Jelszó: eai iii

Név: Tenrai Hibiki

Kor: 19 év
Nem: Férfi
Kaszt: Fullbringer
Foglalkozás: Tanuló, Xcution vezetője

Jelleme: Talán a legjobb szó, amivel jellemezni lehetne, az a nyugodt. A legszorultabb helyzetekben is képes higgadt maradni és általában nem beszél fölöslegesen. Gyorsan vág az esze és tudja is használni. Különleges képességére sosem tekintett átokként és nem érezte magát emiatt alsóbbrendűnek, sőt. Mióta képességeire ráeszmélt egyfajta félistenként tekint magára, gyakran nevezi magát és a hozzá hasonlókat az evolúció következő lépcsőfokának, akik nagy dolgokra hivatottak.

Kinézete: 180cm magas, férfi. Testalkata vékony, sportos, van rajta izom is, de sokkal inkább szálkásnak mondható. Hajszínét, szemszínét, ruházatát gyakran váltogatja.

Tárgya: Iránytű

Előtörténet:

Gondolom mindenkiben felmereng néhanapján egy kép egy utópiáról. Egy olyan világról, ahol nincs bűnözés vagy korrupció, és ahol az ember nyugodt szívvel, félelem nélkül léphet ki az utcára. Jómagam is egy ilyen világ eljöveteléről álmodom, és aki elhozza ezt az egész világot körülölelő békét, én leszek. Sejtem, ezek a szavak furán hangozhatnak a számból, hisz még én is épphogy átléptem a felnőttkor küszöbét, azonban ha végighallgatjátok történetem, biztosíthatlak titeket róla, ti is egyet fogtok érteni abban, ha valaki erre képes, az én vagyok.

Tizenkilenc évvel ezelőtt születtem egy középosztálybeli nő gyermekeként, aki a jegyzőkönyv szerint a szülési fájdalmakba, valamint megmagyarázhatatlan, a hátán ékeskedő, karmolás szerű sérüléseibe halt bele. Gyakorlatilag ez minden, amit az igazi családomról tudok. Az „apámnak” nyoma sem volt, így később, idősebb fejjel sem éreztem soha kényszert arra, hogy keresni próbáljam. Már miért is tettem volna? Nemsokkal anyám halála után egy gazdag házaspár fogadott örökbe, kiknek nem lehetett gyermekük, így valójában mindig is ezt a kedves párt tartottam szüleimnek. Mondjuk soha nem titkolták, hogy valójában csak örökbe fogadtak, azonban mindig is úgy bántak velem, mintha tulajdon vérük lennék. Ez még akkor sem változott, mikor két évvel a családba kerülésem után, anyám egy orvosi csodának elkönyvelten teherbe esett és alig kilenc hónappal később egy vékonyka, mégis erőteljes kisbaba sírása zengte be a házat. Először, nem tagadom, kis féltékenységet éreztem, hisz ahogy a kórházból hazaértek,csak a kisbaba körül forgott minden, ráadásul mást sem csinált, csak sírt evett, meg kakilt. „Ilyet én is tudok!” kijelentéssel demonstrálni is próbáltam a dolgot, de engem persze csak megszidtak érte. Egyszer mikor már nem bírtam tovább az éjszakába nyúló sírását átmentem a szobájába, hogy kiderítsem mi a baja, a jövevénynek és szüleimet beelőzve értem a helységbe. A lámpa felkapcsolása után egy széket toltam a kiságyhoz, hisz akkori magasságommal még nem értem fel azt, majd ráállva rátámaszkodtam a kiságy korlátjára és onnan néztem le húgocskámra. Így jobban belegondolva az volt az első alkalom, hogy találkoztunk. Tudom fura, de még csak egy hete egészítette ki akkor a családod. Először szüleim nem engedték, hogy zavarjam a kicsit, aztán kis féltékenykedésem miatt már én nem akartam látni. Ahogy lenéztem rá, sírását abbahagyva, csillogó barna szemeivel kíváncsian nézett vissza rám, én pedig hasonló érdeklődő tekintettel figyeltem tovább, vajon miért bámulhat. A következő pillanatban hirtelen felnevetett és kezeivel felém kezdett kapálózni, mígnem én is kinyújtottam felé karomat. Apró kezeivel rögtön elkapta mutatóujjam és finoman megszorította azt. Bár még csak kisfiú voltam abban a pillanatban éreztem először úgy, hogy... az életem is képes lennék odaadni ezért a csöppségért, miközben ő lassan lehunyta szemeit, míg végül elaludt. Hosszú percekig figyeltem, ahogy kis pocakja lassan kidudorodik, majd lelapul, miközben halk szuszogása hallatszott, és egészen addig, míg úgy nem éreztem, ideje visszatérnem nekem is az ágyamba, észre sem vettem, hogy szüleim ott állnak hátam mögött az ajtóban. Tisztán emlékszem, hogy kedves mosollyal arcukon tekintettek le rám, majd anya megkért, hogy mennyek vele, míg apa betakargatta a kicsit és ment is vissza aludni, hisz másnap dolgoznia kellett.

