Végre újra Kyotóban vagyok újra. De nem olyan örömteli okok miatt. Küldetést végeztem, egy csapat lidércet kellett legyőznöm, akik a városban ténferegtek.
- Hát végül is ez csak egy küldetés! – mondtam magamnak indulás előtt
Amint megérkeztem az Élők Világába rögtön neki indultam, hogy leszedjem a lidérceket. Hát épp, ezért vagyok itt. Egy jó ideje már körözök a régen látott városban, amikor is meglátom a célpontokat. Pontos leírást kaptam a csapatról. 4-5 lidérc, akik mind egy pókra hasonlítanak. A maszkjukon pókhálóminta díszelgett. Hát fogtam kardomat és feléjük szaladtam. Könnyen leöltem őket és már indultam is volna haza, amikor még egy lidércet megéreztem. Nem, nem lidérc volt. Inkább egy menos. Nem még az is túl gyenge ehhez képest. Ekkor jutott eszembe. Egy arrancar. Hát elindultam abba az irányba, amerről éreztem.
- A fenébe! Mit kereshet egy arrancar, pont itt, éppen most! - dühöngtem
Nagyjából már megtettem öt utcát, de még mindig nem találtam meg. Ekkor viszont egy temető bejáratához értem. Furcsa érzés kerülgetett, ám nem tudtam elfeledni ezt az érzést.
A furcsa érzés, még akkor is bennem volt, amikor beljebb mentem. Feszült a levegő. Éreztem, hogy az arrancar a közelben van.
- Hol vagy? – kiáltottam kicsit remegő hangom
Nem válaszolt senki sem. Ekkor vettem észre valami sötét árnyat a hátam mögött. Kardom előrántva, az árny felé fordítottam. Picit közelebb mentem és akkor vettem észre, hogy csak egy angyalszobor. Ekkor a kardom elkezdett egy kicsit remegni. Ezt már megszoktam tőle. Mindig ezt csinálja, ha egy nagyobb lélekenergiájú ellenfél van a közelemben.
- Tudom, hogy itt vagy válaszolj! – mondtam újra már idegesen
Ekkor vettem észre, hogy valaki van az egyik sír mögött. Odanéztem. Egy félhosszú, zöldes hajú ember jelent meg előttem. Csak ennyit láttam tisztán. Ekkor a kardom markolata felmelegedett. Elmosolyodtam.
- Szóval te vagy az arrancar. – mondtam már teljesen megnyugodva – Üdvözöllek a nevem Abakura Ryuu. A Tiszta Lelkek Városának az 5. osztagának a tagja vagyok. Igaz nem rég vettek fel oda. – mondtam úgy mellékesen
Kardomat nem szegeztem ellenfelemnek, hanem egyszerűen a föld felé nézett a penge hegye.
- Te kivagy? - Kérdeztem tőle.

Éppen az emberek világában jártam, hogy megfigyeljem az emberek és a lidércek viselkedését. Úgy látszott, hogy fajunk nem csak a shinigamikkal, hanem az emberekkel sem volt jóban, de ez magától értetődő volt. Nekem csak az ok kellett, hogy miért. Hamarosan megpillantottam négy-öt hollowot, úgy látszott, hogy csoportosultak. Tisztes távolságot megtartva figyeltem őket, a lehető legmesszebb voltam. Alig telt el egy kevés idő, jött egy shinigami és lemészárolta őket. ~ Miért?! Miért teszik? Gondoltam, de négy halált, sajnos még ez az egy shinigami halála sem engesztel ki. Miután végzett, egy félkörnyit fordult és indult is visszafelé. Ha már nem tanulmányozhattam hollowokat, de még alsóbb rendű embereket sem, megtette ez az izé is. Néhányat mozdultam irányába, mikor megszólalt.
- A fenébe! Mit kereshet egy arrancar, pont itt, éppen most!
Kíváncsivá tett, hogy mégis miért mondaná ki e szavakat. ~ Lehet, hogy csak egy csali lenne? Talán ez is a terve része és már megérzett? Vagy csak szokás? Maradok még egy keveset... Töprengtem, majd csöndben próbáltam követni. Hamarosan egy temetőhöz érkezett, itt sajnos már nem követhettem a háztetőkön, le kellett valahogy mennem. Próbáltam zajtalanul lesétálni.
- Hol vagy?
Kiáltotta, de kiáltása mögött némi ijedtség is lapult. A hirtelen szóra sikerült félre lépnem és a földre érkeznem. Hirtelen nagyon közel kerültem hozzá. Mielőtt rám nézett volna, gyorsan egy sír mögé sonidóztam, remélve, hogy nem vette észre, még fejletlenebb sonidó képességem.
- Tudom, hogy itt vagy válaszolj!
Kiáltott rám, mikor kissé kipillantottam a sír mögül. Ekkor találkozott tekintetünk. Az alak elmosolyodott, majd leporoltam magamat és felálltam.
- Szóval te vagy az arrancar.
Állapította meg jelenlétemet.
- Üdvözöllek a nevem Abakura Ryuu. A Tiszta Lelkek Városának az 5. osztagának a tagja vagyok. Igaz nem rég vettek fel oda.
Eléggé különös volt, hogy ennyire részletesen bemutatkozott, mivel nem volt jegyzetfüzetem, így fejben kellett tartanom, hogy a shinigamik esze az emberhez képest visszafejlődött.
- Te kivagy?
Kérdezte meg.
- Üdvözöllek a nevem Abakura Ryuu. Részletes információt adok arról, hogy hova tartozom, hogyha esetleg rám támadnál, ott is nyugodtan megtalálhatsz. Amúgy meg újonc vagyok, szóval nyugodtan megölhetsz, ha úgy gondolod...
Jegyeztem meg egy kárörvendő mosollyal, majd egy sírkő feliratára néztem és kifejezéstelenül folytattam.
- ...Mégis milyen bemutatkozás ez? Jó, hogy nem mondod el, hogy mi a jelenlegi kapcsolatod és hol reggeliztél. Nem akarok kötekedni, mert végül is nekem nem származik ebből hátrányom, na meg ellenséges oldalon is vagy, de ezt azért nem hagyhatom figyelmen kívül.
Tekintetemet egy holló felé szegeztem, ami éppen egy sírt próbált felásni csőrével, elég szórakoztató volt.
- Amúgy nyugodtan szólíts M betűnek, már ha meg akarsz szólítani. Legalább fejtörést fog okozni, ami igazán ráférne rátok, a shinigamikra. Nos igen, azt el is felejtettem megkérdezni, hogy mégis miért ölted meg azokat az ártatlan hollowokat? Mit tettek ők neked? Csak álltak védtelenül...
Tereltem a szót a lényegre. Őszintén szólva igazán érdekelt, az oka.

