Amióta megjelent ez a majom fickó egyre jobban idegesít a viselkedése. Lehet, az is közrejátszik, hogy a 12. osztag kapitányára sem nézek jó szemmel, amiért csak most volt hajlandó minket is beavatni a feladatunkba. Mindig ez van velem, hogy mindig nekem mondanak el mindent legutoljára és egy idő után azért egy kicsit rosszul esik. Akkor is, amikor Verát kinevezték kapitánynak csak a szóbeszédekből tudtam meg a dolgot. Tudom, hogy nem Vera tehetett erről, hiszen egyszerre szakadt minden a nyakába és biztos elfoglalt volt. Ezt a felgyülemlett érzést pedig jól esne kiengedni valakire. Amikor pedig megkéri Tasut, hogy legyen a felesége, végleg betelt a pohár és majdnem rávetettem magamat. Amikor megmozdultam a késztetéssel, hogy rátámadok a szőrös alakra, Kawashima-san fogta meg a vállamat, hogy megállítson.
- Tudom, de… - próbáltam megmondani neki, hogy nincs igaza, de a lelkem mélyén tudtam, hogy mégis Kawashima-san mondja jól. Még jó, hogy megakadályozott, a végén még szőrpamacsot csináltam volna ebből a majomemberből és nem tudta volna megmondani, merre kell mennünk.
~ Király? Egy erdőnek a királya? De nagy cucc. ~ jegyzem meg magamban, amikor elárulta a szőrös egyed, hogy ki is ő. Egyáltalán nem ámultam el, hogy ő ennek a helynek az uralkodója, ez nekem nem jelent semmit. Nem tekintem őt többnek magamnál, inkább kevesebbnek. Én a Gotei 13 egyik kapitánya vagyok, bár ezt meg lehet, őt nem érdekli.
- Mert… - kezdtem bele a hirtelen jött kérdés megválaszolásába, de itt megálltam és egy csöppet lehajtottam a fejem, mert egy kicsit elpirultam, mivel ilyen témáról nem szívesen beszélek nagy tömegek előtt. Nem akartam sokáig, így maradni, mert azzal Tasut is megbántanám, hogy nem tudok erre a kérdésre válaszolni. Át kellett gondolnom, hogy mit mondok, nem akartam elhamarkodni. - …Tasumi anélkül is tudja, hogy szeretem, hogy gyűrűt húznék az ujjára. De, majd eljön az az idő is, amikor megkérem a kezét. – mondtam el felhajtva fejemet, minél gyorsabban a mondanivalómat, majd egy pillanatig Tasumira néztem és reménykedtem, hogy legalább ő megérti a mondandómat. Ezután azonban egy kicsit arrébb húzódtam, mivel nem akartam, hogy az eddigre rák vörössé váló arcomat mindenki lássa. Az elvonulásom alatt megragadtam az alkalmat, hogy végre elengedjem a ruhámban rejtőzködő kis makit is, hogy legyen valami ürügyem, miért is mentem távolabb a többiektől.
Miután sikerült lenyugodnom visszamentem a csapathoz, de nem felejtem el ezt egy darabig, annak a majomcsávónak. Éppen akkor értem vissza, amikor bemutatkozott, nem tudom eddig mi történt, mivel direkt nem figyeltem oda, de biztos nem maradtam le semmi fontosról. A nevéről csak annyit, hogy hallottam az Emberek Világában valami King Kong nevezető óriás majmot, aki megmászott egy tornyot, bizonyára valamilyen rokonok lehetnek. Meg tiszteletet is kért mondandója végén, amit tőlem biztos nem kap meg, engem egyáltalán nem izgat, hogy milyen pusztakezes harcot talált ki, amúgy se sűrűn használom.
Masamune végre rátér érkezésünk okára, ami után valamiért nagyon elnevette magát majomemberkénk, pedig nem volt semmi vicces abban, amit a 12. osztag kapitánya mondott neki. Amikor abbahagyta az értelmetlen kacagását, mondott is valami hasznosnak nevezhető információt, de azt is levettem mondandójából, hogy lebecsül minket és erősebbnek hiszi magát nálunk. Mi biztos le tudnánk valahogy győzni azt a hét repülő törpét, van itt egypár kapitány közöttünk.
- Nem kéne lebecsülnie minket, erősebbek vagyunk, mint látszik. Képesek lennénk legyőzni azokat az akárkiket is, hisz több kapitány rangú halálisten is van a csapatban. – próbáltam visszavágni az előzőért szórós szemeket meresztve a majom fickóra. Ha nem hisz nekem házigazdánk, csak szólni kell, és szívesen megküzdök vele továbbra is. Vagy ha az kell, tarthatok egy kis erőbemutatót, amiben megváltoztatom télre az itteni évszakot és az egész erdejét hó és jég fogja borítani.
- Lelket megtisztítani? Erre képes ez a virág? – tettem fel kérdésemet, bár nem szívesen kérdezek ettől a fickótól, de ez igazán érdekesnek tűnik. Meg az is, hogy nem érhetünk hozzá, bár ezt könnyen meg lehet oldani egy lélekklónnal, vagy egy kidou kötéllel húzom magam után. Több mód is van arra, hogy anélkül vigyem el, hogy megfognám. És, hogy meg kell tanulnunk leszedni, ki találta ki ezt a hülyeséget. Nem elég, hogy legyőzzük a hét törpét, minek vannak egyáltalán ők ott, nem annak, hogy megvédjék? Ezek szerint még sem olyan erősek, ha kellett egy második védőmechanizmus. Máris megkönnyebbültem, már csak meg kell tanulnunk, hogy kell leszedni a virágot.
A gyakorlást is megemlítette a King Kong utánzat, amiben remélem arra gondolt, hogy felajánlja magát edzőpartnernek, akkor szívesebben megyek oda, ahova vezetni akar minket. Először is megvárom, hogy valaki elinduljon a csoportból és csak utána indulok meg én is.

Olyan „mi is történik most?” arckifejezéssel bambultam értetlenül a helyzetet, de az megmosolyogtatott, hogy Shiratori ennyire felpaprikázta magát a dolgon. Jó, én lazán kezelem az ilyesmit, de nem tudtam, hogy ő ilyen birtoklós-féltékeny típus. Na, erről majd kifaggatom alaposabban, erre mérget vehet! A kicsi halálisten asszony megnevezést nem nagyon tudtam hová tenni, főleg mert nem csak japán mércével, de még európaival is magas vagyok, legalábbis elvileg. Végül csak egy vállrándítással tértem napirendre a dolog felett és igyekeztem elrejteni a mosolyom két tenyeremmel takarva az arcom, mert azért mégsem szép dolog, ha kinevetem a saját barátom, de mégiscsak mulatságos volt, hogy olyan lovagiasan kiállt értem na T_T Arra a bizonyos gyűrűs kérdésre viszont kinéztem az ujjaim közül és kíváncsian pislogtam egyetlenem felé, mert ez felkeltette az érdeklődésem. Korábban már gondolkodtam rajta, de túl nyomulós, meg bunkó dolog az, hogy egyszerűen csak a képébe vágom, hogy miért nem vesz el, nem? Meg amúgy is… feleségnek olyan túl kötött dolog, nem való a nekem, a végén még egyszer csak azon kapnám magam, hogy kalitkában őrzött madárka vagyok és ki sem mozdulhatok az irodámból, mert a felesége vagyok és nehogy bajom essen. Nem, ebbe nem megyek bele!
