Átépítés után a kapitányi iroda teljesen megváltozott eddigi kinézetétől. Belépve az ajtón elénktárul egy hatalmas ablak, ami teljesen beborítja a szemközti falat, ha leszámítjuk a vékony szegélyt mindkét oldalon. A következő dolog, amit észreveszünk az ablak előtti nagy, vörös bőrfotel, amibe a kapitány boldogan ül bele, mivel nagyon kényelmes. A fotel előtt van az elmaradhatatlan íróasztal, amiben viszont nincs semmi különös, csak egy egyszerű íróasztal. Az asztal előtt pedig található az iroda másik különlegessége, amivel eltér a többitől. Egy külön kialakított hely az újoncok fogadására vagy akár egy beszélgetésre. Ez a rész egy kétszemélye kanapéból, két fotelből és egy dohányzóasztalből áll. Kétoldalt polcok és szekrények vannak, amiben a hivatalos papírok találhatóak, köztük az osztag tisztjeinek adatai. Az íróasztaltól balra található egy rész, ami tea készítésre alkalmas, emellett pedig egy kisebb hűtő, amiben a romlandó süteményeit tartja a kapitány.

Egy normális napnak indult a mai is, mint a többi. Fölkeltem, elvégeztem a reggeli rutin feladataimat és bementem a konyhába reggelit készíteni. Egy ideje megfigyeltem, hogy Shiratori-sama mostanában nem reggelizik otthon, mivel azt állítja még nem éhes olyankor és csak a reggeli edzés után harap valamit. Ezért elhatároztam, hogy ma viszek neki valamit, amit saját kezűleg csinálok csak neki. Bár főzőtudásom még közel sincs Shiratori-samáéhoz vagy Kohaku-donoéhoz, attól még egyszerű dolgokra én is képes vagyok. Ezért választottam a tamagoyakit, ahhoz úgy sem kell sok hozzávaló és nem is olyan nehéz. Felvertem a tojást és belekevertem a hozzávalókat, majd belekezdhettem a sütésbe. Minden réteget csak egy kicsit hagytam a tűzön, majd tekertem is föl, végül meg is lettek a tökéletes tojás tekercseim. Többet is csináltam, mert én is akartam belőle enni, de nem most, mert időközben eszembe jutott, hogy a legjobb lenne, ha Shiratori-samával enném meg. Úgy sem reggeliztem még vele soha, valamikor ezt is el kell kezdeni.
A szépen felszeletelt tekercseket egy kis dobozba pakoltam, de egy-két darabot meg kellett ennem, mert igazából én már éhes voltam most is. És hát meg is kellett kóstolnom, nehogy valami rosszat adjak Shiratori-samának. Így is maradt elég tekercs, ami elég lesz kettőnknek az edzés után. Addig viszont nem mutattam meg neki, hogy hoztam valamit, hiszen ezt meglepetésnek szántam, csak az edzés után fogja meglátni.
Az edzésen kivételesen nem Shiratori-sama edzett engem, másoknak segített meg egyedül is akart gyakorolni. Én meg kihasználtam az alkalmat, hogy a hakudámat fejlesszem, hiszen abban Shiratori-sama nem tud segíteni. Ő azt nem szereti használni és nem is annyira jó benne, de ez engem nem érdekel. Shiratori-sama minden másnak nagyon jó csak ebben nem, mindenkinek kell egy gyengepont, neki ez az. Ezért is edzek legfőképpen erre, hogy kiegészítsem őt.
El is jött az edzés vége és visszarángattam Shiratori-samát az irodába, hogy megmutassam neki az elkészített ételt. Az elején vonakodva akarta megkóstolni, de lehet csak azért volt, mert árgus szemekkel néztem a reakcióját. A végén pedig kimondta, hogy finom volt, amit alig tudtam elhinni. De nekem persze ez még nem elég, legközelebb egy még jobb ízű tamagoyakit hozok, amit nem tudom, hogy csinálok meg, mivel nem nagyon értek hozzá, de Kohaku-dono biztos segít benne.
Amint kezdtünk nekiállni a munkának egy pokollepke szállt be az ablakon Shiratori-sama felé. Egy üzenetet hozott, hogy kapitányi gyűlésre kell mennie, amitől ő sem repesett az örömtől. De a kötelesség az kötelesség, ezért végül kibattyogott az irodából. Ezután elpakoltam az aláírt iratokat, majd elmentem úgy virágokat rakni az irodában lévő vázába. Nem telt sok időbe, hiszen nálam volt a kardom, csak ki kellett mennem az udvarra. Ezúttal egy vegyes virágcsokorra tértem vissza és igazgattam meg a vázában, hogy pont rásüssön a nap. A következő teendőmnek a portörlést választottam, mivel volt néhány polc, amit egyáltalán nem használunk, így belepte a por. Egy kopogás zavar meg dúdolgatásom közepette, ezért az ajtó felé vezet az utam.
- Igen? Shiratori-samát keresi? – nyitom ki az ajtót és érdeklődök a szemben álló fiú ittlétének oka felől. Feltételeztem, hogy Shiratori-samát keresi, mégiscsak az ő irodája, de azért megkérdeztem a biztonság kedvéért.
- Shiratori-sama a kapitányi gyűlésre ment egy ideje. Haruki nem tudja mikor ér vissza, de ha akarja, megvárhatja. – nyitom ki teljesen az ajtót, hogy be tudjon jönni az irodába. Az ilyen kapitányi gyűlések nem mindig ugyanannyi ideig tartanak, ezért nem tudom, mikor ér vissza. – Amíg vár kér egy kis teát? – ajánlok fel egy kis italt a vendégnek, Shiratori-sama is ezt szokta csinálni, ezért én is így teszek.

Ma egy kivételes napnak számít, mivel az átlagnál kevesebb aláírandó, átolvasandó papír volt az asztalomon. Vagy Tomoko korahajnalban felkapta a felét és bezárkózott az irodájába, hogy majd ő elintézi vagy ez a szerencse napom és korábban végezhetek. Ezért is mondtam Harukinak, hogy vegyen ki egy szabadnapot, mivel mindig keményen dolgozik nekem és ennyit megérdemel. Bár minden erejével próbálta visszautasítani az ajánlatomat, én felsorakoztattam a nyomós érveimet, például, hogy ha holnap sokkal több lesz, mint általában, akkor egy kiadós pihenés után sokkal hatékonyabban fog haladni a munkával. Tudom, hogy ha itt maradt volna, akkor még előbb végeztem volna az egésszel és még több szabadidőm lett volna, de azért a jóból is megárt a sok.
Így a csendes irodámban egymagam olvasgattam és írogattam alá a papírlapokat egymás után. Hosszú perceken keresztül monotonsággal telt az időm, amíg nem magam elé veszek egy újabb iratot és feltűnik, hogy az alatta lévő papír kisebb, mint a többi. Ebből következtettem, hogy valami üzenetet vagy emlékeztetőt rejt és nem egy jelentést. Amíg a korábban elém rakott iratot olvastam, megpróbáltam elrakni az útból az oda nem illő irományt, hogy majd később elolvasom, nehogy kiessek a monoton munka üteméből, de amilyen szerencsétlen vagyok sikerült az egész kupacot lelöknöm. Ezzel fel is borítottam minden tervemet és kelhettem fel, hogy felszedjem a szétszéledt papírokat.
Nem siettem el a dolgokat, sosem szoktam, szép lassan, egyesével felkapkodtam az iratokat. Amikor az utolsónak hitt lapot vettem a kezembe megpillantottam, hogy még van egy, aminek sikerült berepülnie az asztalom alá. Négykézlábra ereszkedtem és bemásztam az íróasztal alá, hogy elérhessem a rakoncátlan papír fecnit. Amint közelebb értem a menekülni próbálóm objektumhoz, észrevettem, hogy ez az a papír, amit külön akartam rakni. Most már érdekelt, hogy mi van rajta, ha ennyire fel akarja magára hívni a figyelmet.
~ Újonc érkezik. ~ szűrtem le a lényeget a szövegből, ami a papíroson volt található. Most, hogy így átgondolom, amióta kineveztek kapitánynak még nem küldtek ide újoncok. Nakamura-san jött ugyanabban az időben az osztaghoz, mint én és kész, több újoncról nem tudok. Akkor már tényleg ideje volt, hogy ide osszanak be valakit.
Hirtelen felkapom a fejemet az ajtónyitás zajaira, így sikeresen beverem a fejemet az asztalba, hiszen még mindig alatta tartózkodtam. Valamit mintha mondott volna a belépő személy, de a sajgó fejem miatt nem nagyon tudtam odafigyelni. Gyorsan felültem a székemre, továbbra is a fejemet fogva, majd próbáltam megnézni, ki jött be az irodámba. Nem volt ismerős, ezért kikövetkeztettem, hogy valószínűleg az újonc lehet az.
