-=Bleach Szerepjáték=-
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.



 
KezdőlapPortálLegutóbbi képekKeresésRegisztrációBelépés

Megosztás | 
 

 Ayumu Michiyo pályázatai

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Ayumu Michiyo
7. Osztag
7. Osztag
Ayumu Michiyo

nő
Taurus Rooster
Hozzászólások száma : 144
Age : 31
Tartózkodási hely : itt is, ott is :D 7. osztag, 10. osztag és még Karakurát is megszálltam... muhahaaa >.<
Registration date : 2011. Apr. 24.
Hírnév : 38

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
Ayumu Michiyo pályázatai Cl0te21100/30000Ayumu Michiyo pályázatai 29y5sib  (21100/30000)

Ayumu Michiyo pályázatai _
TémanyitásTárgy: Ayumu Michiyo pályázatai   Ayumu Michiyo pályázatai EmptyKedd Szept. 27, 2011 10:08 am

Spoiler:
Ufólepke rejtélyes rejtélye és pereckar élete
(Hadnagyi pályázat)
Ayumu Michiyo pályázatai Fekete_lepke_www.kepfeltoltes.hu_

Hatalmas dobókockák üldöztek. Ha ez nem lett volna ok a riadalomra, hát az óriási, rózsaszínű gumikacsa, ami gyilkos mosolyt villantva fedte fel előttem hegyes és rémisztő fogsorát, az utamat állta. Sarokba szorulva nyüszíkeltem, és már készültem feladni minden reményem, mikor egy lila nyuszika vetődött felém. Nem sokat segített, azon kívül, hogy legalább felvert álmomból egy spéci, dobhártyaszaggató sikoly kíséretében. Amint tudatára ébredtem önmagamnak, rögvest elhallgattam, és a szétesni kívánkozó kobakomat próbálkoztam egészben tartani a füleimre szorított két kispárnával. Még mindig elég kómás voltam, így aztán az is megfordult a fejecskémben, hogy a gonosz kacsa sikeresen megsebzett, vagy a színes kockák mentek át rajtam egyszer-kétszer, azért hasad szét menten a fejem. Pihe-puha Berry plüssnyuszikámat szorongatva igyekeztem életerőt imádkozni magamba, miközben, egy külső szemlélő számára igen vicces látványt nyújtva, szemeimmel és számmal is eme ”összeszorítom, és akkor majd elmúlik” elvet követtem. Egy ideig gombócba tekeredve szenvedtem, és megkíséreltem eltalálni, hogy ha felülnék, darabjaimra esnék-e, vagy csak kocsonyásan szétfolynék. Végül valami különös erő által vezérelve összeszedtem magam, és legalább annyit képes voltam megtenni a kedvemért, hogy ablakot nyissak, mert egy kis friss levegő senkinek sem árt.
Csak óvatosan, négykézláb mászva közelítettem meg az objektumot, mert amint egy kicsivel is magasabbra emeltem a fejem, mint a többi részem volt, hatalmába kerített a vidámpark érzés, az a vad pergő-forgó kavalkád, amikor millió szín úszik el egyszerre a szemed előtt, és semmi konkrét sem létezik, csak te, a színek, és az erő, ami forgás közben ide-oda présel. Minden igyekezetem hiábavaló volt, legalábbis abban a tekintetben, hogy az ablakkeretet is alig érve fel ilyen dolgát végző kiskutya-pózból, olyan hős akartam lenni, aki majdhogynem a padlóra hasalásból, csupán mentális képességeit bevetve egy pillantással kivégzi a kilincset, mire az ablak magától kitárul. Nem úgy esett a dolog, mint én azt akartam képzelni, helyette hegymászó bakancsot rángatva, itt is, ott is kapaszkodva, biztosító kötelekkel kifeszítve kellett nekiindulnom az embert próbáló kihívásnak, amit belátható időn belül teljesítettem is, csupán röpke... áááá, ezt bizony képtelenség megtippelni, mert addig tartott, szegény Berry nyuszinak majdnem szakálla nőtt, pedig csak egy édes plüssnyusziba zárt szeretgetni való lány volt.
Szédelgésem figyelmen kívül hagyva másztam vissza ágyamba, mint apró hernyó, kiből egyszer pillangó lesz, mikor rátérdeltem valamire, ami valamicsoda volt. Fejemet vakargatva, minden egyébről megfeledkezve gubbasztottam le a támadó mellé, és próbáltam teleobjektívet állítva rázoomolni, meg ablaktisztító folyadékkal fecskendezve, ablaktörlőzve élesíteni a látásom. Miután ezekkel az aprólékos munkálatokkal is megvoltam, következhetett a régészeti feltárás, illetőleg első körben az állatorvosi vizsgálat. Nagy átéléssel, nyelvem hegyét kilógatva a számból, szemöldökömet összeráncolva, ahogy Nobu-chantól tanultam, egy ujjammal óvatosan megböktem a fenevadat, felmordul-e, vagy ráveti magát kezemre, hogy szétcincálja. o.O Egyebet nem tett a kis hamis, egy lusta mozdulattal átgördült hasáról hátára, s nini, mit nem talál az ember lánya?^^"
Egy hadnagyi karszalag heverészett az ágyam mellett számomra teljesen ismeretlen okból kifolyólag, akár a kiskirály, mint akinek semmi dolga. Kezdtem attól tartani, hogy a hetyke királyfi parancsokat osztva zavar majd szőlőt, bort, meg színes szalagokból kötött masnikat hajkurászni, elvégre ő mégiscsak megérdemli a kiszolgálást. Hatalmas szemeket meresztve rá lestem, mikor kiált rám hirtelenjében, hogy pattanjak, amikor is valami ennél kismilliószor rémisztőbb, lebegő, fekete bigyli-bogyó került látószögembe. Úgy megriadtam, egyenes úton borultam hátra bevetődve biztonságot egyáltalán nem nyújtó íróasztalom alá, ahonnan hiányzott a székem, csak jelenleg nem ez lényegtelen volt, és észre sem vettem.
Túl sok különös és rémisztő dolog volt ebben a mai napban, és úgy tűntem magamnak, mintha bármelyik pillanatban robbanhatnék. Ez persze megint eszembe juttatta, hogy kicsi buksim folyamatos kongással vetődött szét, és ugrott vissza ugyanabba az állapotba, ahonnan elindult, mintha csak egy csillag halálát és újjászületését kísérelte volna meg eljátszani nekem. Csodaszép esemény lett volna, ha láthatom, de így, hogy érezni kellett, valahogy nem tudtam a szépségére koncentrálni, sőt, nem is találtam benne semmi szépet, vagy fantasztikusat, inkább részvétet éreztem a csillagok iránt, amiknek ennyi szenvedést kellett kiállni a globális magányon kívül, ami már magában is gonoszság. Mély szomorúságom és fájásom közepette egy ismerős hangra lettem figyelmes, de beazonosítani nem tudtam, meg nem is igazán értettem. Talán megzavart az az apró motívum is, hogy pillangócska ujjamon pihent, és bizony, jajj nekem, ő volt a merénylő sötét hussanó, aki másodikként – vagy talán harmadik, ha az álmomban szereplő krémségeket egy kalap alá veszem –, a szívrohamot hozni rám.
Színtiszta veszedelem volt ez a reggel, vagyis... Most néztem először az órámra, mióta nagy üggyel-bajjal kinyitottam a szemeimet, és megláttam ez elvakító világot, ahol ugyan megszabadultam üldöző kockáktól, és gyilkos gumikacsától, de cserébe kaptam fejszével hasogató fejfájást, heverésző karszalagot, meg feketén suhanó lepkét, valamiféle kihalt nyelven parancsolgatót méghozzá. Az idő meg sok ijedtség közepette gyorsan pereg, én sem vettem észre, habár nem tudtam mikor keltem, hogyan rohan az óra mutatója, hogy máris a hármas számnál kalimpáljon, jelezve, vagy ő romlott el, vagy én aludtam nagyon, de nagyon sokat. Ugyan annak a lehetőségét is átrágcsáltam magamban, hogy még csak hajnali három felé jár az idő, de muszájból elvetettem az ötletet, hátha jobb nő majd belőle. Bármennyire is beleillett volna a fejfájásom ebbe a keveset aludtam témába, mégsem lehetett ez a megoldás, már csak azért sem, mert amióta csak ébren voltam, olyan világos volt, mint delelőn, mikor a Napocska mindenkit kinevet, mint egy kárörvendő kisgyerek, aki megbosszulja, hogy kettő helyett csak egy kisautót vehetett meg, és még cukrot sem kapott.
De, mit is mondott a kis lepke, aki szempillantás alatt tűnt el, hogy észre sem vettem, csak már nem volt? Pedig milyen kis aranyos volt, egészen hozzászoktam, hogy tollászkodik a kezemen, meg ufó-nyelven pufogja el nekem, mit is szeretne. Nem biztos, hogy jól értettem, de süti szó ugrott be először, mikor meghallottam első pár szavát... Pontosabban, szavaknak tűntek, de hát én nem voltam valami űrlénykutató, hogy tudjam, miféle tájszólást használ, meg vannak-e szavai, vagy csak morog, mint az a nagy, szőrös abban a filmben, amit Hiro-kun mutatott, mert megelégelte, nem tudom csúfolni őt úgy, ahogy azt ő teszi velem mindig. És akkor sem vagyok Yoda. T-T Tehát, mint említettem volt, eme furcsa találka után a cuki kis ufólepkével visszatértem fejem fájlalásához, és az asztal alóli kikászálódás bonyolult műveletéhez. Teljesen olyan volt, mintha egy lézerekkel átvilágított biztonsági rendszeres helyiségen verekedtem volna át magam, még arra is vigyáztam, hogy a megerőltető művelet közepette véletlen se cseppenjen le a homlokon kiütött veríték egyetlen elvetemült gyermeke sem, ezáltal láncreakciót beindítva.