A padlásra mentünk, ahol rendezett dobozok sorai, valamint elég öregnek tűnő, különböző használati tárgyak fogadtak.
- Mit csinálunk itt? - Érdeklődtem kíváncsian, míg anya láthatóan a dobozokat vizsgálgatta.
- Van valami, amit szeretnék odaadni neked. - Mosolygott rám kedvesen, majd újra a dobozok felé fordult. - Meg is van. - Húzta ki ezzel az egyiket, majd letéve azt elém a földre kinyitotta.
- Mik ezek? - Kérdeztem a benne lévő néhány holmira nézve. -Tudod, ezek a... - kicsit elgondolkodott, hogy is fejezze ki magát, míg végül sikerült. - a holmik, amik a másik anyukádnál voltak és egy kép róla. - Kezdett bele ezzel. - Gondoltunk rá, hogy talán kidobjuk őket, és a kórházban is felajánlották, hogy ha szeretnénk elintézik, de végül úgy véltük jogod van hozzá, hogy ha csak ennyi is, de legyen ami emlékeztet az igazi szüleidre... biztos vagyok benne, hogy ő is nagyon szeretett téged. - Megjegyzése után fejét a föld felé hajtotta, szemeit pedig lehunyta. Én ezt valószínűleg sosem érezhetem át, de ő talán mint anya, jobban bele tudja élni magát, milyen fájdalmas is lehet egy hasonló szituációban „magára hagyni” a gyermekét. Igazából nem nagyon tudtam mit feleljek, így végül csak apró lépteimmel odasétáltam mellé és megöleltem lábait, hisz akkor még szinte csak azt értem fel. Éreztetni akartam vele, hogy bármi van is én mindig úgy fogom gondolni, hogy nekem ő z igazi anyám, attól függetlenül, ki hozott a világra. - De majd holnap átnézed mi van a dobozban. Most pedig nyomás aludni rendben? - Nyúlt hónom alá és kapott ezzel ölébe, mire én csak egy álmos bólintással feleltem, majd anyám karjaiban el is nyomott az álom.
Másnap reggel az ágyamban ébredtem, majd egy jóízű nyújtózkodást és ásítást követően kimásztam az ágyból és a fürdőbe indultam, mikor véletlenül belerúgtam valamibe és hasra is estem benne. Mint kiderült a tegnap látott doboz volt az. Tulajdonképpen nem is voltam biztos benne, hogy tényleg megtörtént e, vagy csak furcsát álmodtam, de így bizonyosságot nyert, hogy a tegnap este valóság volt, és valószínűleg anya hozta ide nekem. Elgondolkodva bámultam a dobozra és merengtem, neki essek e, de előtte jobbnak láttam még befejezni amiért az előbb indultam és letudni a reggeli folyóügyeimet. Szobámba visszatérve aztán becsuktam magam mögött az ajtót, na persze nem kulcsra, csak mégis jobban szerettem volna magamban átnézni. Miután végül kinyitottam az anyám által hátrahagyott dolgokat rejtő dobozt, először csak kíváncsian nézegettem a tárgyakat. Benyúlva először is a tetején heverő fényképet vettem ki, melyen minden bizonnyal ő volt. Nagyon csinos nő volt és még eléggé fiatal. Hosszú barna haja volt és egy az enyémre kísértetiesen hasonlító szempár nézett rám vissza a képről. Elég sok ideig nézegettem ezt a kis, időbe fagyasztott pillanatképet és megpróbáltam elképzelni milyen lehetett. Arról a mosolyról ami az arcán ült valahogy... nem is tudom, az ember nem tudta róla azt feltételezni, hogy rossz ember lenne, ráadásul akármikor ránéztem a képre, mindig jobb lett a kedvem. Talán ez az oka, hogy a mai napig is a pénztárcámban őrzöm és vigyázok rá. Akkor volt még ott egy gyűrű, amiről a vak is láthatta, hogy eljegyzéshez kapta, szóval házas, vagy legalábbis menyasszony lehetett. A karika belsejébe pedig valami bele volt gravírozva, de nem tudtam még elolvasni, így azt a gyűrűt inkább félre is tettem és tovább kutakodtam. Volt még benne egy már kicsit megsárgult boríték, egy iránytű egy vékony szárú női szemüveg és egy karóra. Igazából a borítékot és az iránytűt leszámítva, mind hétköznapi tárgyak voltak, és talán épp emiatt ragadta meg ez a kettő a figyelmem. Mivel elolvasni még nem tudtam, a levelet inkább elrejtettem. Valamiért úgy éreztem, ahhoz rajtam kívül másnak nincs köze, az iránytű viszont attól a naptól fogva szinte ki sem szakadt a kezemből. Magam sem tudom megmondani miért, de a kabalám lett, épp ezért, hogy ne hagyhassam el, anyám egy vékony szemű ezüstláncot vett nekem hozzá, majd felfűzte rá, hogy a nyakamban hordhassam.

