nem lehet könnyű elviselni, még ha az enyém nem is volt olyan eszeveszettül nagy.
- Ugyan, megtiszteltetésnek érzem, hogy láthatom az első lépéseiteket ebben a formában. Bárcsak én is fel tudnám ajánlani ugyanezt, de sajnos nem te vagy az első, aki így lát ^^ Még körülbelül... tíz percig tudom fenntartani a bankaiom, addig állok rendelkezésedre - válaszoltam szabadkozására, majd fújtattam egyet. A limitem jelenleg 13 perc volt, utána teljesen elveszítettem az irányításomat az erőm felett. Már most is éreztem némi fáradtságot pusztán attól, hogy ebben a formában voltam. Nagyon megterhelő ez az erőszint :/ Kei-chan arcát igyekeztem kiverni most a fejemből, lévén az a tudat, hogy ő látta először a zanpakutoum teljes feloldását, eszembe juttatta őt. Most viszont az volt a feladatom, hogy segítsem a képességei gyakorlásában a lányt... illetve lányokat. Ahogy megindultak felém, végre eljutott az agyamig, hogy kettő ellenfelem lesz, és nem csak egy, ez viszont rögtön ki is söpört minden felesleges gondolatot a fejemből. Súlypontomat azon oldalam felé toltam el, ahonnan Sacchan érkezett, majd mikor elég közel értek hozzám, egy egyszerű oldallépéssel akadályoztam meg, hogy egyszerre vessék rám magukat. A dárda megnehezítette a dolgomat, lévén nekem erősen közelharci fegyverem volt, de egyelőre csak a védekezésre összpontosítottam és arra, hogy külön kelljen foglalkoznom velük. Egy hárítást követően azonban váratlan hang ütötte meg a fülemet.
- Nem tanultál... semmit az égegyadta világon, szánalmas... - váratlanul Suteneko jelent meg köztem és Hocchan között. Észre sem vettem, hogy ő is átalakult bankai-alakjába, bár ez csak az én figyelmetlenségem lehetett Viszont amit csinált, az kicsit kiverte nálam a biztosítékot, mivel ellenfelem támadásába közbelépve nemes egyszerűséggel egy felfelé tartó karpengés csapással kettészelte Hocchan dárdáját. Egy méretes ugrással kerültem odébb, hogy Sacchan véletlenül ne tudjon megütni, de mire felháborodhattam volna, jött is a magyarázat.
- Ezt te is meg tudnád tenni ezen szint ellen! Még mindig túlságosan a mozdulataidra koncentrálsz! Szakadj már el a hakudától, könyörgöm! Nem pusztakézzel harcolsz, hanem a zanpakutouddal, hát ne ignoráld a képességeimet és figyelj a szélburok élességére és áramlására is! Így sose fogsz megtanulni használni, vágod?! Különben meg ne fogd vissza magad, azzal neki sem segítesz >.> - Suteneko kikelt magából, én meg köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Ránéztem az egyik karpengémre, mintha nem értettem volna, mit mondott, pedig folyton ezt sulykolta. Csakhogy ezt a levegőt áramoltatni sokkal nehezebb volt, mint shikaiban, és olyan érzésem volt, mintha kidout vagy shunpót kellett volna használnom, abszolút nem ment jól :/ Így aztán persze, hogy arra támaszkodok, amit tudok :/ Ettől függetlenül bűnbánóan néztem félre, hiszen valamiben nagyon is igaza volt. Így nem segítek Sacchannak.
- Gomen' Folytassuk - kértem elnézést csendesen, majd sóhajtottam egy nagyot, és egy kicsivel nagyobb elhatározással szökkentem előre. Tartottam attól, hogy kárt tehetek a lányokban, éreztem, láttam Sacchn és Hocchan mozdulatain, mennyire nehezükre esett kezelni az erejüket. Teljesen más volt a mozgásuk, mint az imént a lélekölőjük szellemének. Sokkal bizonytalanabb, lassabb volt az egész, nekem meg már volt gyakorlatom az enyém használatában. Megpróbálkoztam egy térddel végrehajtott rúgással Hocchan combjának irányába, viszont csalódást keltő módon a technikám vagy az erőm nem volt elég ahhoz, hogy előcsússzon a térdvédőmben rejtőző fémpenge. Vagy talán azért, mert közben már arra figyeltem, hogy a hadnagy domináns énjét is megkínáljam, egy rúgással, akrobatikus, félköríves mozdulattal indítva a válla felé egy erőteljes csapást. Habár a teljes erőmet ebbe sem fektettem bele. Éreztem is Suteneko fürkésző pillantását rajtam, szúrós tekintettel méregetett minket immár ismét az oldalvonalról.