Újabb sikeres harcot követően, amit az elemekkel, meg izzadtságcseppekkel borított homlokommal folytattam, végül egészen elverekedtem magam a karszalagig, és bevetve nagy tudományomat kisilabizáltam, melyik osztag mije kutyulódott hozzám. Ha valaki lát, még azt hiszi, épp nyomozósdit játszom, és a helyszínelők zoomolós szemének hiányában – háhááá, pedig nekem is van olyanom, csak nem műkszik mindig  –, sajnos be kellett érnem a lecsökkentett távolsággal, ami profizmusomat dicsérve annyit tett, hogy a hadnagyi rangot jelző bigyót kicsi híján arcomba préselve tanulmányoztam összefolyó, táncra perdülő vonásokat, és intettem őket rendre, legyen valami értelme is gúvadozó szemeim semmibe meresztgetésének.
Huerka! ...vagy Heuréka? Szófordulat ide vagy oda, amit persze nem igazán értettem így se, úgy se, majdnem megint beájultam az asztalom alá. El sem tudtam képzelni, mit keres nálam Ai-san karszalagja, és mit fogok majd kapni, ha kiderül, én bitoroltam el tőle a megkülönböztető jelzését. Készültem is, hogy visszaszolgáltatás előtt még megásom a sírom, legyen hova bezuhannom nagy melankóliámban és áúka fejfájásom közepette, amit nem fog meggyógyítani a sok melegebb éghajlatos célozgatás, amit bizonyosan buksimra olvas majd a kisasszony. De legalább azt tudnám, miért pont nálam kívánt rejtőzni a gaz kisherceg keménymarkú, de tiszteletreméltó gazdája elől.
Egyáltalán már annak is nagyon örültem volna, és az is lehet, szárnyakat kapnék, ha megtudhatnám, hogy kerültem az ágyamba. Nem emlékszem rá, hogy előző este alváshoz készülődtem volna, nem hogy ágyba feküdjek, és nem az egyenruhámban, ilyet nem szoktam. De, jaj! Lehetséges, hogy valaki megmerényelt, leütött, és valamit, ami számomra fontos elvitt a szobámból, vagy talán valami egészen más szándékkal érkezett? De mi van, ha alvajáró vagyok, nem tudok róla, és ha szándékosan magamhoz vettem Ai kisasszony karszalagját? Többé nem tudnék a fukutaichou szemébe nézni, vagyis egyáltalán senkiébe sem, és akkor... akkor lehet, hogy el kell hagynom Soul Societyt, hisz a jelenlétemmel csak a szégyent hoznám az én egyetlen aranyos Nyuci-chanomra.
De mielőtt jobban belelovallhattam volna magam a rémképek legrémesebbikébe, elvonta figyelmemet a résnyire nyitva hagyott tolóajtó. Nem volt éppen nagy hely, csak akkora, ahol egy vastagabb lap kényelmesen dőzsölhetett. Ezt onnan tudtam meg, hogy tovább mászva a padlón, belesüllyedve a teljes gyermeki létbe, ami négykézláb kúszásomnak köszönhetően sikeresen felülemelkedett rajtam, többször is megpróbáltam helyére lökni az ajtót, már amennyire lökni lehetett azon a rövid távon. Miután vagy a sokadik fals próbálkozásommal sem értem el semmit, megint bevetettem az áltimét, helyszínelőktől kölcsönzött szkillem, és szemfüles vadállatként vetődtem az ismeretlen eredetű tárgyra. Komolyan, ezen a mai napon csak ismeretlen eredetű tárgyakkal, vagy ismeretlen nyelvet beszélő egyedekkel találkoztam, és ami igazán furcsa volt ez egészben, hogy eddig fel sem tűnt nekem. Miért nem keresett még senki sem, miért nem keltettek már fel, na meg miért pokollepkét küldtek, hogy teljesen érthetetlen nyelven adjon nekem utasításokat?
És ekkor helyére kattant a dolog, egész Lelkek Világát elrabolták az űrlények, hogy agymossanak, vagy... vagy csak engem, de én... én félek. Viszont ez megmagyarázná, miért olyan szótlan Berry nyuszi, és miért lüktet fejecském, aminek bizonyosan nem tett jót a fejmosás. Szerencsére még az előtt kioperáltam az összehajtogatott papírlapot az ajtórésből, mielőtt felpattantam volna, hogy kivetődve az ablakon végigriasztgassam Seiretei területét egy esetleg földönkívüli invázióval. Ahogy szétnyitottam a papírt egyszer, kétszer, sokadszorra, végül megjelent előttem néhány szóra hasonlító, összekuszált valami, mellette nyuszikák sokasága, akik... pénzben fürödtek? Surprised Sosem hittem volna, hogy az én tollamból, illetve színváltós filceimből ilyen kapzsi képek születnek majd egyszer, már csak az hiányzott volna, hogy részeg szőrcsomók ugorjanak fejest sake-val teli medencébe. Mi üthetett belém, hogy így merényeltem meg a gyermeki rajzaimat, inkább gyorsan zsebre vágtam a rémművet, és összeszedve magam, chibi énem attrakcióját figyelve buksimban, hogyan küzd meg marcona fájdalom-szörnnyel, mindenbe kapaszkodva végül két lábra tornázódtam.
A világ már csak mérsékelten pörgött, a pocakom azonban nyekeregve viselte a hirtelen magasságváltozást. Azért megbirkóztam csikorgó gyomrommal, és igazi felnőtt módjára kapargattam fel maradványaimat innen-onnan. Tükörben látva magam ijedtemben ágy alá bújtam volna, mert a karikás szemű, szénakazalt fején viselő sehonnai bitang némber kicsit sem hasonlított rám, és ilyen lerongyolt állapotban még egyszer sem szembesültem magammal. Megrázó egy élmény volt, amin csak a hideg víz segített, a fésű, meg nagyon sok szamóca. Na, nem maga a gyümölcs, hanem az a szamóca ízesítésű tea, amit még sem neveztem volna szamócásnak, de ha már az volt a neve, hát nem akartam szegényt új névre keresztelni, hogy azt is meg kelljen szoknia.
Miután úgy-ahogy, de emberi és elfogadható formába erőltettem magam, újra betört tudatomba Ai-san és az ő szalagja, amit haladéktalanul vissza kellett szolgáltatnom neki, ha utána évekre a Pincébe zárat, akkor is. Nagynak, erősnek, és mindenféle kellett lennem, de azért csak nem ment az olyan könnyen. Sok-sok mély levegőt vettem, míg hasam morcosan morogni nem kezdett, akkor aztán pihentettem a nagyszerű tevékenységet, és lépésenként gyűjtve az elszántságot, végül csak kiaraszoltam az épületből. szánalom, de nem jutottam messzire, nem azért, mert megijedtem, az belém volt kódolva, ennél riadtabb már kevésbé lehettem volna, sokkal inkább azért, mert nem messze az egyik fa tövében megláttam a székemet. Kicsit kelekótyán ácsorgott ott egymagában, de még nem borult fel, viszont hogyan kerülhetett oda? Surprised Mikor vihettem ki, és egyáltalán én vittem ki? o.O Mi a szösz történt az este, mert én… nagyon nem emlékszem szinte semmire sem.
Annyira furdalta oldalamat a kíváncsiság, szükségem volt valami biztos pontra, amiből ki tudtam indulni, és visszafejteni a karszalag, a borzalmas rajz, a szék és a fejfájás nagy rejtélyeit. Mégis, egyelőre hiába kutattam elmémben olyan képek után, amik akár minimálisan kisegíthettek volna, csak esti séta, néhány kószáló shinigami, meg egy elmosódott kép valami festményről, ha az volt egyáltalán, kavarodott össze, és hozta rám a rosszullétet, így lépve szintet új keletű betegségemben, amihez hasonlót eddig tapasztaltam. Leginkább influenzához hasonlított, csak még annál is rosszabb volt, mert nehéz volt betájolni, merre van az egyenest. Michiwonka comics főszereplője, chibi énem is elég ramaty állapotban volt, nagy csuklás közepette, melyet az elmaradhatatlan ”hukk” hang kísért, szivárványos szappanbuborékok reppentek ki száján, hogy magasba emelkedve pukkadjanak ki. Szegény kis apró én takaró alatt kuporogva igyekezett gyógyulni, amit egy arra járó lila nyuszika is kisegített homlokára nyomott csillámlós nyomdájával.
Ekkor éledt fel bennem a remény, hátha csak nem az én székem árválkodik a fa tövében, hisz kapott tőlem egy szépséges anyajegyet, mindig hazataláljon. Olyasmi ez, mint E. T.-nek a világítós ujja, vagy a labirintusokban a ”csak jobbra” szabály, aminek a segítségével ki lehet jutni az útvesztőből. Tehát míg sajgó fejjel, erre-arra dülöngélve, természetesen csak a rögös útviszonyok miatt, eljutottam a székhez, ami az enyém volt és mégsem. Szinte azonnal felfedeztem székem lábán a nyuszikás nyomdát, csak sajnos az ülőke párnáját borító piszkos lábnyomokat is. Hát ki volt az a vandál, aki így megrongálta a székemet, és egyáltalán miért tette mindezt? Hát mit árthatott a jónépnek az kis ülőalkalmatosságom, hogy kilopták a természet lágy ölére? T-T Lehetséges lenne, hogy csak a családjához akart közel lenni, mert ha ez így van, legalább magyarázatot adna, miért kókadozik olyan búsan a hatalmas fa árnyékában a bútordarabom. Bizonyosan hiányolta családját, csakis ez lehet magyarázat, az viszont már egészen más, és egyelőre megoldatlan kérdéskörhöz tartozott, hogy éji tündérek vadállat módjára táncot jártak hibátlan kárpitján, s ki tudja, milyen felindulásból, de egyre csak ott ugráltak.