A kabala úgy tűnt működik, hisz az életem nagyon is jól alakult, és pár évvel később az iránytű fedelének belsejébe rejtett írást is eltudtam már olvasni. „Hogy sose térj le a választott utadról.” Igen, még nekem is elég elcsépeltnek hangzik kicsit, de tetszetős. Bár akkoriban, még nem igazán választottam magamnak „utat” de valahogy mindig is tetszett ez a szöveg... és kíváncsi voltam, vajon ki adhatott neki ilyesmit, de valószínűleg ezt már sosem tudom meg. Az első „furcsaság úgy” 14 éves korom körül eshetett meg. Ahogy végeztem a gimiben, átsétáltam a közeli általános iskolába kishúgomért, majd onnan együtt mentünk tovább, apánk cégének egy közeli épületéhez, ahol általában intézte az ügyeit, majd onnan együtt mentünk haza. Egy nap, mikor épp a megszokott úton haladtam a testvérem iskolája felé, egy kihaltabb részen pár felsőbb éves állta el az utamat, önelégült vigyorral a képükön. Nem volt olyan túl gyakori jelenség, de szokatlannak sem mondanám. A családom magasabb körökben mozog, ami többekben féltékenységet kelt, és így belegondolva az sem volt a legjobb taktika, hogy aki hülyébb volt nálam, egyszerűen lenéztem. Már csak azért is keményen tanultam, hogy valamiképp bebizonyítsam magamnak, hogy megérdemlem azt a családot, ami végül befogadott és az, hogy pár idősebb nem volt képes elérni az én teljesítményem teszteknél, egyszerűen szánalmasnak éreztem. Az pedig, hogy iskola után, egy elhagyatott úton, ráadásul három fős kis csoportba verődve próbálják megtorolni a viselkedésem, hogy őszinte legyek, csak nagyobb szánalmat keltett bennem irántuk. Már csak ezért is indultam egyszerűen tovább és vágtam volna át két fél közt, ügyet sem vetve rájuk, mire hirtelen egyikőjük karja zárta el előttem az utat.
- Félre. - Mondtam nyugodtan, hangom egyszerű, hűvös basszusán, annyi tiszteletet sem mutatva irántuk, mint egy kutya iránt.
- Óhh.. úgy tűnik ezúttal rosszul mérted fel a helyzeted okostojás. - Vigyorogtak még mindig egymás felé, hogy jelezzék milyen ügyesek voltak. -Nem hinném... - Mondtam halkan, mire épp hogy felém fordított fejét, akkori alacsonyabb termetem miatt, nemes egyszerűséggel tökön térdeltem a srácot, kinek kezének más helyen lett hirtelen dolga így az út előttem ismét szabad lett, én pedig indultam is tovább, mert valamivel fontosabb dolgaim voltak. Szép is lett volna, ha ilyen könnyen elengednek. A maradék kettőből az egyik utánam lépve megragadott a vállamnál egyik kezével, mire fordulatból könnyedén vágtam arcon táskámmal, csak eközben azt nem vettem észre, hogy a harmadik ügyesen mögém került, majd ahogy lehetősége volt rá lefogott, az előbb arcon vágott fickó pedig visszaadva a gyors kölcsönt, behúzott egy elég erőteljeset. Nem meglepő módon ennyinél nem állt meg, ha már belekezdett, így egy hosszú ütéssorozatot kellett kiállnom, miknek nagy része arcomra és gyomromra lett leadva. Miután ez kiélte magát, és a nemrég kigolyózott srác hányt egy kicsit, furán sétálva ugyan, de felém vette az irányt. Eddigi kloffolóm, mellém lépve segített társának lefogni, míg bicegő barátjuk hozzám ért. Bár a lábát nehezen lendítette hátra a rúgáshoz, nem nehéz kitalálni, melyik részemet akarta telibe küldeni, mint egy amolyan kegyelemdöfést az összeverés után és nem mellesleg személyes bosszúból. Ahogy lába megindult felém, szemem lehunyva vártam a találatot, azonban amit hallottam a rúgás tompa hangja, ahogy eltalál valamit és az egyik engem lefogó társának jajdulása. Ahogy kinyitottam szemem, láttam, hogy a központom felé vezető útról, lába, az egyik segítője térde felé vette az irányt, amit ha jól láttam, mind nagy meglepődöttséggel fogadtak, de ez csak még nagyobb dühöt generált benne