Udvarias bemutatkozásomra, elképesztően undok választ kaptam. Egy kicsit ettől bedühödtem, ám kardom egy kicsit lehűlt, ezzel jelezve, hogy nyugodjak le.
- Nos, haladjunk sorban. – mondtam lenyugodva – Azt kérdezted, hogy miért mutatkoztam be? Nos, a válasz egyszerű. Nem szeretek rögtön nekitámadni az ellenfélnek. Ha legyőzne, akkor szeretném tudni a legyőzőm nevét. Ha viszont én győznék, akkor szeretném tiszteletem tenni az emlékére. Ha viszont túlélnénk mindketten, akkor keresném az alkalmat még egy kitűnő csatára.Szavaim értékét nem tudom, hogy felfogta-e vagy nem. Ám én nem vártam meg válaszát. Folytattam:
- Akkor válaszolok a másik kérdésedre M. – Válaszoltam picit durvább hangon – Azok a hollowok nem voltak ártatlanok! Küldetésként kaptam, hogy öljem meg őket, mivel már több száz lelket, illetve 12 shinigamit nyeltek már el. Tudom, hogy ez neked nem sokat jelent, ám nekem minden élet számít.Ha bele is akart kötni M a mondanivalómba, nem hagytam. Inkább folytattam.
- Tudom, hogy a hollowok is élnek. Ám ők mindig arra törekednek, hogy egyre több lelket egyenek meg. Nekem, mint shinigaminak ezt nem szabad hagynom. – ennél a szó után, újra lenyugodtam – Nem tudom, ti miért akartok ennyi emberi lelket megenni. Talán, hogy erősebb legyetek? Ez marhaság, ezt csak kitartó munkával lehet igazán elérni! És mivel ők, nem hagyták békén a lelkeket. Így kénytelen voltam végezni velük.Ekkor egy nagy levegővételre megálltam, de nem hagytam abba.
- Talán nem figyeltél, de tisztelettel mutatkoztam be. Vagyis tisztelem ellenfelem. Ő nekik, azért nem mutatkoztam be, mert találkoztam velük személyesen. Pont akkor, amikor felfaltak egy védtelen kislány szellemét. Sajnálatos módon elkéstem. Nem tudtam legyőzni őket, mert elmenekültek, de nevem még hallották, így tudják ki végzett velük.Ekkor mélyen ellenfelem szemébe néztem és már dühösen mondtam neki.
- Választhatsz! Vagy békésen elmegyünk, vagy megtámadsz és nincs kegyelem! – ezután nagyon megnyugodtam – Te döntesz. Ám, ha mégis a harc mellett döntesz, akkor megbecsülöm választásod és küzdeni fogok veled.
Az utolsó szavam után hirtelen mozdulattal, pengével az ellenfelem felé nézve, arcom elé emeltem kardom utána egyet vágtam kardommal a jobb oldalam felé. Jelezve, ha harcolunk, akkor harcoljunk!

- Hmm, látom mégis tudtok ki gondolkozni... de vajon kik voltak azok akik előbb ölték a másikat? Bizony ti, shinigamik! Mi nektek nem ártottunk, de ti mégis nagyobbra vettétek az alsóbbrendű emberek életét. Attól még, hogy néhány hollow lelket eszik, nem általánosíthatsz. Ahogy látod én nem ettem meg senkit, legalábbis nem tudod bizonyítani, minthogy azt sem, hogy ez a hollow annyit evett, amennyit a társaid próbáltak beetetni neked.
Tekintetemet egy búsan álló fára szegeztem.
- Mégis miből gondolod, hogy megadtad nekik a tiszteletet? Ha tizenkét shinigamit és több ezer lelket megettek, szerinted nem tennék veled ugyanazt? De! Azonban mégsem tették... talán ez lett volna a tisztelet általuk? Hagynak elmenekülni? És te mégis hogyan válaszoltál? Lemészároltad? Csak gratulálni tudok.
Az égre meresztettem szemeimet.
- Csak megvetni tudom túlbuzgó személyiségedet. Semmi tiszteletreméltó, semmi elfogadható. Én nem küzdeni jöttem, tárgyalni, hogy mi vezényelt téged ilyenekre.
Eszemben sem volt harcba szállni, nem voltam az a személyiség aki csak úgy neki ugrik a számára nem szimpatikus egyéneknek. A shinigami kardjára néztem, mert a beszélgetés közben úgy tűnt, mintha magától mozdult volna, ámbár lehet, hogy csak képzelődés volt, amit a szemem sarkából szúrtam ki. Lassan húztam elő a kardomat és szegeztem a shinigami felé.
- Én azt választanám, hogy békésen menjünk el, de a tiszteletem, a fajom iránt nem engedi, hogy ezt az opciót válasszam, tehát kénytelen leszek kiállni ellened. Nyugodtan kezdeményezz, újonc. Lássuk, hogy mit tanítanak a híres, nevezetes shinigamiknak!
Kényelmesen éreztem magam, a sírkőnek támaszkodva és kardomat ellenfelem felé szegezve. Az időjárás csendes volt, csak a hollók hangját lehetett nehezen kiszúrni a távolból. Már este volt, így a sírkő hangulatot teremtett az alkalomnak. A holló elhagyta a sírt, aminek felásását próbálta és hangosan, szárnyait csapkodva távolodott egy másik hely felé. Senki sem tudta merre vette az irányát, talán még maga se, de sajnos senkit sem érdekelt. A lelkeket nem érdekli, hogy mi történik a kisebbekkel, ők csak hagyják őket elrepülni a szemük sarkából. Én nem vagyok ilyen, én felfigyeltem szegény kis madárra és próbáltam megérteni. Tudtam, hogy lehetetlen volt, mégis éreztem némi reményt, ami abban a kis koponyája egyik zugában rekedt meg. ~ Milyen jó lenne nekem egy holló. Gondoltam, miközben elképzeltem magamat egy hollóval a vállamon. ~ Ennyi a merengésből! Határoztam el magamban, és ellenfelem felé néztem. Nem becsülhettem alá, amíg nem láttam mit tud.

A jól árgondolt válaszaimra ismét csípős válaszokat kaptam. Megcsóváltam fejemet. Ekkor megláttam egy hollót, aki éppen az egyik sírt kapirgálta. Észrevettem, hogy ellenfelem is a madarat nézi. Elmosolyodva hozzáfűztem, miután elrepült a holló.
- Gyönyörű állat a holló, nem igaz? – mondtam őszintén – Igaz, hogy a tollai feketét, ám nagyon okos madár.
Becsuktam szemem. Miután kinyitottam egy sárkányt láttam előttem, aki akkora volt, mint én. Persze csak én láttam. Elkezdett suttogni nekem, hogy vigyázzak az arrancarral.
- Nyugodj meg Onihonoh Ryuu (Démonláng Sárkány). – mondtam kardomnak – Nem lesz semmi baj. Ahogy mondta, nem szeret harcolni. Én ezt tiszteletben kell, hogy tartsam. Ám, amint M is mondta a lét kötelez. Gondolom, nem akarsz te sem leszidást? De amint igaz, az igaz. Hát készülj fel! – ezt már M-nek mondtam.
A további szúrós beszólások érdekében előbb mondtam neki valamit.
- Előbb a kardomhoz beszéltem, mivel én és Onihonoh Ryuu egy azon lélek vagyunk. Csak ezt akartam mondani készülj fel! – utasítottam ellenfelem.
Egy utolsó pillantást vettem a hollóra és támadtam. Nem nagy erővel támadtam, csak kíváncsi voltam az erejére. Egy fentről érkező kardtámadást indítottam ellene. A bal vállát céloztam. Nem nagyon számítottam arra, hogy megsérül, de nem az volt a cél. A támadás után mögé shunpoztam. Felugrottam és támadok egy bakudonnal.
- Bakudou 63: Sajou Sabaku (Fogságba ejtő szalagok)! - kiáltottam.
Mikor leérkeztem a földre egy kidouval is megtámadom..
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Az Igazság és Mértékletesség nevében. Az álmok ezen bűntelen falán engedj szabadjára egy keveset karmaid haragjából. – kántáltam a mágia idézését - Hadou 33: Soukatsui (Pusztító kék tűz)!
Ekkor a tenyeremből egy kék labda jött elő ellenfelem mellkasa felé repülve. Mivel nem akartam megölni csak kevés lélekenergiát fektettem bele. Ha a láncok használtak, akkor lehet, hogy eltaláltam.
- Csak, hogy tudd nem fektettem bele túl sok lélekenergiát. – mondtam reményeimnek híven még élő ellenfelemnek.
Vártam, hogy elmenjen a füst körülötte.