Nem tudom, mi vezérelt rá, de végül váratlan elszántság hívó szavának engedelmeskedve, perverz székkínzó hajlamaimat kiélve léptem fel a jobb napokat látott ülőkére. Ugyan bűntudat emésztett világot megrengető cselekedetem miatt, és chibi énem máris kisírt szemmel, bilincsbe verve araszolt fehér parókát viselő óriás székek elé, hogy fejére olvassák a jogos ítéletet. Mit kerestem ott fenn, én magam sem tudtam, csak megfordult a fejemben, miért taposhatták meg székem, ha látszólag semmi értelme. Így pillantottam meg nagy szemeket meresztve egy édi kis madárfészket két összefutó ágra építve, mire mély csalódottsággal konstatáltam, hogy három színes, csillogó valamin kívül semmiféle kisjószág sincs benne. Hirtelen rám tört szédülés miatt a fa érdes törzsének nyomódtam, pipiskedő lábaim alól így majdhogynem kiborult megkínzott bútorom. Ölelve, szeretgetve a természetet kerültem közelebb az üres fészekhez, s szívem szakadt meg, amiért voltam olyan kegyetlen, csak magamra gondolva, s szegény gyűjtögető állat igényeit figyelmen kívül hagyva markomba zártam nehéz munka által zsákmányolt kincsét. Nagyon gonosz voltam, meg is érdemeltem, hogy szinte rögvest ezen szemtelen akcióm után székem mélységes csalódottságát jelezve pördüljön ki alólam, hogy aztán fatörzset ölelgetve zuttyanjak le a földre. Ha nem lett volna fájdalmas, azt mondtam volna, olyan, mint mikor tűzoltók csusszannak le fém rudakon sürgős riasztások esetén. Mivel egyik kezem ökölbe volt szorítva, nehezebben kapaszkodtam vele, ezért lábaimat is bevetve próbáltam valamelyest csökkenteni a sebességemen, amivel a gravitáció nem mindig áldásos jelensége a Földhöz vonzott. Kis koalamacinak éreztem magam, amire nagyban rásegített, hogy valami kósza ág arcomba csapódott, és teli tömte számat keserű levelekkel.
Nagy utazásom végen, mikor fenekem közelebbi ismeretséget kötött a talajjal, megilletődötten bámultam a mit sem értő, riadtan rohangáló hangyákkal borított kéregre. Szám még mindig telis-tele volt az ízletesnek nem mondható zöldekkel, hajam teljesen összekócolódott, ruhám egy-két helyen elszakadt, aminek nem igazán örültem, lévén, azon részeimet pont nem szándékoztam mutogatni. Különösebb bajom nem esett, az a néhány horzsolás, amit sikeresen beszereztem, semmiség volt a fejfájásomhoz képest, ami most gyurmázó kisgyerek játékához hasonlított, és sajnos nem nekem jutott a kedvezményezett szerepkör, deee... És igen, itt jön egy de, ez sem kötött le igazán, a három picuri bigyóka ugyanis, amik csillogtak, ha rájuk esett a Nap fénye, három dobókocka volt, méghozzá pont olyan rémisztőek, mint amik álmomban is üldöztek. Mégis, így azért, hogy én voltam a nagyobb, a gyorsabb, és az erősebb, sikeresen elnyerték tetszésemet a nem kockaformájú kockák, és mint aki jól végezte dolgát keltem fel kényelmetlenné vált helyemről, és folytattam utamat fontos küldeményemmel. Tulajdonképpen csak annak köszönhettem, hogy eszembe jutott küldetésem, hogy miközben kavicsszerű, nemkockaformájú dobókockákat a zsebembe süllyesztettem, beszakadt körmöm beleakadt a karszalag anyagába, és csak nagy nehezen tudtam tőle megszabadulni. Igyekeztem olyan óvatosan végrehajtani a műveletet, ahogy csak lehetett, nehogy kárt tegyek a védelmezett ereklyében, mert nem, hogy éveket, de évmilliárdokat tölthetek majd a Pincében hagymát pucolva. T-T
Sietősen indultam hát meg, hogy nehézkesen, kapaszkodva ebbe is, abba is, trappoljak el a hetedik osztaghoz, és jogos tulajdonosának kezébe nyomhassam a szökevényt, aztán nekem ne okozzon több galibát. Ne kérdezze senki, hogy-mikor-merre, meg nem tudnám mondani, de ott voltam az ajtóban, a hadnagy irodája előtt, és remegő lábakkal, kifulladva támaszkodtam az ajtókeretnek. Minél előbb túl akartam lenni az egészen, és csak visszamászni kicsi ágyamba, összekuporodni, Berry nyuszit halálra nyomorgatni, és extra-furcsa betegséget kipihenni. Nem tudni, honnan előkerült bátorsággal mély hangon kongó dobszólót rögtönöztem Ai kisasszony ajtaján, hogy aztán remegő kézzel lenyomjam a kilincset, és szembenézzek a bizonyára feldúlt, és dühös... Üres szobával? o.O Vagyis, mégsem üres, ám ekkor már hiába kívántam, hogy lenne hűlt helye mindennek, vagy nézne rám Ai-san kifejezéstelen arccal és Tenrannal kedveskedve, de hogy valóra váljon rémálmom, arra igazán nem számítottam. Annyira megijedtem, szinte rögvest kirohantam a helyiségből, és becsaptam magam mögött az ajtót.
Gyilkos, rózsaszín gumikacsa szemezett velem az íróasztal sarkáról, és mit álmomban, most is úgy tűnt, kivillantja hegyes fogait, mosollyal álcázva veszedelmes szándékait. Még szép, hogy olyan gyorsan pattogtam ki a szobából, hogy hiába jött nekem ajtófélfa is feltartóztatni, eszemben nem volt megállni. Ami a lendületemet illeti, az egészen a kertig vitt, hogy ott földre huppanva nézelődjek körös-körül, míg be nem ugrik tegnap esti véletlen találkozás emléke, meg a képbe egy totálisan totál oda nem illő nyeles nyél, vagy seprűs seprű, de nem is ezen volt a hangsúly, hanem hogy ott hevert, és őrzött emléket, amit csak láthatatlan húrjai tudtak volna visszadni, meg persze gitárszaggató Hős keze. Egészen eszemben volt, mi is történt, legalábbis addig a pillanatig, míg valahova mentem néhány ismeretlennel, és Nobu-chaaan. Milyen szépen is indultak a dolgok, Nobu-chan annyira kedves, szép és aranyos volt, mikor egymásba botlottunk, és a barátaival elhívott valahová, amit először vissza akartam utasítani, de aztán nem tudtam ellenállni, ne menjek a fiúval. Mióta szerenádot adott és… jahaaj, már csak az emlékre is szétfolytak lábaim, és teljesen elolvadtam, mint a napon felejtett csokoládé.
És csokoládéééé, vagyi…s Nobu-chan! Hát hogy nem hozzá vezetett első utam, mikor még el is sétáltam irodájának ajtaja előtt rémisztő kacsatámadást megelőzően? Surprised Egyszer csak még a földön kuporogtam, aztán meg már nem, mert helyette üstökösként száguldottam az egyetlen ajtó felé, amit a sok közül még láttam, és be is vetődtem rajta egy szempillantás alatt. Nem kopogtam, amit szörnyen szégyellek, de annyira látni szerettem volna Nobut, hogy megvigasztaljon a mai szörnyű események után, egyszerűen képtelen voltam köszönéssel, meg udvariaskodással foglalatoskodni. Olyan fárasztó voltam magamnak, reméltem, gitáros Hősöm majd kitalál valamit, amitől gyorsan véget ér ez a veszett nap.
- Nobuuuuu-chaaa… aan? – indultam meg nagy lendülettel az asztalon szuszogó, nyöszörgő fiú felé, de váratlan riadalmamban teljesen megtorpantam.
Szegény Nobu-chan egyenes úton zuhant székéről a kemény földre. Első sokk után, ami megtámadott, máris tettre kész voltam, és olyan gyorsan ugrottam oda életet menteni, hogy bűntudatom, miszerint hirtelen támadásom miatt kötött ki egy szinttel lejjebb, mint az elviselhető lett volna, kilométerekkel lemaradt mögöttem nagy megkönnyebbülésemre. Bár tudtam, hogy a taichou előbbi, asztalon lesikló, majd székből kocsonyásan kifolyó mutatványa részben-egészben az én hibám volt, sokkal fontosabbnak tartottam felkaparni, mint siratni az aludttejet.
- Mi…hichi chan, jaj ez de fáháj! Mármint nem az, hogy megjöttél és itt vagy, annak örülök, csak a fejem és hogy kerültem az irodába?
Végül sikerült visszaapplikálni a még nálam is rosszabbul festő kapitányt a székébe. Szegény valami borzalmasan nézett ki, mint akin legalább ötven marha, húsz szörnyfurgon és egy bolygó száguldott keresztül, jóllehet én igazán nem szólhattam semmit, mert ébredés utáni kinézetemhez képest nem sokat javult az összkép a jelenlegi állás szerint. Kobakom úgy nézett ki az innen-onnan kiálló gallyaktól, és eltévedt falevelektől, mintha tavaszt szimatolván kirügyeztem volna, ruhám pedig új divatot teremtett a csavargók körében. De az én egyszer Zenésztaichou-chanom is elég rosszul nézett ki, úgy sajnáltam, rögvest megsimogattam arcát, hátha attól majd jobban lesz.
- Maaah. T-T Hát te sem emlékszel semmire… - bágyadtan kuporodtam fel az asztalra ”én a körbe-körbeforgó világ ellen!!!” mantrázással a fejemben.
Végig az édes és rettentően fáradt Nobu-chant vizslattam, aki felkönyökölt mellém az asztalra, és az egyik huncut falevelet kezdte böködni a hajamban. Majd szétfolytam a boldogságtól, mellé még pocakomban is életre keltek a pillangók. *.* Valamiért chibi Michinek kevésbé tetszett a dolog, és váratlanul elzöldült arccal, felpuffadt pofikákkal, és szájára tapasztott kézzel rohant egy guggoló kislány képével ellátott ajtón át a végtelenbe, és tovább.
