Már a mozdulat közepén éreztem, hogy nincs valami rendben. Kisebb nehézségek árán tudom csupán megfeszíteni nyakam izmait, ennek hála a semmiből jött ütés nem képes összezúzni a nyelőcsövemet. Karom majdhogynem lehanyatlik, amikor hitetlenkedő hördülés közepette megérzem a fájdalom izzó ujjait az oldalamba marni. Kétségtelenül egy csontrepesztő rúgás hatását érzem, pontosan olyanét, amivel az előbb magam kínáltam meg az ellenfelet. Különös módon minden támadásom visszatükröződik Rám, s habár ilyen képességgel eddig nem volt dolgom, akkor sem tartom túlzottan rémítő jelenségnek. Feltehetőleg egy halálos csapás számomra is azzá válna, hisz’ amennyiben ezen egyszerű támadások ilyen intenzitással vágnak vissza, bele sem merek gondolni, miszerint mi történne acél esetében. Visszagondolva áldom az eszem, amiért inkább a környezetre koncentráltam, sem pedig a feleségem képét magára öltő entitásra. A technika mibenléte nem teljesen tiszta előttem, kétségtelenül van valami köze hozzám, lévén próbálkozásaimat egytől egyig visszakapom. Valójában nem sok jelentőséget fordítottam a ténynek, mely szerint képes a shikai alkalmazására, könnyedén lemásolható a mibenléte, mint ahogy szerelmem képét is meg tudta jeleníteni ez a hely. Zanpakutuom talán ilyen formában manifesztálódott, feltehetőleg azt képzelte az őrző, hogy ilyen módon gyakorolhat lelki terrort szerény is kompániánkra. Yuke gondolkodás nélkül végzett a Maya-klónnal, azonban számomra nem volt ennyire egyértelmű a megoldás. Nem fogom elpusztítani ezt a valamit, mégpedig azért, mert ugyanolyan részem, mint a kar, amiből az előbb kivágódott a halálsugár. Lélekölőm pedig nem tehet kárt bennem, jobban ismerem a benne rejtező lehetőségeket, mint bárki ezen a világon.
- Nem, nem vagy az. - jelentem ki fagyosan, újjáéledő haraggal a mellkasomban. Nem fogja egyetlen megzakkant ősi csontkupac sem a bolondját járatni Velem, sírjon csak, amennyit akar, Ő nem a valódi személy, akit mindennél jobban szeretek. A körülöttünk lebegő kőpengékbe markolva ragadok meg néhány „pikkelyt”, mit sem törődve a vágásokkal, amiket ezen idő alatt a bőrömön ejtenek. A fegyver az Enyém, s ezt remélem érintésemmel sikerül is az eszébe jutatnom. Elképzelésem alapján akaratom hatására Dotonryuu ismét felveszi majd shikai-alakját, amivel már sokkal magabiztosabban állhatok a kibontakozó nagyobb probléma útjába. Nos, habár egyértelműen az ereklyék mellé céloztam, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag módosult a röppálya, így sikeresen telibe trafáltam az egyik páncélkesztyűnek látszó valamit. A hatalmas robbanás igazából csak hab a tortán, néhány pillanat leforgása alatt úgy látszik minden a feje tetejére állt. Illiame és fajtársa harcára eddig nem sok figyelmet fordítottam, túlzottan el voltam foglalva a saját gondjaimmal, de remélem ezt senki nem rója majd fel Nekem! Időközben a Villámvándor is elkóricált valamerre, mivel nem tudom felfedezni fehér üstökét a teremben, holott szemem pont olyan jó, mint régen. A mennyezet leszakadása valamilyen szinten várható volt, habár azt gondoltam a varázsjég valamivel ellenállóbb a normálisnál, ám elfelejtettem belekalkulálni, hogy mennyire kemény vagyok is valójában. A beomlott rész helyén viszont egy sötét kapu nyílik, ami rövidesen elég nagy vákuumot hoz létre a gyémántcsontosok beszippantásához, viszont ennyivel valószínűleg nem fog megelégedni, beszív mindannyiunkat, amennyiben nem figyelünk eléggé. Na igen, éppen a figyelmetlenség miatt történnek meg a következő kedvezőtlen események is.