irányomba, így azonnal ökle indult arcom felé. Tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy öklét, alig valamivel arcom előtt, valami mintha eltérítette volna, így az ismét egyik lefogómat találta el, aki emiatt kénytelen volt elengedni. Másik fogva tartóm megdöbbenését kihasználva, sikerült kirántani karomat, övéi szorításából és így könyökömmel állon vágni. Igaz, még magam sem értettem, mi folyik itt, de annyit tudtam, hogy ha most nem intézem el ezeket, hamarosan ismét játszhatom a boxzsákot. Nagy lendületet véve, a még mindig ágyékfájdalmakkal küszködő, látszólagos vezetőjüket tiszteltem meg egy ökölcsapással, aztán jött is a következő furcsaság. Hirtelen egy éles fájdalom hasított a fejembe, amitől hangosabban felordítva oda kaptam kezeimet és szemeim lehunyva vártam, hogy elmúljon, majd a következő pillanatban... láttam. Tudom, hogy furcsán hangzik, de jobban nem tudom leírni. Hirtelen láttam, ahogy az egyikük ismét nekem ront és öntudatlanul, egy reflexeim vezérelte rúgással jutalmaztam a meglepett támadót, amit gyomrába kapott, viszont a furcsa, hogy mögöttem volt és láttam. Mindent tisztán láttam magam körül egy nagyjából öt méteres körben és csak ekkor jöttem rá, hogy a szemeim valójában még csukva vannak. Hirtelen éreztem, ahogy enyhébb rémület szalad végig testemen, pulzusom az egekben volt én pedig zavartan és kissé rémülten fordultam körbe magam körül és el is estem. Hirtelen nem tudtam merre van a fel, a le, az előre, vagy a hátra, hamar minden szörnyen egybemosódott, majd végül elmúlt. Szemeim kinyitva, kissé megnyugodva, de még mindig rémült lihegés közepette látta, hogy a dolgok ismét a régiben vannak, viszont a földről felpattanva, még a táskám is otthagyva, elrohantam a helyszínről, támadóimat el is felejtve, főleg, hogy úgy tűnt nem akarnak követni. Mivel húgomat már nem találtam iskolájában gondoltam egy tanár felhívhatta a szüleimet, hogy menjenek be érte, ezért egyből apám irodája felé vettem az irányt. Egész idő alatt, míg oda tartottam, a nemrégiben történteken gondolkodtam, de valahogy semmilyen magyarázatot nem tudtam találni a történtekre. Hamar beértem a hatalmas épületbe, melybe ahogy beléptem, többen is, kissé riadtan ugrottak oda hozzám, mert jól láthatóan rendesen ellátták a baját nagyfőnök pici fiának. Amíg az egyik recepciós hölgy ellátta kicsit a sérülésim, szótlanul ültem és vártam, hogy apám is befusson, akinek természetesen rögtön jelentést kellett adnom, én pedig mindent el is meséltem.. már persze pár apróbb, inkább csak engem érintő rész elhallgatásával. Eztán annyiban változtak a dolgok, hogy minden nap végén autó várt engem is és testvéremet is az iskola végezte után és fuvarozott egyenesen, haza, valamint, hogy apám több önvédelmet oktató tanárt is felvett mellém, hogy ha mégis megismétlődne hasonló incidens, ne legyek teljesen védtelen, valamint titokban bár, de szabadidőmben kijártam a közeli erdőbe és elég sok munkával ugyan, de sikerült megtanulnom, hogy irányítsam az akkor felbukkanó két képességem, valamint bizonyos fokig fejlesztenem is sikerült őket, arról nem is beszélve, hogy idő közben pár újdonsággal is bővült ezen különlegességek listája, amiket egyáltalán nem éreztem nyűgnek. Természetesen, mikor először tapasztaltam ezeket, megijedtem, ahogy más is tette volna gondolom, viszont mindig is tudtam, hogy nem vagyok átlagos. Többnek éreztem magamat sok embertársamnál és így kiderült, hogy valóban több is vagyok náluk. Az új képességekkel, ahogy egyre jobban kifejlődtek egy bizonyos területen belül képes voltam mindent látni amit akartam és bárhol ott lenni, ahol akartam. Ha úgy vesszük egy bizonyos terület fölött, Isten voltam.

