Jelszó: s g h r a a u a

~ Adatlap

Név: Tsugahara Nakamura
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1831
Kor:

• Emberként: 25 év
  
• Lélekként: 155 év

~ Előtörténet

1831. Egy remek év egy család számára, amely két taggal bővült. Igen,-igen, egy Isao nevű nő életet adott egy ikerpárnak. Férjével, Iwao-val már nagyon régen tervezték az áldást, és most rögtön kettő is az ölükbe pottyant, így hirtelen. Gyorsan nőttünk és felhőtlen jókedv vette be magát a kis család életébe. A szüleink, ami tőlük telt, mindent megadtak nekünk, mi pedig úgy nőttünk, mint a gomba, de hát mit vártunk volna. Rendes taníttatást kaptunk, így a korunkhoz képest igen okosak voltunk mind a ketten. A kapcsolatunk elég szoros volt, igazi testvérpárról, ikerpárról beszéltünk. Ha megfedték az egyikünket, a másik sírt, ha beütöttük valaminket, a másiknak fájt. Elválaszthatatlan kapocs alakult ki közöttünk, egyek voltunk, mégis el kell majd jönnie a napnak, mikor szembe kerülünk egymással. A gyerekkor viszonylag gyorsan eltelt és mikor elég idősek lettünk, apánk mellé csapódtunk, hogy segítsünk a munkájában. A testvéremmel remekül helytálltunk, és a szüleink büszkék voltak ránk. Jó nevelést kaptunk és remek kiképzésben volt részünk. Apánk tanított minket vívni és lőni egyaránt. Mint minden férfi életében, az mienkben is eljött a pillanat, amikor szerelembe estünk. Ami önmagában nem is lenne gond, ha nem ugyanazt a nőt szerettük volna mindketten. Egy nap meghívást kaptunk egy estélyre mind a ketten. Szépen kicsíptük magunkat, ahogy azt ilyenkor illik.
- Hogy állsz tesó, indulhatunk? – megigazítottam a nyakkendőmet, simítottam egyet a ruhámon és szembe fordultam testvéremmel.
- Kész vagyok, indulhatunk is, öcsém. – a ház előtt beszálltunk egy hintóba, ami majd a parti helyszínére visz minket. Ekkor nem sejtettük, de ott volt ő is. Egy lány, amibe én is és az öcsém is fülig belehabarodott. A neve Yuna volt, ennyit tudtunk róla, de a dologban az a szép, hogy feltérképezz mindent és kitöltsd a fehér foltokat. A parti jól alakult és egész közel sikerült kerülni Yunához így kezdésként, aminek a testvérem nem feltétlen örült.