Ryuu is megcsodálta a hollót, majd támadásba lendült. Egy fentről érkező kardtámadást próbált ellenem irányítani és sejtettem, hogy jelenlegi kardforgatási készségemmel nem lenne bölcs dolog megpróbálni kivédeni, így megpróbáltam elkerülni, amit a lassú támadásnak köszönhetően sikerült is. Jobb oldalra léptem ki, mert bal oldalamon a szobor állt. Támadása után mögém shunpozott. Furcsálltam, hogy shunpoja olyan lassú, mint a sonidóm, amit Diego rossznak nyilvánított. Rájöttem, hogy ellenfelemnek nem a gyors támadás az előnye. Közel volt a hátamhoz, a támadásnak lehetett volna sikere is, ha nem lenne olyan lassú, mint én. Fordultam felé, de nem próbált közelharcban küzdeni. Felugrott és egy bakudon képességet küldött rám.
- Bakudou 63: Sajou Sabaku!
Kiáltotta felém, mire láncok vettek körbe. Úgy látszott, hogy erős volt a bakudonja, de azon gondolkodtam, hogy vajon a képességeim felülkerekedtek-e. Egy Distancia de Retención képességet használva éppen, hogy sikerült leküldenem magamról a láncokat és néhány sírkövet felborítani és mintha a szobornak is letört volna a karja. Úgy látszott, hogy a képességeim egy szinten voltak a bakudon tudásával.
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Az Igazság és Mértékletesség nevében. Az álmok ezen bűntelen falán engedj szabadjára egy keveset karmaid haragjából. Hadou 33: Soukatsui!
Kántálta el és küldte rám a képességét. A fránya sírkövek elterelték a figyelmemet, így nem tudtam teljesen biztonságosan kijutni. A szobor mögé vetődtem, hogy enyhítse a felém mért támadást. A kék labda a szobornak ütközött és még jobban rongálta a szerencsétlen tárgyat. Balszerencsémre a szobor feje legurult és éppen, hogy néhány centiméterrel ment a fejem mellé, a vállamnak ütközve. Kipillantottam és láttam, hogy ellenfelem éppen a füstöt figyeli, hogy mikor távozik. Ezt az alkalmat megragadva a háta mögé sonidóztam és hátba próbáltam szúrni. Ha sikerült, ha nem elé sonidóztam és felidéztem Diego tanításait. Megpróbáltam megérinteni a bal vállát, ami ha nem sikerülne, kihagynám, majd a bal oldalára sonidóznék, ahol ismét megpróbálnám megbökni. Harmadikra pedig fölé sonidóznék, azon belül is mögé, és tarkón próbálnám rúgni, bár elég szerencsétlen vagyok az ütésekkel és rúgásokkal. Ha nem találna, akkor elé sonidóznék és szemből nyakon próbálnám szúrni. Ha ez sem sikerülne, akkor gyorsan a szobor tetejére sonidóznék, hogy elkerüljem a lehetséges kellemetlenségeket.

Miközben füstöt figyeltem, hirtelen valami zajt hallottam magam mögül. M volt az, éppen hátamba akarja szúrni a karját. Én, hogy elkerüljem támadását félreugrok, ám a kardja érintette a bal karomon a ruhát, amitől az elszakad. Ekkor ismét eltűnt és előttem lett ismét látható. Ám nem volt olyan gyors, mint aminek elsőnek tűnt. Megpróbálta megfogni a bal vállamat, ám én visszaugrok előbbi helyemre. Ismét eltűnt és bal oldalamon jelent meg megint. Ismét szúrni próbált. Én ezt kardommal kivédtem. Ekkor fölöttem jelent meg és rúgni próbált. Pontosan a fejem környékén. Ennek elkerüléséért leguggolok és fejem fölé emelem kardomat. Ám rúgása után, előttem termett és ismét meg akart szúrni, ám most a nyakamat. Mivel fejem fölött volt a kard, így egy gyors mozdulattal lejjebb hozom kardomat. Ám ez csak félig sikerül. Kardja kicsit megvágja a jobb vállamat, mivel kicsit arrébb húzottam. Ekkor hátrébb ment egy szoborra, pedig készültem megtámadni. Most én következem. Pár pillanat alatt átgondolom felszerelésem. Négy füstbomba, tíz mérgezett tű a tokjában, illetve néyg zsibbasztó szeres tű egy másik kis csomagban, illetve fenőkövem volt nálam, illetve öt dobókés. Nem volt valami sok, de jobb, mint a semmi. Hát átgondolva stratégiám, mondom M-nek.
- Látom, komolyan veszed a csatát. Akkor én komolyabb leszek!
Elmosolyodok és támadást indítok. Kardommal jobb lábát támadom már erősseben, de még mindig nem fél erővel. Ám ahhoz már nagyon közel. Akár el találom, akár nem hátrébb shunpozok és előveszek egy füstbombát. Ledobom a földre picivel elém célozva. Egy nagy lila füst jelent meg előttem. Én halkan suttogtam.
- Hadou 50: Rei no kuron (klóntámadás).
A klónom előttem jelent meg és rögtön meg is támadta ellenfelem. A jobb lábát célozta és, ha az nem talál, mögé megy, és kardpárbajjal le próbálja foglalni, hogy hátát mutassa. Ám míg remélve, hogy feltartóztatja a klónom ellenfelemet elővettem két zsibbasztó tűt és a füstből kilőve hátát célozva eldobom azokat. És jobb oldalamhoz emelem kardomat, hogyha a tűk akár betalálnak, akár nem, legalább egy kis sérülést okozzak neki. Kardommal lábait jobbról, balra irányuló vízszintes csapással támadom, illetve utána egy lentről, felfele ívelő támadást indítok, bal keze ellen. Nem érdekel, hogy betalál-e vagy nem, hátrébb futok és beaktiválok egy újabb Hadout.
- Hadou 58: Tenran (Orchidea égbolt).
És a kardom forgatásával forgószél irányult remélhetően az ellenfelem felé és a másik kezemmel megfogom három dobókésem és bedobom a forgószélbe, ami remélhetőleg lendületet ad a találatnak, ha betalál. Egy jó ideig még forgattam kardomat, de már kezdtem abbahagyni.
- Még egyszer megkérdezem. Mi az igazi neved? – kérdeztem nyugodt hangon.
Reméltem, hogy él és fog válaszolni nekem. Hát vártam.