- Jaj de édes vagy! Persze, hogy tudom, hogy szeretsz ^^ - mosolyodtam el és csimpaszkodtam bele én egyetlen kapitányom karjába, utánozva a majmocskákat.
Remélem, azért engem nem akar felrakni egy fára, hogy megszabaduljon tőlem… Egy kicsit cirkuszban éreztem magam a majomember vagy király, vagy mi, szóval az ő botos mutatványai miatt, de én is ilyen hajlékony akartam lenni! Talán ha már három éves koromtól artistának készülnék, lehetnék valami ilyesmi szinten… Szóval szinte úgy tátva volt a szám, hogy berepülhettek volna a legyek, de szerencsére mielőtt meg is tették volna, még időben becsuktam, úgy nézve tovább a már a karddal játszó lényt. Mielőtt még úgy ámulatba eshettem volna, megint szaltózott, megint tökéletesen, persze. Tanulni akarok tőleeeeee~! *.*
Elég hamar kiderült, miért ennyire jó ezekben a mozdulatokban azon kívül, hogy volt egy jó pár éve gyakorolni, ha éppen unatkozott. Persze olvastam már róla valahol és egyszer emlékszem kívántam is hullócsillagot látva, hogy egyszer bárcsak találkozhatnék vele, de… azért mégiscsak már így élőben látni egy… egy… szóval a legnagyobb mesterek mestereinek mesterét *>* Mint egy szerelmes tinédzser bambultam ki a fejemből, azon álmodozva, milyen jó lenne, ha tőle tanulhatnék, vele gyakorolhatnék… én hülye, ha ezt tudom, talán még igent is mondtam volna! Nem, nem, álljon meg a menet! Nekem van két csodálatos gyerekem, a világ leges-legcsodálatosabb férfijától, szóval nem kell nekem egy majomkirály, aki amúgy mindenre megtaníthatna, amit csak meg akarok tanulni.
Dühösen ráztam ki a fejemből a gondolatokat, hogy tudjak figyelni arra, mit beszél Raiden-taichou, meg Sun-sama. Teljes áhítattal szívtam magamba minden egyes szót, komolyan mondom, tényleg csodával határos volt, hogy nem kezdtem el megint üresfejű libaként bambulni. Azt hiszem, a fontosabb információkat sikerült felfognom és meg is értenem, miről folyik a beszélgetés.
- Jaj hagyd már… nem vehetsz mindent a nyakadba, maradj szépen csöndben és hallgasd meg Sun-samát. Lesz elég időd hencegni azzal a hatalmas erőddel útközben. – dorgáltam meg halkan Shiratorit, kicsit szorosabban hozzábújva, hogy lenyugtassam.
Túl sokat morog, csak mert megkérték a kezem, miért olyan nagy dolog ez, most komolyan? Nem értem én a férfiak gondolkodását, annyi szent.
- Amúgy már elnézést vörös-kisasszony, de nem hiszem, hogy bárki is kikérte volna a véleményed. Mit tud egy juunibantaios a pusztakezes harcról, hacsak nem az elméletet, meg amit az Akadémián tanult? Szerintem Sun-samának tényleg több tisztelet jár! Viszont igazad van… el kell lopni azt a virágot? – az utolsó mondatra inkább csak döbbenet marad bennem, ellenszenv egy kicsi sem, pedig korábban sem akartam túl nyers lenni, csak… én érzékeny vagyok a harcstílusomra és szerintem annak ősével találkozni igenis nagy dolog.
A fejleményeket hallva kicsit erősebben rászorítottam Shiratori karjára, nem akartam elveszíteni, mert persze, hogy az ötlött fel bennem, hogy én vagy ő akárhogy, de megérintjük azt a virágot. Akármilyen elkötelezett vagyok is a Goteijuusantai iránt, nem akarom, hogy egy küldetés örökre szétszakítson minket. Ahogy Sun-sama elindult, rögtön mögé siettem, leszakadva kapitányomról és csodálva, csillogó szemekkel bámultam az elhajló növényeket, néha bekukkantva a fák közé.
- Sun-sama, kérdezhetek? Miért hívják a feledőket… azoknak? Nekem a feledő azt jelenti, hogy elfelejti a dolgokat. Milyenek voltak régen a halálistenek? Én nagyon-nagyon tisztellek téged és… örülök, hogy találkozhatok veled, mert a kedvenc harcmodorom a pusztakezes harc. Ott, ahová megyünk, lehet gyakorolni veled is? És tanulni? Bocsánat, hogy ilyen sokat kérdezek. – pirultam el kínosan és lehajtottam a fejem, ahogy kényelmesen kocogtam az ő nagy léptei mögött csak egy kicsivel lemaradva.

Masamune kérdése kicsit meglepett, nem egészen értettem, hogy mi köze van mindennek a szanszkrithez. Persze csendben nemet intettem a fejemmel, mivel nem beszéltem egyetlen idegen nyelvet sem. Nem volt divat a nyelvtanulás, mint ma, szóval még csak angolul sem tudok - nem mintha meg akarnám tanulni a jenkik nyelvét - de nem különösebben zavart, elég műveltnek tartottam magam ahhoz, hogy elboldoguljak egy társalgásban és ne nézzenek komplett hülyének.
Egyszemélyes fogadóbizottságunk viselkedése már-már a szemtelenség határát súrolta, sőt, azt hiszem át is lépte azt, úgy játszadozott és cikázott köztünk. Hamisítatlan majom volt, bőven emlékeztetett a kis makikra, akik szórakoztattak minket az előbb, és most csendben figyeltek minket. Gyorsasága, hajlékonysága és ügyessége egészen bámulatos volt, kétségtelenül kiváló erőnek örvendett. Persze csak az ül fel a provokációnak, aki hagyja magát, ha ártani akarna nekünk, azt már rég megtehette volna. Ezért sem értem azokat a reakciókat, amiket kicsalt, noha lehetséges, hogy ha Reika-chan lenne Hayakawa helyében, akkor én sem tudnék békésen megmaradni egy helyben. Igazából két gyerekkel én magam sem értem, hogy miért nincs a hadnagy ujján gyűrű, a kötelék közöttük egyértelműen elég erős a házassághoz. Az én kis tündérkém és jómagam kapcsolata még messze nem ilyen mély, mégis eszembe jutott már a gondolat, hogy mi lenne, ha... A mi esetünkben azonban még egyértelműen túl korai, még nem is ismerjük annyira egymást, hogy valós dologként kezeljük a lehetőséget, csupán a szerelem tüze lobog. Éppen emiatt állításom ellenére nem tudom hogy pontosan mit is érezhet Nara, csak nagyjából... de reakciója akkor is túlzó, és nem is olyan embernek ismerem, akinek ilyen heves lenne a vérmérséklete.