- Ha jól tudom, ebben az időben szokott Tomoko, a hadnagy, razziázni és elkap minden lustálkodó tisztet. Szigorúan betartatja mindenkivel a szabályokat, aki pedig ellenszegül neki, annak talál valami büntetőfeladatot. – világosítom fel az új tisztet az itteni dolgokról, hiszen ha ide osztották be, akkor meg kell tanulnia az itteni rendszert. Közben levettem a szemüvegemet, mivel csak olvasáshoz kell, újonc fogadáshoz már nem. Felkeltem a székemből és közelebb is mentem, amikor is végre bemutatkozott, ezért én is hasonlóan teszek.
- Én pedig Nara Shiratori, a 9. osztag kapitánya és mától alattam fogsz szolgálni. Örvendek a szerencsének. Fogalj helyet. – mutatok az egyik fotelre, ahová le tud ülni és megejthetjük a további ismerkedést. – Esetleg kérsz teát? – kínálom meg egyből egy kis innivalóval, amit magamnak mindenképpen készítek, hiszen már kiszáradtam a sok munkában. Van hozzá teasüteményem is, amit természetesen én készítettem korábban és légmentesen lezárható dobozba pakoltam. Nagyon praktikusak ezek a dobozkák, amikor van időm, csinálok egy pár adag sütit és ezek jól sokáig frissen tartják.
- Addig mesélhetsz valamit magadról. Mért lettél shinigami, mik a céljaid, mit csinálsz a szabadidődben, meg amit még el akarsz mondani. – tettem fel az újoncoknál használt kérdésemet, miközben a vízforralóval, meg a teafűvel bajlódok. Ez nem tartott olyan sokáig, gyorsan végeztem és leültem az újonccal szemben. Leraktam a teát, ami még tűz forró volt és még amúgy is áznia kellett a teafűnek, mellé pedig egy tál süteményt tettem. Most már semmi akadálya nem volt, hogy a fiatal úr mondandójára irányítsam teljese figyelmemet.

Arckifejezéséből arra tudtam következtetni, hogy az osztag legújabb tisztje nem lelkesedik Tomoko akciójáért. Ez érthető is, hiszen amikor a 10 osztagban szolgáltam, én is szerettem meglógni a munka elől. Helyette nyugodtan egy fa tövében szunyókáltam és eltöltöttem az időmet. Hát igen, a régi szép idők. El sem tudnám képzelni, mi történt volna, ha véletlenül a 9. osztagba osztottak volna be. Egyfolytában büntetőfeladatokra jártam volna valószínűleg, amibe belegondolni is rossz. Szerencsémre Vera nem olyan szigorú a szabályokkal, agy nem kellett kínszenvedéseket átélnem. Bár az is igaz lehet, hogy jót tett volna, ha valaki megfegyelmez, és korán benő a fejem lágya. Már akkor is elég tehetséges voltam és akár 3. tiszt is lehettem volna, ha egy kicsit megerőltetem magam. De szerencsére Vera meglátta bennem az adottságot, hogy többre is képes vagyok, ha ő nem teszi, akkor még mindig a 10. osztag akárhányadik tisztje lennék. Sokat köszönhetek neki.
- Amíg betartod a szabályokat, addig nem lehet bajod vele. Bár, ki tudja megjegyezni azt a sok mindent? – a hadnagyra aggasztott megnevezésen csak egy apró kacajt ejtek el, majd folytatom tovább. – Nem tudom pontosan, mit takar ez a büntetés, de valószínűleg olyan feladatok, amiket senki sem csinál meg szívesen. Például latrinatakarítás vagy zöldség pucolás az 5. osztag konyháján. Meg vannak a kapcsolatai, a Nőegylet keze mindenhova elér. Igazából csak találgatok, engem nem szokott megbüntetni, én rendesen elvégzem a munkámat. Abban biztos vagyok, hogy nem kell túlórázni. Munkaidő alatt kell végrehajtani a büntetőmunkát vagy aznap, vagy másnap. – próbáltam minél információ dúsan válaszolni, de mivel nem tudok konkrétumokat, csak az elképzelésemet tudom megosztani Masachika-sannal. Nekem ott van Haruki, így mindig kész vagyok időben a papírmunkámmal. Ha nem lenne, akkor elmaradnák a munkámmal és az én fülemet is rágná Tomoko. Akkor minden a feje tetejére borulna, és nem tudom, mit csinálnék.
- Rummal sajnos nem tudok szolgálni, nem tartok az irodámban. – reagálok a tiszt alkoholkérelmére és nem foglalkozok vele, hogy kicsinek érzi mellettem magát. Legalábbis a szavaiból azt vettem ki, hogy felfigyelt a magasságomra, amire eddig még nem tett senki megjegyzést. Nem mintha zavarna, ehhez is hozzá kell szoknom, hiszen tehetek a magasságom ellen. Az alkohollal pedig nem volt szerencséje, mivel én nem szoktam inni, nem is tartok magamnál. Nem beszélve arról, hogy munkaidő alatt nem kéne inni. De mivel még újonc, ezért ezt elnézem neki.
- Igen, magadról. Ilyenkor, amikor bekerülsz egy osztagba, legalább az alap dolgokat meg szeretném tudni a tisztjeimről. – fordulok a fiú felé teakészítés közben. Ha már az én osztagomba került, legalább egy kicsit meg szeretném ismerni. Azt viszont megeshet, hogy a nevén kívül mindent elfelejtek, de attól még megpróbálhatom, hátha megmarad valami.
- Hát… nem nagyon élek éjszakai életet. Én már családapa vagyok, nem engedhetem meg magamnak. – válaszolok kicsit megilletődve a kérdéstől. Ennyire fiatalnak nézek ki, aki minden este bulizik. Hát, én sem hinném. És remélem, hogy Hajime sem szeretne ilyen lenni. Csak halálra aggódnám magunkat Tasuval, nem lenne senkinek sem jó. Szerencsére Hajime nem ilyen, és ha rajtam múlik, akkor nem is lesz.
- Egy tisztnek követnie kell a kiadott parancsot, munkaidő alatt el kell végeznie a rászabott feladatot. Ez általában őrjáratot jelent vagy valamilyen küldetésen való részvételt. Vagy ha éppen semmi sincs, akkor edzhetsz vagy valami egyéb feladatot keresni magadnak. Ekkor szokott a képbe jönni Tomoko és „segít” neked, ha nem találsz magadnak. – mondtam le a tisztek feladatait. Igazából nem olyan kötött egy tiszt munkaköre, de Tomoko nem hagyja, hogy valaki unatkozzon. De gondolom, gyorsan hozzá lehet szokni a rendszerhez, majd Masachika-san is hozzá fog.
- A kapitány szava mindent felülír, azt kell elsődlegesen végrehajtani. Az osztagban van rendszeres edzés mindennap, de elég négyszer egy héten megjelenni rajtuk. Az időpontok ki vannak tűzve a faliújságra, ami nem messze van innen. Ott minden fontos dolgot megtudhatsz. – kezdtem magyarázni az elengedhetetlen szabályokat, mondjuk az elsőt nem is kellett volna mondanom, hiszen mindenhol így van. – Mit szeretnél tudni rólam? Szívesen elmondok bármit, ha nem találom túl személyesnek. – ejtek el egy enyhe mosolyt a mondandóm végén. Nem akarom untatni az unalmas dolgaimmal, így inkább rákérdeztem, mire kíváncsi. Az utolsó kérdése előtt viszont egy kicsit elgondolkoztam és értetlenül néztem. – Az alvásra? – ismétlem meg a kérdés végét, mivel nem tudtam, mire akar ezzel kilyukadni. Ez valami kód lehet, vagy valami rejtett jelentést tartalmaz a mondat? – Ezt meg, hogy kell értenem? – adok hangot teljes egészében tudatlanságomnak.
- És a harccal, hogy állsz? Mármint, miben vagy jó? Várj, valahol itt van az akadémia eredményeidről szóló jelentés is, ha jól tudom. – folytattam tovább a beszélgetést, majd felálltam, hogy átkutassam az asztalomon lévő iratokat a megfelelő papírosért. – Közben azért elmondhatod, nem kell megvárnod, amíg megtalálom. – szólalok meg kutakodás közben, mivel ha saját maga mondja el, akkor sokkal tisztább képet kapok a képességeiről. Nem is tartott sokáig, amíg rátaláltam a papírra és már ülhettem is vissza korábbi helyemre. Figyeltem, amit Masachika-san mondott, de azért az akadémiai eredményeit is megkukkantottam.

Az osztag legújabb tisztje egy kicsit a vagányabb fajtából való, ami egy kicsit nehézzé teszi számomra a beszélgetést, mivel én sosem voltam ilyen. Attól félek, hogy az unalmas dolgaimmal fogom elüldözni magamtól. Lehet, hogy már most utál, mivel nem vagyok az a király kapitány, akire számított. Nem tudok neki izgalmas dolgokkal szolgálni, mivel én ilyen egyszerű shinigami vagyok. Nincsenek extrém hobbijaim, amivel villoghatok mások előtt, egy kapitánynak már nincs annyi ideje lazsálni, mint annak idején. Egy csatát már megnyertünk az arrancarok ellen, de a háborúnak még közel sincs vége. Még nem írhatjuk le ellenfeleinket, annak ellenére, hogy nagyban megcsonkítottuk az erejüket. Továbbra is keményen kell edzenem, hogy beérjem a többi kapitányt.