- Látom, komolyan veszed a csatát. Akkor én komolyabb leszek!
Mondta nekem Ryuu, miközben elmosolyodott, majd a jobb lábamat célozta. Szerencsére sikerült el sonidóznom, de a nadrágomat sikerült megvágnia. A támadása érintette a lábamat is, de nem akkora erővel, hogy átvágjon a hierrómon, lehet nem teljes lendülettel támadt. Ezután hátrébb shunpozott és elővett egy kör alakú tárgyat. Mielőtt használhatta volna megszólalok.
- Talán ez vagy te? Mindenféle csecsebecsékkel tudsz csak győzni? Hol marad a becsületességed?
A földnek vágta eszközét és lila füst jött ki belőle. Nem éreztem már magam biztonságban a szobor tetején, így leugrottam és nyugodtan sétáltam oldalra. Tudtam, hogyha a füst mögül egy nagy erejű dolog jött volna elő, akkor mindegy mit csináltam volna, úgyis meghaltam volna. Nyugodtan, már zsebre tett kézzel sétáltam, miközben odaböktem ellenfelemnek.
- Zavaró vagy, tudod? Eleinte még ott beszélsz nekem a kitartó munkáról és tiszteletről az ellenfeled iránt, most pedig füstök mögé bujkálsz? Unalmas vagy és egy teher a világ vállán. A legnagyobb szenvedés az lenne neked, ha élnél és magad jönnél rá, hogy az eddigi hozzáállásod pocsék. Játékokkal senki sem komolyodhat. Nem lehetsz komolyabb nálam és sosem leszel. Csak egy csecsemő vagy aki kapott néhány játékszert.
Monológom közben a füstből támadt nekem. Ismét a jobb lábamat célozta meg, pedig már a földön jártam. Szánalmas volt, ahogy már szinte orra esve próbálta megvágni azt. Én magam csak arrébb léptem és megpróbáltam megvágni az oldalát. Majd mögém ment és közelről akart megvágni. Én magam feje fölé sonidóztam és úgy próbáltam lesújtani rá. Azonban mikor a földre érkeztem a füstből két tű repült felém. Nem tudtam már kikerülni őket, így a mellkasomnak mentek, de két gyenge tű nem ütötte át a hierromat, hanem csak lepattantak és a földre érkeztek. Úgy látszott, hogy az egyik nem az igazi. Arrébb sonidóztam egy épület tetejére, hogy nyíltabb legyen a terep és, hogy minél messzebb legyek a klóntól. Reméltem, hogy ezúttal az eredeti támadt nekem. Ő is a lábaimat próbálta vízszintesen eltalálni, és csak szimplán átugrottam, mint egy ugrókötelet. A következő támadásra azonban nem számítottam, lentről fölfele ívelte kardját bal kezem ellen. A vágásban sajnos még mindig nem volt elég lendület, hogy hierromat elvágja. Próbálkozása után hátrébb vonult és ismét egy hadout próbált elsütni.
- Hadou 58: Tenran!
Kardját forgatni kezdte, ezzel forgószelet kreálva. A forgószélbe beledobta késeit, amik gyors sebességgel száguldtak felém. A kardomat magam elé téve próbáltam őket védeni, de vékonysága miatt sajnos csak egy kést sikerült blokkolni, a másik pedig a jobb vállamba mélyedt. Gyorsan kihúztam és eldobtam, hogy elkerüljem a gyulladást.
- Még egyszer megkérdezem. Mi az igazi neved?
Tette fel a kérdést, amire nyugodt hangon válaszoltam.
- Megmondom, ha abbahagyod a játékszereid használatát és úgy harcolsz, mint egy férfi.
Az ujjammal felé mutattam és Incluye el Enganche képességemmel kezdtem magam felé húzni ellenfelemet. A felület tiszta volt, így nem lehetett semmi, amibe bele kapaszkodhatott ellenfelem. Másodpercenként egy métert haladt felém, miközben kinyújtottam a kardomat, a torka felé szegeztem és a következőt mondtam:
- Most megtapasztalhatod milyen, ha akarsz valamit, de nem érheted el, mert a halál előbb ér el téged... Látod a kardomat? Nem véletlen ilyen hosszú, pontosan azért van, hogy leszúrjon, miközben kapálódzol, hogy elérj. Ez az érzés az, mikor valaki más tovább ér el, mint te... Ez az a rövidke, ámbár hosszú pillanat...
Nem mondhattam már tovább, mert ellenfelem már közel járt, hogy megérezhesse pengém ízét a torkában. Ha pedig mégis sikerülne valahogy elkerülnie, akkor gyorsan lesonidóznék, vissza a temetőbe.

Úgy látszik elég kemény a bőre, mivel egyik támadásom járt sikerrel, csak az egyik dobókés. Ám azt gyorsan kihúzta. Ezután felelt a kérdésemre.
- Megmondom, ha abbahagyod a játékszereid használatát és úgy harcolsz, mint egy férfi.
Ekkor mintha egy láthatatlan kéz húzna felé, ettől egy picit meglepődtem, ám ez nem sokáig tartott. Ekkor a torkom felé emelte kardját és folytatta:
- Most megtapasztalhatod milyen, ha akarsz valamit, de nem érheted el, mert a halál előbb ér el téged… Látod a kardomat? Nem véletlenül ilyen hosszú, pontosan azért van, hogy leszúrjon, miközben kapálódzol, hogy elérj. Ez az érzés az, mikor valaki más tovább ér el, mint te… Ez az a rövidke, ámbár hosszú pillanat…
- Bakudou 39: Enkosen (Körpajzs) – kiáltottam gyorsan
Megjelent előttem a pajzs, ami megakadályozta, hogy a kard eltaláljon. Előbbi szavaktól, amit ellenfelem mondott még nagyobb lett a vigyor a számon, mint előtte volt.
- Szóval azt akarod, hogy harcoljak rendesen, mint ahogy egy férfihez illik? Rendben van. Akkor így lesz! - üvöltöttem vidáman az utolsó mondatot.
Kardomat magam elé emeltem és a pajzs állttal biztosított védelemtől, nyugodtan mondtam a következő szavakat:
- Kogero no Hokoro.. – kezdtem bele, ám eszembe jutott valami jobb. – Elfelejtettél valamit.
Mondtam neki és pár pillanat alatt átgondoltam stratégiám. Miután az a dolog, amit elfelejtett eltereli remélhetőleg a figyelmét és így könnyen ki tudnék szabadulni a vonzásból. De ez előtt még elkántálom a 33. kidou varázsigéjét, de előbb leláncolom, így rám fog koncentrálni és talán nem veszi észre a cselt. Miután megtámadja az a dolog, akkor én elsütöm a kidout, de előbb leszúrom földre a kardomat, hogy a robbanás ne lökjön el. Amint vége a robbanásnak, akkor odarohanok elé és egy teljes erőből bevitt ütést indítok a jobb karja ellen. Ha ez nem jönne össze, akkor mögé shunpozok és a bal vállát célozok. Ha esetleg eltűnne, akkor odafutok felé és vágok egyet. Rendben, a terv kész. Elmosolyodtam újra, mivel a sok gondolkozástól, abbahagytam mosolygásom. Utána elkezdtem mormogni, alig hallhatóan.
- Bakudou 63: Sajou Sabaku (Fogságba ejtő szalagok)! – mondtam már jól hallhatón.
Alig hagytam abba, már mondtam is a következőt gyors tempóval. Nem figyeltem, hogy eltalálták a láncok vagy nem, nem érdekelt, csak mondtam sietve:
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Az Igazság és Mértékletesség nevében. Az álmok ezen bűntelen falán engedj szabadjára egy keveset karmaid haragjából. – kántáltam a mágia idézését rohamos tempóval, ám nem fejeztem be.
Ekkor ugyanis az eddig távolabb lévő klónom felugrott az épületre pont az ellenfelem háta mögé és kardjával teljes erőből M kardot tartó kezére célzott.
- Hadou 33: Soukatsui (Pusztító kék tűz)! – kiáltottam mikor végzett a csapással, ám nem láttam, hogy betalált volna-e a támadása.
Az utolsó mondatoknál, kardomat bele szúrom az épületbe, amin épp voltunk és a másik kezemet az ellenfelem felé mutattam. A Hadou hatására a kezemből előtört egy kék labda, ami ellenfelem felé repült. A labdát sajnos nem jó helyre lőttem, mivel véletlenül a lába felé lövöm, ám amint felrobbant, nem tudva, hogy ellenfelem hol van elindultam a füst fele. A robbanáshatástól én is hátrébb lökődtem, így messzebbről indultam. Megkeresem ellenfelem és megpróbálom bevinni a fentebb említett támadásokat.