- Oh... khm... elnézést kérek, sejtelmem se volt
Köszörültem meg a torkom zavartan a bemutatkozást hallván. Nyugodtan pislantottam körbe, a reakciókból egyértelműen le tudtam szűrni, hogy ki az, aki járatos a kínai mitológiában és ki az, aki nem. Bár lehet az őt alábecsülő hangok alább hagynának, ha Son Gokuként mutatkozott volna be, elvégre nálunk ismertebb ezen a néven a Majomkirály. Ettől függetlenül kissé nyugtalan lettem, hiszen nem számítottam arra, hogy egy ilyen legendás erejű lénnyel fogunk itt találkozni.
Tekintetemmel olykor-olykor Narára pillantottam, mivel a feszült helyzetet cseppet sem segítette kedvese viselkedése, aki valósággal rajongani kezdett Sun Wu Kong mester iránt, és az előbbi jelenetet figyelembe véve egyértelműen túlzása vitte ő is, hiába próbálta megnyugtatni a kapitányt, na meg a kissé nagypofájú 12. osztagos kislányt. Valahogy olyan érzésem van, hogy Reika-chan az egyetlen vörös hajú nőnemű lény, aki nem ilyen nagyon heves természetű, bár éppenséggel ő is tud az lenni bizonyos körülmények között... khm... És ő speciel ilyenkor a legaranyosabb, nem úgy, mint ez a lány itt
Végül a tarkómat vakargatva indultam el kísérőnk után, mivel igazából mindenki megelőzött mindennel. Nem volt arra szükség, hogy belefolyjak a kialakult vitácskába, valamint azok a kérdések is elhangzottak, amire jelen pillanatban a legkíváncsibb voltam. A virág ereje, és hogy ki ellen is akarjuk használni... nem igazán tetszett, hogy ennyire kevés információt kaptunk erről a misszióról, de mivel nem volt más lehetőségem, muszáj volt sodródnom az árral. Tréning... nem hangzott valami biztatóan, tekintve hogy ki is állt előttünk. Még ha nem is ő lesz a mesterünk, ha ebben a dimenzióban ilyesmi lények mászkálnak, akkor minden bizonnyal kemény feladat elé nézünk.

*Különös borzongás kap el még mindig, ahogyan közbe nézek eme helyen. Még nem volt időm azon gondolkodni, hogy vajon Rinaaya-sama okkal vitt-e Hueco Mundoba, de talán nekem nem is szabad ilyesmire gondolnom. Őszintén sajnálom, amiért nem tudok visszatérni az Insignis Reliquiahoz, ám e hely kicsit felkeltette a figyelmemet. Vagyis inkább azok, akikkel körbe vagyok véve. Mindenki olyan erősnek látszik, eltörpülni érzem magam mellettük, remélem, nem leszek senkinek sem a terhére. Kissé félénken pillantok Mei-samara ama pillanatban, mikor azt mondja, hogy nem kell bocsánatot kérnem. Kicsit lesütöm tekintetemet, s hosszas pillanatok után engedem meg magamnak, hogy merjek erre csupán bólintani egyet. Nem szeretnék túllőni a határon. Lehet, hogy éppen azért haragudna meg, ha túl hirtelen reagálok igenlően a válaszára. Egyébként meg abban sem lehetek biztos, hogy mivel bólintottam, nem haragszik meg. Erre csak akkor jövök rá, hogy nem így van, amikor megengedi, hogy Meinek szólítsam. Ez pedig bizony nagyon ritkaság. Egy kicsit illetlennek is érzem magam e miatt, hogy majd így kell szólítanom. Nyilvánosság előtt még Viclynt is Senger Viclynnek kell szólítanom, meg a többiek is kapnak valamiféle magasabb rang jelzőt. De mindezekért nem is panaszkodom, hiszen valóban felettem állnak. Azok is, akik éppen itt vannak, erősebbek és határozottabbak. Talán a puszta jelenlétükkel is kiérdemelhetnék ezt a fajta megszólítást. Én nem veszekszem, majd megpróbálom halkan kiejteni a nevét, és akkor nem tűnik olyan bántónak. Nem szeretném, ha ezért neheztelne.
A kicsiny kis állatkának tűnő majomra félve pillantok rá a taichou háta mögül. Vagy is taichounak szólították ezt a férfit, meg Raidennek, de ahogyan én tudom a taichou a tiszteletteljes megszólítás. Nekem pedig annak idején azt tanították, bármennyire is nem emlékszem a múltamra, hogy mindig legyek nagyon tisztelettudó másokkal szemben. Noha arra már nem tanítottak meg, hogy ezt mikor kell alkalmaznom, de azt hiszem, ha csak akkor szólítom másként, amikor megengedi, akkor nem lehet gond. Legalább is én nem szeretném ezt elrontani. Tehát a majomra pillantok, és arra ami éppen kibontakozni látszik. Ő bizonyára valami szent állat lehet ezen a helyen, ha az ilyen kis majmok ennyire szerethetik. S hallva, valamint látva azt, hogy az egyik halálisten asszonnyal, valamint a hímével ilyen beszélgetést folytat, meg is bizonyosodhatok arról, hogy mennyi mindent tudhat. Egy pillanatra azonban visszatévednek gondolataim Karakurába, valamint Viclyn irányába. Ez a majom nagyon okos lehet, hiszen jól ismerheti az emberek szokásait.
Valójában pedig nem is tudtam, hogy az emberek világában egy nőstény, és egy hím szokása az, hogy szerelmüket egy gyűrűvel pecsételik meg. Én ennek mélységét feltehetőleg nem tudhatom meg soha, de eme szokást hallva kicsit elszégyellem magamat. Hiszen én magam sosem kaptam Viclyntől ilyesmit. Lehetséges, hogy a kettőnk közti viszonyt nem is lehetne egy ilyen gyűrűvel megkoronázni? Kicsit fájdalmasan pillantok a vállamon ragadt majomra, akit finoman fogok kezemmel, ne hogy véletlen baleset érje. Bár még mindig sajog egy kicsit a fülem, de ez nem számít. Inkább az a lényeg, hogy ennek a szent állatnak ne essen baja, nem szeretném a királyukat megbántani azzal, hogy véletlen kárt teszek az egyik ilyen kicsiben. Vajon lehetséges, hogy éppen ez az egyik kisgyermeke? Megrázom fejemet magára a gondolatra, hiszen ilyen területre a gondolataimban nekem nem szabadna tévednem. Sóhajtok egyet, és néhány lépést teszek oldalra, hogy a taichou mögül jobban kiláthassak. Habár egy kicsit félek attól, hogy ezzel megijeszthetem, nem szeretném csak...csak ha engedik, akkor megnézném a hő képét a szent állatnak.