Sok időt töltöttem a lánnyal és egyre jobban kezdtük kiismerni a másikat, majd hamarosan az első csók is elcsattant. A pénzből, amit kerestem sikerült annyit összespórolni, hogy el tudtunk menni Norvégiába, ugyanis, mint megtudtam, Yuna rajong kelta és viking istenségekért, és mindene a vallásuk. Naphosszat szokott regélni arról, hogy ki kinek a kije, ki merre és hogyan, a különböző fegyvereik és csodálatos tetteik. Én örömmel hallgatom ezt, és az imént említett norvég körút egy meglepetés volt a születésnapjára. Nem ecsetelem mennyire örült, és hogy a testvérem mennyire nem. Rettentően féltékeny lett rám, de Yuna így döntött, nincs mit tenni. Az út hosszú volt, de megérte a fáradtságot és a pénzt, mert most láttam csak igazán a lányon, hogy tele van élettel és szinte csillogtak a szemei a boldogságtól.
- Bekísérhetem hölgyem? – kérdeztem az egyik múzeum előtt, és közben a kezemet tartottam, hogy bátran karoljon belém. Jó neveltetésben volt részem, nem is volt panasz rám sosem. Amikor haza tértünk rossz hír fogadott bennünket. A testvérem megőrült. Magába fordult, vedelni kezdett és agresszívvá vált. Azt mesélte mindenkinek, hogy én elcsábítottam tőle a nőt, akit szeretett. Ennek a fele sem volt igaz, de ezt csak két ember tudta. Egy nap meglátogatott minket, de nem voltam otthon, mert épp azon munkálkodtam, hogy minnél jobb életünk lehessen Yunával. Hamarosan el akartam jegyezni, de nagyon drága egy ilyen akció. Yuna egyedül volt otthon. Egy férfi szaladt oda hozzám, hogy kiáltásokat és sikolyokat hallott a házunkból. A toll kiesett a kezemből és egy pillanatra megdermedtem, mert a férfi hozzá tette, hogy látták bemenni a testvérem. Felpattantam és rohanni kezdtem, remélve, hogy nem lesz késő. Futottam, ahogy csak a lábam bírta, de elkéstem. Benyitottam az ajtón és az öcsém ott térdelt Yuna vérbefagyott teste fölött. A mellkasából egy kés nyele meredt az ég felé.
- Mit tettél? – kérdeztem halkan, mert a sokktól képtelen voltam mozdulni, beszélni, és bármilyen más parancsot küldeni a testembe, hogy cselekedjen.
- Nem akartam. Csak bele rohant. – testvérem üveges szemekkel nézett rám. Mintha odabentről eltűnt volna az, akit én a testvéremnek tartottam. Meghalt volna, vagy tényleg megőrült? Hirtelen minden világossá vált és egyetlen dolgot tettem csak. Megragadtam öcsém nyakát és a fogaim között szűrtem a szavakat.
- Mit tettél, te szörnyeteg? Nézd meg mit csináltál! Hát ennyire nem bírtad elviselni, hogy mi együtt voltunk?! – egyre dühösebb lettem, de tudtam, hogy ennek nem ez a módja. Vagy legalábbis nem itt és nem így.
- Párbajra hívlak téged és köteles vagy elfogadni, különben itt helyben végzek veled. Holnap hajnalban a mezőn. – kitessékeltem a házból, majd elrendeztem mindent. Yuna tisztes temetést kap majd.

Eljött a reggel, korán keltem így volt időm rendesen elkészülni. Elindultam a mezőre abban a hitben, hogy a testvérem, a leendő menyasszonyom és feleségem gyilkosa, már ott vár rám, vagy hamarosan megérkezik. Körbe-körbe járkáltam, ahogy telt az idő, de nem jött senki. Egyszer csak éles fájdalom hasított belém. Az utolsó, amire emlékszem egy dörrenés, majd egy halványuló kép, ahogy öcsém áll felettem és vigyorog.
- Miért? – ennyit tudtam csak kinyögni, mielőtt a sötétség végleg elnyelt.