- Igen, mondhatjuk, hogy Tomoko egy kicsit munkamániás. – helyeselek Masachika-sannak, hogy a hadnagyról elmondottak szerintem úgy vannak, ahogy elmondta. Munkán kívül nem tudom, mit csinál, így arról nem tudok mit mondani.
- Hát, ha úgy vesszük, akkor közösen irányítjuk az osztagot, de enyém a végső döntés, mivel én vagyok a kapitány. – vázolom a harci helyzetet az osztag legújabb tisztjének. Megosztjuk a munkát kettőnk között, ő elvégző a papírmunka legnagyobb részét, én pedig foglalkozok a tisztek munkabeosztásával meg az edzések levezetésével. Teljesen jól kisegítjük egymást, nem tervezem egyeduralom kialakítását. Nekem megfelel a mostani felállás.
- Tetszik ez a lelkesedés, akkor majd beosztalak valahova. – jó ilyen igyekezetet látni a tisztekben, pedig első látásra nem tűnt annyira szorgalmasnak. Ezek szerint tévedtem. Tényleg igaz a mondás, hogy ne ítélj első látásra.
- Ketten vannak és ikrek, de nem hasonlítanak egymásra. Hajime tizenévesnek néz ki, Shizune pedig jóval idősebbnek néz ki nála. Megtanítottam nekik az alapokat és ők is shinigamik lettek. Mostanában már nem nagyon tanítom őket, Hajime néha idetéved, amikor edzek és csatlakozik. – mesélek a gyerekeimről néhány szót és szándékosan nem említettem, hogy Shizune átköltözött az Emberek Világába és nem jöhet haza. Bár már úgy tűnik, rendeződik a helyzet, attól még nem dicsekedek el vele. Persze, ha rákérdez, lehet, hogy átgondolom és megosztom vele.
- Ameddig Tomoko nem kap el, addig felőlem aludhatsz. – én is sokat aludtam munkaidőben, szóval tudom, hogy milyen jó érzés is az. Bár egy kicsit furcsa, hogy az előbb jelentkezett feladatra, most meg az alvásra kér engedélyt. Ki érti a mai fiatalokat?
- Igen, az osztag feladata Seiretei Communications szerkesztése. Nem kell részt venned a készítésében, ha nem akarsz. – az osztag feladata a jelentések fogadása a többi osztagból, amiből összeállítjuk a havi számot. Szerencsére nem én vagyok a főszerkesztő pedig nekem kellene, hiszen a kapitány szokta ezt a pozíciót birtokolni, örülök is, hogy Tomoko magára vállalta ezt a feladatot.
- Rendben, akkor nem nézek bele. – egyezek bele a kétségbeesett tiszt kérésébe és a majdnem kinyitott dossziét szépen lerakom magam mellé a kanapéra. Ha így teszek, akkor elnyerhetem a bizalmát, ha én is megbízok benne és abban, amit mondani fog.
- Az osztag nem specializálódott semmire, szóval vegyesen vagyunk. – az edzések tapasztalata beszél belőlem, hiszen én tartom őket, így nagyjából tisztában vagyok vele, ki miben jó. Bár főleg csak kidou és zanjutsu edzéseket tartok, hiszen azokban vagyok a jó. A többit magukban kell edzeniük vagy külön megkérni, hogy segítsek nekik. Hakudára pedig ott van nekem Haruki, abban ő az egyik legjobb.
- Majd elfelejtettem. Ezt ki kell töltened és akkor hivatalosan is az osztag tagja leszel. Csak néhány tollvonás lesz. – kelek fel eddigi helyemről, hogy az egyik iratkupac tetejéről felkapjak egy iratot és lerakjam Masachika-san elé. Ezzel lesz igazolva, hogy rendesen lejelentkezett nálam és felvette a szolgálatot. – Szerintem kiosztok neked egy tiszti rangot is és megnézem el tudod-e látni, rendben? – magamhoz veszem a tisztek adatlapját tartalmazó dossziét és elkezdtem nézegetni. Egy kicsit agyaltam, hogy melyik rangot kapja, de éppen kapóra jött, mert az egyik tisztet le akartam fokozni, mivel nem végzi el rendesen a feladatait. – A 6. tiszti rang megfelel? – prezentálom a végeredményt Masachika-sannak. Nem tudom tervezte-e, hogy szerez egy rangot, de akár vissza is utasíthatja az ajánlatomat, nem kell elfogadnia, ha nem akarja.

Masachika-san beszédstílusához még mindig nem szoktam hozzá és néha nem is nagyon tudom, mit akar mondani. Bár egy gyors gondolkodás után valamit sikerül kihámoznom, amire választ adok, de akkor is egy kicsit nehezemre esik a dolog. Szóval ilyen stílusban beszélnek a mai fiatalok. Ebből is látszik, hogy már nem vagyok fiatal és lehet, hogy ezért szólít Hajime Vén Varjúnak. Ha jóban akarok vele lenni, akkor meg kell tanulnom legalább megértenem ezt a módot a kommunikációhoz.
- Igen, büszke vagyok rájuk. A 8. osztag hadnagya, Hayakawa Tasumi az anyjuk és a barátnőm. – egy mosolyt öltök az arcomra, mert igenis boldog vagyok, hogy ők a családom. – Egy kicsit hosszú lenne elmesélni, röviden annyi, hogy történt valami Shizunével az Emberek Világában és fizikailag idősebb lett. – remélem ennyi elég lesz magyarázat gyanánt, nem szívesen beszélem ki a lányom titkait, ha további információkra kíváncsi, akkor az érintetthez küldöm, és majd ő elmondja, ha el akarja.
- Nem kell meglátogatnod a hadnagyot, ha erre akartál kilyukadni. Én foglalkozok az újoncokkal, de ha nagyon akarsz, benézhetsz hozzá. – a végén egy kicsit tréfáltam, az eddig elhangzottakból ki tudtam venni, hogy jó messzire el fogja kerülni a hadnagyi irodát, ha megteheti. – Nem, nem kell kétszer megírni egy jelentést, elég, ha az egyikünknek odaadod, mi majd elosztjuk magunk között a munkát. Bár Tomoko végzi el a nagyobb részét, én főleg azokat, amikre kell egy kapitányi aláírás. – árulok egy kis titkot, hogy nálunk a hadnagy lát el többet a papírmunkából. Nem tudom a többi osztagban, hogy van, a 6. osztagban a kapitány végezte a nagyobb részét. Lehet, hogy nekem csak szerencsém van, hogy olyanokat fogok ki partnernek, aki magára vállalja a munka nagyobb részét. Nem viszont szívem elvenni Tomokotól a szeretett munkáját, amit imád csinálni, mert akkor én lennék a gonosz és azt nem akarom. Így van jól minden, ahogy most van.
Miután megadta magát Masachika-san és elfogadta az iratot, amit mindenképpen ki kell töltenie, átnyújtottam neki egy megkönnyebbült arckifejezéssel. Ha nem így tett volna, akkor viszont rá kellett volna parancsolnom, amit nem szerettem volna, hiszen akkor biztos rossz benyomást teszek rá. Nem tudom, mért irtózik ennyire a papírmunkától, nem neki kell több százat átolvasnia nap, mint nap. Bár az is igaz, hogy a tiszteknek minden apróságról jelentést kell írni, hogy tudjuk mi történt egy járőrözés vagy egy küldetés alatt. A küldetésnél viszont általában nem vagyunk egyedül, így könnyű rásózni a felelősséget másra. Kivétel persze az én esetem, amikor nagy rá az esély, hogy nekem kell megírni, ha nincs egy másik kapitány a csapatban.
- Én a kidouban és a zanjutsuban vagyok a legjobb és persze a zanpakutou használatban, ami elengedhetetlen egy kapitánynak. – osztom meg új tisztemmel erősségeimet és ezzel azt is elárultam, hogy a maradék két képzettségben nem remekelek annyira. – Szerencséd van, éppen nem régiben tűztem ki egy zanpakutou edzés időpontját a faliújságra, de ez nem csak osztagon belüli, a többi osztagból is fognak remélhetőleg érkezni. Ha van kedved, eljöhetsz és segítek a shikaiod használatában. Azt viszont már most el tudom mondani, hogy szerintem félreértetted a zanpakutoudat. Az neki se lenne jó, ha meghalnál, hiszen ő is veled menne. Valószínűleg csak unszolni akar, hogy minél előbb erős legyél és megfelelően tudd használni őt. – osztom meg az ifjonccal elméletemet a hallottak alapján zanpakutoujáról. A zanpakutouk normális körülmények között nem fordulnak tulajdonosuk ellen. Nagyon látszik, hogy még nemrégiben érhete el a shikai szintet és még nem alakított ki megfelelő kapcsolatot a kardjával.