Bakudoumtól megbéklyózva akkor sem tudott volna kitérni a találat elől, ha számított volna a hátulról érkező áldásra, de így aztán végképp esélytelen volt. Elhaló hangon kiáltok fel, ami betudható a kedves arc szenvedése okán bennem fellépő érzelmeknek vagy pedig annak, hogy Yukezo kardja nemes egyszerűséggel átszúrja a testét, ezáltal megsebezve Engem is. Váratlanul ér a találat által keltett kínhullám, ráadásul összeesésem azzal fenyegetne, miszerint nem kelek fel többet. Ebből kifolyólag pallosomra támaszkodva kísérlem meg magam térdelő helyzetben tartani, mialatt tekintetemmel megkeresem az egyetlen még talpon lévő szövetségest. A sötétbőrű férfi irigylésre méltó módon forgatja a kardját, ámbátor valószínűleg csupán azzal halálra tudná rémíteni szerencsétlen lányt, ha a sötétből ráhuhogna. Egyértelmű, ha a gyógyító meghal, mind itt fogunk megrohadni!
- Mozdulj már! – rivallok rá a sóbálvánnyá változott nőre rekedt hangon, miközben már érzem a vér melegségét lecsorogni felsőtestemen. – Nem csak magaddal, de Velünk is végzel! Ha így folytatod, sosem fogod valójában is viszontlátni Őt…
Szinte számomra is feldolgozhatatlan, hogy milyen optimista buzdítást vagyok képes kicsikarni szerény személyemből, midőn szorít a szükség! Bizonyára hallgatni fog Rám, mivel a hollow-maszk amúgy is kölcsönös egyfajta gyengéd bársonyosságot a hangomnak, amivel a legfagyosabb jéghegyet is képes lennék megolvasztani. Ellenben jelenlegi helyzetünkben inkább az ellenkező hatásra lenne szükség, mert hát a feketelyuk csak nem akaródzik abbahagyni a tágulást, meg a szívogatást. Tudásom a fizikát illetően igencsak szegényesnek mondható, ám logikámnak köszönhetően máris tálalom a megoldást! Azt a lyukat be kell tömni, csak sajnos nincs Nálam semmi, ami alkalmas lenne erre. ._.

*Ha lelked egy olyan része elevenül meg, mellyel a lehető legfélelmetesebb harcolni, akkor tested megremeg, s a gyáva megfagy. Hogyan máshogyan is cselekedhetnék? Viclyn áll itt előttem, az a Viclyn akit én ismerek és tisztelek. Tisztelet? Ez nem csupán az, ez sokkal több annál. Talán másoknak megmagyarázhatatlan kapcsolat lehet a miénk. Egy drow, akiről süt származása és foglalkozása. Bámulatos mozdulatai, sötét tekintete a mi világunk szülötteinek rejtély. Egy bérgyilkos. Egy bérgyilkos, akinek egy gyógyító a nősténye; az Insignis Reliquia pedig ilyeneknek ad helyet, otthon egyaránt. Kaotikus gondolataimba mártódik eme kép. Az események színpadán állva számomra ez nagyon nehéz. Végtére is nem ölhetem meg őt, nem mondhatom azt neki, hogy ne tegye. Nekem nem áll jogomban Viclyn cselekedeteit kérdőre vonni, ugyanakkor fájón karmolássza szívemet ez az egész. Nem értem a történéseknek valódi okát. Nem tudom, hogy végtére is hogyan állhatnék ellent. Meg kéne tennem, csak azt nem tudom még hogyan.