Amikor magamhoz tértem a testem még mindig ott hevert előttem. Végigtapogattam magam, hogy jól látok-e mert nem hittem el, hogy a testem ott fekszik mellettem, én pedig mégis látom. Ez kicsit megrémített, de aztán jött egy ennél is furcsább dolog. A mellkasom közepén, a szegy csontom környékén egy lánc lógott.
- Ez meg mi a fene?! – elég ijesztő látványt nyújtott. Nem tudtam mit tegyek, hogy elmenjek, vagy itt maradjak, amíg nem jön valaki. Örlődni kezdtem, mert ez teljesen szokatlan volt még a számomra. Képtelen voltam feldolgozni, hogyha az az én testem, akkor meghaltam. De akkor hogy lehetek mégis itt? Próbáltam megtalálni a válaszokat, de azok csak nem akartak jönni. Végül úgy döntöttem elindulok, szólok valakinek, hogy itt fekszem, mert maguktól nem biztos, hogy megtalálják, csak már mikor késő lesz. Visszaindultam arra, amerről jöttem, és ha útközben találkozom valakivel, akkor elmondom neki mi történt. Amint beértem a városba az első tapasztalatom, hogy kihalt volt. Megint egy olyan dolog, amit nem értek. Csak nekem tűnik ilyen sivárnak, vagy mindig is ilyen volt, csak nem vettem észre? Erre most nem igen van időm, így tovább mentem és hamarosan szembe is jött velem egy ember. Éppen újságot olvasott, de hát ez most kicsit fontosabb. Megszólítottam, de látszólag nem reagált rá.
- Hé! Hall engem?! – kiáltottam másodjára, de megint semmi jelét nem mutatta, hogy érzékelne belőlem bármit is. Ekkor egy másik hang szólalt meg valahonnan mellőlem.
- Ő nem hall, de én igen, és látlak is. A baj csak az, hogy most meg foglak enni! – az egyik utcából egy olyan lény lépett elő, amit eddig nem láttam. Kígyószerű teste volt, de volt három pár lába a teste két oldalán. A fején egy hatalmas maszkszerű képződmény, ami mintha az arca lett volna, onnan pedig két oldalra egy-egy harcsabajusz lógott a föld felé. Ösztönösen hátrálni kezdtem, mert megrémített az a valami, majd megfordultam és futásnak eredtem. Láthatóan képes volt lépést tartani az aránytalan testével, így egy szűkebb utcába fordultam, hátha oda nem fér be, de ekkor elrugaszkodott és a levegőbe emelkedett. Felülről próbált meg betörni és elérni, de hál istennek csak fél útig jutott le.
- Állj arréb! – jött egy másik hang és csak remélni tudtam, hogy nem egy újabb szörnyeteg. Éles villanás vágott be és be kellett csuknom a szemem, különben megvakultam volna. Amikor elült a fényesség, láttam, ahogyan a szörny elpárolog. Furának hangzik, de tényleg párolgott. Egy fekete ruhás alak lépett oda hozzám.
[color=white]- Jól vagy?[color] – kérdezte tőlem, de hogy lennék már jól.
- Mondjuk. Csak kicsit sok most a fura dolog. – válaszoltam neki, mire elmosolyodott.
- Tőlem nem kell félned, segíteni jöttem. Ha megengeded, akkor el tudlak küldeni egy jobb helyre, ahol nem kell tartanod a Hollowok-tól. – ez szépen hangzott, de sajnos a végét nem értettem.
- Hollow? – kérdeztem vissza, mire bólogatni kezdett.
- Ami az előbb megtámadott. Egy lidérc volt, ami lelkekkel táplálkozik. Most szerencséd volt, hogy erre jártam, de ahhoz, hogy biztonságban légy, máshová kell menned. – emésztettem, amit mondott, mert ez most kicsit sok így hirtelen. Meghaltam, ahogy az imént mondtam, lélek lettem, egy Hollow – lidérc – fel akart falni, ő pedig állítása szerint egy jobb helyre küldene. Ez már több annál, amit egyszerre elbírnék.
- Milyen hely az, amiről te beszélsz? – kérdeztem, mire megint elmosolyodott.
- A Lelkek Világa. De ahogy odaértél, mindent meg tudsz majd. – mondta, majd előhúzta a kardját, amire ismét hátrálni kezdtem. Jelezte, hogy nincs mitől tartanom, majd a markolat végét a homlokomhoz érintette. Fura érzés fogott el. Átjárta a testemet egy fura bizsergés, majd egy pillanattal később már máshol voltam. Egy idős férfi állt mellettem.
- Üdvözlünk. – köszöntött, mire tisztelettudóan meghajoltam.
- Takeda vagyok, és mivel még újnak tűnsz, jobb lesz, ha beköltözöl hozzánk. – mondta, majd én is reagáltam, bár még jóval lassabban. Szoknom kell az új környezetet.
- Tsugahara Nakamura vagyok. – mutatkoztam be én is, majd követtem Takedát a házuk felé, ami egy kis faház volt. Egyszerű, semmi cicoma, két kisebb szoba és egy előszoba, aminek a közepén egy asztal is volt. Leültünk enni, és közben Takeda elmesélte, hogy mi ez a hely és hogy mit kell tudni Soul Society-ről.
- A Lelkek Világa eléggé összetett. Számos körzet alkotja Rukongai-t ami tulajdonképpen a város, vagy falu, ahol élünk. Minden úgy megy, mint az Emberek világában, a különbség annyi, hogy mi sokkal lassabban öregszünk, de ugyanúgy eszünk, iszunk, igaz, hogy csak megszokásból már. Nem lenne rá szükségünk. A másik oldal a Tiszta Lelkek városa, Seireitei, ahol a Gotei 13 is megtalálható. Ők a Shinigamik, akik vigyázzák az emberi lelkeket, és ha szükséges, átküldik ide. Téged is egy Shinigami küldött ide. – csak ettem és hallgattam, amit mond. Valahol a harmadik tál leves környékén már kezdett fura lenni neki is, hogy mennyit eszem.
- Ahhoz, hogy valaki Shinigami lehessen, az átlagosnál nagyobb lélek energiával kell rendelkeznie, ezt pedig az mutatja meg, hogy nagyon sokat eszik. Ez azonban nem minden esetben igaz, lehet, hogy az illető csak nem szokott még hozzá az itteni körülményekhez. Azonban egy próbát te is tehetnél, mert ha jól számoltam, akkor három tál levest és két adag fő ételt burkoltál be magadba. – kicsit lesütöttem a szemem.
- Bocsánat, nem akartam tiszteletlen lenni. – szabadkoztam.
- Semmi gond, ne bánkódj miatta, mint mondtam, nekünk igazából nincs is szükségünk rá. De mint mondtam, te tehetnél egy próbát az Akadémián. Hátha a mi családunkból is kikerül egy Shinigami. – gondolkodott Takeda.
- Merre találom? – kérdeztem kertelés nélkül. Amint megvolt az irány, némi élelmet csomagoltak nekem és elindultam, hogy megpróbálkozzam a Lélek továbbképző Akadémia felvételével.