- Ööö… jó. – csak ennyit tudtam kinyögni, miután előrenyújtottam az ökölbe tett kezemet, hogy az előttem ülőéhez koccantsam. Nem vagyok szakértője ennek a haverozásnak vagy minek, de úgy tűnt nagy örült, hogy megbíztam a 6. tiszti pozícióval.
Az ajánlatára, hogy megosztja velem a nyereményét, amit a kilencvenhatos számmal fog nyerni, csak bólintottam és ráhagytam a dolgot. Ha nyer csak az ő érdeme lesz, én nem csináltam semmi és nem is tudom, hogy nekem szabad-e elfogadnom pénzt a tisztjeimtől. Nem olvastam a szabályzatot, így nem tudom, de amúgy sem tervezem, hogy megtartom magamnak a pénzt, ha nekem adná egy részét. Azt nem mondom, hogy ne is nyerjen, mert az csúnya dolog lenne. Ha nekem adná a részemet, akkor jutalomként hozzácsapnám a fizetéséhez és megnyugodna a lelkiismeretem.
- Akkor szerintem végeztünk is. Ha még van valami kérdésed, nyugodtan visszajöhetsz később és szívesen válaszolok, itt általában megtalálhatsz. A beosztásod miatt majd küldök egy pokollepkét vagy egy tisztet, hogy mikor jöhetsz érte. Még egyszer üdv az osztagban és remélem jól fogod érezni magad. – engedem útjára Masachika-sant, biztos másokkal is meg akar ismerkedni az osztagból és nekem is van még hátra néhány papírom, amit át kell néznem. Azért nem kell aggódnom, hogy nem fog tudni beilleszkedni, a látottak alapján egy-kettőre mindenki fogja ismerni az osztagból.

Nyitott füllel, nyitott szemmel kell járnia egy magamfajta, ősi, de nem olyan értelemben ősi, szakmáját lelkesen és nagy elszántsággal gyakoroló alaknak minden, de minden egyes pillanatban. Sosem tudhatom, mikor kapok el egy érdekfeszítő hangfoszlányt, vagy pillantok meg egy különösen megkapó momentumot, ami alapköveként szolgálhatna következő írásomnak. Tömérdek téma rejtőzik Seireitei hatalmas falai között, és sajnálatos módon előlem is az utóbbi időben. Talán a nanabantaiban tapasztalt heveny sokkhoz vezető tapasztalat irtotta ki belőlem az ihletet és a figyelem, valamint az összpontosítás drámai csökkenéséért is az érzékeimet elvakító, eltompító csillámnyuszik lehetnek a felelősök. Valódi felfrissülést eredményezett állapotomban a környezetemet romboló jelenség teljes megszűnése, és soha nem látott frissességgel és lendülettel vetetettem bele magamat a következő elgondolkodtató, netán piszkos ügyletet leleplező téma felkutatásába. Összeesküvés elméleteket végtelen fantáziám bármikor gyárt tucatszámra, a valódi kihívás ott kezdődik, mikor a szétterített darabkákat, melyek alátámasztják a teóriámat, keresni kezdem, hogy összegyűjtsem és összerakjam a képet. Ezek után gusztusos, tálalható formába önteni a sokszor száraz információkat, adalékokat már gyerekjáték. Már rá is leltem a testhezálló topikra, az évtized sztorija pedig a 3. osztagban leledzik! Senbankai? Ugyan, sokkal mélyebb okok vezettek ahhoz, hogy a Gotei 13 megszabadult Kagami Aitól. Alig várom, hogy a sanbantait meglátogathassam és fényt derítsek erre a hirtelen és rejtélyes "előléptetésre". Ebben nem csak annak van szerepe, hogy szagot fogtam annyi aszályos esztendő után, ámde ezt az adalékot most még hagyom a homályba veszni.
Most, most ugyanis a kyuubantai ismerős folyosóin lépdeltem végig, rövidke utam célja viszont nem a zajos szerkesztőség volt, melyet alkalomadtán meg-meglátogattam az újság külsős munkatársaként, hanem a tiszteletre méltó Nara taichou-kun hivatalának központja, azaz kevésbé cifra nevén a kapitányi iroda. Nyugalomtól kisimult arcomon halvány, örömteli mosoly játszott köszönhetően a tudatnak, hogy annyi hiábavaló próbálkozás után végre, végre esélyt kapok a személyemhez és képességeimhez legjobban illő osztagnál, és ha semmit sem baltázok el, akkor felvételt nyerhetek. Kevés esélyt láttam arra, hogy valami balul süljön el, hiszen a kyaputen jámbor férfi hírében állott, csakhogy résen kellett lennem mindennek ellenére is! És ha netalántán mégis kudarcot vallanék, akkor sem azért lesz legalább, mert megdicsértem a felettesem igéző szemeinek szépségét, mint annak idején a 10. osztag hadnagyánál tettem Érkeztemet követően kinyújtóztam kissé és hosszú ujjaimat megropogtattam, mielőtt C alakba görbítettem volna az emberi kéz érzékeny végződéseit, hogy bekopogjak a még ismeretlen iroda ajtaján.
- Hálás, tényleg hálás vagyok, amiért ilyen gyorsan fogadni tudott, taichou-kun. Becses nevem Tsuchiya Junichi, felvételi szándékomat jöttem jelezni a 9. osztag kötelékeibe - mutatkoztam be mélyen meghajolva, mihelyst megkaptam a felhatalmazást a belépésre, és megpillantottam a sötét hajú férfiút. Minden fellelhető információról tájékozódtam, amit Nara Shiratoriról tudhatott a közvélemény, így joggal gondoltam, hogy nem érhet meglepetés a kapitánnyal kapcsolatban, ámde úgy tűnik képzeletem csődöt mondott, tekintve hogy puritán, egyszerű bútorzatú irodát társítottam ehhez az emberhez.
- Khm... Örömmel tölt el, hogy itt lehetek. Tudja, nem először jelentkeztem az osztagba, ám Tousen taichou-kun és Abarai taichou-kun egyaránt úgy vélte, hogy valamilyen oknál fogva nem kívánja a szolgálataimat igénybe venni, így kifejezetten kellemes meglepetésként ért, amikor ön pozitív elbírálásban részesítette a kérelmemet, kapitány - kötelességemnek éreztem, hogy kifejezzem tisztelemet ezen formában a férfiú felé, így nem haboztam ezeket a gondolatokat szavakba önteni, mielőtt hellyel, vagy esetleg bármi mással kínálhatott volna. Arcomról és testtartásomról és a magabiztosság sugárzott, kínosan ügyeltem rá, hogy így legyen, pedig... pedig kissé azért előbújt belőlem az a fránya feszültség, ami az ilyesféle beszélgetésekkel jár.

A tegnapi nap kezdtem el érzékelni, hogy az utóbbi időben mennyi tiszt ment át másik osztagba és hogy milyen kevesen jelentkeztek hozzánk az Akadémiáról. És az csak a kisebbik gond, hogy elment néhány tiszt, a nagyobb az, hogy ezeknek a tiszteknek a legnagyobb része a nyomdában segédkezett. Attól még, hogy Tomokora bíztam az egész újsággal kapcsolatos felelősséget, mert ő ért hozzá a legjobban, engem is érint ez a probléma, hiszen a hónap végére mindenképpen kész kell lennie az újságnak. Ebben a tekintetben ez az én felelősségem is.
Hogy ne fajuljon el a helyzet magamra vállaltam a tisztkeresést és még Harukit is odaadtam neki egy időre, hogy besegítsen, így nekem kell egyedül megcsinálnom a papírmunkámat. Egy kicsit szétszórt voltam, mert nem voltak összerendezve a papírok, amit egy ideje már természetesnek vettem, hiszen az volt Haruki feladata. Ezért is az átlagosnál is tovább tartott az elvégzése, így nem maradt időm a nyomdában való munka népszerűsítésére a tisztek között. Nem akartam, hogy büntetésnek érezzék, hogy az újságon kell dolgozniuk, mert az semmi jóhoz nem vezetne. Akkor valószínűleg nem adnának bele mindent a feladatuk elvégzésébe, hiszen kedvtelenül csinálnák.
Ezért is akartam népszerűsíteni az újságban való munkát, de tegnap már nem volt rá időm, így ez mára maradt. Kitudja, hogy nem találok néhány tisztet, akik titokban a nyomdában szerettek volna dolgozni, eddig viszont nem volt merszük, de most feláldozzák magukat a közösségért. Ha kell akár engedményeket is tehetek a számukra, hogy kevesebbet kell járőrözniük az osztag számára kijelölt körzeteken, de ezt csak a legvégső esetben.