Ez a történéseknek legnagyobb mozgató eleme, hogy nem mindegy, hogyan döntünk. Bárcsak lenne időm gondolkodni! Bárcsak lenne lehetőségem kiszakadni egy kicsit az események folyamából, hogy gondolataim mezején időt nyerjek a helyes döntésre. Túl sokszor rontottam már, és túl sokszor nem is tudtam helyre hozni. Az pedig, hogy Viclyn áll ezúttal velem szemben, az csak egyet mutat: Ezúttal nem dönthetek rosszul! Meg kell hoznom a helyes döntést, vagy örökre elveszthetem. Ő pedig már a sorsom része; elvégre is nem lehet véletlen a találkozásunk. Fagyottan veszem tudomásul, hogy Yukezoból egy kard lesz, aki egy számomra ismeretlen nőbe fúrja magát. Kard mélyül el, s ez kiül Yuusuke arcára is. Azt hiszem, kezdem megérteni, hogy mi is lehet ez. De még nem, még így sem tudok semmit sem tenni. Gyenge vagyok, gyenge vagyok ahhoz, hogy megállítsam. Nem tehetem, hiszen azzal lehet még nagyobb bajt okoznék. Akkor mégis ki mondja meg nekem, hogy miként cselekedjek? Egy hang hoz vissza az események színpadára. Groteszk hang csattanóan rivall rám, melyre megtántorodok lépésemben. E lépés jelenti menekvésemet Viclyn sietősen lecsapó kardja elől. Ámbár oldalam így is lesérül, viszont ennek semmi jelét nem érzem egyelőre. Ijedten teleportálok el a következő csapásra, s rémülten konstatálom a tényt, hogy a nő mellé sikerült teleportálnom.* ~ Valójában? Ezek nem is lennének valódiak? ~ *Minden történetben van egy pont, amikor ráeszmélünk valamire; számomra éppen most jött el az a pillanat. A hatalmas szippantó erőnek úgy állok ellent, hogy lábaimat erősen megtámasztom, ami eléggé nehéz feladat. Eszembe jut azaz óra. Eszembe jut egy ötlet, ahogyan védekezhetnék Viclynnel szemben. Így aggódó pillantásaimat Yuusuke felé vezetem, akinek arca egyre rémisztőbben hat a számomra.*
- Ígérem helyre hozom! T_T *A mágiával lefogott nőnek mellkasához nyúlok, s egy határozott mozdulattal rántom ki a kardot belőle; ügyelve arra, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzak annak, aki összeköttetésben áll vele. Mindazonáltal próbálom óvatosan fogni a kardot, hiszen mintha Yukezo volna éppen ez a kard. Ám erre is kevés időm jut, hiszen a pengét éppen hogy megfelelően tartom ahhoz, hogy védjem vele a csapást. Gyenge védekezés ez ellene, mikor egy kiváló harcos. Hátra is esek a lendülettől, s a pengét a földbe mélyesztem, hogy ezzel védekezzek az ereklye erejének felszabadulása ellen. Vagy nem is tudom, hogy voltaképpen mi ez.*
- Gyűlölöm..én nem akarok gyilkos lenni... *Takarom el másik kezemmel könnyes szemeimet az erős havas szél ellen. Egész halkan szólok fel, amelyet lehet csak ez a kard hall meg. Fogalmam sincs, hogy mi történik éppen, de félek. Félek mindentől, ami következhet; hiszen nekem vissza kell mennem. Mindig minden küldetésen kudarcot vallok; lassan be kell látnom, hogy ennek semmi értelme. Ostoba vagyok, hogy egy pillanatra is reménykedtem, ha így volt. Oldalra fordítom a fejemet, s látom egyikőnk sincs túlságosan jó állapotban, még ha ebből én egyelőre semmit sem érzékelek. Lassan megérzéseim pedig vészesebben emelkednek felém; Viclyn felettem áll. Most akkor mi lesz? *

Veszélyes kalandotok küszöbén álltok. Jelenlegi helyzetetek szerint semmi jóra nem számíthattok. A kezdeti erőfeszítéseitek gyanánt a három főből jelenleg egy van talpon; a leggyámoltalanabb. Ironikus némiképp ezt elképzelni, de a történteket aligha lehetne megváltoztatni. Rá kellett jönnötök, hogy eme barlang nem az illúziók, vagy a hátba szúrások színtere. Az őr alattomos, s aljas. Egy ősi lény, akinek talán sohasem volt még olyan ellenfele, aki nem változott volna át csontvázzá. Ez az ő barlangja, s ti ezt fenyegetitek.
A lény hangos sikolya szüntelenül járja be a barlangot, míg ti lassan nem csupán az ereklyékért küzdötök. Több hullámú szél egy cseppet sem laposodik el, a fekete lyuk továbbra is szívja befelé a plafonon található csontvázakat; ezzel nehezítve számotokra a terepet. Noha Illiame hallhatja Yukezo hangját a kardon keresztül, de lényegi változás nem történik. A nőt nem képes a kard ilyen formájában teleportálni. Hiszen gazdáját rejtve csupán egy kioldatlan zanpakutonak felel meg. Egyre kaotikusabbá kezd alakulni a helyzet, s jó formán kiszámíthatatlan, hogy legközelebb mi fog majd történik. Egyik szerencse talán az, hogy a többi ereklye a jeges falban maradt, ezzel biztonságos helyet foglalnak. Lassan viszont az eddig fenntartott feltételezés, hogy társatok kis sikerrel nem sérül majd meg, befuccsol. Illiame kardforgató képessége, valamint hárításai meglehetősen amatőrnek számítanak a drowhoz képest. Néhány vágás a karon, egy a halántékát éri; s mintha az egyik mozdulattal a nő haját is sikerül pár centivel megrövidítenie. Eszeveszett harc közepette, azonban "Viclynnek" sikerül a nőt hasi tájékán meglehetősen mélyen megvágnia. Ám mire annak következményét a nő érezhetné, addigra a barlang sikoltása abba marad. Szemeitek előtt ama esemény bontakozik ki, hogy a sötétség - melyen érkeztetek - beszívódik a sérült ereklyébe.