Az Akadémiára sikeres felvételt nyertem. Nem aprózták el, a kiképzést elég kemény volt. Megdolgoztattak minket mind kardforgatás, mind pedig a szellemi energia koncentráció terén. Keményen tanultam, hogy minél jobb legyek és mindig a maximumot hoztam ki magamból. A Kidou gyakorlást kicsit erőltetni kellett, mert eleinte nem igen ment, de sikerült behoznom a többiek szintjét, így most már tökéletesen összhangban van a kardforgatással és a pusztakezes harc szintjével. Minden területen okítottak minket, hisz, ahogy az egyik tanár mondta, nem hagyatkozhatunk mindig csak a Zanpakutonkra. Ha lefegyvereznek, képesnek kell lenni puszta kézzel is harcolni. Nem voltam a legjobb, de minden tőlem telhetőt megtettem. Nem voltam az az erőszakos fajta, de ha kell, neki megyek a másiknak. A végére még jobban bele húztak és még keményebbek lettek az Akadémiai évek, de nem bántam. Sok edzéssel legalább képesek leszünk valamennyire uralni az erőnket. Néhányan már megtalálták a Zanpakutojuk, de a nevét még nem mindenki tudta. Én is próbálkoztam ezzel, meditáltam, magamba néztem, hátha meglelem, de még nem jött elő. Ezzel csak az volt a probléma, hogy vizsga feltétel, hogy ismerjük a Zanpakutonkat. Néhány próbálkozás után nem erőltettem a dolgot. Biztos úgy ítéli meg, hogy még nem vagyok elég magas szinten hozzá, de nem fogom feladni. Elmentem a dojo-ba, hogy gyakoroljak, hátha a harci tapasztalatom hiányzik. Fogtam egy boken-t és neki álltam gyakorolni. Úgy egy óra elteltével mintha suttogást hallottam volna. Lehet, hogy fáradt vagyok. Mára befejeztem és visszasétáltam a hálómba, lezuhanyoztam, majd lefeküdtem aludni. Éjszaka forgolódtam. Folyamatosan képek villantak a fejemben. Egy fura kígyó, ami akkora, mint egy nagyobb ház. Körbe- körbe tekergett valami körül, amit nem láttam tisztán. Villámok. Folyamatosan cikáztak a képben megvilágítva egy-egy apró jelenséget, de a kígyó nem tágított.