Már négy év telt el. Tizennyolc éves voltam és az életem mondhatni tökéletes volt. Bár már szinte minden képességem tökéletesen tudtam irányítani és használni, mégsem fedtem fel azokat senki előtt. Ugyan valójában nem voltam isten, de egy új faj képviselője igen, aki jóval az emberek fölött áll és ezt be is kívántam bizonyítani. Mire végzős lettem, kimagasló tanulmányi és sportteljesítményeimmel egyaránt elnyertem a körülöttem lévők tiszteletét és ahogy mondani szokták népszerű lettem. Egy idő után sikerült elhagynom a magatartást, miszerint mindenkit lenézek, még ha úgy is gondoltam haszontalanok, és kedves voltam, barátkoztam velük. Már csak a főiskolai felvételi állt előttem, hogy tovább haladjak a már részletesen kidolgozott tervel a jövőm felé, mikor is történt valami, ami mindent a feje tetejére állított és arra az életre kényszerített engem, amit jelenleg is élek.

- Bátyuuuuuuus. - Keltett fel azzal, hogy finoman a gyomromba ugrott, majd ahogy kómásan próbáltam kinyitni a szemem, vállaimnál megragadva rázogatni kezdett. - Keeelj fel, keelj fel, kelj már fel! >.<
- Mi.. yu.. en... gedj.. már… el. @.@ - Próbáltam megfékezni és szerencsére le is állt.
- Anya megkért, hogy keltselek fel, mert megint el fogsz késni. - Mászott le rólam aranyosan, szinte énekelve mondva szavait.
- Akkor miért akartál megölni? ._. - Kérdeztem halkan, az orrom alatt dörmögve, mire szemei élesen villantak meg felém.
- Mondtál valamit bátyó? >.>
- Igen, hogy nem.. izé... nem akarnál megölelni? - nevetgéltem kényelmetlenül, mire arca vissza váltott a már előbbi mosolygósra.
- Inkább kezdj el öltözni. Olyan mázlista vagy, hogy vidékre mentek kirándulni az osztályoddal. - Nézett rám csillogó szemekkel. Jobban rá volt pörögve a dologra mint én, pedig ő nem is ment sehová.
- Igen, az fantasztikus. Ide dobnád a farmerom a fotelből? - Mondtam egyhangúan, még mindig az ágyban üldögélve, ahogy szemeimből próbáltam kitörölni az álmosságot.
- Olyan hangulatgyilkos vagy. Más örülne, hogy elmehet az osztályával, ráadásul egy fürdőbe te pedig... - akadt meg egy pillanatra, majd ismét szúrós szemekkel nézett rám. - Ugye nem ezt akarod felvenni? - Lóbálta meg előttem az öreg kopottas farmernadrágot.
- De igen, miért? - pislogtam kíváncsian.
- Folyton két farmert, meg pár pólót hordasz, iskolán kívül, mikor hordhatnád azokat is, amiket én varrtam neked >.>
- Mert általában csak a hétvégére kell sima ruha, akkor is csak ha nem apával megyek valahová, mert akkor öltöny, a suliba meg egyenruha. Amiket meg te varrsz... múltkor rám adtál egy cselédlány ruhát, mert szerinted cuki volt.
- Mert az is volt >.>
- Akkor vedd fel te.
- Nem megy.
- Fogyjál bele. ._.
- Nem azért nem megy >.> - Vágta a fejemhez az eddig kezében tartott nadrágot. - Megnőttek a melleim és már nem jó rám. - Kezdett kicsit pirongani.
- Miféle melle... - Mondtam ki majdnem, mire újabb gyilkos pillantásokat kaptam, még időben ahhoz, hogy átgondoljam mit is akarok mondani. - jaaa, már látom, igen, tényleg nagyot nőttél. ._.
- Olyan gonosz vagy velem T.T
- Jól van, hozd akkor, amit rám akarsz adni, csak siess, mert tényleg elkések. - Mondtam egy sóhajjal, mire már ott sem volt és pár pillanattal később visszajött pár ruhával és egy notesszal a kezében.
- Az meg mi? - Mutattam rá a fekete noteszra.
- Ebben vannak benne a ruhák tervei, meg pár ötlet a hajadhoz, hogy mit lehetne vele csinálni és szerintem egy szemüveg is jól állna rajtad, meg ha felpróbálod ezt..
- Ez egy rendőrruha. ._. - Vágtam a szavába.
- Tudom és? - Nézett fel kíváncsian.
- Tudod mit, ha hazaértem, akkor felpróbálok, amit csak akarsz és a hajammal is babrálhatsz, de most sietek. - Ajánlottam fel, miközben lassan kihesegettem a szobámból.
- Moooh T.T Jól van, de akkor kihúzom a szemed is
- Amit akarsz.
- De bent maradt a noteszem. >< - Mondta, mikor már az ajtón kívül volt és zártam volna be.
- Majd visszakapod. Mellesleg te is el fogsz késni, ha még sokáig szórakozol. - Jegyeztem meg, mire hirtelen a fejéhez kapott.
- Jé tényleg. De majd kérem vissza, még nem fejeztem be teljesen, szóval ne nézz bele. - Ordította hátra felé, ahogy már az emeleti lépcsőn rohant le, hogy ő is elinduljon.