Így hát vöröses szemeimmel pillantok a majom királyra, aki nevét rövid időn belül elárulja. Még sosem láttam ilyen helyet. Másabb hő képpel rendelkezik, s az állatok is teljesen másabbak, mint a földön. Azért nem merek sokáig a dolgok mögé látni, mert esetlegesen olyan területre tévedek, ami nekem már nem megengedett. Hiszen Ő a király, ezt ő maga is megmondta. S ha az ő szava a törvény, akkor én nem szeretnék ütközni a törvényekkel. Nem akarok senkit bajba sodorni ilyesmivel, így a csendes megfigyelésem következtében a vállamon lévő kisebbiket simogatom. Remélem nem ijedt meg tőlem, csak szeret itt lenni. Mármint én szívesen megpróbálok rá vigyázni, ha esetlegesen velem jönne. De ha el akar menni abban sem fogom megakadályozni, semmi esetre sem szeretném kalitkába zárni azért, mert a vállamat választotta nyughelynek.
Ami nekem kicsit nagyon újnak tűnik, vagy éppen érthetetlennek, hogy ez a lény tanított minden lénynek pusztakezes harcot. Felvetül bennem a gondolat, hogy vajon Menzoberranzani fegyvermestereknek is taníthatott. Mármint akkor ő is egy lehet Lolth szolgáinak, akiről Viclyn mesélt nekem? Lehajtom fejem. Ha ez valóban így van, akkor nekem még csak rá sem szabad pillantanom, mert nem vagyok tiszta vérű. Két egymással ellentétes faj kereszteződéséből jöttem létre, amit nagyon sajnálok. Hiszen jól tudom, hogy a kettő külön- külön erős, sugárzó, bátor és nemes..míg én...én egy senki vagyok. Csak egy nő, aki még nevét is mástól kapta, és csak arra vágyik, hogy egyszer elnyerhesse a tisztaságot. Természetesen azt is tudom, hogy ez lehetetlen. Az itt lévők miértjeit sem igazán értem, ezért is bizonytalanul fordulok a kapitány felé.*
- Bocsánat..mi az a szivárvány...lótuszvirág? *Megpróbálom jól megfogalmazva feltenni a kérdésemet a kapitánynak. Hiszen hiába vagyok gyógyító, és találkoztam már a földön, valamint küldetéseink során néhány dimenzióba rengeteg növénnyel, akkor sem tudok ilyesmiről. Azzal is tisztába lehetnék, hogy lehet erről az információról én nem is tudhatok, de azért remélem, hogy ez nem így van. S amint Sun-sama ismételten megszólal egyet lépek hátra és a földre szegezem tekintetemet alázatosan, amiért merészeltem megzavarni a beszélgetésüket. Főleg, ha ő éppen Lolth egyik őre, akkor én most hatalmas hibát követtem el, amiért nem tudok majd kellőképpen bocsánatot kérni. Elharapott ajkakkal, s kissé remegő kézzel simítok végig a majmon. Habár ez nem egy pók, amiről meséltek nekem, de attól még lehet az őre nem?* ~ Vajon azaz alma azt jelképezi, amit az emberek eredetéből olvastam? Mármint, akkor mi az Istenek földjén lehetünk? ~ *Ijedten pillantok magamon végig. Hirtelen nagyon koszosnak érzem magam ehhez a helyhez. Még csak ajándékot sem hoztam, ahogy ezt itt szokás, s voltaképpen nem is vagyok várt vendég. Csak egy betolakodó, s most pedig nagyon megfognak rám haragudni. T_T Szent virág...sóhajtok egyet. Örök szenvedés, és a földön kell élnie. Én ilyen árat senkinek sem kívánnék. Mármint ilyen veszélyes volna az a virág? S ha szent, akkor nem is volna szabad hozzáérni. Legalább is nekem semmiképpen sem. Hiszen nekem nem is volna szabad itt lennem, ez az ő feladatuk. Én nem akarok útban lenni, de hozzásegíteni valakit a szenvedésnek? Mélyen magamba fordulok egy pillanatban. Eme társaságnak az volna a célja, hogy egy közülük olyan szenvedést szerezzen meg magának, ami...ez olyan szomorú. Nyelek egyet, én nem akarom, hogy ezek az erős személyek szenvedjenek. Megsimogatom a majmot, és ha engedi, akkor csendesen, meghúzva magamat indulok a többiek után a kapitány mögött.
Az út közben számtalan dolog végig fut az elmémen. Többek között a hely groteszk tisztasága, valamint az, hogy egy fajta mestereket szeretnének hozzánk csatolni. Egy kicsit át fut a gondolatomon, hogy mennyi mindent tanultam a szervezetben is, és még mennyi mindent nem tudok, vagy nem szabad tudnom. S itt a vállamon az apró útitárs, remélem, nem esik baja...*

Nem mondom, hogy nem örülök a viszontlátásnak, de azt sem, hogy nem, egyszerűen csak… Csak hagyjon békén! >.> Nem szeretem, ha ölelgetnek, mert nem és kész, tiszta ciki már az egész. ¬_¬ Sajnos azt sem állíthatom, hogy fellélegezhetek, miután kiszabadulok az ölelésből, hiszen olyan erős shinigamik között kell, hogy legyek, akikkel nem szívesen tartózkodnék egy légtérben. Na nem mintha félnék bármelyiküktől vagy valami, egyenként biztosan elbírnék a kapitányokkal is, azonban nem vagyok ostoba, tudom, mit jelent a túlerő. Saját életem pedig érthető módon jobban féltem, na meg persze a büszkeségemet, tehát egyetlen egy utat látok magam előtt: össze kell tartanom espada társammal, és némiképp hagyatkoznom kell Raidenre is, ha túl akarom élni. Nem értem a kapitányt, hogy miért kockáztat, egyszerűen nem. Elég tanítást kaptam a shinigamikról és szokásaikról, jól tudom, hogy arra képezték mindet, hogy a hollowkat öljék, ha pedig én is shinigami lennék, tuti biztos valami kötelességtudó halálisten lennék, aki tisztességesen végzi a munkáját, mert egyszerűen ezt kellene tennem. Ellenben Raiden nemhogy nem próbál megölni, de még segít is, és ezt, azt hiszem, ezt sosem fogom megérteni. Megfogan bennem ama elképzelés, hogy talán valami hátsó szándéka lehet ezzel, és már nem is igazán tudom, hogy bízhatok-e benne. Nem lehetek bolond, nem tehetném meg, mégis, egyszerűen már nekem kínos az, ahogyan óvni akar. Espada vagyok, engem csak ne akarjon óvni, vili? ¬_¬
Talán a leginkább az borít ki, amikor meghallok egy olyan nevet, amit én nagyon nem akartam hallani. Mégis hogyan és honnan tudja? Arcom a pillanat töredéke alatt válik vörössé, tekintetemet pedig elkapom a zöldes hajú shinigamiról; sosem tudtam jól hazudni, de nem fogom akkor sem az orrára kötni azt, amihez semmi köze sincs.