Még egy utolsó kísérlet a támadásra, de szerettetek képe hirtelen semmivé foszlik. Yuusuke zanpakutoja rögvest maga mellett materializálódik, Yukezo pedig néhány másodperccel a történtek előtt egyszerűen visszaváltozik. A fekete lyuk egyszerűen, s lassan bezáródik. Halovány képe után egy gyöngéd, sárgás szikrázás marad. A kesztyű, ami nem is olyan messze Yuusuketől található, magától "begyógyul". Ám megkönnyebbültségetek nem sokáig tarthat. Ami megtörtént megtörtént, s ez már visszafordíthatatlan. A shinigami nyaka artériát érően vágódik el, s majd vére heves ömlésbe kezd.
Mindez alatt, a barlang lassan omladozni kezd. Így bármit is akarnátok, ha nem kívántok itt maradni..bizony indulnotok kell. Hová is indultok most éppen? Rajtatok áll. Két teleporter is van itt jelen, valamelyiküknek talán van elég ereje ahhoz, hogy biztos helyre teleportáljon benneteket.

Minden veszni látszik, sorsunk talán véglegesen megpecsételődött és holtesteink hamarosan fényesen csillogó csontvázként fogják díszíteni eme ősi barlangot, mint ahogy számtalan kincsvadászé tetté előttünk. Nem, ez egyszerűen túlzottan jelentéktelen, s szánalmas vég lenne bármelyikünk számára, főleg azok után, amiken Yukeval már keresztülmentünk eddig. Egy valamiben biztos vagyok, Rám nem itt vár a végzet, nem egy isten háta mögötti helyen, ahol senki nem tud pusztulásomról. Tudom, érzem, hogy fontos dolgokra vagyok hívatott, amelyek véghezvitelében nincs olyan erő, ami képes lenne megakadályozni. Köhögni kezdek, a vér fémes íze betölti a számat, azonban valamilyen érthetetlen okból kifolyólag a fájdalom szűnni látszik. Remek, úgy tűnk sikerült a nagymonológ közepette átugrani néhány fázist és elértünk rögtön a haldokláshoz. Újabb furcsaságként róható fel, miszerint ilyenkor forogni és homályosulni szokott a világ, nem pedig ellenkezőleg, kiélesedni. Csodálkozva elnyíló ajkakkal tapogatom meg a kapott sebet, azonban helyén már csak a sima bőrt érzékelhetem. Ismerem ezt a jelenséget, habár egészen idáig egyszer sem tapasztaltam még magamon. Instant regeneráció, az arrancarok sajátja, ami Resurrecciónba lépés alkalmával aktivizálódik. Paragon pengéje tökéletesen találatot vitt be, ám a tény, mely szerint nem haltam meg rögtön azt jelenti, hogy a fontosabb szerveket nem érte károsodás, ebből adódóan a gyógyulás sem vett igénybe több időt néhány percnél. Kissé kábán pillantok oldalra, ahol nem messze a kezemtől felfedezem lélekölőmet sértetlen állapotban. Az előadásnak vége, a függöny lehullt, minden szereplő visszatért az árnyékba, ahol született. Most pedig a mágia kivész a helyből, ám utolsó erejével még megpróbál összezúzni Minket.