Alig egy órával később, már a buszon ültem, ami az iskolánk elől indult és a délutánt már egy kellemes vidéki fürdőben töltöttük az osztályommal, ahol eléggé jól szórakoztunk, és jól éreztem magam, egészen másnap reggelig. Két öltönyös férfi ébresztett, akik az apám megbízásából jöttek értem, hogy azonnal menjek haza. Hiába kértem őket, nem árulták el, milyen indíttatásból kell ilyen hirtelen hazamennem, de éreztem, hogy semmi jó nem történhetett. Ahogy a házba léptem, egy keservesen zokogó hang csapta meg a fülem, és még csak az erőmet sem kellett használnom, hogy tudjam, az anyám potyogtatja könnyeit valami miatt.
- Hibiki. - Szólt az apám csendesen, hangjában pedig letörtség és mély szomorúság érződött, annak ellenére, hogy kívülről semmi nem látszott rajta. - Kérlek gyere be a dolgozószobámba. - Mondta végül, majd elindult, én pedig követtem.
- Kérlek ülj le. - Mutatott, ahogy az íróasztalával szemben lévő székre, ahogy beértünk az általában nyugodt, most viszont inkább nyomott hangulatot keltő dolgozóba és bezárta mögöttem az ajtót. Az ablakok itt általában nyitva voltak, hisz fekvésének hála, majd egész nap besütött ide a nap, most viszont a függönyök is be voltak húzva és csak a lámpa halovány, egyhangú fénye világította be a szobát. Apám íróasztalán egy whiskeys poharat láttam meg, melyben a jég már szinte teljesen elolvadt, mellette pedig az üveg hevert, mely általában teli, most viszont üresen díszítette az asztalt.
- Miyu tegnap este elment a barátnőivel vásárolni iskola után. - Kezdett bele a mondandójába, én pedig előre aggódtam mit fog ebből kihozni. Ahogy tekintete egy pillanatra összeakadt az enyémmel, olyan fájdalmat láttam benne, amitől az én szívem is összeszorult.
- Megbeszéltük, hol találkozik a sofőrrel, mint ilyenkor általában, de mikor a megbeszélt idő után egy fél órával sem ért oda, a sofőr felhívott engem és a rendőrséget is. - Nehezen nyögte ki a szavakat és közben nagyokat nyelt, hogy elnyomjon magába valamit, mely látszólag rég kitörni készült. Már biztos voltam benne, hogy Miyu-val történt valami és csak reménykedtem benne, hogy nem a legrosszabb.
- A rendőrség pár órával később, pár járókelő elmondásának hála, akik látták egy férfivel elmenni, megtalálták a lakását, ahol... - Szava elakadt és bár mg nem mondta ki mi történt, szememben már könnyek gyűltek. - Miyut holtan találták. - Mondta ki végül, mire szemeimből megeredtek a könnyek, mintha csak egy csapot nyitottak volna meg, arcommal viszont próbáltam megőrizni szokásos mimikámat. Kezeimmel idegesen markoltam a szék karfájába.
- Mi van a férfival?
- Elkapták pár utcányira... nem is menekült, egyszerűen csak... beült egy kaszinóba játszani. - Mondta halkan, hangjában azonban érződött a düh, mely az én testem is elárasztotta.


A tárgyalás hónapokig húzódott és minden egyes alkalommal mikor láttam azt a férfit és az arcára kiült önelégült vigyort, több százszor képzeltem el, hogyan kínoznám meg és vetnék véget az életének, de mivel azt hittem élete végéig börtönben fog rohadni, csak ültem ott és kelletlenül hallgattam a sztorit, amit újra és újra elmondott, végül pedig... A tanuk akik akkor éjjel látták vagy nem jelentek meg, vagy hirtelen máshogy emlékeztek, gondolom megfélemlítés vagy egy kis pénz hatására, több bizonyítékot is, melyek döntők lettek volna, eltűntek a bizonyíték raktárból, vagy rendőri „baki” miatt nem lehetett felhasználni őket, az pedig, hogy az ő házában történt az eset, természetesen nem is értette hogy történhetett és vagy harminc ember állította, hogy azokban az órákban, mikor állítólag ott látták, ő épp a kaszinóban ült, ugyan úgy, mint mikor a rendőrség rátalált. Ezek fényében pedig egyszerűen... felmentették.
Soha életemben nem éreztem még ilyen dühöt, és nem éreztem ekkora csalódást és szánalmat az emberek iránt. Legszívesebben abban a pillanatban, hogy kimondták ártatlan, rávetettem volna magam és puszta kézzel tépem ki a szívét, de ez nem volt ilyen egyszerű. Biztos voltam benne, hogy ez a szemétláda ölte meg a húgomat, de abban is biztos voltam, hogy egy ilyen kis szarzsák maga ilyen ügyvédeket nem tudott volna pénzelni, ennyi embert megkenni meg pláne. Miután kényelmesen, az őt képviselő ügyvédek társaságában beült egy puccos fekete limuzinba, megvártam míg elhajtanak, majd nem sokkal később egy térkaput idézve, kis riadalmat keltve köztük én is betoppantam a buliba, pár egyszerű szóval.
- Uraim. Beszélnünk kell. - Nyitottam alattuk egy nagyobb térkaput, és egy másodpercbe sem került, hogy elhagyjuk a kis limót és egy csevegéshez kényelmesebb helyre érkezzünk.