- Nem ismerek semmiféle Keisuke Isamit, jó? >.> – rivallok rá kicsit hevesebben, mint azt szerettem volna, és felettébb zaklatottan, majd kicsit dacosan fordulok el tőle, mint aki haragszik rá. Ezzel csak az a baki, hogy a saját shinigami álnevem sem tudom használni, hiszen félő, túl könnyedén következtetéseket vonnának le, amit meg nagyon nem akarok. De aztán, valamiért mégis csak annál maradok, hogy az eredeti nevemen mutatkozok be, aztán lesz, ami lesz. Remélem, Raiden és Räv is veszi majd a lapot, és nem kell kétszer mondanom.
- Nem haragszom, de neked most Itsuki vagyok, úgyhogy ne nevezz Sla-channak, jó? >.> – motyogom zavartan vissza a kapitánynak, miközben engedem, hogy meginduljunk a felhőkön. A shinigami ruhában még mindig olyan zavartan érzem magam, kicsit feszengek benne, hiszen nem vagyok hozzászokva. Bár tulajdonképpen annyira talán arrancar felszerelésem sem tér el tőle leszámítva azt, hogy ujjatlan és vállatlan, a leginkább pedig talán a lábbelim okoz számomra kényelmetlenséget. Ha a földön járnék, biztosan hangosan kopogna, ami meg egyszerűen idegesít, és ebben még csak seggbe rúgni sem tudom megfelelően a másikat.
Érdeklődve hallgatom végig, amit Raiden Hueco Mundoról mesél, de én soha nem tartottam Hueco Mundot a Pokol egy részének, mert egyszerűen nem az. Jó, talán nem vagyok éppenséggel egy szentséges szűzmária, de nem tettem semmit, amiért nekem bűnhődnöm kéne, és kikérem magamnak, én egyáltalán nem szenvedek. >.> Megvannak az arrancar lét előnyei is bőven, élvezem az espadaságot, és mindazt a hírnevet és elismerést, ami ezzel jár, büszke lehetek és vagyok arra, hogy eddig eljutottam.
Kiborítóak ezek a majmok, de a maguk módján még aranyosnak is nevezhetem őket. Időnként egy-két morgással adom a világ tudtára, hogy nem tetszik, ha a ruhámat piszkálják ezek a makik, ugyanakkor éppen ennyire szórakoztat engem is, amikor azt látom, hogy mások mit és hogyan szenvednek a szőrpamacsok csínytevéseiknek köszönhetően. Hálát adok az égnek, hogy a majmok egyébként meglepően emberszerű királya nem engem, hanem egy barna hajú lányt meg egy haoris shinigamit szekál; mondjuk elég mókás a látvány, hogy mindeközben egy kékes hajú, másik halálisten mögöttük csüng le egy fáról.
Egy lélek megtisztítása? De hiszen nem erre van a shinigamiknak a zanpakutojuk? Összeszűkített szemekkel vizslatom hol Sunt, hol Raident, biztos vagyok benne, hogy még nem mondtak el mindent, amit tudnunk kell.
- Sosem tudhatod, igazán erős vagy-e, kapitány. – pillantok rá a fekete hajú kapitányra; megvan a magam morálja az erő terén, és már rengeteg shinigamit hallottam hasonlóan vélekedni, ám végül mégis felülkerekedtem rajtuk. Ugyanakkor tanultam veszteségeimből is, még akkor is, ha azokat, vagyis inkább azt a traumaélményemet legszívesebben örökké elfelejteném.
Erősen megmarkolom a kis méregzsák vállát, és a szájába nyomok egy fáról leakasztott gyümölcsöt, hogy azon puffogjon, mielőtt még lebuktat minket. Párszor alaposan hátba is veregetem őt, mielőtt a fülébe súgnék valamit.
- Nem olyan rossz az egész… Még a javunkra is szolgálhat, legalább tanulunk valamit. – kacsintok végül rá Rävra, majd én magam is beleharapok egy gyümölcsbe, ha már meg lettünk kínálva. Nem tűnt fel semmi esetleges célzás abból, hogy a Majmok királya rám nézett, de azért igyekszem a lehető legtöbb információt kihámozni a virágot illetően. Már ha ez a virág megnevezés nem inkább képletes, hisz abból ítélve, amit eddig tudok róla, talán jobban beillik annak.

*Olyan ez a hely, mint egy mesebeli álom. Egy jó álom, amelyen csak azok vehetnek részt, akiknek engedik. Ám az események előre haladtával magam is rá jöttem, hogy engem nem hívtak, csupán betolakodtam. Kiráz a hideg eme gondolatra. Nem akartam az Istenek földjén kelletlenül sétálni. Én igazán sajnálom, s megpróbálok csendben maradni. Valójában nem sok mindent értek meg a környezetem beszédéből, hiszen azt sem tudom lényegében, hogy mi a zanpakuto. T_T Szörnyen restellem eme informálatlanságomat, így hát lesütött szemmel sétálok némileg lemaradva. A fejemre húzom a csuklyámat, s a majmot úgy próbálom rendezni, hogy a csuklyám alatt foglaljon helyet. Kezemmel összehúzva markolászom köpenyem sarkát, s csak úgy haladok. Nincs más választásom, hiszen nekem nem szabad lemaradnom. Meg egyébként sem tudnám hogyan juthatok haza. Másrészt Nocturn-sama is megharagudna, ha nem mennék utánuk.
Még mindig a fejemben van az a gondolat, hogy az embereknek ilyen furcsa szokásuk van. Voltaképpen a mi világunkhoz képest eléggé furcsa. Félénken pillantok a hímre és nőstényre, akikhez szóltak nem is olyan régen azok a szavak. Szépnek találom őket, egy kicsit el is időzik rajtuk a tekintetem. De észrevéve, hogy mit teszek, visszakapom tekintetemet. Sokáig csak magam elé pillantok, míg haladok Raiden kapitányék irányába. Elméletileg egy virágért jöttek, amit meg szeretnének szerezni. S idővel az is kiderült, akié a virág, az szenvedni fog. Ilyet nem kívánhatok senkinek, nem igaz? Valójában fogalmam sincs, hogy engem miért érdekelhetne a virág, ha szabad? Felsóhajtok, és néhány percre megpróbálom ezt kiterelni a gondolataim folyásából. Ekkor figyelek fel ama beszélgetésre, mely a környező lelkeket érintik. Szóval ezért ilyen súlyos a légkör? Mennyi lélek is övezheti a területet? Pillanatnyi körbenézésem alatt picit megnyílnak ajkaim. Megszeppenve csodálkozom el ennek a világnak sűrítettségén. Egy ilyen tiszta helyen mennyire szabad nem tiszta lényeknek lépniük? Hiszen én nem vagyok tiszta. Lábamra pillantva nesztelen járásomat megpróbálom úgy igazítani, hogy ne sértsek fel egyetlen szál aljzatot sem, melyet csizmám érint. Idegennek érzem magam egy ilyen helyen. Főleg úgy, hogyha Sun az Lloth egyik előjárója. Félelem jár át pillanatok alatt, és csak jobban összehúzom magam. Nem vagyok méltó egy ilyen helyre. Sem fajilag, sem lényemben nem érzem magam tisztának.