- Bakudou 39: Enkosen!
Kiáltotta ellenfelem, mire egy körpajzs jelent meg előtte. Vigyor jelent meg az arcán.
- Szóval azt akarod, hogy harcoljak rendesen, mint ahogy egy férfihez illik? Rendben van. Akkor így lesz!
Kiáltotta szintúgy. Undorító volt, minden porcikám megvetette az ilyen természetű, túlbuzgó egyéneket. Kardját a pajzs mellett emelte maga elé, úgy látszott, hogy nem tudtam torkon szúrni.
- Kogero no Hokoro... Elfelejtettél valamit.
Kezdett bele valami kántálásba, amit hamarosan abba is hagyott. A szája tátogni kezdett, úgy látszott, hogy mégiscsak belekezdett a bizonyos kidou képességbe.
- Bakudou 63: Sajou Sabaku!
Kiáltotta, mire a láncok megint rám tekeredtek. Sajnos nem tudtam használni a Distancia de Retención képességemet, mert még hatott az Incluye el Enganchém. Ha pedig elengedtem volna az Incluye el Enganche képességemet, akkor az az egy perc nem lenne elegendő a támadások elkerüléséhez. Újra kántálni kezdett.
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Az Igazság és Mértékletesség nevében. Az álmok ezen bűntelen falán engedj szabadjára egy keveset karmaid haragjából.
Emlékeztem a kántálásra, ez a kék gömb volt, amit ellenem használt. Azonban az Incluye el Enganchémet nem szakítottam félbe. Már ha nem szabadulhattam ki a láncai közül, akkor úgy akartam elszenvedni a lövést, hogy ellenfelem több kárt szenvedjen, mert neki nem volt hierrója, amin át kell ütni. A földbe szúródott kardját ha felvette, ha nem, nem számított, mert ugyanúgy közeledett felém. Már alig volt két méter közöttünk, mikor a klónja megjelent mögöttem és kardjával a bal kezemre vágott. Kész volt, átvágta a hierrómat és mostmár sebezhető voltam. Ellenfelem kardját a földbe szúrta, kinyújtotta másik kezét és az általam már ismert képesség nevét kiáltotta.
- Hadou 33: Soukatsui!
A kék gömb védtelen, leláncolt testembe csapódott. A robbanás pillanatában kénytelen voltam elengedni az Incluye de Elganchémet, de szerencsémre a robbanás legalább félig annyira sebezte ellenfelemet, mint engem, nem is beszélve a klónról. A mellkasomon, ahol eltalált a képesség még a ruha is kiégett, az égési-ütközési sérülés mellett. A füst leszálltakor már futott is felém, egy vágást kísérelt meg. Támadásán látszott, hogy nagyon sok energiát használt fel és fáradni kezdett. A vágást kardommal hárítottam, de nem tudtam megtartani, így félrelökte a kezemet. Szerencsére a védésem megakadályozta, hogy ellenfelem bennem is kárt okozzon és azt eredményezte, hogy a levegőbe vágott. Miközben még tartott a suhintása egy sonidóba kezdtem, ami az épület másik oldalára irányult, hogy távol tartsam magamat a klóntól. ~ Vajon mennyi kidout bír még? Egy képzett shinigami is elfáradna már... Én csak két képességet használtam, mikor ő legalább hetet. Sokkal jobban állok... Állapítottam meg és kezdtem vissza térni a harchoz. Koncentrálnom kellett, mert ellenfelem nem bírhatta sokáig, hacsak nem engedte volna el zanpakutóját, ami újbóli erővel dobná meg. Az épület másik végéből tisztán láttam a klónt, de sajnos a használót nem. Egyszer csak mozgást érzékeltem a hátam mögül. Szerencsém volt, hogy ellenfelem shunpoja nem volt gyorsabb, mert ha gyorsabb lett volna, már halott lennék. A bal vállamat célozta, de én mögé sonidóztam. ~ Tökéletes, egy ceroval őt is meg a klónját is eltudom találni. Állapítottam meg, mikor egy cerot gyűjtöttem össze és lőttem volna ellenfelem felé, aki nagy valószínűséggel nem tudná kikerülni, mert ennyi képesség használattal és közelharci küzdelemmel biztos elfáradt, főleg, hogy nem tűnt valami fejlettnek a fegyverforgatási és közelharci képessége. Ha nem kerülte volna ki a ceromat, az átlőne a jobb vállán és megölné a klónját, ha pedig valamilyen csoda folytán mégis kikerülte volna, akkor szintúgy megölné a klónját, hiszen ilyen kevés idő alatt nem tudja magát és a klónt is irányítani. Ha találna a cero, ha nem, a használata után a feje fölé sonidóznék és föntről lőnék rá még egyet, a fejére célozva. Ha azt is kikerülné, akkor leérkezésemkor magam elé tartanám a kardomat és úgy rohannék felé, de amikor a futásból kardcsörrenés, azaz összecsapás lenne, azonnal a háta mögé sonidóznék guggoló állásban és kigáncsolnám. Ha elesne rálépnék és kardomat megpróbálnám átszúrni a homlokán, ha pedig nem sikerülne a földre kényszerítenem, akkor vissza sonidóznék a temetőbe.

Az előző támadás sorozattól túlságosan is elfáradtam, ám ellenfelemen is akadtak sérülések. Előbbi támadásomtól a ruhájának egy része, már kiégett. Ekkor az épület másik végénél jelent meg. Ám én követtem és megpróbáltam megsebezni. Ám ő mögöttem jelent meg és valami piros valamit lőtt felém.
- Kogero no Hokori, Orihonoh Ryuu (Égesd porrá, Démonláng Sárkány) –mondtam legvégül.
Ekkor körülöttem egy hatalmas tűztornádó jelenet meg, ami felfogta a támadást. Kardom, ami eddig normális katana alakot öltött, most vastagabb lett és bevörösödött a markolat is, Pengém is vörös volt, ám az éles rész fehér maradt. Mivel kardom mind a két felén éles, így egy fehér csík ment végig a kard szélén, mind a két felén. Eltűnt előlem újra az ellenfelem és fölöttem jelent meg ismét és ismét lőtt egy olyan labdát, hát kicsit arrébb mentem, hogy a tornádó arrébb menjen és így a golyó megsemmisült a tűztől. Reméltem azért, hogy ellenfelem megsérült a tűzön kétszeri átmenés miatt. Ám újra támadt, amint leékezett a földre. Már majdnem feloszlattam a tornádót, de éppen sikerült még fenn hagynom. Ám kardja átment a tűzön, de sejtettem, hogy így az is sérült. Kardját egy könnyű mozdulattal kivédtem, ám ekkor mögöttem jelent meg, most már könnyedén tudtam követni újra a mozgását, miután lélekenergiám megnőtt a kardom szólítása miatt. Reflexszerűen elugrottam onnan, elfeledve, hogy körülöttem van a tornádó. Szétesett egy kicsit, de amint megálltam az is megjavult. Ám mikor visszafordultam eltűnt M. A meglepődésemtől a koncentrációm oda és így a tornádónak is. Körülnéztem újra és megpillantottam újra a temetőben. Hát feléje futok.
- Honohken (Lángkard).
Aktiválom be a kardom képességét, amitől lángba borult a kardom. Mielőtt elértem volna mögé shunpoztam és a hátát támadom, ha ez nem jönne be, akkor oldalra vetődnék és karját támadnám. Tudtam, ha csak a ruháját is eltalálom, meggyullad az a rész. Ezek a támadásaim után hátrább mindenképpen hátrébb shupoznék és kikapcsolnám a Honokhent. Egy picit kifújom magam és megkérdezem tőle:
- Na, most már hajlandó leszel elmondani a nevedet?
És rezzenéstelen arccal várom válaszát.