Ennek még viszont várnia kell, mert az irodámban kell maradnom, mivel hogy tegnap érkezett egy tiszt kérelme, hogy át szeretne jönni a 9. osztaghoz. Mintha valami felsőbb erő küldte volna pont a megfelelő időben, így azonnal elfogadtam a kérelmét és ma fog megérkezni az elbeszélgetésre, amin minden új tisztnek át kell esnie. Talán, ha szerencsém lesz, éppen egy leendő nyomdában dolgozóhoz lesz szerencsém. Ki tudja, bármi megtörténhet.
- Szabad. - válaszoltam, amint hallottam a kopogtatást az ajtómon. Éppen még néhány fontosabb irattal foglalatoskodtam, amit jó lenne minél előbb leadni, de ezeket most félre toltam, hogy a vendégemmel foglalkozhassak. A látogató lélekenergiája még ismeretlen volt számomra, így következtethettem, hogy az új tiszt áll az ajtó előtt.
Egy kicsit meglepett, hogy mint belépett egyből hálálkodott meg bemutatkozott és meghajolt. Nagyon lelkesnek és magabiztosnak tűnt és ez tetszett nekem, jó döntést hoztam, hogy elfogadtam a jelentkezését. Bár még csak most találkoztunk, talán már most meggyőzött, hogy értékes tagja lesz a 9. osztagnak.
- Á, igen. Már vártalak. Én pedig Nara Shiratori vagyok az osztag kapitánya. - én is úgyszintén bemutatkozom, majd felállok a székemből és elkezdek átmenni a dohányzó asztalhoz, ahol megejthetjük a beszélgetésünket. - Semmiség volt, mindig elkél egy segítő kéz. - úgy adtam elő a dolgot, mintha tényleg semmiség lenne, pedig ebben a szituációban minden segítség jól jön. Neki nem kell tudnia róla, hogy most éppen a legjobbkor akart átiratkozni ebbe az osztagba. Ez az én problémám, majd én megoldom.
- Foglalj nyugodtan helyet. - mutattam az egyik fotelre, viszont időközben megálltam az asztalom és a kanapé között, mert teát akartam készíteni. - Esetleg megkínálhatlak egy teával? - sétáltam oda a teakészítő pultomhoz, hogy forraljak egy kis vizet és elővegyem a teafüveket. Ezután pedig előhalásztam a rejtett süti készletemet, hiszen a teához teasütemény jár, nem?
- És hogyhogy át akarsz jönni a... - egy kicsit bajban voltam, mert elfelejtettem, melyik osztagból is jött, de előrelátó voltam és ott hevert a papírja az asztalomon és egy pillantás után már tudtam is folytatni. - ...7 osztagból? - fejeztem be sikeresen a mondatot, majd a tányér sütivel letelepedtem a kanapén, hiszen a vízre még várnom kellett egy kicsit.
- Akkor mesélhetnél is valamit magadról, szeretem megismerni az osztagom tagjait. - következett egy hosszú válaszra váró kérés tőlem, amit mindenki meg szokott kapni. Ez a sztenderd kérdésem, amivel el szoktam kezdeni az új tisztekkel a beszélgetést, hiszen ebből a legkönnyebb kiindulni.

Tapasztalat ide vagy oda, a bénító aggodalom minden egyes alkalommal felszínre emelkedik az érzelmek rengetegében, mikor egy-egy fontos, sorsfordító helyzetbe kerül az ember fia. Ez a pillanat is ilyen volt, hiszen nem akármelyik osztag kötelékeibe készültem belépni. Az írói vénával megáldott shinigamik mekkája volt a kyuubantai, szolgálhattam akárhány harcos vagy kevésbé harcos osztagban eddig, ez most más volt. Jártasságom képes lehetett volna rutinból keresztül vinni a kötelező formaságokon, mégis különösen tekintélyes figyelmet fordítottam ezúttal minden megmozdulásomra, még akkor is, ha egyik-másik tiszteletteljes gesztus már csuklóból ment. Hiába voltam még fiatal shinigami a magam 140 évnyi szolgálati idejével, ha valamiben volt tapasztalatom, az bizony az osztagváltás megterhelő procedúrája. Csupán azon aggodalmaskodtam, hogy nehogy véletlenül túlzásba vigyem idegességemben a megfelelőnek gondolt formulák alkalmazását. Lehet, hogy mégis inkább hagynom kéne előtörni természetességemet?
- Köszönöm szépen. Kedves gesztus, élnék a kihagyhatatlan lehetőséggel - válaszoltam tisztán, miközben a kapitány által mutatott irányba vezettem halk lépteimet és megengedtem magamnak, hogy leüljek a kényelmes ülőalkalmatosságra. Nara taichou-kun szerény szabadkozása és szimpatikus kedvessége alátámasztotta mindazt, amit már tudtam erről a férfiúról, így az elegáns iroda láttán szerzett cseppnyi bizonytalanságom talán, talán eltünedezni látszott. Megbízhattam hát alapos munkával összegyűjtött információimban, reményeim szerint nem fogok vakvágányra futni velük szerencsétlen módon.
- Hogy a 7. osztagból? Nos, hogy is mondjam... Nagano taichou-kun és Ayumu fukutaichou-chan roppantul aranyos emberek, és tényleg, tényleg kedvelem őket. Ámde! Mindenkinek megvan a maga bogarassága és az övék azon kellemetlen kategóriába tartozott, ami megviselte az idegeimet sajnálatos módon, hehe ^^" - magyaráztam, miközben kényelmesen elhelyezkedtem, és látványos szokásomnak hódolva előhúztam érzékeny fülem mögül a tollamat, hogy finom ujjaim között pörgethessem azt. Hosszú évtizedek gyakorlásának köszönhettem, hogy odafigyelés nélkül, már-már ösztönösen jöttek a szemet gyönyörködtető mozdulatok. Majdnem biztos voltam benne, hogy ha rendezne Soul Society egy izgalmas tollpörgető versenyt, azon minimum egy felemelő dobogós helyezést el tudnék érni ezzel a szerteágazó tudással!
- Ühmmm... nem szeretném sem untatni a taichou-kunt, sem az idejét rabolni, mivel tudom, mennyi felelősségteljes feladata van egy kapitánynak, pedig bizony-bizony napestig is itt ülhetnénk, ha én most hozzáfognék mesélni magamról. Bár csak majdnem másfél évszázada vagyok shinigami, mégis annyi minden történt már velem, mint másokkal egész milleniumi pályafutásuk alatt. Ha jól értesültem, számos osztagban szolgált mielőtt idekerült, kyaputen. Szabad megkérdeznem miért lett vándorló vándormadár? - mutattam a haoris alakra a tollammal kérdésem feltevése után, majd eresztettem is le, hogy készen álljak jegyzetfüzetem megtöltésére a megkapott válasszal. Csakhogy nevezett papírhalmaz nem volt a kezemben, és hát ekkor jöttem rá, hogy itt nem becses személyem az, aki a kérdéseket teszi fel elsősorban. Egy hangos 'hopp' után zavartan nevetgélve megvakartam a tarkómat a sok mindent rögzítő pennámmal, aztán visszatértem előbbi elfoglaltságomhoz, vagyis a tollpörgetéshez.
- Bocsánat, beütöttek a reflexek ^^" Tudja, nagyjából 55 éve foglalatoskodok különféle tényfeltáró riportok publikálásával az újságba, nem szoktam meg, hogy nem én kérdezek Szóvalll... arra szerettem volna kilyukadni, hogy a taichou-kunhoz hasonlóan én is megjártam már néhány katonás osztagot, noha valószínűleg az okaink eltérőek voltak és hát, mint láthatja, rajtam nincs hófehér haori sem pedig számmal vésett karszalag, nem lépcsőfokokat másztam meg. Szabad? - érdeklődtem a sütire mutatva, és ha megkínál vele, márpedig miért ne tenné, hiszen nyilván nem azért fáradozott az elővételével, hogy elmajszolgassa előttem, akkor el is veszek egyet és megkóstolom. Néhány pillanatnyi csend telepedett a tágas szobára, amíg én a számban omló falatok zamatát élveztem.
- Ez igazán, igazán finom! A kedves párja sütötte vagy a saját keze munkája gyümölcse ez a gasztronómiai remekmű? - dicsértem lelkesen az édességet. Remélem nem lepi meg hogy egy magamfajta tud ilyesmiket, elvégre ahogy alapelveim egyike szól, mindig nyitott szemmel és füllel kell járni. Túl nagy horderejű hír ez ahhoz, hogy elkerülje a figyelmemet, elvégre egy kapitányról és egy hadnagyról van szó, ők pedig csúnya szóval élve celebek kis világunkban ._.

Az osztag legújabb tagja igen ígéretesnek tűnik már első látásra is. Több tulajdonságra is felfigyeltem benne, ami egy tisztet, jó tisztté tesz. Udvarias volt, határozott, megadta nekem a tiszteletet, de olyan közvetlenebb stílusa volt. Nem is kívánhattam volna jobbat, talán csak azt, hogy a nyomdában akarjon tüsténkedni.