A sötétség, amin keresztül érkeztünk, illetve a feketelyuk is beszívódik abba a kesztyűbe, amit sikerült cerommal károsítanom, láthatólag a barlang minden energiáját kész feláldozni az ereklye épségének megóvása érdekében. Gyors körbepillantással mérem fel a kialakult helyzetet és megkönnyebbültem konstatálom Tamachi visszatértét, ámbátor elég tétovának néz ki, feltehetőleg valami nincs teljesen rendben. A drow nő is komoly vágást zsebelt be, kétségtelenül alapból kudarcra volt ítélve küzdelmi kísérlete a fegyvermesterrel szemben. Hangos dörrenés késztet feleszmélésre, lévén meghatározott céllal érkeztünk, ennyi viszontagság után pedig eszemben sincs veszni hagyni szenvedésünk eredményét. Kapkodva próbálom álló helyzetbe tornázni magam, szinte négykézláb kísérlem meg előre küzdeni meggyötört valómat, miközben bosszús mozdulattal eltűntetem az maszkot arcomról. Ez érezhetően rossz ötlet volt, mivel az általa biztosított plusz is semmissé válik. Megtorpanásomnak is megvan a maga haszna, hiszen így sikerül pont Dotonryuu közelébe bukdácsolnom, aki végre megfelelő kezekben lesz alkalmazva. Az elsuttogott parancsszavaknak hála átváltozik shikai formájába, azután ezernyi kőszilánkra robban szét. Megújult elhatározással indulok meg a jégbefagyott ereklyék felé, a sárkány pikkelyeiből készítve lépcsőt a feljutás könnyítésének céljából. A természetes csarnok omlása egyre gyorsuló jelenséggé válik, nem egyszer csupán a vakszerencsének köszönhetem épségemet. Felérvén erőteljes mozdulattal kiszakítom a ládát az amúgy is szétrepedezett jégből, majd társaim felé veszem az irányt. Alábecsültem a helyzet komolyságát, a Villámvándor sérülése komolyabb, mint amilyennek először látszott.
- Nyugalom, ne mozdulj, ne beszélj! – szavaim magabiztosan csengnek, nem szabad érzékelnie a kétséget, amit szétmetélt torkának látványa keltett bennem. Pillanatok alatt meghal, ha nem látják el sürgősen. – Olyan sápadt vagy, mint a hajad, több életkedvet! Hitomi kinyír, ha nem viszlek haza egyben, hehe… Illiame, Illiame! Elkéne némi segítség itt az alvégen!
Kétségtelen, amíg Yukezo a saját vérében fuldoklik, innen nem megyünk sehova egykönnyen. Hideg fejjel, higgadtan gondolom át a szituációt, azután nagy levegőt véve akcióba lendülök. Első körben nemtörődöm intésével hozom létre a Kuukanten'i technikát, aminek hála smaragdszín izzás tölti be a területet és minden fontosabb objektum (a fegyvereink, a páncélkesztyűk, a gyógyító) karnyújtásnyi távolságra kerül. A boltozat hamarabb a fejünkre omlik, semmint hogy a lány képes lenne felgyógyítani a shinigamit, ebből adódóan meg kell védelmeznem mindannyiunkat a lehulló kőzetdaraboktól. A kellemetlen kisugárzás eltűntének köszönhetően a lélekenergia megállíthatatlan hullámként vágtat testemben, amit tovább is tudok fokozni, merítve a medálomban eltárolt mennyiségből. Az akadályt, melynek felállítására most törekszem még egyszer sem használtam harci körülmények között, ezért csak reménykedni tudok benne, hogy funkciójának megfelelően kitart. Tenyereimet összecsapom, ezt követően pedig magam elé tartom őket.
- Ryubi no Jomon! – a parancs határozottan harsan, nyomán vaskos fehér gerendák tucatjai materializálódnak a semmiből oldalunkon, amiknek tetején rövidesen kék tető jelenik meg. Gyors mozdulatot teszek vízszintes irányba jobbommal, minek következtében egy méretes záró elem fut végig a pajzs közepén.
- Koko no Jomon! – a kirakós következő darabjaként egy ugyancsak gigantikus méretekkel rendelkező, vízimalomkerék-szerű alkalmatosság jelenik meg balunkon, fényes izzása egy pillanatra kísérteties fénybe vonja a leszakadó cseppköveteket. Sietnem kell, nincs időm a felesleges bámészkodásra!
- Kikai no Jomon! – a kézjelek szédítő iramban váltják egymást, új utasításomnak köszönhetően méhsejtekre emlékeztető pajzs jelenik meg, ugyanaz a fajta, amivel ideérkezésünk idején lassítottam zuhanásunk sebességét. Ezúttal viszont a megszokott formájában, azaz függőleges irányban jelenik meg.
- Hoyoku no Jomon! – ujjaimat sátor módjára támasztom egymásnak, mialatt a fejünk fölött tűzkarika villan, kialakítva ezzel a szokásos lámpabúra alakot, szárnyai védelmezően ölelnek minket körül, s most erre is van szükségünk. – Shiji no Saimon!