- Honohken!
Mondta ellenfelem, mire már kiengedett zanpakutoja lángba borult. Éppen követni próbált a temetőbe, ahova nemrég sonidóztam be. Bal karom kardhoz közeli fele is égési sérülésekkel küszködött, azt gondoltam, hogyha gyorsan támadom, akkor nem hat rám a tűztornádó, de kiderült, hogy csak egy naiv gondolat volt. Keresztül mozogni sem volt jobb ötlet és így jobb lábamról is kissé leperzselődött a ruha egy kevés szőrrel együtt. Azonban nem volt sok időm gyengélkedni, mert ellenfelem mögém shunpozott. Bár nem lett még megsebezve, a zanpakutoja aktiválása előtt úgy éreztem, hogy én álltam nyereségre. Tudtam, hogy nem sokáig tartogathattam még resurrecciónom, de azért még próbálkoztam. Szerencsémre már lejárt az Incluye de Elganche utáni egy perces szünet, így amikor mögém shunpozott másodszorra is használtam a Distancia de Retención képességemet. Bár az első volt a legkárosabb, ami nagy pusztítást hagyott maga után, a második is produkált valamit. A temető most kivételesen, másik részén sikerült felborítania a sírokat, feldúlni a földet és arrébb lökni ellenfelemet egy mókus kíséretével. Ezután a karomat próbálta megtámadni, de sikerült kikerülnöm, egy sonidó segítségével, amellyel egy fa tetejére ugrottam. Felsőbbrendűként néztem le a shinigamira aki újra feltette a kérdését.
- Na, most már hajlandó leszel elmondani a nevedet?
Kérdésére ismét válaszoltam.
- Miért ragaszkodsz ennyire a nevekhez? Miért olyan fontos az neked? A név nem jelent semmit, az csak egy hívószó, amit a főnökeid, azaz a szüleid adnak neked. A név magába foglalja, hogy valaki utasíthat neked, azon szólíthat, hogy tedd meg neki azt amit kér. Akkor mondom meg a nevemet, ha győzelmem biztos.
A fa tetejéről vissza ugrottam a földre.
- Túl hevesen veszed a küzdelmet. Túl sok energiát fektetsz abba, hogy ne sérülj, de hidd el nekem, a legnagyobb sérülést az szenvedi el, aki előbb elfárad. Egy fáradt ellenféllel nem nehéz küzdeni, olyan, mint egy meztelen csigát eltaposni, semmiség. Néha engedni kell, hogy fájdalmat szenvedj, annak érdekében, hogy felül kerekedj ellenfeleden, még ha nem is rövid távon. Bár előhívtad a zanpakutodat, így új erőhöz nyertél, ez az erő nem végtelen. Egy lélek addig tud küzdeni, amíg okosan csinálja és ha elveszíti a fejét, azzal a küzdelmet is elveszíti. Láttad az elején a hollót?
A sírkő felé tekintettem, amit az elején lévő holló próbált felkaparni.
- Szerinted viselkedésben ki hasonlít inkább a hollóra? Ki az aki csak próbálkozik és fárasztja magát, pedig legbelül tudja, hogy amit tesz végül nem fog neki sikerülni? Ha nem találtad volna ki, te azonosulsz a hollóval. Elején a hierrómon próbáltad átkapirgálni magamat, mint a holló a föld legfölső rétegén, majd mikor lejjebb jutott nem tudott mit tenni, mert azon a résen át nem tudta beásni magát. Te is próbálsz a tüzeddel közel férkőzni, de nem tudhatod hány rétegen kell átásni magad és az utálatos jellemeddel, ezzel a túlpörgéssel sosem fogod tudni. Csak ismételhetem magamat, hogy a harcot nem az nyeri, aki a legtöbb sérülést okozza, hanem aki az utolsót.
Megálltam a földön és vártam a válaszát.

- Teljesen egyetértek azzal, amit mondasz. – mondtam neki.
Miután megállította összes támadásom, nem támadtam újra és látszott, hogy ő sem akar. Kardomat leszúrtam a földbe és utána leültem.
- Tudod, nem azért akarom megtudni a nevedet, mert utasítgatni szeretnélek. – mondtam – Szeretem tudni az ellenfeleim nevét, mivel ha legyőznek, ámbár életben maradok, akkor egy kis edzés után, szeretnék még egy kitűnő csatát vívni vele. Ha meg meghalnék, akkor tisztelettel halnék meg engem legyőző ellenfelem előtt.
Felnéztem az égre és csak most vettem észre, hogy már besötétedett.
- Nagyon gyönyörű az ég mostanában. – mondtam.
Ekkor elővettem dobókésem és eldobtam. Az egyik szép almának a szárára céloztam, arról a fáról, amelyiken M volt. Az alma leesett. Én odasétáltam érte, felvettem és visszamentem kardom mellé.
- Bocsáss meg, hogy előtted eszem, de ez az alma nagyon ígéretesnek tűnik. – mondtam és beleharaptam.
Csak most tűnt fel, hogy az alma, amit ledobtam, nagyon közel volt M-hez.
- Ja, bocsáss meg, ha véletlenül megijesztettelek. Nem az volt a szándékom.
Sajnálkozva néztem rá és reméltem, hogy nem nagyon vette a szívére. Most vettem észre, hogy kardom nem nézi jó szemmel azt, hogy csak egyszerűen letettem a földre. Mindig is ilyen volt.
- Bocsáss meg. – mondtam neki most a kardomnak.
Ekkor M-hez fordultam.
- Szóval, ha nem akarod, nem kell elmondani a nevedet, csak szerettem volna. – mondom neki.
Vártam azért, hátha mégiscsak elmondja, de azért folytattam.
- A természetemről meg nem tehetek, de bocsáss meg, ha netán undort váltottam ki ellened.