- Mire kéne, Michi chan? Va-va-va...VALAMIT CSINÁLTAM?! – heves karmozdulatai és rémült hangja kicsit megzavart olvadásomban, miután pedig még az asztalt is befejelte, minden rózsaszín szappanbuborékos érzésem kipukkadt, és ijedten öleltem magamhoz Nobu buci fejecskéjét.
- Nib-nob…Nabo… - feladtam, hogy értelmesen kimondjam Zenésztaichou-chan nevét, miközben az aggodalom fém fogaival rágcsálni kezdte idegeimet, amik sajnos nem acélosak. – Mondd, hogy egyben maradsz, és-és-és… jól vagy? o.O Jahaaaj, biztosan nem tettél semmi rosszat, és mindig olyan kedves vagy, Nobuu-chaaan. – továbbra is ijedten simogattam buksiját, és nyugtatgattam, egészben maradjon nekem. – Hát persze, Ai-san is pont ilyenkor nincs meg. T-T
- Ai chan? Ai...ájájááááááááááááááj! – csöpp hatásszünet, utána újabb kísérlet kérdésem megválaszolására, amit hasadó buksim nem kedvelt, én viszont oda meg vissza voltam, hogy Nobu túléli az asztallal történt súlyos találkozást. - Miért? MICHI!... Michai... Micsinai... Nininincs a szobájában?
- Bizony, nincs ott, csak egy vérmes kacsa, valami rózsaszín, és tisztán emlékszem valahonnan, fülsüketítő sípolással képes összezavarni áldozatát. o.O – nem tudtam, ezt honnan is tudtam, csak tudtam, hogy tudom, és nem tehettem a tudomásom ellen semmit sem.
Úgy láttam, kacsa említése megmozgat valamit Nobu-chanban, és azt hittem, hallani vélem csikorogni lassan forgásba lendülő agytekervényeit, aztán kiderült, nem azt hallom, amiről azt hittem, hanem azt, amiről nem hittem. Pontosabban nem számítottam, de még a megtörténhet kategórián belül esett. Minden, ami eddig zsebemet húzta, az összes ereklye, amit begyűjtöttem, egy szempillantás alatt csusszant ki zsebemből, hogy legkülönfélébb zenei hangokat kiadva magukból állapodjanak meg a fa lapon. Mielőtt azonban megemlíthettem volna Nobu-channak, hogy vissza kellene szolgáltatnom Ai-sannak a szalagját, belekezdett mondókájába, amit eszemben sem volt megszakítani, szegénykém elégszer megakadt magától is… Csúnya, gonosz kórság, ami megtámadta. T-T
- Kacs... kacs... kacsap... kapkacs... én voltam ott és még azok, aztán választás... és igen! Ai chan-t mérték... ilyen felmérték, utána... kapitány lett! – széles, büszke mosollyal nézett rám, hogy aztán elszontyolodva panaszkodjon veszteségéről. Maaah, Ai-san, hogy volt képes cserbenhagyni Édi taichout, sehogy sem értettem.
Az is érthetetlen volt számomra, hogyan lett Ai kisasszony kapitány, mikor én nem tudtam róla. Nem akartam, hogy megint lemaradjak az ilyen dolgokról, és bizony külön figyeltem is, erre meg nézze meg a gazember, hát megint nem tudom, hogy valaki taichou lett, akit ismerek. Nem, nem lehet! Elmegyek én Ai-sanhoz, és visszapakolom a trónbitorló kacsa helyére, és ráadom a szalagot, ha a ruhájához is kell varrnom. De… de mi van, ha csak azért lett kapitány, mert elveszett a hadnagyi jelvénye, és annyira hiányzott neki, hogy keresnie kellett egyet, aztán jelvény nem akadt, csak haori. Jaj nekem, remélem, nem én okoztam megint galibát. T-T Bűntudatom rendre ki is mondatta velem, mi nyomja a szívem, muszáj volt tudnia Nobu-channak is, hogy talán az én gonosz és ismeretlen természetem miatt vesztette el kedves és ügyes társát.
- Nálam volt, reggel mellette ébredtem, de… de hogy szökhetett mellém? Én nem tudom, félek, gonosz vagyok, mikor alszom, sőt, talán alva járok. T-T
Riadtan pislogtam az asztalon mellettem pihenő jelvényre, és váratlan szédülési rohamomban, amit tériszonynak nevezett nagy magasságbeli különbség által kiváltott érzet keltett bennem, minden előjel nélkül közelebbről is meglátogattam a padlót. Annyira hirtelen történt az egész, csak puff, lezuttyantam Nobu-chan mellett, és máris hetykén térdeltem a padlón, mintha mi sem történt volna. Résnyire összehúzott szemekkel sandítottam az asztalon partizó három nemkockaforma kockára, és igen erősen gondolkodtam azon, van-e annak esélye, a három gyanús vadorzó, akik álmaiban is megkergettek, bosszúhadjáratot indítottak ellenem, és Kavics-erővel az életemre törve taszítottak a mélybe.
Szemem sarkából azt is láttam, cuki Nobu-chant hogy megrázta spontán gravitációs tevékenység, amivel mai napon többször is jól elszórakoztatott a vonzás törvénye. Gyors felé kaptam a tekintetem, és iszonyatosan pirulva, szégyenkezve lestem, miként vetődik, csalapál, levegőben úszik, hogy közelebb juthasson hozzám. Könnyes szemekkel érkezett meg végül is, mire szinte azonnal a nyakába vetettem magam, és halálra ölelgettem, annyira édes Cukorborsó volt, meg már rettentően hiányzott. Rá se hederítettem a sok kérdésre, jól vagyok-e, bár izgalmas interjúnak ígérkezett volna, ha megválaszolom kérdését egyszer, kétszer, még egyszer.
- Azt én hagytam ott! – úgy közölte velem teljes lelki nyugalommal a nagyon nagy tényt, mintha mindennapos rutin hírről lenne szó. – Így dereng, vagy hogy... hogy a tiéd, és azért adtam... vagy együtt alva járnánk, mert nem emlékszem, miért tettem oda, és MIT CSINÁLTAM NÁLAD?!
- Mi... miért lenne az enyém és éééhjn...? - jobban összezavarodtam, mint egész napomon bármikor, és nagyon tanácstalanul bandzsítottam az asztal széléről bennünket vizslató jelvényre, aztán kit érdekelt a bigyó, ha Nobu-chan volt nálam, és maaah *.*! Annyira jó emlékek éltek bennem előző látogatásáról, reméltem, a mostani is hasonlóan szép volt, de akkor miért nem emlékszem rá? o.O – Voltál nálam? *.*
Szegény Zenésztaichou-chanom közben nagy erőkkel küzdött, hogy felkaparjon a földről, bármennyire is szívesen maradtam volna ott, hát mégsem lehet akkorát esni a padlóról a padlóra, mint ha százhatvanhét meg százkilencvenhét centi csökken le nagyon gyorsan a nagyon nullára. Valahogy egyikünk sem volt egészen vízszintes talajon, vagy nem a felszínnel volt gond, nem tudtam eldönteni, de nagyot dobbant szívem, ahogy cukorságos Cukorborsóm egyik kezével engem tartott, nehogy újra ismerkedni támadjon kedvem a földön játszadozó porcicákkal.
- Pe-pe-persze, hogy voltam! Nem törtem be, vagy rontottam rád... legalábbis remélem... bár, arra se emlékszem mikor ittam, minek ittam és miként kerültem hozzád! Lehet együtt iszogattunk? - homlokát ráncolva meredt a plafonra, én meg erősen koncentráltam, ne csak halljam, hogy beszél, hanem meg is értsem, amit mond. Valami volt az ivászattal, lehet szomjas, vagy inni akart, csak nagy szemeket meresztettem rá. – Dedede! Az egészen biztos, hogy a karszalag a tiéd! Biztos vagyok benne! – megnyerő mosollyal hajolt el mellettem, hogy mindenféle kung fu mozdulatot, meg mentális képességét bevetve megszerezze az öngyilkosnak készülő karszalagot, aztán felém nyújtotta. – Tessék! Ugye, nem izé ez meg nem tolakodok, csak ilyenkor mondani kell valamit és Michi chan! Lennél a hadnagyom?*w* – csillogó szemekkel nézett rám, én meg csak hápogtam, tátogtam, és olyan vörös lettem, mint még soha.
Annyira nem tudtam gondolkodni, és mégis azon járt körbe kis buksim, hogyan, és mint lehetséges, hogy belőlem hadnagyi legyen. Igazán nem vagyok se elég erős, se elég ügyes, se elég… Egyszerűen csak egy alamuszi nyuszi vagyok, és nem értem, miért is lehetnék én megfelelő fukutaichou. Nem akartam, hogy azért, mert szeretem Nobu-chant, más ne juthasson ehhez a megtisztelő pozícióhoz, de visszautasítani sem volt szívem. Meg nem csak szívem, mert megígértem mindenkinek, hogy jó shinigami leszek, és nem hátrálok meg, és ezt most sem tehetem, vagy mi szösz. Idegesen toporogtam egyik lábamról a másikra helyezve a súlyom, és hatalmas zavaromban csápoltam, hátha úgy majd könnyebben jön ki a torkomon hang.
- HAL! – ugrottam bele megint a jó öreg csapdába, csak tudnám, miért úszik mindig ajkamra ez a szó. Ijedten ráztam meg a fejem, és mosolyogva, könnyes szemekkel bújtam közelebb Zenésztaichou-chanhoz. – Éééáéé~n, nagyon szeretnék, és… Nobu-chan. *3*
Világokat rengető boldogságom közepette szorongattam édes Plüssfiút, és alig tudtam elhinni, hogy ezek után minden napom legálisan tölthetem majd vele. Ettől a ténytől annyira oda meg vissza voltam, Csicsit dúdolgatva vonszoltam valahogy kapitányomat a kanapéhoz, hogy leültessem rá, pihenjük ki magunkat veszedelmes betegségünkből, hogy holnap az egész osztagot nyuszikásra festhessem.