A négy szörny kapuja áttetsző téglalapként jön létre megviselt csoportosulásunk körül, még éppen időben, hisz’ a barlang szerkezete menthetetlenül megadta magát. Kissé zihálva tápászkodom fel és sétálok az egyik oldalfalhoz, némán figyelve a kint végbemenő pusztulást. Így ér hát véget egy ősi jelenés, nincs ebben semmi fennkölt vagy patetikus. Néhány másodpercnyi méla nézelődéssel adózok az őrző emlékének, aki feladatát a lehető legjobban próbálta megoldani, ezért tiszteletet érdemel. Figyelmetlenségemben majdnem rálépek a megjavult kesztyűre, amit eddig nem volt lehetőségem közelebbről is megvizsgálni. Felvéve rögtön megérzem a határozott elektromos kisülést, ami az ujjaimba csíp. Hitetlenkedve veszem tudomásul, miszerint reagál a reiatsumra, mint ahogy egykor Hisou Karite is tette. Ez nem lehet véletlen, talán pont Rám várakozott már évezredek óta. Lomhán sandítok hátra vállam fölött, ahol már elmélyült munka folyik barátom és szövetségesem megmentésének érdekében. Ennél jobb esélyem úgysem lesz, Illiame nem figyelhetett fel erre a tárgya, lévén mindannyian láttuk, ahogy telibe trafálta a halálsugaram, képtelenségnek tűnik sértetlensége. A következő démonmágiám pecsételési tudásomat kívánja tesztelni, mivel a ruhám alatt csak nem csempészhetem ki az árut. Nem véletlenül nem bíztam meg a mágusban és így jobban belegondolva visszafelé is teljesen jogos volt, amikor bizalmatlansága miatt a saját emberét is elküldte velünk… Nem mintha számítana, ezt a kör Én vittem, Nocturn-san!

*Hasztalannak, s ostobának érzem amiatt, hogy megpróbálok egy olyan személlyel szembe szállni, mint Viclyn. Noha ő nem lehet valóban Ő, de mégis felkavaró a számomra. Harcolni merészelek egy olyan személlyel, kinek lelkem részének kéne lennie. Most mégis olyan, mintha kiragadták volna belőlem, s szembe állítanának vele. De miért? Én, én azt hiszem, visszaakarom őt kapni. Vissza akarom kapni, hogy ismét az én lelkemben éljen. De hogyan kaphatnám meg? Hogyan változtassam meg az események kimenetelét úgy, hogy pozitívumként érjen véget? Én csak egy gyógyító vagyok, akinek fegyverforgató képessége nem érhet fel azéval, aki ellen pengémet próbálom emelni. De nem emelhetem élével hajdani fogadalmam miatt. Csak is úgy tarthatom, ahogyan megígértem magamnak egy éjszakán. Tompán, védtelenül, gyengéden. De ezek a próbálkozásaim is csökevényesnek bizonyulnak, mert a ő ügyességének köszönhetően a rajtam vétett vágások felszaporodnak. Csúnya és groteszk helyzetnek a szereplőjévé váltam. Olyan ez, mint amikor eldöntöm magamban, hogy meggyógyítok valakit, de az a valaki egyenesen rám támad. Már pedig az Insignis Reliquiaban ez cseppet sem különös. Olyan, hogy erkölcs, vagy köszönet csak oly' kevesekben van otthon. Sokan egy gyenge köszönetet sem ejtenek, amikor én szinte teljes erőmet belevetem abba, hogy megmentsem az életét. Nem a köszönetek szervezetében élek. Hanem abban a szervezetben, amelyet a személyes indokok, érdekek, elvek vezérelnek. A hatalom sokat jelent, a gyengéket viszont megvetik. S sajnos én az utóbbiak közé tartozom; ezt bizonyítja az is, hogy ruhámat lassan kezdik szépen felszaggatni. Viclyn pengéjének gyorsasága fájdalmasan hasítja fel bőrömet több helyen is. Meleg vér tör fel ezekből, de még jobban oldalam mély vágásakor keletkezik. Döbbenten meredek ekkor a fegyvermesterre, akiért életemet volnék képes bármerre is dobni. Vajon, ha valóban ő volna..akkor is képes lenne megölni? Feltehetőleg képes lenne. Ettől olyan nehéz, ettől olyan keserves. Tudva, hogy életem mitsem ér..mégis mellette lenni és küzdeni azért, hogy értékes lehessek. Szürkén hajtom le