- Teljesen egyetértek azzal, amit mondasz.
Még jó, hogy egyetértett... egy alsóbbrendű shinigami nem kérdőjelezheti meg egy arrancar szavát. Kardját ezután a földbe szúrta és leült. ~ Tökéletes, a kardja nincs a birtokában és ülő pozícióban is van... jobb ha várok még egy keveset a támadáshoz.
- Tudod, nem azért akarom megtudni a nevedet, mert utasítgatni szeretnélek. Szeretem tudni az ellenfeleim nevét, mivel ha legyőznek, ámbár életben maradok, akkor egy kis edzés után, szeretnék még egy kitűnő csatát vívni vele. Ha meg meghalnék, akkor tisztelettel halnék meg engem legyőző ellenfelem előtt.
Mondta, úgy látszott, hogy nagyon ki akarta csalni a nevemet és kezdett kissé gyanús lenni. Legalább négyszer kérdezte már a nevemet, igazán nem adja fel, ha holmi név megszerzéséről van szó.
- Nagyon gyönyörű az ég mostanában.
Mondta, de nem tudtam mit válaszolni. Utáltam a holdat és a csillagokat. Elővette az egyik dobókését és hajítani próbálta. ~ Talán átlátott a szitán és még előttem támad...? Fordult meg bennem, de szerencsére csak egy gyümölcsöt szedett le a mellettem lévő fáról. Odasétált, magához vette az almát, majd visszament a kardjához.
- Bocsáss meg, hogy előtted eszem, de ez az alma nagyon ígéretesnek tűnik.
Mondta, miközben jóízűen harapott bele.
- Ja, bocsáss meg, ha véletlenül megijesztettelek. Nem az volt a szándékom.
Mondta, de gyorsan válaszoltam is.
- Nem vagyok ijedős.
Talán erről azt gondolta, hogy társalogni is lett volna kedvem, de igazából csak kioktattam, mielőtt kivégzem. Majd a kardjához szólt, ami ezúttal már le volt téve a földre. Lehet, hogy csak kidőlt miközben a gyümölcsért ment, vagy csak alapból nem szúrta be olyan erősen, hogy ott maradjon. A zanpakutotól is bocsánatot kért, majd újra hozzám szólt.
- Szóval, ha nem akarod, nem kell elmondani a nevedet, csak szerettem volna.
Várt egy keveset, majd újra megszólalt.
- A természetemről meg nem tehetek, de bocsáss meg, ha netán undort váltottam ki ellened.
Mosolyt vettem föl, de mögötte nem volt semmi érzelem. A kezemet kinyújtva közeledtem Ryuuhoz. Megálltam közte és kardja között, majd barátságosan megszólaltam.
- Hadd segítselek fel a talpadra és mutatkozzak be.
Ha megfogta a kezemet és hagyta, hogy felsegítsem, akkor nem engedném el a kezét és egy-két centiről egy cerot engednék az arcába, ha pedig akármilyen hirtelen mozdulatba kezdene, fél másodperc várakozási időt sem hagyva használnám a Distancia de Retención képességemet és két ellentétes irányba lökném őt és a zanpakutoját. Ha a másodikat választaná és shunpozni próbálna a zanpakutójához, akkor én is sonidóznék, de mivel közelebb lennék előbb érnék oda és megint ugyanott állnánk. Ha a másodikat választja és nincs nála a kardja, akkor ceróval lőnék rá, majd egy karddal próbálnám leszúrni, de nem engedném magam mögé és végig előtte maradnék. A leszúrást követően oldalról sújtanék, majd a másik oldalról és ezt ismételgetném addig, amíg el nem fáradna ellenfelem.

- Hadd segítselek fel a talpadra és mutatkozzak be.
Sejtettem ám, hogy valahol máshonnan fúj a szél, de inkább nem mondtam ki hangosan.
- Ne fáradj ezzel. – mondtam neki és egyszerűen felálltam.
Akkor ellökte kardomat valami különös erővel. Utána megint ráküldte azt a valamit jött. Én nem mozdultam sehova, jó távol maradtam kardomtól, de nem érdekelt. Mikor az a valami elindult én oldalra vetődtem, ő megpróbált leszúrni, ám én elhajoltam. Ám a legelső támadásának robbanása megsértette hátamat. Most oldalamról próbált, hát lehajoltam, ezeket jó ideig próbálgatta, ám a 2. sorozatnál, már nem hagytam magam, megpróbálom kigáncsolni, és ha bejön, akkor lábamat a kard markolatára tenném, persze a kezével együtt. Ha sikerül, akkor az egyik mérgezett tűmet nyakába állítanám, amit már előkészítettem baj esetére. Ha a gáncsolásomat elkerülni és arrébb menve odafutnék és esetleges csapásait kikerülve lábait támadnám a tűvel, ha ez megvolna, akkor a sokévi küzdő sportoknak köszönhetően, álba rúgnám talpammal, utána hátrébb shunpoznék mindenképpen, ha bármelyik sorozatnak végére érnék, vagy ha a valamelyik megakadna.
Ezután várnék, megvárom kardomat. Ekkor repült felém és én könnyed mozdulattal elkaptam. Azon a helyen ahol a az előbb a kardom volt, most klónom állt, aki előbb dobta nekem.
- Megint elfeledkeztél valakiről. – mondtam nevetve.
Ekkor jött mellém klónom. Az egyik kidolgozott taktikába kezdek vele. Előveszünk egy-egy dobókést és M felé rohanunk. Én mielőtt odaérnénk, kiáltom:
- Klón 2-es technika, kombó támadás! – kiáltom.
Ekkor ellenfelem mögé shunpozom. Én és klónom ugyanúgy tartjuk kardunkat. Bal kezünkben tartjuk kardunk és fentről balról lefele csapunk. Jobb kezünkben a dobókések és azt is M felé fordítva, így elkerülve azt, hogy kezünk alatt meneküljön el. A támadás végével hátrébb mennék és pihennék egy kicsit. De ha előbbieket megállítaná valami csoda folytán, akkor még kétszer elismételnénk a támadást és a dobókéseket is használva. Ha mégsem sikerülne, akkor is hátrébb mennék.
- Na, mit szólsz? – kérdeztem tőle. – Látod én el akartam kerülni a támadást, de ha te ezt akartad.
És felkészültem a következő támadásokra.