Spoiler:
Vissza az elejére Go down
Ayumu Michiyo
7. Osztag
7. Osztag
Ayumu Michiyo

nő
Taurus Rooster
Hozzászólások száma : 144
Age : 31
Tartózkodási hely : itt is, ott is :D 7. osztag, 10. osztag és még Karakurát is megszálltam... muhahaaa >.<
Registration date : 2011. Apr. 24.
Hírnév : 38

Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
Ayumu Michiyo pályázatai Cl0te21100/30000Ayumu Michiyo pályázatai 29y5sib  (21100/30000)

Ayumu Michiyo pályázatai _
TémanyitásTárgy: Re: Ayumu Michiyo pályázatai   Ayumu Michiyo pályázatai EmptyKedd Szept. 27, 2011 10:11 am

Kötsög kacsa, Kavicskák, meg a nyeles Nyél kalandjai - avagy Nobu-chan és Michi-chan nem mennek többé kocsmázni >.<

Ayumu Michiyo pályázatai 815345726t2_3620355-purple-pink-rubber-duck-on-white_www.kepfeltoltes.hu_

Hangos kiabálás, nevetés, és üvegcsörömpölés cseppet sem barátságos hangjai zavarták meg a nyugalmat, ami egyébként már órákkal korábban kereket oldott a város egyik sokat megélt kocsmájából. Nem csoda, hogy efféle elvetemült cselekedetre szánta el magát, másoknak sem igen akadt bátorsága a különösen vidám banda társaságában kipihenni a nap fáradalmait.
- Kötsög kacsaaaa! – rikkantotta az asztalra felpattanva egy csöpp lány, és kicsi, rózsaszín gumikacsát szorongatva csápolt.
Forgott vele a világ, bizony ám, de cseppet sem zavarta, mert ott volt vele Nobu-chan, aki minden bizonnyal vigyázott rá, csak most épp nem látta, meg lefoglalta, hogy egész helyet betöltő sípolást kényszerítsen ki a játékszerből kicsiny teste szüntelen összenyomorgatásával. Erős marka volt a mini-shininek, legalábbis kacsa minden ellenvetés nélkül engedelmeskedett neki, és felrikoltott a nagy győzelmet ünnepelve. Michi a segítőjével együtt ujjongott vékony, magas hangon, hogy majd berepedtek az ablaküvegek. Épp sikeresen megrövidített néhány fiatalembert valami kockajátékban, amit nem is kockákkal játszottak, hanem színes, számos izékkel, amiket egy tálba kellett dobni, és az sem volt mindegy, miféle számok jöttek ki. Gyilkos volt a neve is, Michi nem emlékezett rá, pedig biztos volt benne, nem egyszer mondták el neki, de annak is eléggé örült, hogy sikerült megjegyeznie a szabályokat, nyelvtörő játéknév meg már mit sem számított.
Furcsa volt, hogy kezdetben mit sem értett az egész dobálósból, és több vesztes kört is elkönyvelhetett, mégsem lankadt lelkesedése, egyedül cuki kacsával romlott meg viszonya, míg egészen át nem neveződött szerencsekacsa valami csúnya jelző által. Ki aggatta rá a gúnynevet, ugyan ne kérdezze senki, nem emlékszik rá más, csak a név tulajdonosa, és ím, ő mélyen hallgat, csupán akkor visít, ha játékostársa utasítja fojtogató mozdulatokkal. Viszont mióta átkeresztelődött, a lány többet nyert, mint vesztett, és ez egészen jó arány volt.
Michi szórakozott volt, sőt, talán egy nagyon picit be is csípett, de alig ivott valamicskét, úgy hitte, baja abból nem származhat, és viszonylag igaza volt, csak mégsem. Nagy nehezen lemászva az asztalról, pontosabban lebukva, mert milyen egyszerű lett volna, ha csak úgy elsétál nyereménnyel, kiskacsával, Édi taichouval, hogy őt is haza vigye ölelgetni való plüssnek. Nem, az ő lába valami üvegbe akadt az asztalon, amit egyenes úton rúgott a falnak, és küldött halálba vérző szívvel. Ha nem okozott volna galibát eleget, hát földet érésének helyét is pontosan megválasztotta, mert nem ám a padlót fogta volna ki, bár az is szenvedett már eleget, ő nagy boldogsághullám közepette reppent-szakadt - kinek hogy... -, egyetlen Nobu-chan nyakába, hogy hatalmas lendületében székestől, majdnem asztalostól boruljanak hátra. És nehogy azt higgye bárki is, Michi azonnal felpattant, hogy felsegítse Nobut, és ellenőrizze, esett-e baja, életben van-e még, csak valami ötcsillagról heherészett, és ölelgette Zenésztaichou-chant. Persze Nobu-chant nagyon nem zaklatta fel, sőt, csak boldog mosollyal arcán ölelgette vissza a lányt, valószínűleg azt sem vette észre, beborultak a székkel. Azért elrebegett néhány könyörgéssel egybekötött bocsánatkérést is, hogy végül egynéhány tiszt segítségével összekaparódjon, bár őt nem nagyon zavarta az előbbi nyakatekert figura sem.
Apró halálistenlány rózsaszín kacsát nyúzva huppant le a székére, hogy sajtkukac fészkelődéssel tegye meg tétjét. Úgy tervezte, meglepetésből elviszi majd Nobu-chant ötcsillagosba, és tessék, még az anyagiak is megoldódtak. Meg sem fordult fejében, hogy a pénz nem az övé, jogtalanul veszi el, de ha képes lett volna agya rejtett zugában dípelő chibi énjére figyelni, ki nem meglepő módon ásta el lábacskáit szégyenében, mire nem vetemedik a lány részegségében, talán mégsem lett volna mersze eltenni mások kemény munkával megszerzett jövedelmét. Ehelyett csupán megszállta az ihletmanó, s olyan hirtelen mozdulatokkal, hogy legalább három üres poharat söpört le a mélybe, végül elővarázsolt nyuszikás táskájából egy üres papírlapot, és nagy gonddal, a játék menetére ügyet sem vetve alkotta meg élete fő művét, vagyis abban a pillanatban, mikor elkészült vele, annak érezte. Bárki más, aki nem tartózkodott azon estén a kocsmában, elborzadt volna az alkotáson, vagy legalább minél hamarabb tűzbe veti, emléke se maradjon pénzéhes természetének, amit még kedves nyuszikáira is rátukmált. Szentségtörését büszkén csillogó szemekkel nézegette, és mutatta körbe, mindenki tanúbizonyságot tegyen, mennyire helyesek is a kicsiny állatok, ahogy vígan lubickolnak lopott lóvéban.
Míg cicomázta művét, észre sem vette, hogy az asztalra került valami, ami nem tétnek való volt, és jaj, az ember szeme ketté állt, ha arra gondolt, kiknek kezébe keveredhet a kincs. Michi egyébként sem találta a megoldását, miként került Nobuhoz Ai-san hadnagyi karszalagja, na meg miért dobta be a tétek közé, de ha már megtette, a lány gondoskodni akart róla, hozzá kerüljön vissza jelvény, hisz másnap biztosan mindannyian nagy gondban lennének, ha el kellene számolniuk a felbőszült fukutaichounak jogos tulajdonával. Bízott a szerencséjében, meg abban is, hogy a többiek eléggé ittas állapotban vannak ahhoz, ne számítson, jót vagy rosszat dob-e, mert most éppen ki is esett kobakjából, milyen az a jó dobás, és hiányos tudását semmibe véve hajította a tálba a három nemkockát, amik hatalmas csattogással reppentek szét a szélrózsa minden irányába. A lány földöntúli vörös pírral arcán kezdett szabadkozásba, hogy egy pillanat múlva már vígan dúrja fel az asztal alatt mászva a többiek lábát. Eszébe jutott, kicserélhette volna valami speckó nyerő kavicskákra a nemkockákat, de oda se neki, se idő nem volt rá, se cserealany. Különben is, valami álnok rosszfiú megkaparintotta előle az egyik bogyót, és nem akart neki szólni. Még az volt a szerencse, szomszédja Michivel érzett szimpatikát, vagy micsodit, így az asztal alól felbukkanó mélytengeri búvárlánynak rövid úton és teljesen lelkiismeretesen beköpte játszótársukat.
Michi összehúzott szemöldökkel nézett az ellene felesküdött shinigamira, és kezét nyújtotta nemkockáért, hogy következő dobásával megváltsa a világot, vaaaagy… ha a világot nem is, azért sikerült egy négyest, egy ötöst, és egy hatost dobnia egyszerre, így adva fel a leckét alakalmi pajtásainak. Erősen gondolkozott, igazából van-e valami jelentősége a három számnak együtt, vagy, hogy túl lehet-e szárnyalni teljesítményét, mert úgy érezte, előbbi csukafejese közben minden tudása kipotyogott fejéből. Csoda volt, hogy saját nevére emlékszik, nem hogy még a szabályokban is otthon legyen, az már túl sok elvárás lett volna neki. És ekkor, mintha egy hatalmas szarvasmarha kolónia szállta volna meg a kocsmát, egy emberként bődült fel a sok hitetlen férfi, akik utolsó reményüket is elvesztették gonosz nemkockatolvaj vesztes dobásával. Azt még én is tudtam, hogy az egy-kettő-három a legveszedelmesebb kombó, amit csak dobhat valaki, és háhááá, édes a bosszú, bár Michinek eszében sem volt megbosszulni, hogy ellopták előle a számos bogyót, de titkon szégyellte, hogy tetszik neki a másik bénázása.
Annyira lefoglalta remekművének apró kockába hajtogatása, le sem esett neki, ahogy mindenki feladja a további játékot, és nyereményeit elé helyezve jelzik, ők itt végeztek. Michi nem akarta, hogy játszótársai elmenjenek, ám most esett le neki a tantusz nagy csattanással… o.O Ugh… vagyis a csattanó az valami más volt, amit sikerült lerántania az asztalról, és millió meg egy apró darabkára zúznia. Bűnbánó szemeket meresztett erre is, arra is, mikor szomorú pillantása egyszerre csak megakadt az asztalon meghagyott kupacra. Hát sikerült visszaszereznie Nobu-channak a karszalagot, és még Ai-san sem lesz majd mérges rájuk. Annyira boldog lett, el is feledkezett előbbi balesetéről, és hápogva, pillantását Édi taichou és a jelvény között jártatva topogott. Hepi tájmja közepette észre sem vette, hogyan nyúzza-húzza Nobu csuklójára a nagymami karkötőt, és rángatja át ellenálló harcos ujjain, akik mindenképp szabotálni akarták a kedves akciót. Háh, a kapitány nem hagyta magát, és bizony, hogy megküzdött hidrával, meg hős elégedettséggel figyelte a lány csuklóján pihenő bigyót, és annyira jól mutatott ott, bár nem nagyon látta, de biztos, jól mutatott ott, hogy végül hagyta, meg hát nem is akarta már feljebb küzdeni, mert nem volt benne annyi szufla, hogy még egy anakondának is bepancsoljon.