Egy kicsit sikerül lemaradnom, de így is hallom a király szavait. Habár előtte tettem egy félénk próbálkozást Raiden kapitány irányába, biztos nem talált méltónak a reakcióra. A fuvallat, mely néha picit megcsap egészen hidegnek, tűnik e pillanatban. Sun-sama, mondatával felfedi a lótuszvirág funkcióját és alakját egyaránt. Ajkaimhoz kapom kezemet, és egy pillanatra meg is torpanok a mesélést hallva. Egy olyan erő, amellyel bárkinek lehet nagyon ártani? Hiszen ez gonoszság! Mégis kinek kellene ártani ennyire? Körbe pillantok a shinigamikon. Vajon mennyi szenvedésen lehetnek már túl, hogy egy ilyen eszköz kell nekik? Valakit megfosztani az erejétől, és kárhozatba taszítani. Lehunyom szemeimet egy pillanatra, azonban egy nagyon halk sziszegést hallok meg. Azonnal előrébb szaladok, hátha ez valami figyelmeztető hang, hogy ne maradjak le. Lelkiismeret furdalásom támad pillanatok alatt. Nekem nincs ellenségem, akivel ezt megtehetném. S még ha lenne is, vajon szabad-e? Hiszen megharagudna rám, valamint rossz lenne neki.
Miért okoznék másnak rosszat? Lehet, hogy ezért lettem gyógyító. Lehet, hogy ezért volnék teher az Insignis Reliquia számára? Mert oly sokakkal ellentétben, én képtelen vagyok ölni. Fájdalommal töltene el, ha valakinek a mellkasába kéne kést szúrnom. Én nem szeretnék senkinek sem ártani. Talán nem mindig úgy alakulnak a dolgaim, és gyakran okozok bajt Nocturn-samának, de nem szeretnék teher lenni. Ostoba vagyok, amiért másnak ártani nem vagyok képes. Visszagondolva, mai napig nem értem, hogy a halál istenségek miért bántják a lyukas hasúakat. Hiszen az utóbbiaknak rossz lehet úgy élni nem? Tán pont ezért nem férek bele az élet körforgásába, igaz? Mert nem tudok úgy ölni, és ártani, ahogyan mások megteszik. Gyenge vagyok tehát, sajnálom. T_T Lesütöm tekintetemet, és csak követem őket.
Nekem pedig meg kell tanulnom leszakítani egy ilyen virágot. Összevetve gondolataimban, csak is egyre tudok gondolni. Ha mindenkinek más, és meg kell tanulnunk bizonyos dolgokat. Akkor talán mindenkinek lehet, hogy van egy saját ilyen lótusza? Bennem, biztosan nincs meg azaz erő. Valójában nem is mernék hozzányúlni egy ilyenhez, mert tudom, hogy másnak is kell. Mármint ő náluk biztosan szebben mutat, és céljuk is lehet vele. Bár biztosan szép virág lehet, vagy biztosan szép lehet az, ami valójában.
- Miért kellhet valakinek egy ilyen gonosz fegyver... *Nagyon halkan, lemondó sóhajom keretében a köpenyem alá bújt fehér majomhoz szólok. Habár ez inkább csak magamnak, véletlenül szavakkal. A tájat kezdem el pásztázni, de lemaradni nem szeretnék. Nem tudom merre haladok, de legalább tudom miért. Vagy is azt tudom, hogy a halál istenségek mit szeretnének. Nekem viszont szabad-e ilyesmit akarnom? Nem szeretnék senkinek sem ártani egy ilyen fegyverrel.*

Amikor visszaszóltam a majomkirálynak, hogy ne becsülje le az erőnket, mert biztos legyőznénk a rossz memóriájú bagázst, Tasumi azonnal lehurrogott. És nem csak ő, hanem az a lány is, akit mintha már láttam volna valahol, de még mindig nem emlékszem a rossz memóriámnak köszönhetően. Ezzel szerintem én is beállhatnék a feledők közé, úgyis mindig mindent elfelejtek, ha kell, ha nem. Nem értem, hogy miért kellett engem ledorgálni, pedig is a saját erőmmel kérkedtem, hanem a kapitányok erejével úgy általában. Az ő nevükben is próbáltam beszélni, gondolom ők is hasonlóan a gondolkoznak. Ennyire félre lehetett érteni a mondanivalómat?
Miután útnak indultunk, Tasumi egyből idegenvezetőnkhöz szalad csillogó szemekkel és kérdésekkel ostromolta. Én úgy tettem, mintha nem érdekelne és elfordítottam a fejemet, de valójában igenis zavart, hogy így rajong a majomemberért. Lassan megkaptam a válaszomat a virággal kapcsolatban, de ezzel csak újabb kérdéseket raktam össze kobakomban. Eddig is elhangzottak az állítások, de csak most figyeltem fel rá igazán.
- Miért pont a Földre száműzi a lelkeket, a szenvedésre ott van a Pokol, nem? – mondom el érvemet a lelkek száműzetésével kapcsolatban, majd lassan a 12. osztag kapitányához fordulok. – És a Lelkek Királya ki ellen akarja használni ezt a virágot? Masamune, úgy tűnik csak téged tájékoztattak a küldetésről, tudsz valamit? – intézem következő kérdésemet kapitány társam felé minden tisztelet nélkül. Mivel egy szinten állunk a ranglétrán, így nem kötelességem tisztelni őt, hiszen nem szeretem, ha kivételeznek valakivel.
Séta közben majom vezetőnk hencegni kezdett, hogy neki milyen nehéz botja van. Igazából nem különösebben érdekelt, de nem szeretem, ha hazudnak. Nem régiben a fáról ledobva a földbe szúrta azt a botot, és ha az nyolcezer kilós lenne, akkor valószínűleg egy kisebb földrengés minimum lett volna. És nem beszélve arról, hogy az a bot könnyedén hajlongott. Milyen anyagból lehet, ha nyolcezer kilós és könnyedén hajlong?
Mivel Tasumi előre ment, így egyedül maradtam, de nem terveztem, hogy sokáig, így marad, valakihez hozzá fogok csapódni. Az a lány, aki az imént Tasumival egyetemben rám szóltak, felkeltett az érdeklődésemet. Attól még, hogy 12. osztagos nem írhatom le előre a kapitánya miatt.
- Helló. Bátor dolog volt az előbbi hozzászólásod. Nem sok tiszt vonná képségbe egy kapitány erejét. Ez tetszik. Nara Shiratori, a 9. osztag kapitánya. Neked mi a neved? – kezdeményezek beszélgetést a rövid barna hajú 12. osztagos lánnyal. Bár bemutatkoztam, feltételeztem, hogy már ismert ezelőtt is, de ha megkérdezed valaki nevét, illik előtte neked is bemutatkoznod.
A sétánk egy ideig zavartalanul telt, amíg nem kezdtem el hangokat hallani a bokrok közül. Csak halkan hallottam sziszegésre emlékeztető zajokat, de próbáltam nem rá figyelni. Biztos itt élők azok, már ha él itt valaki, és betolakodónak néznek minket. Amíg ők nem támadnak ránk, addig nincs velük bajom, de a biztonság kedvéért a kardom közelében tartom a kezem.