Reggel elég fáradtan ébredtem, tekintve, hogy nem aludtam valami sokat az éjjel. Lemásztam az ágyról és ráléptem valamire. Mikor lenéztem egy zöldesszürke tok hevert a földön, amiből egy katana nyele állt ki.
~ Hát mégis megvagy. – felvettem és jól megnéztem. Semmit nem tudtam még róla, még csak a nevét sem. Siettem az előadásra, ahol bejelentették, hogy egy hetünk van felkészülni a vizsgára, ami három részből áll majd. Pusztakezes harc, kardforgatás és kidou. Amennyire örültem, hogy sikerült előhívni a Zanpakutom, most annyira letörtem, hogy egy hetem van felkészülni. Az egy hétben rengeteget edzettem és mindent megtettem, hogy megtudjam a kardom nevét. Három napom volt még, hogy rendesen felkészüljek. Kidouban és pusztakezes harcban nem volt gondom, de a Zanpakutom nem akart velem beszélni. Rengeteget meditáltam, hosszú órákra bezárkóztam a szobámba és próbáltam szinkronba kerülni vele. A vizsgák előtt egy nappal sikerült is. Ahogy szoktam, meditálni kezdtem, és próbáltam minél közelebb kerülni, minél mélyebbre menni, majd nem kis idő múltán egy viharos tengert pillantottam meg magam alatt. Háborgott, az ég sötét volt és mindenhonnan villámok csaptak le. Nem természetes közeg volt ez, és erre az is közre játszott, hogy ahogy elértem a vizet nem merültem el benne, hanem megálltam a tetején, mintha szilárd talaj lenne, ám a lépteim nyomán a vízgyűrűk ugyanúgy kialakultak.
- Hát végre elértél engem. – szólt egy hang a távolból. Mély volt, érdes és rettentő hangos. Körül néztem, de a szakadó esőben alig lehetett valamit látni, mégis mintha a víz felszíne kettényílt volna. Egy óriási kígyó feje, majd teste bukkant fel a háborgó tenger felszínén.
- Üdvözöllek a világomban Tsugahara. Már vártalak, hisz annyiszor próbáltam már elmondani neked a nevem, de sosem hallottad meg. Azt hittem sosem jön el a pillanat, hogy végre egyek leszünk és képes leszel rendesen használni majd. – mondta a kígyó. Értelmeztem a hallottakat, majd megpróbáltam válaszolni neki.
- Számtalanszor próbáltam kideríteni, hogy hívnak. Mások már a szárnyaikat bontogatják, nekem pedig két napom maradt a vizsgákig. – a természet zajait, mintha kizárták volna, nem kellett ordítanom, hogy hallja, amit mondok.
- Akkor itt az ideje, hogy végre meghalld az igazi nevem. – a mondata nem ért véget, de csak távoli suttogásként érzékeltem, amit mondott. Most mintha feltekerték volna a szél, a mennydörgés a víz és a többi elem hangját, beszűrődtek a mondata végére.
- Mondd még egyszer! – kértem tőle, mire már csak a nevét mondhatta, amit egyre tisztábban hallottam. Próbáltam közelebb lépni, de valami nem engedett tovább, annál a pontnál, ahol álltam. Innen kell meghallanom majd. Még kétszer ismételte el, a harmadikra pedig úgy koncentráltam, hogy a kígyó hangja majd kiszakította a dobhártyámat.
- Sanda no Hanma! – kiáltottam, mire egy kalapács zuhant alá az égből és csapódott a víz felszínébe.
- Edzened kell vele, különben sosem fogod rendesen használni. – utasított a kígyó. Ahogy közelebbről szemügyre tudtam venni a kalapácsot ismerősnek tűnt. Olyan mint egy csata kalapács, de mintha már láttam volna valahol.
- Ez…? – kérdeztem hitetlenül, hogy nem én, hanem Yuna volt oda a legendákért. A kígyó csak bólintott. Nagy jelentőséggel bírt, hisz halott szerelmem kedvenc legendáiból alkotta meg a lelkem a Zanpakutomat. A kalapács feje hatalmas, a nyele aránytalanul kicsit, egykezesnek készült. Bőrrel van betekerve és a nyél végén van egy aprócska fül, aminél fogva meg lehet forgatni a fegyvert. Ahogy a kezembe vettem a villámok intenzitása megduplázódott, és az erejük, hangjuk is nagyobb lett. Végül otthagytam a belső világomat és visszatértem. Felemeltem a kardomat és a maradék két napomat edzéssel töltöm, amivel kiismerem a képességeit. Ahogy kiértem egy elhagyott tisztásra, hozzá is kezdtem.
- Szökj meg, Sanda no Hanma! – megforgattam a Zanpakutomat, felszabadult belőlem némi reiatsu, majd a kalapácsot a kezemben tartva neki kezdtem az edzésnek. Először próbáltam érezni a súlyát, hol kényelmes fogni, a két kezes katana után fura az egy kezes fegyver használata, de ha megszokom nem lesz gond belőle. Megforgattam és éreztem, hogy egyre gyorsul a forgás sebessége. Mintha a kalapács egyre könnyebb lenne. Amikor elégnek éreztem, leálltam és láttam, hogy a kalapács feje körül villámok cikáznak. Megsuhintottam, mire a villámok távoztak és kicsaptak a fák felé, kidöntve azokat. Megeresztettem egy félmosolyt, majd ismét megforgattam. Úgy néz ki, fel kell tölteni, mielőtt támadni lehet vele. Most az ég felé emeltem, ne kérdezd, ösztönből cselekedtem, hagytam, hogy a Zanpakuto megismertesse velem a képességeit. Néhány villám csapott le a kalapács fejére és kiindulva az oldalán egy zárt részt alakított ki körülöttem. Nem volt tömör, inkább olyan, mint egy ketrec, és a villámok alkották a rácsokat. Ahogy egyre jobban megismerem a Zanpakutom képességét kezdtem rájönni az igazi erejére. Úgy néz ki, hogy villám típusú. Ez érdekes, hisz a két elem nem igen állnak szoros kapcsolatban, de ez teszi egyedivé. Egy mozdulatnál kirepült a kezemből a kalapács majd két métert, de nem zuhant le, hanem megállt, majd visszarepült a kezembe. Ez nem volt külön képesség, csupán a ragaszkodás és a szoros kötelék megnyilvánulása.