Vágásaimat sorra sikerült kivédenie, de mikor már harmadszorra próbáltam újra, megpróbált kigáncsolni. Mozdulata nem tűnt gyorsnak és nem is figyeltem máshova, így sikerült átugranom. Arrébb ment és lábaimat próbálta eltalálni egy tűvel. Nem értettem, hogy miért tette, mert ilyen mozdulatokkal simán védtelen marad több része és ha egy kissé gyorsabb lennék már ki tudtam volna végezni. Minden szúrásnál kicsit hátrébb raktam a lábamat, hogy egy kis tűvel ne érje el. Miután ez nem sikerült neki, alulról próbált rúgni, de fejem elmozdításával kerültem ki a rúgást, ami az állkapcsomra célzott. Ezután hátra shunpozott és láttam, hogy kardja repült felé. Úgy látszott, hogy a klónja volt, ami neki dobta. Kardját kézbe vette és megszólalt.
- Megint elfeledkeztél valakiről.
Kijelentésére nyugodt hangon válaszoltam.
- Nem feledkeztem el, csak annyi, hogy te sem.
Válaszom után elkiáltotta magát.
- Klón 2-es technika, kombó támadás!
Örültem, hogy elkiáltotta mit fog tenni, de azért még vártam egy keveset, hogy megbizonyosodjak róla. Mindketten hozzám shunpoztak és megpróbáltak leszúrni, de ekkor egy Distancia de Retención képességgel ellöktem mindkettőt. Ez a lökés kissé gyengébb volt, mint az előző, de még mindig repített egy-két métert. Ők azonban felálltak és újra megpróbálták ezúttal dobókéseket is használva. A végére úgy látszott már, hogy az utolsókat dobják, de balszerencsémre sikerül eltalálniuk velük és majd újra megismételték a támadást, amivel egyik a jobb vállamba, másik pedig a bal kezembe vágott. Szerencsémre nem volt akkora erő a két vágásban (3), hogy fatális károkat okozzon, de nyílt sebet hagytak maguk után.
- Na, mit szólsz? Látod én el akartam kerülni a támadást, de ha te ezt akartad.
Mondta, miközben vissza sonidóztam a fára, majd válaszoltam.
- Látom, hogy tudsz valamit, de ez bőven nem elég, hogy legyőzz engem. Olyan hozzáállással, mint a tiéd... sohasem nyerhetsz. Felfeded ellenfelednek még azokat a támadásokat is, amiket nem kell, ezzel nem csak esélyt, hanem vezetést is adva nekik. Elég ügyesen bánsz a karddal és a képességeiddel, de a harci tudásaidat néha túlbecsülöd. Nem vagy elég tapasztalt sem képzett, hogy effektíven valósítsd meg azt amit akarsz. A fizikumod sem képes arra, hogy mindezeket teljes erőből csináld, már biztos majd belehalsz a fáradságba is. Nem tagadom, én is fáradt vagyok, de te sokkal több fölösleges mozdulatot tettél, ezzel alapozva meg a nyereségem.
Ellenfelem felé mutattam a kardommal és egy Incluye de Elganchét használtam rajta, ami elkezdte közelebb húzni hozzám.
- Ideje, hogy bemutassam neked igazi erőmet. Nem csak te tudod előhívni kardodat. Én is elő tudom hívni, csak nem kardomat, hanem valódi formámat. Me impresiona Sombra Blanca!
A szavak kimondása után szemem teljesen fehérré változott és jobb kezemből egy tüske nőtt ki. Fekete hajam szintén teljesen fehérré vált és elvesztettem árnyékomat. Ressurrección képességeimet még nem tudtam kimondás nélkül használni, szóval ha még Incluye de Elganche képességem alatt állt, ha nem, megszólaltam, hogy használjam képességemet.
- Perseguidor Sombra!
Majd a klónra is használtam.
- Perseguidor Sombra!
Mivel nem kerülhető el a képesség megvárnám amíg rájuk simul árnyékuk és nem tudnak megmozdulni. Ha közben támadni próbálnának sonidóval próbálnék elugorgatni támadásai elől.

- Perseguidor Sombra! – mondta és már végleg elvesztettem mozgásomat.
Egyre kezdtem közelebb menni hozzá, ám én féltem, mivel kardom még kezemben volt. Elmosolyodtam. Még éppen láttam, hogy képessége hatására árnyékom el kezdett felmászni rám, így ezt kel megszüntetni. Ám nem tudtam és így repültem felé. Kardomat kioldottam és nem érdekelt a következmények.
- Rendben van nyertél. - mondtam halkan ellenfelemnek.
Utána már némán repültem felé. Persze nem adtam fel a reményt, ha mégis túlélném a támadását, akkor kioldanám klónomat is és utána el próbálnék menekülni, mivel nem vagyok kész halálra. Addig nem akartam meghalni, míg meg nem tudom nevét. Így hát ha túlélem, edzeni fogok rengeteget és megkeresném, hogy elég méltó legyek a nevének meghallgatására. Sokan mondták, hogy őrült vagyok a nevek miatt, ám ez engem nem érdekelt se most, se máskor. Nekem sokat jelentenek a nevek és nem érdekel az se, hogy mások, mit hisznek arról. Még mindig emlékszem, arra amikor felvettek az Akadémiára. Nagyon örültem, ám a harcok miatt is, hogy talán lesz egy nagyon kitűnő csatám. Végre beteljesült az álmom. Igaz, hogy előbb még nem akartam meghalni, ám, ha itt az idő, akkor itt az idő. Hát vártam. Nagyon lassúnak tűnt az idő. Ám szép és csendes volt a környezet. Hűvös szellő fújta arcomat és eszembe jutott néhány ember. Maya, akinek hála halálisten lettem. És, hogy mennyit edzettünk együtt. A hadnagy asszon, illetve a kapitány, akiket nem nagyon sikerült megismerni. Illetve az osztagom többi tagja, akiket még nem nagyon sikerült megismerni. Sajnáltam, hogy nem ismertem meg őket eléggé. Hát, ha túlélem, akkor ezeket bepótolom.
- Nagyon szépen köszönöm a harcot. - mondtam boldogsággal a hangomban.
Az, eddig csukott szememet, most kinyitottam.
- Ha megölsz kérlek temess el engem. - kértem ellenfelem.
És vártam a halált, ám legbelül reméltem, hogy életben maradok.

- Rendben van nyertél.
Mondta, mire hamarosan válaszoltam is.
- És látom, hogy máris fényévek vannak köztünk. Bár eddig végig erősebb voltam, most jött el a pillanat, mikor egy szinten harcolhatunk, még ha nem is sokáig. Sok shinigaminak az a hibája, hogy nem tud hol megállni, nem tudja hol az ésszerű. Sajnos nálad is ez van. Tudom, hogy most megálltál, de már túl késő, itt már nincs visszaút.
Még elmosolyodott és egy kérése volt számomra.
- Nagyon szépen köszönöm a harcot. Ha megölsz, kérlek temess el.
Lángoló ellenfelem elé mentem. Már teljesen rajta volt az árnyéka és nem tudott megmozdulni. Folyamatosan mozogtam hátra, hogy a képességem ne deaktiválódjon, mégis közel maradjak hozzá, de nem annyira, hogy kardja megégessen, amit még utolsó mozdulatként tartott fent.
- Megérdemelted, hogy megismerd a nevemet...
Kardommal, mit a nyílt sebes bal kezemben tartottam, a mellkasa elé tartottam. Lassan hátra húztam a kezemet és egy hirtelen mozdulattal szúrtam tüdőn és a kard áthatolt mellkasán. A kezem is vérezni kezdett, nem bírtam még fájdalom nélkül átszúrni egy testet, a kardom nyele bele ékelődött és megvágta. Arról nem is beszélve, hogyha már fáradtságtól gyengébb, de mégis tűzön kellett átvinni. A karom, a vállamig végig égési sérülésekben szenvedett, de a legerősebben ott volt megsebezve, ahol a tűz akkor érte, mikor átértem a testen. Azon a ponton nem csak a bőr, hanem egy kevés hús is leégett. Reméltem ezzel nem vált használhatatlanná a karom. Mikor a kard áthatolt testén a képességem már nem volt rajta, de késő volt már a kikerülésre. Kardom kihúzása után, mikor az Incluye de Elganchének is vége szakadt, ellenfelem a földre rogyott. Mellkasából ömlött a vér és én csak annyit szóltam, hogy:
- Dei Laez, nyolcvanötödik arrancar.
Ryuu mellkasából ömlött a vér és úgy látszott, hogy már felköhögni is kezdte. Nem akartam magamat részesíteni egy ilyen undorító látványban, de szenvedni hagytam, csupán azért, mert nem kegyelmezett a hollowoknak és mert egy megvetni való shinigami. Gargantát nyitottam, de még utoljára odaszóltam neki, még ha nem is hallotta mondanivalómat.
- Ha még egyszer találkoznánk tudni fogod a nevemet. Tudni fogod, hogy mi a gyengeséged és tudni fogod, hogy mi köztünk a különbség. Én egy gondolkodó ember vagyok, nem csak a tettekkel élek, hanem cseleket szövök, hogy elpusztítsam ellenfeleimet. Te meg csak egy utálatos shinigami maradsz egész életedre, így a halálod és fajod szenvedése elkerülhetetlen, mint az is, hogy a mocsokban pusztulj temetés nélkül. La vista no es (a viszont nem látásra), shinigami.