Két nappal később, kissé megújult külsővel, egy hatalmas villa ablakában álldogálva figyeltem egy dagadt, köpcös férfit, aki olyan nyugodtan aludt, akár egy csecsemő. Egy nagyvállalat igazgatója. Ő bérelte fel a férfit, hogy rabolja el Miyu-t, hogy aztán megzsarolva az apámat a cége esélyt kapjon, hogy bekebelezze apa vállalatát, végül azonban azért kellett meghalnia, mert megpróbált szökni és közben meglátott valamit, amit nem lett volna szabad. Hogy őszinte legyek, nem is igazán érdekel mi volt az. A testvérem így is, úgy is halott, innentől pedig elég, ha tudom ki felelős a haláláért.
Kezemet megemelve, finoman kopogtattam a férfi ablakán, míg fel nem ébredt. Álmos szemekkel ugyan, de látta, hogy ott álltam. Természetesen azonnal a fiókjához fordult, melyben fegyverét tartotta, de mire visszafordult azzal az ablakhoz, már nem voltam ott. Természetesen azonnal felkapcsolta a lámpát, hogy tisztábban lásson a szobában legalább és azonnal a falra akasztott rádiójáért kapott.
- Őrök! Valaki bejutott a birtokra, az előbb láttam az ablakomnál. Azonnal kapják el!!! - üvöltötte a parancsokat.
- Sajnálatos módon az emberei épp a városi akváriumban barátkoznak a cápákkal, de ha kívánja szétnézek, ha már úgyis itt vagyok. - Szóltam bele játékosan az egyik őrtől elvett rádióba, mire a túloldalon hosszabb ideig csönd támadt. - Ott vagy még? - Kérdeztem, mikor már kezdtem elunni.
- Ki vagy? - Hangzott vissza végül a kérdés.
- Valaki, aki nem igazán kedvel.
- Hehh... azokból sok van. Mit akarsz tőlem?
- Játszani. - Vigyorodtam el a sötét nappalijában üldögélve. Természetesen alaposan felkészültem erre a napra, hogy ne hagyjak nyomot magam után. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy jobban ismertem a házát, mint ő maga.
- Na ne szórakozz velem!!! - Felelte idegesen megjegyzésemre.
- Nem vicceltem én kezdem. Ismeri a vérontást a folyosónt? - Beszéltem immár az emeleti folyosóról, melyre szobája ajtaja is nyílik. Áldom a térkapu nyitásának képességét, enélkül valamivel nehezebb lett volna. A következő pillanatban már nyílt is szobájának ajtaja és fegyverét dühödten felém szegezve lőtt rám egyet, ám a golyó egyszerűen elkerült. Meglepetten nézett felém, míg én elindultam felé a sötét folyosón és csak akkor látszódtam jobban, mikor egy ablak előtt elhaladva épp megmutatott engem a hold sápatag fénye. Folyamatosan tüzelni kezdett rám, és egyre inkább hátrálni, minél közelebb értem hozzá, pláne mikor felfogta, hogy képtelen eltalálni.
- Mit akar tőlem? - Kérdezte rémülten, miután fegyvere teljesen kifogyott.
- Már mondtam... - hagytam kis szünetet, ahogy a következő pillanatban, hátrálása közben beesett egy mögé nyitott térkapun át egy nagyobb terem méretű helységbe. Mélyen a föld alatt volt, apám építtette, veszélyes anyagok tárolása céljából még annak idején, de végül nem volt rá szükség... egyszerűen lezárták. Munkagépekkel is legalább 2-3 napos munka lett volna megnyitni, így jó helynek gondoltam. - .. csak játszom. Maga jó dolognak találta szórakozni a családommal.. most én is kipróbálom, milyen jó ez a móka. -Vigyorogtam rá. - Ez a magáé. - Dobtam le egy zseblámpát, ami az ölébe érkezett. Megvártam, míg felkapcsolja, majd mikor rám világított, még azelőtt megszólaltam, hogy ő rákezdhetett volna. - A helyében én beosztanám az értékes fényt, mert egy jó ideig lesz itt és gyengék azok az elemek. Ha pedig megéhezne, csomagoltam valamit. Úgy is mondhatjuk a barátai kisegíthetik. - Mutattam egy a mellette heverő, nagyobb letakart részre, majd megvártam, míg felnyitja és meglátja az alatta bujkáló férfi holttestét, aki megölte a húgomat, az ügyvédei társaságában, akik segítették. Majd mikor élvezettel végignéztem, milyen arcot vág erre, egyszerűen bezártam a kaput, majd egy újat nyitva, hazamentem aludni egyet. Azért reméltem inkább letakarja vissza a kis bandáját, hisz már másfél napja ott rohadtak... érdekes szaguk lehetett.