Eljött a vizsga napja. Ahogy mondták három részből állt, Kidou-val kezdtünk. Az első feladat, hogy egy bábut kellett megkötözni. Igaz a bábu nem mozgott, de a vizsgára remekül megfelelt. Másodszorra egy célpontot kellett eltalálni bizonyos távolságból. Ezeket az akadályokat simán vettem. A puszta kezes harc kifárasztott, de végül sikerült legyőznöm ellenfelem, majd végül jött a kardforgatás. Hosszú küzdelem elé néztem, és ugyan még csak boken-t használtunk, de senki nem mondta, hogy egyenlő szinten lévő ellenféllel nem lehet elhúzni. Végül az egyik tanár állította meg. A Zanpakuto ismerete pedig szintén meg lett. Egy dolog maradt a vizsgából. Egy Hollow elleni küzdelem, amit az Élők világában vívunk meg. Kipihenhettük a vizsgák fáradalmait, és két nap múlva indultunk is, hogy bevégezzük a vizsgákat. Egy gyár területen értünk földet, ahogy kiértünk a Senkaimonból. Síri csend honolt a környéken, a naplemente pedig mindjárt véget ér és éjszakába fordulunk. Nem kellett sokat várni és a felügyelők jeleztek, hogy két Hollow érkezik északról. Irányba fordultam és előhúztam a Zanpakutomat. Nem sokára meg is láttam a Hollowot, ami hasonlított egy kutyához, csak éppen három feje volt. A másik inkább valami bogár féle lehetett. Utóbbira hárman rámentek, így én a kutya felé vettem az irányt és egy felülről érkező vágással neki támadtam, amit a farkával hárított, aminek a végén egy buzogányszerű képződmény volt.
- Nem fog menni Shinigami, mind itt fogtok meghalni. – mondta a három feje egyszerre.
- Felejtsd el, te szörnyeteg! – neki támadtam, de ismét hárított. Hátra vetett, de kitámasztottam és támadásba lendültem. Egy csapással sikerült megsebeznem a lábát, valahol ott, ahol a válla kellene, legyen. A seb mély volt, de látszólag nem zavarta. Még kétszer megvágtam, mire megrogyott, de nem adta még fel. Oldalt fordult és a farkával próbált lecsapni, de elkerültem.
- Szökj meg, Sanda no Hanma! – Megforgattam a kalapácsot, majd az ég felé meletem, hogy kialakítsak egy ketrecet. Épp idejében, mert a középső feje egy Cero-val akart támadni. A Cero elsült, de akkor már rég el voltam zárva. Erősebb volt nálam, így összeroncsolta a ketrecet, megsebezve engem is. Feltápászkodtam és kikerültem egy újabb támadását. Ismét tölteni kezdtem a Zanpakutom, és a kalapács feje körül villámok kezdtek cikázni, majd megsuhintottam és egy mennydörgő hang kíséretében a villámok kicsaptak a Hollow felé és a bal oldali fej maszkját darabokra tépte.
- Te aljas Shinigami! Hogy merészeled?! – bődült el a Hollow. Nem foglalkoztam vele, újra támadásba lendültem. Egy feje eltűnt, és éreztem, hogy az ereje csökkent, elrugaszkodtam, majd egy suhintással összezúztam a jobb oldalt. Figyelmetlen voltam, és megfizettem érte. A farkával hátba vágott és elterültem a földön. Nagy nehezen feltápászkodtam, megszorítottam a Zanpakutom nyelét és elhajítottam az utolsó fej felé, a kalapács pedig összezúzta, majd a Hollow szép lassan elpárolgott, a kalapács pedig visszaszállt a kezembe, visszaalakítottam a kardom és eltettem a hüvelyébe.