Csak a vállamat vonogatom, amikor Sun bejelenti, hogy mennyit nyom az a bot; na és aztán? Én meg tudok az orrommal sörös dobozt egyensúlyozni, még sem vágok fel vele. :/ Annál inkább érdekel az egész dolog miértje; mármint minek Soul Societynek egy ilyen fegyver? Tulajdonképpen Raident sem értem, hogy miért próbál védelmezni engem. Meg sem fordul a fejében, hogy nem kéne? Mert igen, előfordult már, hogy egy barátom ellen fordultam, amikor már nem volt szükségem rá. Amikor már úgy éreztem, hogy megfojt közelségével. Ugyan, kinek akarok én hazudni? Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem azért kaptam az alkalmon, mert bizonyítani akartam Aizennek, hanem azért, mert nem bírtam tovább. Megijesztett, szinte már megfojtott, és roppantul idegesített azzal, hogy folyton túlértékelt. Most pedig akad valaki, aki a helyére lépett, és ugyanazt az érzést kezdi belőlem kiváltani, amit a másik kapitány is. Amennyire csak lehet, el akarom kerülni, hogy újra megtörténjen az, ami akkor, de ha nem lesz választásom, akkor kénytelen leszek ismét meghozni azt a döntést, amit akkor.
A furcsa lány kérdését teljesen jogosnak tartom, hiszen valóban elgondolkodtató, s én magam is méláztam ezen. Miért kell nekik egy ilyen fegyver? S ha mi, arrancarok megszereznénk, vajon mit kezdhetünk vele? Mégis, egyetlen egy személy jut az eszembe, aki kiérdemelne egy ilyen sorsot. Csak egy olyan shinigamit ismerek, aki megérdemli, hogy emberi életre és halandóságra kárhoztassák. De ez… nem, ez egyszerűen valahogy nem fér össze.
- De hiszen Aizennek vége, Aizen nincs többé, Raiden! – rivallok rá a kapitányra és megpróbálom néhány röpke másodpercre megbénítani tekintetemmel, hogy felfogja a helyzet súlyát; mégis, mindeközben gondolataim kissé elkallódnak, s már nem is azon agyalok, hogy a shinigamiknak mire ez a fegyver, hanem hogy nekem mire lenne jó. Ahogyan gondolkozok, eszembe jut a boszorkány, akin még mindig nem állt módom bosszút állni. Fel nem foghatom, hogy miért gondoltam ideig-óráig, hogy képes lehetek vele szövetkezni. Persze az, amit tett velem, mindent megváltoztat. Ha Aizenen nem is, de a boszorkányon, Rinaayán szívesen kipróbálnék egy ilyen fegyvert, csak hogy aztán lássam, mivé lesz. A lista pedig az én részemről körülbelül ennyi; akadnak ugyan, akikkel nincs túl jó viszonyom, de semmi különös. Megeshet, a boszorkány összekülönbözött Soul Societyvel? Végtére is, Las Noches néhány espadáját már sikerült magára haragítania.
- A lélek folyton fejlődik… Ha visszaváltozni nem is, de apránként nem tartom kizártnak, hogy valaki visszaszerezze erejét. Elég csak a visszafejlődött adjuchasokra gondolnunk. – válaszolom meg Räv kérdését, miközben magam előtt terelgetem, hogy ne puffogjon itt nekem.
Váratlanul ér, hogy a kapitány válaszol nekem, pedig én igazán csak azt mondtam, ami a szívemen – hehe - , szóval ami a szívemen van. Még én sem tudom, hogy mi mindenre lehetek képes, és senkinek sem lenne szabad elzárnia önmagát egy új lehetőségtől. Ugyebár, emiatt lettem arrancar is, vagy mi a fene.
- Itsuki Isami, Einstein szakaszából. – rázok vele kezet út közben és raktározom el a nevét; tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy hívják a kapitányokat, de így legalább ezzel se lesz problémám. Az Einstein szónál Raidenre bökök, hogy jelezzem, éppen róla beszélek. - Bár kijár már neki egy alapos fenékbe rúgás. :/ – morfondírozok félhangosan, hogy mindenki hallja. Persze én csak rákacsintok Raidenre, hogy ne aggódjon, tudom kezelni a helyzetet. Hála Menosnak már van egy remek alteregóm, ha shinigami bőrbe kell bújnom, mert nem ez az első alkalom. Még egy esküvőn is jelen voltam egyszer.
- Nem vonom én kétségbe senkiét, de amíg nem tapasztalsz, úgy sem tudsz, Nara. – vágom barátian és szokásos, közvetlen stílusommal hátba egyszer-kétszer jó erősen, remélhetőleg nem viszem túlzásba. Persze gondolkozás nélkül letegezem, mert miért is ne tenném, ugyebár.
- Kérsz? Fincsi. – túrok elő a zsebemből egy csomag rágót és kínálom meg Narát; ezt a csomag rágót még Natalietól kaptam, már nem is tudom, miért, ráadásul pillangó! formájúak a szemek, de ha elrágod, úgy se látszik. Meg aztán az íze a fontos, nem?

Különösebb figyelmet én nem tulajdonítottam az akadékoskodó bandának, ha nem tudják, mi jó nekik, akkor nem tudják, mi jó nekik is kész >.> Amúgy meg akkor sem vagyok banya, ez a vöröske veszi a bátorságot, nem tetszik nekem, tiszteletlen, neveletlen és-és-és… biztos van még egy csomó rossz tulajdonsága, inkább fogja be azt a lepcses száját és menjen vissza kutakodni a kis laborjába, nem is értem, miért nem volt jó csak Raiden, mint 12. osztagos, ő legalább harcolni is tud, ha kell, elvégre kapitány! Őt kedvelem, egész jó fej és nem olyan okostojás, aki mindenkinek az orra alá dörgöli, hogy ő márpedig tud valamit és okosabb, mint a Seireitei többi osztagában állomásozók, mert aztán fene tudja, lehet, sőt biztos, hogy akad a Hachibantaiban is olyan, aki felér egy 12. osztagossal, mert mi okosak és leleményesek vagyunk
További magamban puffogásomat megzavarta a Majomkirály, vagyis nem megzavarta, hanem izé… szóval na, válaszolt a kérdésemre, úgyhogy illik ráfigyelni, nem? Időközben elmajszoltam a maradék sütiből egyet, szóval inkább csak bólogattam Sun-sama szavaira, hiszen nem illik teli szájjal beszélni, ezért a szüleim régen egy csomószor rám szóltak. Amúgy ha már itt tartunk, ha a Feledők ugyebár mindent elfelejtettek, hogy a fenébe taníthatnak nekünk bármit is? o.O Persze mondjuk biztos, hogy tanultak valamit itt is, de hát az emlékek közé tartozik az is, ha valaki mondjuk megtanult egy kidout vagy valami, szóval ha elveszíti az emlékeit, azt sem tudja már megcsinálni nem? Ne jó, a filozofálgatás nem az én pályám na, inkább ráhagyom a vörös loboncos kapitányra és osztagára, ők úgyis azért vannak, hogy mindenféle kérdésekre megtalálják a választ egy csomó kutatással, legalábbis tudtommal, de még sosem jártam náluk, úgyhogy igazából fogalmam sincs, mi a fenét csinálnak naphosszat, csak a hírekből szedek össze némi morzsát, hogy tudjak tájékozódni.