- Hát igen, Nagano taichou és Michi egy kicsit... furcsák, de azért szerethetőek. tettem hozzá vízforralás közben Tsuchiya-san felé fordulva. Én magam is ismerem mindkettőjüket és bár nem tudom, hogyan bánnak a tisztjeikkel, de valószínű én sem bírnám sokáig. Ettől függetlenül ők ilyenek és így kell elfogadni őket. Én pedig kedvelem őket.
- Persze, én sem azt akartam, hogy elmeséld az egész élettörténetedet csak, amit fontosnak tartasz belőle, hogy én is tudjam. javítottam ki Tsuchiya-san tévedését, mert ha minden tisztem összes történetét meghallgatnám, akkor azzal menne el legalább minden napom fele.
Ezután viszont valami váratlan történt. Figyelmesen kezdem el hallgatni Tsuchiya-san meséjét, de mire észbe kaptam valahogy a mesélésből egy felém intézett kérdés lett, amit a rám mutató tollal is megerősített. Hirtelen nem tudtam, hogy mi történt, egy pillanatra összezavarodtam. Nem mintha nem kérdezhetett volna, csak kicsit meglepődtem, hogy ez a meséje közepén történt meg. Mielőtt azonban reagálhattam volna valamit, beszélgető partnerem megszólalt.
- Persze, nyugodtan. Nincs semmi baj azzal, hogy kérdezel, csak egy kicsit meglepett az időzítése. Igen, tényleg sok osztagban voltam, de nem mindegyiknél ez volt a helyzet, hogy ranglétrát másztam. A Kidoushuuból például, azért jöttem el, mert már elértem egy olyan szintre, ahol már nem szorultam rá feltétlen valakinek a segítségére a kidoum fejlesztéséhez, magam is el tudtam érni ugyanazt a hatást. - először engedélyt adok neki, hogy vehessen a sütiből, majd egy kisebb választ is megejtettem, bár ahogy hallottam több mindent tud rólam, mint gondoltam. A kérdésére is tudta a választ, hiszen nem sokkal a kérdés feltétele után, elszólta magát.
- Akkor már értem, hogy miért pont a 9. osztagba akart bekerülni. Nem tudom, hogy az elődeim mért utasították el jelentkezését, ha már korábban is publikált a lapunkban külsősként. Tomoko biztos örülni fog, hogy egy tapasztalt író kerül a keze alá. Majd valamikor a közeljövőben látogasd meg, hogy beavasson az itteni rendbe. - raktam össze a képet, hogy megtaláltam az én emberemet, akire pont szükségem van. Nem is értem, hogy Abarai taichou és Tousen taichou, miért nem fogadták be a 9. osztagba. Nekem a hallottak után automatikusan ez lett volna az első dolgom, hiszen ha a 9. osztagfelelős az újságért, akkor ne egy mások osztagban lévő tiszt írjon bele. Persze nincs bajom vele, ha más osztagok tisztjei is besegítenek, de ha a szóban forgó tisztek közül akár az összes át akarna jönni a 9. osztagba, akkor szívesen megengedném, mert mért ne.
- Én magam készítettem, de nincs benne semmi extra, csak egy egyszerű teasütemény. - egy kicsit meglepődtem, hogy mennyit tud rólam Tsuchiya-san, de próbáltam palástolni. Nem csak a múltamat, de a jelenemet is, hiszen még azt is tudja, hogy Tasuval vagyok együtt. Bizonyára nyomozott utánam, ami nem is kellett volna annyira meglepőnek lennie, hiszen mondta, hogy tényfeltáró riportokat készít.
- Az osztag tagjainak kötelezővé van téve az osztagedzéseken való részvétel, de egy héten elég csak négyszer megjelenni. Gondoltam mielőbb elmondom, nehogy elfelejtsem. Az időpontokat a faliújságon megtalálhatod. - hintem el az apró információt, amit minden tagnak tudnia kell az osztagban. Ezt gondolom nem tudta eddig, még ha ilyen sok mindent is tud, vagy mégis?
- Ha van valami kérdésed az osztaggal kapcsolatban, akkor nyugodtan felteheted. - jónak láttam ezt a lehetőséget felkínálni neki, ha már szeret sok mindent tudni másokról, biztos van valami kérdése. Vagy lehet, hogy már mindegyikre tudja a választ?

Kétségbeejtően kétségtelen, hogy a hetedhét országra szóló lakodalmat ígérő 7. osztag szakértő és állatszerető vezetősége sok sokkot okoz mind Seireiteinek, mind az osztagnak. Hallottam arról az esetről, mikor kettesben andalogva részeg részegségükben felforgatták a mindenséget, csak legnagyobb sajnálatomra addig nem jutottam el, hogy irományom napvilágra kerüljön ezzel kapcsolatban a megfelelő források hiányában. Annyi baj legyen, amúgy sincs velük semmi bajom azon túl, hogy dolgozni nemigen tudtam az általuk irányított csapnivaló csapatban, eszem ágában sem volt lejáratni őket. Viszont, viszont megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül a nem túl kedvező véleményemmel, legalábbis a taichou-kun szájából elhangzó reakció ezt engedte feltételezni.
Baklövésem eredményét igazán, igazán szórakoztató volt látni, nem bírtam ki halk nevetés nélkül azt a mulatságosan zavarodott fejet, amit Nara-kun vágott véletlen keresztkérdésem felfogását követően. No nem voltam egy cseppet sem kárörvendő, vagy ízléstelenül harsány, csak egy szolid, csendes kuncogás csusszant ki kissé száraz ajkaim közül. Pozitív jelnek tartottam a magam szempontjából, hogy felszabadult reakciót adtam, remélem a kapitány sem orrolt meg rám szakmabéli ártalmam furcsa következménye miatt.
- Hehehe ^^" Na ez az, amit tehetségnek hívnak. Szerény személyem közel fél évszázadot szolgált a mágikus mágiaosztagban mielőtt a Goteibe kerültem volna, és mióta távozni kényszerültem onnan, beragadt az amúgy is rozsdás tanulókám. Neeem vagyok én shinigaminak való, nem termettem harcra, de hát ezt dobta a gép - vontam vállat nemtörődöm módon. Igyekeztem utánozni egy öreg és megfáradt ember hangját, hiszen amit mondottam volt, az úgy is hangzott, mint valami vén, visszavonult remete retrospektív szavai. Megszoktam már a megszokhatatlant azonban, tisztában vagyok a saját képtelen képességeim véges határaival is és beskatulyáztam magam gonosz módon az örök közkatona szerepébe, aki úgy amúgy szellemi tevékenységével akar kiemelkedni a szürke homályból. Imádtam alkotni és szórakoztatni, ez tartott vissza attól, hogy unos-untalan unalmasnak hívjam az életem. Na meg persze az én drága húgicám is rengeteg izgalmat csempész bele, nem lepne meg, ha berontana az ajtón, felkapná ezt a szép kis asztalt, és a fejemhez vágná
- Fellltétlenül, fogadni mernék, hogy Ueda-chan repesni fog az örömtől, mikor engem meglát, mind a négy gyönyörű szemecskéjével - tettem keresztbe izmosnak nem nevezhető mellkasom előtt a hasonló tulajdonságú karjaimat meggyőződésemben csukott szemmel bólogatva, miután megállítottam a kezemben a pennát. Valamiféle jelentős üzemzavart okozhattam a taichou-kunnál azzal az előbbivel, kicsit meglepett, hogy váratlanul formálisabb beszédstílusra váltott, majd vissza a közvetlenbe. Sebaj, aranyos fickó volt, nagyon szívesen dolgoztam volna alatta az első benyomásom alapján, és cseppet sem zavart, hogy fiatalabb nálam. Egészen régi motorosnak érzi magát az ember fia, mikor végigtekint a nemes kapitányok aktáin és csupa-csupa nála fiatalabb hölgyet és urat fedez fel, bár inkább csak én vagyok egy tehetségtelen balfék, nem ők kerültek idejekorán a tisztségükbe. Kivéve talán Matetsaku-chant, de a 11. osztag abszolúte nem az én világi világom.