A visszatérés után már csak egy dolog volt hátra. Egy toborzó, ahol beválogatnak valamelyik osztagba. Régen vágytam már erre, és végre ott voltam a lehetőség kapujában, hogy végre bekerülhetek a Gotei 13-ba.

~ Kinézet

Átlagos testalkatú, se nem kövér, se nem egy izompacsirta. Nagy átlagban a többi Shinigamihoz hasonlóan a Shinigamik egyenruháját viseli. Szabadidejében néha krémszínű ballon kabátot, fehér pólót visel, egy halvány bordó nyakkendővel. Haja szökésbarna, a szemei pedig égszínkéken ragyognak a helyükön.

~ Jellem

Megfontolt típus és a naivságát is elhagyta, mikor a testvére megölte. A hétköznapokban teljesen normálisan áll a többi Shinigamihoz, nem nézi le egyik osztag tagjait sem. Minden ellenfelet magával egyenrangúnak tekint. A csatákban megfontolt, de nem húzza fölöslegesen az időt, minden helyzetet gyorsan kielemez és szeret, illetve megpróbál minél hamarabb véget vetni egy csatának.


~ Zanpakuto/képesség

Sanda no Hanma (Mennydörgés Kalapácsa)

Típus: Villám
A Zanpakuto lelke: Egy tengeri kígyó
Alap esetben egy egyszerű katana.

Shikai:
Shikai-ban a Zanpakuto jelentős változáson meg keresztül. Egy roppant csata kalapács lesz belőle. A kalapács feje és nyele aránytalanok egymáshoz képest, így hozzá kellett szokni, hogy Shikai-ban csak egy kézzel lehet forgatni. A nyél bőrrel van betekerve, és a végén egy fül van, ahol meg lehet fogni és meg lehet pörgetni. Ez azért lényeges, mert ily módon lehet feltölteni a Zanpakutot és előkészíteni a támadásokat.

Kaminari (Mennydörgés): A technikához fel kell tölteni a Zanpakutot. Ha ez meg van, akkor a kalapács feje körül villámok cikáznak, ezt egy suhintással az ellenfélre lehet irányítani, ami ha eltalálja a villámcsapáshoz hasonló tüneteket produkál.

Kēji (Ketrec): Szintén egy feltöltéssel kezdődik a technika előkészítése. Amint ez megtörtént, ismét villámok cikáznak a fej körül, de a kalapácsot most az ég felé kell tartani, ahonnan - független az időjárástól - villámok csapnak a kalapács fejébe és innen kiindulva fél gömb alakban egy elzárt teret hoznak létre. Ezt létre lehet hozni a használó körül, illetve később majd egy célpon köré is kialakítható így ketrecbe zárva őt.

Nem különleges képesség, de jó megemlíteni: A Zanpakuto Shikai alakban a kialakult kapocs okán elhajítható úgy, hogy visszaszáll a használó kezébe.

~ Szeret-nem szeret

Szeret:
+ Béke
+ Harmónia
+ Barátok
+ Edzés
+ Szórakozás

Nem szeret:
- Árulók
- Hazugok
- Düh
- Félelem
- Csalók


~ Felszerelés(ek)

-