- Jó nagy felelősség lehet… és nem kis szenvedés. Erős fegyver, nagy követelmények a számára, aki használni akarja. Én ezt nem kívánom senkinek. Amúgy is, szerintem a lelkeket megtisztítani kell és nem büntetni, szenvedésre kárhoztatni, ha nem is örök, de hosszú időre. – szólaltam meg halkan, inkább csak magamnak mondva ki saját véleményem.
Észre sem vettem, hogy időközben kicsit hátrébb sodródtam a csapat sűrűjébe, egyenesen egy fekete hajú lányka mellé. Emlékszem, amikor ideértünk, eléggé elveszettnek tűnt… talán nincs itt a kapitánya? Megvontam a vállam, én ezért nem ítélek el senkit, biztosan sok dolga van. Tuti, nekem is a nyakamba szakad majd egy csomó elvégzendő papírmunka, ha hazaérek, Mitsu-taichounak nem épp az a kedvenc elfoglaltsága.
- Hogy mi? Ja, igen-igen, nagyon szeretem. Talán te is? Amúgy ne hívj Fukutaichou-sannak, van nekem nevem is, meg amúgy is, zavarba hozol >.< Hayakawa Tasumi desu. De hívj csak Tasu-channak, mint az ismerőseim nagy része, nem szeretem, ha valaki túl hivatalos. Na és Mei-chan… nem baj, ha így hívlak, ugye? Szóval te melyik osztaghoz tartozol? Kérsz sütit, még maradt egy pár. – nyújtottam a lány felé mosolyogva a zacskót, majd meggyújtottam egy cigit.
Tekintetem Raidenre vándorolt, ahogy hallgattam a magyarázatát. Néha, unalmas óráimban elgondolkodtam rajta, miért állnak ellen a hollowok annyira… Sokáig abban a hitben voltam, nem kell majd vért ontanom, hogy jól végezhessem a munkám, de a fenébe is, akkor miért tanítottak harcolni az Akadémián?! Bajtársakat is meg kellett ölnöm, árulókat, legalábbis ezt mondták róluk. Nem egy álmatlan éjszakám volt amiatt, mert mindez nyomta a szívem és ha becsuktam a szemem, azoknak az arcát láttam magam előtt, akiket levágtam… Megtisztítás, de ettől nem érzem jobban magam! Bár, mára már valamennyire megbékéltem a dologgal, vagy ha nem is, már egyszerűen nem érdekel… Családom van, akik szeretnek és akiket szeretek és megvédem őket, bárkit is kell megölnöm ezért. De mégis… miért állnak ellen? Nem értik meg, hogy ezzel csak jót akarunk nekik. Bár ha rólam lenne szó, én is biztosan félnék a haláltól és az sem vigasztalna, hogy újjászületek.
- Gyere Mei-chan, próbáljuk meg mi is! – ragadtam meg a lány kezét és húztam oda a földre helyezett bothoz.
Arrébb terelgettem a vörös hajú, ilyesfajta dolgokban biztos dilettáns, Juunibantaios shinigamit, nehogy még megüsse magát szegény a nagy próbálkozásban, a végén még olyan vörös lesz a feje, mint a haja Ezután mindkét markommal körbezártam a bot egyik végét, a másikhoz meg odairányítottam Mei-chant és megpróbáltam megemelni. Csak sikerüljön, csak sikerüljön, különben tuti, hogy jaj az egómnak és minden önbecsülésemnek T_T

A nagy sétálgatás nem vezetett sehova rövid időn belül, szóval kicsit unottan lépkedtem a fűben, miközben a környezetünket tanulmányoztam. Hiába voltam nagyjából a csoport közepén, senki sem gondolta úgy, hogy nagyon érdekes beszélgetőpartner lennék. Persze nem hibáztatom őket, nem is vagyok az, bár talán ennyire ijesztő mégsem vagyok No mindegy, addig is némi töprengés után rágyújtottam, és elmerültem a gondolataimban. Lelki szemeim előtt máris megjelent Reika-chan édes mosolya és csilingelő nevetése, ez a két dolog bármikor, bármilyen helyzetben képes volt nekem erőt adni, legyen szó valamilyen akadály leküzdéséről, vagy akár az unalom elűzéséről. Aki ebben a pillanatban rám nézett, az talán furcsa, bárgyú mosolyt láthatott a szám szegletében, hiszen nagyon is kellemes gondolatok foglalták el az elmémet, és ez a hangulatomra is kihatott. Jó lett volna, ha ő is itt lehetett volna mellettem, vagy én őmellette, és nem ezen a küldetésen, de ez egy megoldhatatlan feladat volt jelenleg. Ő még lábadozik a 4. osztagban, nekem meg kötelességem volt itt lenni, szóval el kellett hogy szakadjunk egymástól. Nagyon ajánlom, hogy a yonbantainál megóvják az én kis tündérkémet, amíg nem lehet mellette
- Ha egy másik áruló ellen akarja használni a lótuszt, akkor kevés potenciális jelölt van. Mostanában nem sok veszélyes alak hallatott magáról. Mindenesetre elég kemény kritika ez a Gotei 13-nak és az Onmitsukidounak.
Kaptam fel a fejem, meghallva a szófoszlányokat. Aizen társaiból már csak Kurosawa érdekes, de róla azóta nem tudunk semmit, mióta kiderült, hogy ő is az egykori 5. osztagos kapitány bábja. A vaizardok a jelentések szerint segítettek Hamis Karakurában, rajtuk kívül pedig csak Sierashi mozgolódott az utóbbi időben, ő viszont eléggé nagy felfordulást okozott. Lehet róla van szó? Jó lenne tudni mi is szerepelt abban a papírban, amit elvileg megkaptunk, a kiemelt jelentőségű iratokkal azért még én sem várok. Ha elkeveredett, akkor az nem az én hibám
- Eiji-san, ne maradj le!
Figyeltem fel egykori osztagtársamra, aki jól láthatóan nem tudott mit kezdeni magával, én pedig nem szerettem volna, ha elmászkál esetleg ezen az ismeretlen terepen. Sokan voltunk és könnyű valakiről elfelejtkezni, fel sem tűnik, ha valaki elmarad, különösen ha olyan magának való alak mint Eiji vagy én. Legalább addig megállunk, amíg a lányok botot próbálnak emelgetni, noha talán annyit még nem haladtunk, hogy pihenőre lenne szükség.
- Minden rendben van, jól érzed magad? Biztos furcsa lehet neked itt
Kérdeztem meg egykedvűen a biztonság kedvéért az 5. osztagost, miközben a tarkómat vakargattam. A kis titkáról csak néhányan tudhattunk a jelenlévők közül, remélem nem jelent számára különösebb problémát, hogy egy olyan dimenzióban vagyunk, ami szöges ellentétben áll az ő otthonával.