Miután elintéztem azt, amit úgy éreztem szükséges volt, bár tudtam Miyu nem biztos, hogy büszke lenne rám, amiatt amit tettem, mégis engem megnyugtatott, hogy bosszút állhattam. Ez az egész pedig egy másik aggasztó problémára is rámutatott, ami ellen tenni kívántam valamit. Rég tudtam, hogy több hozzám hasonló is létezik, de eddig nem léptem kapcsolatba egyikükkel sem, hisz semmi különösebb okom nem volt rá, most viszont szükségem volt rájuk. Immár személyes tapasztalatból tudom, hogy a világ korrupt és a bűnös csak akkor nyeri el a büntetését, ha nincs elég pénze jó ügyvédre, ez pedig az emberek hibája. Túl gyengék ahhoz, hogy irányítani tudják ezt a világot és ezért születtek a hozzám hasonló magasabb rendű fajok, hogy felváltsák őket. Minden fullbringerre szükségem van, akit csak találok, így egy egyszerű terv kell. „Hősök” leszünk. Létrehozok egy szervezetet és eljátszuk a hősöket, akik segítenek az embereknek, elkapják a rablókat. Eltart egy ideig, de az emberek hamar úgy fogják érezni, hogy Jobban bízhatnak bennünk, mint a javarészt korrupt rendőrségben, inkább hallgatnak azokra, akik megvédik őket, mint a vezető politikusaikra, akik csalnak és hazudnak. Végső soron a célom egyfajta világuralom, ami akin hozzám hasonlóan látja a világot, mellém áll, aki csak jót akar tenni és hős akar lenni, csak a hősködős részről fog tudni és anélkül segíthet, hogy mélyebben a dolgok mögé látna. Ez lesz az Xcution.

Szeret- nem szeret:
Csoki
ruhák
nyugalom
jó könyvek
képességeimet

túl sok alkohol
fekete öltöny barna cipővel
korrupció
szandál zoknival


Képesség: Tér manipulálás.

Képes teljesen összezavarni az ellenfél térérzékelését, azzal, hogy a teret folyamatosan hajlítja körülötte, így az nem tudja merre van a fel, a le, a jobbra, vagy a balra. A képességet csak akkor képes használni, ha az ellenfél/ellenfelek, minimum 5 méteren belül vannak, valamint csak addig él a képesség hatása, amíg az ellenfélre tud koncentrálni. Ha megzavarják, nem tudja tovább tartani.

Képes érzékelni a tárgyakat, élőlényeket a térben maga körül így olyan, mintha 360°-os szögben látna egy bizonyos területen belül. A legnagyobb terület, amit képes belátni 3,5 km, azonban olyan távolságban már nem lát tisztán. (pl. Meg tudja mondani, hogy 3 km-re van 5 ember, de ezen kívül semmit. Minél közelebb vannak hozzá, annál tisztábban látja a dolgokat. Valamint csak azt képes látni, ami szabad szemmel is látható. Pl. Ha az ellenfél egy kést tart a háta mögött, azt tisztán képes látni, viszont képtelen megmondani, hogy mondjuk mi van a zsebében, vagy a ruhája alatt.) Kristálytisztán csak 20 méteres körön belül lát ezután, minél messzebb van a célpont, lassan egyre halványabbnak látja a dolgokat.

Meg tudja hajlítani a teret maga körül, ezzel eltérítheti a felé érkező csapásokat, azonban egy eltérítés után van átlagosan 3 másodperc, amíg ezt a képességét nem képes használni. Minél erősebb támadást kell hárítania így, annál hosszabb idő, míg újra képes használni. Minden nemű fizikai támadás ellen véd és magán kívül, még 3 méterre tudja kiterjeszteni a védelmet.

Képes egy hasadékot (kaput) nyitni a térben egyik helyről a másikra, amin bárki képes átkelni, amíg nyitva tarja. Egyszerre maximum kettőt képes nyitva tartani. Valamint képes mondjuk a lelkek világába, vagy Hueco Mundo-ba is kaput nyitni, ezután viszont semmilyen képességét nem képes használni 1 órán át.