Alig hitt a szemének a gyönyörűségtől, meg na, egyébként sem fogott volna tudni akarni, mert fejecskéjében zajló eseményeket mindig fölülírta a jelen, ami már múlt volt, és jövött a jövő bejelenesítve. Hogy mi volt jövőítve, nem tudta, és nem is foglalkoztatta, mert bizony hogy visszaszerezte Nobu-channak a karperecet, ami sajnos nem enni volt, pedig Michi nagyon megéhezett, és szívesen beleharapott volna a semmiből szeme előtt megjelent, táncoló-éneklő muffinokba, csak éppen az zavarta, nem tudta, miért is buliznak ilyen élénken mindig az éhségtől való szenvedését figyelő nyalánkságok. Mintha élveznék, hogy szenved, és ahelyett, hogy mind önként a szájába vetnék magukat, és lecsúsznának torkán a jakuzziba, csak kergetőznek, fogócskáznak, elszédítik éhenkórász lánykát, és pofátlanul eltűnnek az éterben. Huusss, csak így egyszerűen. o.O
Micchan megzavart valójában bambán rándított egyet a vállán, hogy szembenézzen valami nagy, magas... vagyis valaki volt, de hát földöntúli édességKánaánpoklából visszatérve az apró shinigami mit sem tudta, épp a legédesebb cukorságos taichou... hát, nem vállával, sokkal inkább mellkasával szemezett, miközben minden módon azt találgatta, ugyan miért is szemezgeti a fiú felsőtestét, mert igaz, hogy szerinte cukorborsó volt-van-lesz Nobu-chan, de attól még nem fejtegetnie kellett, mint a zöld borsócskát, ami frissen annyira finom volt. *.* Elvetemült emlék kalauzolta világa féltett mélyébe, ahol szörnyű bűntettei egész tárháza sorakozott, és amik azért mégis valamiféle elvetemült elégedettséggel töltötték el. Efféle cselekedetei vetítődtek most ki egyetlen Édi taichou mellkasára, amit Michi szexi jelzővel illetett, is immár ezen brutális véteknek számító gondolatát is, mert bizony, ő volt a gondolvétkez királynő széles e határon, meg persze a nemszéles, hanem nem jutott eszébe, mi a nemszéles, hanem ellentéte, csak aztán sem tudta volna megmondani. Tehát, szexi mellkason mutatódott csöpp szemének a rémes igazság önmagáról, meg kárhozatra ítélt lelkéről.
Csak gyanútlanul sétált, ez még békeidőszakában volt, mikor mindenkit kedvesnek és jónak hitt, aztán kiderült, hogy mindenki az, csak mégsem, mert legújabb életfilozófiájában már igenis kiderítette, hogyan is van ez a jónak látszik, aztán mégis rossz emberke, akit attól még szeret, és jónak tart. Ha nem lett volna helyben, bizony, hogy ő maga is úgy lett volna, ahogy volt, hatalmas kérdőjelekkel feje fölött szemlélte volna, miért is vannak kérdőjelek saját feje felett, mert már azt sem tudta, hol az eleje, meg a vége. Persze nem Nobu-channak, róla mindig is tudta, hogy ott kezdődik, ahol a szivárvány a földet éri, és ott ér véget, ahol a felhők vattacukorból vannak, és minden, de minden rózsaszín – eööeeee... a lila hajat leszámítva persze, ami NEM egyenlő a rózsaszínnel, mert abból aztán jó sok féle van, és még úgyse a magentával, mert ne magyarázzon már az a srác, akinek pink pólója van. Michi "kisagresszív" simán megetetné vacsorára Pinkyvel, mert bizony a halálszín pólót könnyen össze lehet tévesíteni a hasonkolor tállal, amiben enni szokott kapni, nem is akármit, mert mégiscsak Micchan vadállat házikedvenc kiskutyaimitátorfiúja, mint ifiú Cicafijú Nasi alijas Helló Kitti, bár a lánynak volt már rá jól látott példája, egyes levetemül elvetemültek kittynek írják, hiába mondják, aminek. Hát igen, manapság már az oktatás sem olyan színvonalas, mint azokban az időkben, mikor még nem is létezett, legalább nem állt fenn a veszély, hogy alulteljesítenek, és sikkasztani kell, meg rabszolgamunkát végezni a Virágüzletben, hogy végül más haszon ne legyen, csak kockajátékban elvert pénz, ehetetlen karperec, kivetített bűnlajstrom, meg egy kegyetlen és bántalmazó külső Misisonka, aki óriás gumikacsa megtestesülésében készült életét venni Pindur Pandúrnak, hogy államtitkokat adott ki telepatálva, elkapálva a lényeget, vagyis, hogy igazából már egyétlán nem tudikázta, hova vezet gondolatja rengetege, s nem remélte, méz lesz a nyertes, az sajnos túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen meg egyen, és szíve sem lett volna kifosztani Micimackót, mert éppen pont majdnem rokonok voltak a neveik, hogy az érzelmeikről már ne is essen szó. De ha már nem esik, akkor nagy valószínűséggel ejtőernyő tompítja a zuhanás sebességét, és majd olyan váratlan érkezik, belesajdul Michi-chan orra.
Szadista külső énje immár tovább fejlődött, de nem hogy szintet lép a kis hamis, meg dög, egyből ugrik, még az hiányzott volna, espada rangot öltsön, és sikájjal támadja le, ehelyett csak pokol tüze csillogott szemében, míg rózsaszín tollait igazgatta domina szerkójában, egyik szárnyában korbáccsal csattogtatva, a másikkal meg orron pöccintve a megszeppent lányt, hogy efféle perverz fantáziák kereszttüzébe keveredett, és már érezte is arcában, hogy kap lángra egyszerre bűnös lelke, hogy végre megkapja a jussát. o.O
Nem tudta, mióta bambul kilométeres világba guvadt szemekkel, és mióta van egy cseppnyi mennyiségű nyálra attól, hogy végérvényesen darabjaira hullva ölelgesse széjjel Nobu-chant, miközben óriási banánhajón vitorláznak kettesben a málnaturmix-folyón, és élvezeteket habzsolva tömik magukat mindenféle édességgel édes Édi taichouval karöltve. De mégsem tudta elhinni, hogy nem tud megmaradni legalább egy pici pillanatra a realitás talaján, csak mégsem volt mit várnia, mert alig, hogy ezen egy szerencsétlen végigondolaton elrobogott, máris ott tartott, kilyukadt egy nyuszis bankó cirkalmas betűkkel kicicomázott cirkalmasításánál. Ha nem ismerné jobban az egyszeri shinigami, arra a következtetésre juthatna, bizony eme dörzsöltsége, vagy mi szösz, ami hatalmas csiszolóskodását leginkább magyarázta volna, olyanféle, amit átlagosan nem is lehet véghez vinni, de neem, nem a világuralomra törés, mert azt aztán Darth(nyuszis)vödör Misisonka könnyedén végrehajtott volna, azzal, hogy minden egyéb nélkül Szósztaichou irodájába robbanó bombaként esik át az ajtón, és benne tomboló párduc kecses-pöchendi testtartásával bejelenti, most övé Eses, aztán Szósztaichou aludjon csak tovább, vagy pipázzon, ahogy neki jól esik. Nem zavarni akarta, csupán egész egyszerűen tudtára adni, hogy ő a legfőnökebb főnök, és ezentúl nem hajlandó dolgozni, csakis a nyuszikával leledzeni, és szerelmesen csicseregni Nobunak, meg persze jó nagy gázsit kapni, hogy magára vállalt egy hatalmasan fontos, és megerőltetően semmittevő pozíciót, amihez senki másnak nem fűlött a foga. Nagy jelenetének elképzelgése közepette pénzkupacot hátrahagyva tetején kis cetlivel, hogy szándékos tett volt, nem véletlen cserbenhagyás, és jóllehet, bele sem gondolt, mit tesz, mert ezt tartotta helyesnek, az is volt, és valószínűleg kellett is a pénz az asztaltársaság – értsd: Micchan, mert tanul Nyuci-chantól rongálni -, nem kevés kárt okozott a kocsmában, még számításba sem véve azt a hatalmas lyukat a mosdó falában, amiről még az elmúlt Halloweenek szelleme sem tudta volna megmondani, hogy a rákba keletkezett, csak lett és kész.
Nobu-chant kézen ragadva – amitől persze Michi teljesen szétolvadt és elcsöpögött, mint a kedvenc csokis-mentolos fagyija -, vonszolta végig mindenen-mindenkin, hogy ajtón kivágódva essen majdnem pocakra, magával rántva Zenésztaicho-chant, de aztán ugye mégsem borultak be, csak könnyes szemekkel pislákolt a sötétben idegenvezetőként megbukott lányt. Összezavartan nézett körbe-körbe-karikára, keresse gaz támadóját, hogy aztán szívszaggató fájdalmát kiadva kérdőre vonhassa ellene indított merényletéről. Mást nem talált, csak egy magányosan ácsorgó, erősen viharvert seprűt. Szíve azonnal hangosan dobbant, ahogy chibi énje félreverte a vészharangokat szerencsétlen hontalan láttán, és már vetődött is, keblére ölelte a szeretetre éhezőt, hogy szinte váltás nélkül kapja két lába közé a boszorkánybuszt, és idomítsa szilaj paripáját, hangosan nyerít, visítva, nevetgélve. Lehetetlen sebességgel száguldozott, már kezdett attól rettegni, üldözőbe veszik a rendőrök, és olyan bírságot fizethet eszeveszett ámokfutásáért, hogy minden félretett lyukas garasa, de még nem létező egere egyetlen morzsája is. Sajnálta volna, ha megfosztja még sosem látott kisegerét az állatot próbáló nehéz munkával megszerzett egyetlen falatjától, meg persze azt is, ha pénzét megtagadva kellene kiadni azt a kevés kis összeget, amit sikerült összekuporgatni Nobu-chan meglepetésére, amit olyan kalandosra tervezte, hogy maga sem tudta, miféle, hogyféle, sőt, már azt sem, mit sem.