- Heti négy edzés, huh? Bízom benne, hogy be tudom majd passzírozni a bokros teendőim közé. Mennyi ideig tartanak és miből állnak ezek a tréningek? Illetve ki tartja őket, ha szabad megkérdeznem? - érdeklődtem, elvégre ahány osztag, annyi szokatlan szokás. Érthető, hogy fitten akarják tartani a lusta tiszteket, mint amilyen én is vagyok, de azért ez a regula úgy annyira nem nyerte el a feltétlen tetszésemet. Ayameko-chan is mindig nyaggat, hogy miért nem tréningezek, de hát minek az nekem, édes egyetlen testvérkém? Amennyit én rohangálok, mint a mérgezett egér, pont megfelelő állapotban vagyok ahhoz, hogy túléljem a fejemen landoló mázsás asztalok fájdalmas ütését
- Hálásan köszönöm, ismét csak élnék a nemes lelkű felajánlással! Lássuk csak, lássuk csak... A járást a szerkesztőségben ismerem, edzések tisztázás alatt, napi teendőkről meg most hiába kérdeznék. Viszont! Van-e valami különleges, a többi osztagétól eltérő tradicionális hagyomány, elvégzendő feladat, mint mondjuk minden reggel pontban hatkor a Senzaikyuu felé leborulva imádkozni, vagy ilyesmi? Aztán... mi mindent kell tudom a szállásról? Milyen gyakran kapunk kimenőt vagy fogadhatunk vendéget? Most találkoztam utoljára a taichou-kun süteményével, vagy viszontlátom még valaha ezeket az ízeket? - soroltam fel pár kérdést, ami így hirtelen eszembe vágott, és nyilván és garantáltan kihagytam egy nagy halom fontos dolgot, mint például hogy mennyire poros a többi épület, mivelhogy itt valami olyan makulátlan tisztaság volt, hogy semmi sem irritálta az érzékeny orrocskámat *.*

Egy kicsit tényleg meglepődtem azon, hogy Tsuchiya-san meséje hirtelen egy kérdéssé változott, de hát ez van. Az viszont nem tetszett, hogy ennek tetejében még ki is nevetett osztagom legújabb tisztje. Ha egy szigorú kapitány lennék, akkor biztosan valami büntetést szabnák ki rá, hogy megtanulja ilyet nem szabad csinálni, de mivel nem ilyen vagyok, így nem ezt tettem. Egyszerűen csak, gyerekes módon csúnyán néztem rá, és ebben a gyerekes, azt jelenti, hogy két perc múlva elfelejtem az egészet. Remélem csak egy ártalmatlan nevetés volt az egész, mert vicces képet vágtam, amikor nem tudtam, hogy mi van.
- Ne mondd ezt. Valamiben biztos jó vagy. El is mondhatnád, hogy melyik harci stílusban vagy jó. Ha a Kidoushuuban voltál, akkor talán a kidouban? - egy kicsit megsajnáltam Tsuchiya-sant, hogy feladta, hogy valaha is erősebb lesz. Nem tudom, hogy pontosan mi történt vele eddig, de valami biztos kiválthatta belőle. Arra tudok gondolni, hogy a karrierje elején olyanokkal volt körülvéve, akik nála gyorsabban fejlődtek. Így még ő megtett egy lépést előre, addig a többiek kettőt léptek, számára pedig úgy tűnhetett, hogy nem fejlődött semmit. A shinigamivá váláskor mindenki tele van álmokkal meg vágyakkal, amiknek teljesítéséért keményen edzünk, de ha látjuk, hogy erőfeszítéseink nem sokat érnek könnyen fel tudjuk adni.
- Az edzéseket én személyesen tartom és olyan fél-háromnegyed órásak, attól függ, mikor érünk a végére az aznapra kitűzött edzéstervnek. Az edzéseken mindig mást csinálunk, vagy a kedvemtől függ vagy, hogy a tisztek mit szeretnének, rugalmas vagyok. - kezdtem mesélni az általam tartott edzésekről Tsuchiya-sannak. Most, hogy így átgondolom még egyszer sem mértem le, hogy meddig tart egy-egy edzésem. Nem mintha ez olyan nagyon fontos lenne számomra, de így csak egy körülbelüli értéket tudtam mondani. De ha le is mérnék egy edzést, az se lenne pontos érték, hiszen mint mondtam mindig más a témája az edzésnek és nem mindent tudunk elvégezni ugyanannyi idő alatt. Múltkor például csapatmunka építő tréning volt, azelőtt meg shunpo edzés.
- Tudtommal nincs ilyen különleges szokás az osztagban. Valamelyikben egyáltalán van ilyen? - egy kicsit meglepett Tsuchiya-san első kérdése, de máshogyan, mint korábban. Olyan furcsa volt, hogy ilyet kérdezett, mivel még ilyenről nem hallottam másik osztagban, ezért is kérdeztem vissza.
- A szállás ugyanolyan, mint a többi osztagnál. Mindenkinek megvan a saját szobája, egy ággyal, íróasztallal, szekrénnyel, egy kis konyhával és egy kis fürdőszobával. Nem biztosítunk semmilyen extra szolgáltatást a többi osztaghoz képest. - csak az általános dolgokat tudtam elmondani a szállásról, hiszen nincs benne semmi különleges, így nincs mit róla mondani. Ha már ő is több osztagot megjárt, akkor észrevehette, hogy majdnem ugyanúgy néznek ki a szobák.
- A munkaidő 8-tól 4-ig tart azután odamész, ahova akarsz kivéve, ha éjjeli őrjáratra vagy kirendelve, de ekkor meg napközben hagyhatod el az osztag épületét. Vagy szabadnapra gondolsz? Az is van, valahány nap egy évben. - először elmondtam, hogy is telnek itt a napok, bejövünk nyolcra és négyig itt vagyunk kivéve, ha nem őrjáratozunk. Azért fontos, hogy itt legyenek a tisztek, hogyha vészhelyzet van, minél előbb bevethetőek legyenek. Később rájöttem, hogy lehet nem is ez érdekelte Tsuchiya-sant, mert eszembe jutottak a szabadnapok, mert lehet, hogy azokat kérdezte.
- Vendégeket hozhatsz be az osztag épületébe, de akkor te felelsz értük. Ha valami rosszat csinálnak, te is büntetést kapsz. - intettem óvá Tsuchiya-sant, mert annyira nem szeretem, ha más osztagok tisztjei is bejönnek a 9. osztagba, kivéve, ha csak jönnek és mennek. Ha valamit csinálnak, akkor én nem tudom megbüntetni őket, mert nem az én osztagom tagjai, csak szólni tudok a kapitányuknak, hogy tegye meg helyettem. De nem nagyon szeretek beárulni másokat, így ezt mellőzném, ha lehet.
- A vendégeimet mindig megkínálom valamivel, szóval ha bejössz hozzám, akkor még ehetsz a sütimből, általában mindig van nálam. - egy kicsit örömmel töltött el, hogy Tsuchiya-san az után érdeklődött, hogy máskor is kaphat-e a sütimből. Valahogy sütésre mindig sikerül időt szakítanom, így sütiből nálam sosincs hiány. Shizunét bezzeg nincs időm meglátogatni az Emberek Világában.
- Mielőtt elfelejtem, ezt írd alá. Csak annyi van benne, hogy felvetted a szolgálatot. - még jó hogy eszembe jutott a tiszt áthelyezés hivatalos része. Gyorsan felkeltem a fotelből és az asztalomhoz léptem, ahonnan elvettem egy papírt és Tsuchiya-san elé raktam. Tollat szándékosan nem adtam neki, hiszen egész végig ott volt egy a kezében.

Néha-néha bele-belegondolok, hogy mit is keresek én a Tiszta Lelkek Városában, de valahogy sosem találok ésszerű magyarázatot rá azon kívül, hogy egy hétköznapi lélekhez képest magasabb a kísérteti energiám. A lidércfaló halálistenek között már az átlagos átlagot sem ütöm meg, vagyis azt talán még éppen csak, de sikerül. Azonban ez csupán ahhoz elegendő, hogy a nagy csaták közepette néminemű bosszúságot okozzak szívtelen hollow barátainknak, egyébként elhullanék seperc alatt. Egy komolyabb rangú tiszthez képest sehol sem vagyok és tudom, hogy soha nem is leszek még csak olyan félelmetesen erős sem, mint drága húgicám, aki a barbarisztikus 11. osztag spártai barakkjai között tengeti adrenalinnövelő életét. Éppen ezért, mikor megkaptam a kapitális kapitány biztató és jó szándékkal átitatott szavait, kicsit meghatódtam. Ez a pozitív szemlélet igazán, igazán magával ragadó, még így ismeretlenül is megpróbálta emelni az egyébként cseppet sem alacsony morálom. Sajnos azonban a szomorú tény, hogy tehetségem véges, koncentrált érdeklődésem pedig sekély a szakma harci része iránt, nem változik ettől.
- Hm... Viszonylag magabiztosan állíthatom, hogy lekötő démonmágiákban egészen, egészen tűrhető szinten van a minden másban halvány tudásom, tiszteletreméltó taichou-kun. Többnyire kerülöm az agresszív véleménycserét, így ártalmas hadouk tekintetében már nem számít szerény személyem képzettnek - válaszoltam végül, tollammal megvakarva a fülem tövét. Kicsit kínosnak éreztem, hogy képtelen vagyok többet kínálni holmi bénításoknál, ámde a nemlétező harcstílusomhoz remekül illeszkedett ez a tudás. Lekötöm a gonosz ellenfelet, aztán felhúzom a nyúlcipőt. Elvégre én egy véres háborúban a szorgos haditudósító lennék, aki hasznos hírekkel látja el a magukat betegre aggódó hátramaradtakat, nem az életét kockáztató frontharcos.