fejem a csöndre, s lassacskán rá jövök, hogy itt és most vége. Az ő alakja semmivé foszlik, és a fekete lyuk bezáródik. Minden ami volt, megszűnik. Csak színlelt nyugodtság marad a dolgok után, s úgy érzem magam, mint akit elárultak. Nem tudok napi pontra térni az elmúlt órák eseményeivel. Gyengének érzem magam, de nem testileg; hanem lelkileg. Lelkem nyugalmát viszont nem őrizhetem meg annyival, hogy vége van; mert nincs vége! Ezen napnak van egy áldozata, aki talán nagyobb kárt szenvedett, mint én vagy Yuusuke-sama. Amennyire erős is ez a férfi, annyira sértett is..nem igaz? Hiszen megölte kedvesét, ráadásul most a saját nyaka is pillanatok alatt felszakad. Ijedten pislogok csak, szinte letaglóz, amit látok. Mit kéne tennem, most mit is tegyek akkor? Gyógyító vagyok, meg kell mentenem. Megígértem neki, hogy megmentem. Én pedig..nekem nem szabad az ígéreteimet megszegnem. Erre az a kiáltás ébreszt rá, amit a másik férfitól kapok. Hirtelen összezizzenve pillantok rá, s már mennék is, mire hirtelen ott termek. Nem tudom miféle technika lehetett ez, de hálásan bólintok egyet. Köszönettel tartozom neki, mert sokszor rángatott ki kétségbeesésem mezejéből. Szánalmas, és említésre sem méltó, hogy mennyire gyenge tudok lenni. Mindazonáltal én tényleg próbálok ezen változtatni, csak éppen nem tudom pontosan hogyan is kéne.
Majdnem elvesztem egyensúlyomat akkor, amikor a barlang egyszerűen omladozni kezd. Csak most fogom fel igazán, hogy mennyi mindenre kéne ügyelnem jelen esetben. Valamit tennem kéne, de most feltehetőleg Yukezo élete a legfontosabb. Szinte térdre hullok előtte, s aggódó tekintetemet rá vetem. Könnybe lábadnak szemeim. Ki ez a férfi? Ki ez a halálisten, akire azt hiszem örökké emlékezni fogok? Nem tudom, hogy miért, vagy hogyan, de úgy érzem mindenképpen meg kell őt mentenem. Olyan lehet ez, mint azon kötelékek, melyekről már hallottam. Számomra kissé idegen, s még érthetetlen, de ez talán..egy kötelék kezdete? Egyik kezemet nyakára helyezem, míg másikkal remegve ugyan, de megfogom kezét. Vörös íriszeimmel mindvégig szemeibe pillantok.*
- Sajnálom..*Tekintek ki oldalra bűnbánón, s ekkor sárgászöld derengésű fény lepi el testemet, majdan őt is egészen. Ez a fény pedig egyre erősebb, s egyre kínzóbb lesz a számára. Csak akkor végződik ez a folyamat, amikor már úgy érzi, hogy elviselhetetlenül fáj neki. Akkor egy szemvillanás alatt tűnik el minden fájdalom, s kétség. Akkor a szövetei hirtelen begyógyulnak, a vér pedig felszívódik. Testének épsége visszaáll a megfelelő funkcióba, s én engedelmesen elengedem őt. Meghátrálok, hogy társára pillanthassak. Bár aztán elhűlten kémlelem a minket védő mezőt, valamint a pusztulást.* - Az ereklyék.. *Fagyottan suttogom ajkaim alatt, észre sem veszem, hogy valójában ott van mellette. Pillanatok kellenek, hogy úgy legyen, ahogyan lennie kell. Akkor pedig hálásan nézek a férfi szemeibe. Nem is tudom mi azaz az érzés, ami hatalmába kerít, amikor Yuusuke-sama szemeibe pillantok. Talán részben hasonló lehet, mint mikor Yukezora pillantok. Ők ketten mind erősek, és célokkal teliek. Nem tudom mi ez az érzés, nem tudom mi ez. Nekem ez idegen, nekem ez felfoghatatlan. Tán lehet ez a tanulás érzése? Mindannak az egyvelege, amit ma megtanítottak nekem? Magam láttam végre, hogy milyen..hogy is mondják, embernek lenni? Elmélyedve gondolataimban lépek oda, s előzetes engedéllyel fogom meg a kesztyűket tartalmazó ládát. Ha minden készen áll, akkor a haza utat majd a fehér hajú férfi mutatja meg. Én túl sok erőt fektettem a gyógyításába. Szerencsére sikerült meggyógyítani.*