Megint csak úgy tűnt, vicces pattogásában összeakad saját lábával, és félő volt, külső énje is utoléri feszülős bőrruhában, hogy rajta élje ki félelmetes kiélnivalóját, mégsem történt semmi ilyen. Csupán erőteljes mozdulattal állította mozdulatlan állapotban a csöpp lány kedves lovacskáját, hogy mikrofonná válva adja tovább a zseniális, egyetlen, utánozhatatlan, és olyan cukiiiii kislány - chibi Michi dobpergés címszó alatt szétver egy dobot, cseppet sem idegeskedve, hogy Dzsúz-chan mit tenne vele, ha ezt látná -, Csicsiii művészetét. Nem tudni, hogyan vélekedett szegény cukorborsó Nobu-chan, mert Michi telepálos képessége annyira oda volt, hogy Pimpinkint látta maga előtt ugrizni, és hát nem ért rá pont tudni, Édi taichou merre jár, mit csinál. Mielőtt még világkatasztrófea, és millió gyerekszív szakadt volna meg, esküdni merő Micchan egyre hangosabban énekelve Csicsit, Nobu-chant meglepve gitárra avanzsált seprűvel, vetette magát egy bokorba, amiben minden reménysége szerint Pimpinkin rejtőzött ijedten szuszogó kis gombóc testében. Szerette volna magához ölelni, haza vinni, és tovább szeretgetni, mert Pimpinkin egy sukor kis nyusimuss, de szerencsére Michi mellett egy másik édi Cukorborsó is állt.
Igazából a másik Sukorborsó volt az, aki gitárnak használta a pöttöm halálistenke által eltékozolt seprűt. Álnok vadnyugati bandita majdnem orrba vágta szegény Zenésztaichou-chant, de aztán mégsem, sőt egész gitár-pályafutása során egyszer sem leplezte le szadista hajlamait, pedig volt neki nem is egy, hisz ő volt a gyáva útonálló, aki megpróbálta kigáncsolni a két enyhén ittas állapotban szenvelgő csinigamit, és egyéb terveit is nagy lendülettel szövögette, ezért is játszotta el a nagy szemeket meresztő, árva cicuskát a Shrekből. Ám bár, nem számíthatott már a cuki pár gyámolítására, főleg, hogy Michi olyan hősies vetődéssel ismerkedett meg a talajjal. Izgatott kuncogással tette túl magát az eseten, és már fúrta is fejét a bokorba, hogy Pimpinkint kiszedve onnan induljon túrázni. Hát, valahogy nem jött neki össze, mintha zörrent volna a bokor, és hoppp, már pattant is fel a lány, hogy az édi kisállat után iramodjon, természetesen Nobu-chant is magával vonszolva. Olyan gyorsan és hirtelen iszkoltak el, magára hagyott seprű percekig forgott a levegőben, mire csalódottságában porba hullt, s még több időbe telt, mire két kis hős gyors távozásának hussanó hangja is végleg elcsendesedett.
A kongó üresség, meg a magára maradt seprű látványa elég nyomasztó volt ahhoz, hogy inkább Édi taichou és Misisonka kalandozásai essenek a képbe, ahogy ők kettecskén pont berontanak az irodába, csak éppen nem a taichouéba. Igazság szerint Ai-san irodája volt a kiszemelt hely, amit Michi olyasféle elképzelgése révén kutatott fel, hogy biztonságba helyezze eddig elfeledett karszalagot, ami ott ékeskedett csuklóján hősiességének ékes bizonyítékaként ékeskedve. Ilyescsoda ékes-fényes gondolatok közepette indított támadása az asztal mellett ért véget, vagy ha nem is véget, de valami pontot biztosan, ha mást nem is, hát akadályt a kemény tereptárgy személyében. Ha már épp az asztalnak rohant, és nem esett semmi baja, kötsög kacsa csakazértis a szívrohamot hozta rá iszonyatos rikoltásával, mire kicsi nő gyerek eszével kis híján kiugrott bugyijából, bár hatalmas riadalmában ténylegesen is felpattant, és egyenes úton zuttyant félig az asztalra, félig meg mellé, ebben is, abban is kapaszkodva, kapálózva, ne essen nagyot, vagy megtarthassa magát. Jaj, de nem sikerült sikerre vinnie sikertelen tervét, és ahelyett, hogy csak magát vetette volna le a padlóra, szegény Nobu-channak is vetődnie kellett. Jóllehet, eme sok vetésből jogosan következtethetne a valaki, hogy bizony sajnálatos módon eltévedtek, és tulajdonképpen egy veteményesben óhajtottak munkálkodni, vagy csupán egy melegágyat hittek Ai-san irodájának, de nem úgy volt az, hanem amúgy, vagyis hogy jó helyen voltak, nem túl jó időben, és nem a legjobb cselekvést végezték, de attól még mindig jobb volt, mintha rabszolgamunkára ítéltettek volna Szőke-báró-sama ültetvényében. Na hát igen vicces Micchan hogyan is jutott a fantasztik informhoz, és bizonyosan másik máskor, ha majd már nem látja Nobu-chan feje körül keringő gandzsa levélkéket táncot járni, amik állítása szerint holt biztos, hogy nem zöldek, hanem olyan színesek, meg tarkák, meg mindenféle mintásak, mert csak annak kell lenniük, ha egyszer teljesen viccesek, nyolcadikosztagoslánynak meg nem volt viccesebb a bohócoknál, és most hirtelen szívesen öltözött volna bohócnak, vagy legalább csak nézte volna, hogy ad elő egy ilyen néni vagy bácsi, meg az a kisautó is valami hűű meg haaa volt.
Annyira elkapta a csodás kisautó képzete, már száguldott is körbe a szobán vígan dudálva, hogy leparkoljon Ai-san asztalánál, és kötsög kacsa porondmestert az asztal szélére helyezze az ajtóval szemben. Neki kell vigyázni a cirkusz rendjére, nehogy megzavarják az előkészületeket, mert a végén még annyira megkavarodnak a művészek, hogy kudarc lesz előadásukból, és bohócoknak lefelé görbülő piros mázos szája lesz, és nagy fehér könnyes arca. T-T Az pedig nagyon nem vicces, és Michi lelke bizonyosan ágyúba ugrana, hogy kilőjék a távoli űrbe, ha nem képes megfelelő securityt kiállítani. Szerencséjére, feladatát rendre véghezvitte, és lábbal hajtós izomgépével egyenesen Nobu-chanhoz tepert hangosan nínózva, sürgősségi jelzéseket leadva, és már azt tervezte, valahogyan értesítenie kellene Ai-san, mert bohóc énje nem biztos, hogy meg tudná gyógyítani legkedvesebb kedvesét. Amint leborult mellé, életmentő ölelgetést nyújtson aranyos Nobuci számára, csuklója megmagyarázhatatlan módon akadt a ruhájába, így kenődve fel a meggyötört, és újra meg újra leamortizált kapitányra. Enyhén kicsavart helyzetében is addig erősködött, míg ki nem leste, mi okozta a felfordulást, és lám a karperec is sunyi dög volt, és Michi mindennél hamarabb meg akart tőle szabadulni, nehogy elrontsa, ha már megmentette, meg persze még a végén a bohócok fogják lenyúlni, amiért rengeteg benzint használt el, és majdnem teljesen üresen hagyta a tuti kisautót. De annyira akart egy olyat, komolyan be is fog szerezni, csak először még nem tudja, mit is akar.
Nobu-chant szeretgetni, azt biztos, de volt még valami, és be is ugrott neki kevés agyalás után, csak addigra már eltelt egy kis idő, szóval ő maga sem nagyon tudogatta, merre hány óra, csak úgy sejtegette, fejtegette meg arcát rejtegette, hogy aztán megint Édi taichout nyúzva érdeklődje Ai-sant, segítséget, Ai-sant, meg ijedten vágta magát egyenesbe, és kanalazta össze az agyonszéjjelszottyongatott fiút. Szegényke már annyira le volt strapálva, muszáj volt egy gyógyító puszit adnia neki, mire Nobu arcán bárgyú vigyor terjedt szét, és hatalmas, csillogó szemekkel nézte, mint próbálja meg leügyködni magáról Michi a hadnagyi karszalagot, csak nem akarta érteni, miért csinálja, és hát muszáj volt valahogyan meg
- Aiaiaijaaaaaj chan-csinak má ~hikk~ Hoppá'cska nejem kell! Ő ment a mentbe menetnek, mostan és hol tartok mán? ~hikk~ Szal, a tijed, Michimi'chaaaaaa~n!
Annyira édes volt, Michinek nem volt szíve emlékezni, bármennyire is nem értette a mente mentbe menekült részt, vagy mi is volt, de nem is volt fontos, vagy már mindegy volt, bármi is volt, mert sok volt a volt, és nem a feszültség, vagyis hát hogy az is volt köztük, de csak olyan egészséges, szóval minden rendben volt a kapcsolatukban, vagyis Michi nagyon remélte, hogy úgy van, ahogy így van, és elképzelte, de azért hirtelen idegeskedni kezdett, és már a cirkusz sem érdekelte, meg Ai-san se, mert csak úgy szerette Nobu-chant, hogy meg sem tudta mondani, mennyire, de nagy szeretetében inkább elvitte az irodából, nehogy még valahol megüsse magát, hátha másutt nem bántja annyira. Persze ez egy beteljesíthetetlen remény volt, de egy örök optimista pesszimistát vagy pesszimista optimistát nem tudott meghatni, hogy lehetetlen küldetés, mert a lehetetlen is lehetséges, és lehetőség van lehetőt csinálni a lehetetlenből, és lehet, hogy ő is lehel, vagy volt, de már nincs, és már ment is tovább hetedikosztagtaichouval, hogy saját szobájába cibálja, mert muszáj volt neki.