Egy hely, ami már évszázadok óta áll. Egy hely, amit egy démon tartott egybe, egy démon volt maga. Az idő ad, s vesz is el. Ez csupán az élet folyamának rendje, hogy leomlik az, mit megdöntenek. S eme hír, avagy sugallat bizony messzi földre elér. Remekül teljesítettétek a rátok kiszabott feladatot, melynek jutalmául az ereklyéket vihetitek. A shinigami bármennyire is próbálna kikötött helyre teleportálni, mindannyian a városban leledző hídra teleportálódtok. Volt valami, ami egyszerűen ide terelt el benneteket. A híd, amely átszeli a városban levő folyót. Kiszámíthatatlan, hogy mennyi ideig lehetettek távol. Most viszont első sorból nézhettek egy csodálatos naplementét, amelyben téli madarak szállnak. Mert hát a tél még nem múlt el, de jelen esetben most olyan hideg sincs. Kellemes kabátos idő, végre megállhattok kicsit pihenni. Szokatlan lehet számotokra, hogy a híd egészen kihalt, semmi forgalom nem övezi ezt. Csak egy ellenállhatatlannak tűnő komor hangulat övezi, amitől következtetni lehet arra, hogy célt találtatok. Halkan koppan annak a férfinak a csizmája a megmunkálatlannak tűnő betonzaton, aki éppen felétek halad. Hosszú, hollókék haját a gyenge szél lágyan simítja meg itt ott. Újnak tűnő öltönyben, zsebre dugott kezekkel. Acélkékes szemeivel rátok pillant, s ti azonnal felismeritek "Nocturnt". Semmi okotok nincs arra, hogy kételkedjetek személyében, ezt mosolya jól tükrözi. Illiame mégis érezhet valami furcsát vele kapcsolatosan, mintha már látta volna valahol. Csak ő érezheti, hogy a kisugárzása másabb. Bár a kinézetben szinte semmi eltérőt nem lehet felfedezni, kivéve annak, aki ismeri már Nocturn minden vonását. Ő is csak egy Nocturn, nem de bár? Csak most éppen az idősebbik van jelen, aki sarjának adja ki magát. Hiszen eljutott hozzá a hír, megtudja, hogy az ereklyék végül mégis az Insignis területére kerülnek. Remek ötletnek találja ezt fiától, mégsem tud rá büszke lenni. Némiképp gúnyorral pillant a jelenlegi arbiter irányítására. Talán az zavarná, hogy nem tudta teljes mértékben a maga képére formálni őt? Ez a történet bizony nagyon messzire húz vissza. oly' messzire, hogy már beszélni sem érdemes róla.
- Áhh..szóval megérkeztetek. Hogy ment, barátaim? *Nincs eltérés hangjában sem, bár az utóbbi szót azért nehezen mondta ki. Miféle ostobaság valakit úgy nevezni, ha nem is az? Annak a suhanc kölyöknek eléggé furcsa szokásai vannak. Fel nem tudja fogni, hogy egy Nocturnnek, mégis hogyan lehetnek barátai? Számára Malazaar inkább csak egy társ, egy szövetséges. De hogy barát? Nem tudja, vagy még nem eszmélt rá az évezredek alatt ennek értelmére. Ezért is a jelenlévők hozzá képest nagyon is szerencsések. Amennyi utat Theltas, a nagy ereklye mágus bejárt; annyi idő alatt nem ismerte meg sem a szerelmet, sem a barátságot. Ti pedig most olyan küldetésre mentetek, amelyben mindezek egyvelegével szembe lettetek állítva. Lelketek már biztosan haza vágyik, így a mágus billegeti kicsit fejét. Aztán összesimítja két ujját, hogy aztán magához intse Illiamet a ládával együtt. Egy akta táska kerül Yuusuke elé, tele pénzzel. Hiszen az a kölyök ezt a megállapodást kötötte vele, vagy nem? Az már nem különösebben érdekli, hogy annál a vaizardnál ott van az egyik darab. Nyilvánvaló, hogy Nocturn itt hibázott; ez viszont tetszik Theltasnak. Illiame még utoljára néhány pillantásával elbúcsúzhat a többiektől, majd a mágus és ő maga is köddé válik "Nocturn" varázsára. Számotokra így ért véget eme küldetés. Az Antarktisz kietlen vidékén fedezhettetek fel egy igazi különlegességet. A zord és kegyetlen körülmények ellenére viszont sikerrel zártátok a kört. Térjetek haza, jó éjszakát!