Igen ám, de ahogy valami nagyon hosszú utazás után, aminek időtartamát ők igazából nem érzékelték, csak mégis hosszú volt, és nem csoda, mikor alapállapotban sem tudták, merre járnak, de úgy tűnt, ittas állapotban jobban tájékozódnak, vagy csak szerencsésebbek, mint egyébként, szóval végülis odaértek, ahova, és hát Michi úgy rángatta be az ajtón Nobu-chant, mintha gaz csábítót játszana, aki mindenáron el akarná venni szegény főhősnő legszebb erényeit. Na neeem, ilyesmi meg sem fordult a fejében, csupán kósza gondolat támadta meg, hogy szexi mellkasnak lapulva borítsa ágyra a legédesebb édességet, de nem ért rá ilyesmin agyal, szörnyű vágy fogta el, hogy fára másszon, hátha finomságos gyümölcsöket tudna levadászni magának, és jól megtömni velük pociját. Zenésztaichou-channak majdhogynem ideje nem maradt levegőt venni, máris mennie kellett a széket vonszoló lány után. De miért vitt széket, nem tudta, csak meglátott egy mikrofonnak hitt hajkefét, és vitte magával, mint harcban szerzett kincset.
Michi meg hát muszájból volt, egy fa elé állította kedves székét, fellépett a billegő izékére, és csak lesett a fára, mert úgy akarta, találjon gyümölcskét, hogy megtömhesse buci fejét, aztán csak nem volt sehol se Édi taichoun kívül más sukorság az ágakon, de hogy ő hogy került fel, hát nagy kaland volt bizony. Fiúka billegő libikóka széken, mert a vackos kis vacak bizony gyerekjátékszernek álcázta magát, hátha nem tapossák agyonba, szóval ott mászott hegymászó mászókásan, és fára gubbasztva tarzanozott, meg kölcsönvett hajkefét fogdosva énekelt, hogy Michi szívszerelmének énekére, majd lezúgott a porba, de persze ennek semmi köze sem volt ahhoz, hogy hepehupás talaj próbált kifogni rajta. Ekkor akadt két hatalmas gömbike szeme üres fészken, ami ott árválkodott, olxyan elhagyatottan, hogy szinte már kedve támadt kismadárnak lenni, aztán meg eszébe jutott, hogy ő bizony megtölti ezt a fészket. Nem is akármivel, hát nem véletlen kocogtak úgy össze zsebében a nemkockaforma kavicskák, nem másért, csak azért, hogy otthonra leljenek a kicsi fészekben, amit persze Micchan hatalmas szívvel teljesített, és óvatos mozdulatokkal potyogtatta le nemkockákat legújabb lakhelyükre.
Egészen olyanok voltak ott a színes kavicsok, mint az általa, vagy inkább Nyuci-chan által rakott cuki tojások, s szárnyalata máris képzre kapott, ahogy Nao-chan egészen picikére összement, és édi madárkajelmezében csapkodott szárnyaival hatalmas erőfeszítésekkel, hogy valahogy feljusson kicsi fészkébe kavics fiókjaihoz. Amint végre rájuk csüccsenhetett, boldogan füttyentett egy olyan madárkás tavaszi dallamot, és fényéves sebességgel telt az idő, hogy Michi azt is láthassa, miféle kistesói születnek a különös tojásokból. Hangosan felsóhajtott, mikor gondolati mozijában egyszer csak pattogni kezdtek kavicskák, s nini, itt is előbújt egy...? Megzavarta remek víziójában, hogy elvadult faág próbálta megtámadni, és szeme életét elvenni, de azt bizony nem hagyhatta, 'Angárd!' felkiáltással törte derékba akadékoskodó kóró életét, hisz nem törhet csak úgy szeme világára, mikor jövőbeli képeket nézeget, és moooh T-T, még kistestvéreit sem láthatta. Már mindegy volt, rettenetesen elfáradt a nagy kalamajkákban, és mint kajla macska nyújtózott, hogy boldogan integetve kavics-testvéreinek, akik immár örök emlék maradnak, és soha nem felejti őket, sőt, sűrűn látogat majd, és hozza Nyu-chant is, hátha kikölti nem látott cukiságokat. Édi taichou idő közben elvesztette mikrofonját valami hatalmas mozdulat közepette, mikor millió reflektor virított arcába, és őrjöngő tömeg várta, hogy bádiszörföljön, vagy legalább vesse be magát rajongóinak, vihessék mindenfelé Michi egyedüli plüssszerelmét. Édes drága végül engedelmeskedett, és ellenőrizte, nincs-e kismadárból, levetődött hát a fáról, és kéát karjával csápolva próbált az Óperencián túlra repülni, de shinigamilány megkönnyebbülésére nem ment neki, habár Michi egész akciójáról lemaradt, és ez igen nagy szerencse volt, másképp már réges-régen szívszerelmével fetrengene a földön, és azon halódna, nem esett-e baja Sukorborsónak, hogy aztán megint rángassa jobbra-balra. Váratlan rugaszkodott neki a levegőnek, és Nobu-chan hátára vetődött, nyakába csimpaszkodva motyogott valami olyasmit, hogy mennyire aludttej, és lehunyt szemekkel ölelgette Zenésztaichou-chant.
Szegény fiú az egész estés nyúzás után bizonyosan rettenetesen fáradt lehetett, vagy hogyan is volt, és az sem tett jót neki, Michi agyonyúzogatta, meg balesetezett vele, mégis Hősként tűrt, olyan csendesen, hogy az ember elhitte, meg sem kottyan neki. Bizony most is nagyon igyekezett, hogy Micchan olyan hirtelen szédült nyakába, és saját forgó világával harcolva hűségesen szállította csöpp lánykát, egészen szobájába, ahol egyéb dolga nem is volt, csupán betenni puha ágyikójába. Sajnos, kedves taichou megtanulhatta volna már, hogy az élet koránt sem olyan egyszerű, mint ahogy a Szupermenben mutogatják, és hiába van sztreccsrucija, meg piros köpenye az illetőnek, vagy hiába tudnak neki hatalmas lámpával denevért felrajzolni az égre... Ja, hoppá, ez egy másik mese, nem érdekes, a lényeg, pókfonalasan szövevényes, és banánhéjon csúsztatós, pont olyan, mint egy angolna, csak az még ráz is, már ha elektromos, és akkor még tévét is lehetne vele simán működtetni, hogy Nobu és Michi örökké csak Shreket nézhessen, mert kissé megzuhant lány már igenis rendesen ismerte a mese címét, már ha mesének lehet nevezni, mert hát horror-eseményekkel van teliszőve, és hazudik, aki mást mond. Édi taichou elég messze jutott, míg húzódott az idő ĺényegretörő monológgal, s egészen eljutott a lány szobájának ajtajáig, vagyis hát úgy hitte, hogy éppen pont oda sikerült jutni, ha nem is volt benne biztos, akkor is, de mit is? Próba cseresznye, fulladozva Michi karjaitól a nyakán nagy peckes léptekkel akarta átszelni a szobát, hogy végre ágyba tehesse Pindur Pandúrt, mielőtt még eszméletét veszíteni. Porzott a patája, hopp!, emelte lábát, hogy aztán művi vetődéssel lepje meg a cseppet sem rózsás hangulatú Berry nyuszikát.
Mármint, nyuszka azért volt zabos, mert hát épp felverték, az előző alkalommal éppen csak azt hitte, látomás az a látom ám, de aztán most már biztosra vette, hogy mi a szösz van. Vagy mi is van, mert Nobu-chan például nem tudta, csak azt, hogy valahogy az ágyhoz kommandózott, és épp Michit próbálta lefektetni, deee neheeem, nem megfektetni, ő nem a ballonkabátos chibi Nobu, és mégis majdnem. T-T De muszáj volt levetnie felső ruházatát, mert szerelmetes kislánynak eszében sem volt elengedni, és bizony nagyon nyöszörgött, hogy a taichou el akarja hagyni, vagy miket is visongatott, mert hát eléggé nem artikulált, hogy ne nagyon legyen érthető, meg egyébként sem volt jó egyikük hallása sem, de akarta, hogy vele maradjon Nobu-chan, meg úgy aludt volna vele, mert a kedvenc cuki Nyuszikája volt, és nem lehetett nélküle. Végül mégis nélküle aludt, és ahogy Nobu-chan levette felsőjét, Michi magához ragadva pedig rögvest beölelgette, pereckarja meg nagy csattanással hullott le földre, de addigra már Édi taichou is kikapcsolt, és azon volt, hogy még csak adjon jóéjtpusszancst kedveske kedvesének, meg valami kihullott papírlapot pöccintsen arrébb, amiről nem tudta, honnan szökött, csak volt ott, és nem volt, mert eltette láb alól. Szóval végül Nobu-chan is elbillegett, ki tudja, szegényke mikor ért vissza, miféle balesetek érték, mint megvadult kacsák kergették hazáig, honnan szerezhetett magának ruhát az elvesztett helyett, miért gabalyodott bele egy szárítókötélbe, vagy miért ért vissza pont az irodájába, de ahogy volt, behalt álomvilágába, és hangosan hortyogva gyűlt feje alá egyre több nyála, miközben Micchan színes álmok martalékává vált, sok-sok Nobu-channal, szerelemmel, meg meseelemmel, ami csak pamacsfarkincájú kisnyuszikán túl szól.
Vissza az elejére Go down
Soifon
Admin
Admin
Soifon

nő
Aquarius Goat
Hozzászólások száma : 488
Age : 44
Tartózkodási hely : Yoruichi-sama karjaiban *.*
Registration date : 2010. Dec. 23.
Hírnév : 24

Ayumu Michiyo pályázatai _
TémanyitásTárgy: Re: Ayumu Michiyo pályázatai   Ayumu Michiyo pályázatai EmptyKedd Szept. 27, 2011 11:51 am

O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O

_____ELFOGADOM. Gratulálok, hadnagy!

O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O O.O

Spoiler:
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom




Ayumu Michiyo pályázatai _
TémanyitásTárgy: Re: Ayumu Michiyo pályázatai   Ayumu Michiyo pályázatai Empty

Vissza az elejére Go down
 

Ayumu Michiyo pályázatai

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-=Bleach Szerepjáték=- :: Szabályzat és egyéb dolgok ::   :: Fórum élet :: Pályázatok-