- Tudja, ez egészen remekül hangzik! Nem túl időigényes, változatos és ha a taichou-kun tartja, akkor minden bizonnyal professzionális edzésekről lehet szó, egészen izgatottá tett! Sokkalta jobban hangzik, mint a húgom fárasztó, kimerítő vívóleckéi, aminek többnyire az a borzalmas vége van, hogy megrándul az érzékeny csuklóm ^^" - lelkendeztem a tájékoztatás hallatán, majd lopva elcsentem még egy ízletes süteményt, és míg rágicsálni kezdtem, felidéztem magamban Ayameko-chan rémes kihívásainak élénk emlékképét. Természetesen mindig belemegyek a veszélyes párbajba, hiszen visszautasítani nem is lehetne, és egyébként sem szeretném megbántani otrombaságommal. Többnyire gyors vereséget szenvedek, mihelyst a szőke lány kiüti botkezemből a fából készült gyakorlókardot, ám érdekes módon sokszor nem csak az én csuklóm fáj egy-egy ilyen összetűzés után, és ezt akkor sem tudná letagadni, ha váltig állítja, hogy semmi, de semmi baja! Milyen piszok szerencse, hogy a yonbantaiban van egy úriember, aki szíves-örömest gondoskodik makacs sérüléseiről és képes hatni rá.
- Értem, értem, úgy is jó! Egyébként szoktak lenni, például az 5. osztagban heti egy-két nap konyhaszolgálat kötelező volt, aztán a 13. osztagban Ukitake taichou-kun jelenlétében tilos volt takarítani, de említhetném a hachibantai hagyományos szombati szaké-partiját is! - soroltam az első pár dolgot, ami felderengett ködös emlékeim között. Hogy mindebből mennyi maradt meg mára, azt nem tudom, hiszen ezek akkor voltak tradíciók, szokások, mikor éppen az adott osztagban végeztem teendőimet, azóta pedig mindenhol változott a kapitány személye. Ezek után számomra kicsit szürkének tűnik egy hagyományok nélküli alakulat, no de nekem így is megfelel, hiszen ott van az újság, vágyaim netovábbja! Remélem, remélem szigorú Ueda fukutaichou-chan hamar tud fogadni és beavat a belsős munka rejtelmeibe *>*
A kérdéseimre adott válaszok megerősítették bennem a szürke színről alkotott elképzelésemet, semmi kirívó, semmi szokatlan nem volt Nara taichou-kun szavaiban. Figyelmesen bólogattam, miközben továbbra is játszottam a tollal a kezemben. Igazából az osztag átlagosnak mondható képe tökéletesen illett ehhez a szerény, jószívű és kedves emberhez, nem olyasvalakinek tűnt, aki szeret kitűnni mindenféle őrültséggel. Ez valamikor előny, valamikor hátrány, és az én esetemen is így volt. Unalmasnak hatott kissé, ámde csendesnek, és a jótékony csendre nekem nagyobb szükségem volt, mint bárki másnak. Koncentrálni, összpontosítani kell a minőségi irományok születéséhez, odafigyelni minden aprócska részletre. Csak akkor kaptam fel kissé elbambult fejemet, mikor a szívesen látott vendégekről volt szó. Azt hiszem az arcomra kiült megmagyarázhatatlan grimasz kifejezően hatott. Drága-drága Ayameko-chant ismerve, ha ő valahol megjelenik, ott káoszt és felfordulást, valamint jelentős anyagi kárt hagy maga mögött. Azt hiszem itt sem fogok túl magas fizetést kapni
- Nagyon szépen köszönöm, kielégítő válaszokat kaptam - mosolyogtam a férfira, miután feldolgoztam magamban az információk eme halmazát és szépen besoroltam őket a helyükre. Az elém tolt fontosnak tűnő papírt az ennek megfelelő figyelemmel olvastam át, noha találkoztam már ilyen és ehhez hasonló iratokkal eseménydús pályafutásom alatt. Konkrétan minden egyes eddigi osztagomban alá kellet firkantanom egy ilyet, de ettől függetlenül most is alaposan leellenőriztem, hogy minden rája írt adat, feltétel, kötelesség és garancia megfelelő-e. Hosszas némaságban merültem el a fehér lap bőséges tartalmában, mígnem a végére nem értem, és homlokomat ráncolva keresni nem kezdtem valamit, ami hiányzott. Egy pennát, mivel aláírhatnám. Felnéztem a nagyra méltó taichou-kunra, s már éppen szólásra nyitottam volna cserepes ajkaim, mikor ráébredtem, hogy érzékeny ujjaim között már ott van egy írásra alkalmas eszköz. Halk műnevetés kíséretében fordítottam úgy a tollat, hogy az a kezembe essen, és egy gyors, folyékony mozdulattal rávéstem a szignómat a megerősítő papírra.
- Örömömre szolgál a kyuubantai formulájával ellátott lapot aláírnom, nem hittem volna, hogy valaha, valaha eljön ez a pillanat! Volna még valami, amit tudnom kell? - kérdeztem, szinte már elérzékenyülve a meghatottságtól, hiszen egy álmom válik valóra éppen most, ezekben a pillanatokban, tulajdon szemeim előtt. Ennél már csak egy csodálatosabb dolgot élhetnék át, mégpedig ha egy bizonyos tündér a karjaimba omlana annyi évtized után. Lehetséges, hogy egyszer annak is elfog jönni az ideje?

Bár Tsuchiya-sannak nem volt önbizalma, annak ellenére igazán megbízhatónak tűnik. Nekem pedig talán pont egy ilyen valakire van szükségem. Az mellékes, hogy átlagosan harcol, most az a lényeg, hogy segítséget tud nyújtani Tomokonak a nyomdában. És szerintem mindenki jó valamiből, még ha a harcot is nézzük. Mindenkinek van valami, ami kedvesebb a szívének és így jobb belőle, még ha csak egy kicsit is.
- Na, látod, nem vagy tehetségtelen. Ha felfejleszted a bakudouidat egy bizonyos szintre, akkor az is elég a harchoz. Ha ellenfeled nem tud megmozdulni, gyenge támadásokkal is harcképtelenné tudod tenni. Ha akarod, szívesen segítek. - próbálom egy kicsit bíztatni Tsuchiya-sant, hátha egy kicsit magabiztosabb lesz a képességeiben. Mert hát erős bakudouk létrehozásához is edzeni, akarni kell, hogy sikerüljön, és legfőképpen bíznunk kell a képességeinkben.
- Á, van egy húgod? Ő is halálisten? - lepődtem meg, hogy Tsuchiya-sannak van egy testvére, biztos jó lehet, hogy még megvan a testvére. Egy kicsit talán irigylem őt emiatt. A sajátomra gondolva szomorúság fog el, ezért gyorsan el is hessegetem ezt a gondolatot, nem akarom, hogy itt elérzékenyüljek.
- Ezekről nem is tudtam. - jelentem ki ismételt meglepődöttségemet, hogy mi is folyik más osztagokban. De nem csoda, hogy nem tudtam ezekről, hiszen ezekben az osztagokban pont nem tartózkodtam. Tasu azért mesélhetett volna erről a szaké-partiról én is szoktam neki mondani az újságról.
Örültem, hogy kielégítő válaszokat tudtam adni Tsuchiya-sannak és nem értettem félre semmit sem. A papírt is aláírta, amit alá kellett, és amikor megkérte, van-e még valami, amit tudnia kell, egy kicsit elgondolkoztam. Persze nem azon, mit nem mondtam el, valami sokkal fontosabban. Ő talán pont olyan shinigami volt, akit én kerestem és ráadásul az újságnál akar dolgozni. Még ha azt is mondja, hogy nem tud harcolni, az már kevésbé fontos a számomra.
- Lenne itt még valami. Úgy döntöttem, hogy szeretném, ha te lennél az osztag 3. tisztje. - nyögtem ki végül, miért is gondolkoztam annyit az előbb. Bár még saját kézből is szeretném tapasztalni a képességeit, mert lehet, hogy csak szerénységből mondta átlagon alulinak a képességeit. Ha pedig tényleg úgy van, ahogy mondja, akkor majd én segítek kikupálni a tudását, az én kezem alatt megtanulja, amit meg kell.
- Persze akár vissza is utasíthatod, ha nem érzed magad készen a feladatra. De én valaki olyat akarok 3. tisztnek, aki besegít Tomokonak az újságnál, vagyis pontosabban kinevezném főszerkesztő helyettesnek és szerintem te alkalmas lennél erre. Nem fogsz ettől nagyon veszélyes küldetéseket sem kapni, csak a képességeidnek megfelelőket, szóval ettől sem kell tartanod. Na, mit mondasz? - fejtettem ki a jobban miért is gondoltam rá, és hogy van lehetősége visszautasítani. Persze még így is visszautasíthatja, ha ezzel sem győztem, de reménykedem benne, hogy nem teszi. Biztos Tomoko is örülne neki, ha lenne egy lelkes kis segítője, aki helyettesíti, ha ő nem ér rá.

Már néhány nap eltelt azóta, hogy hallottuk, Hajime eszméletlenül fekszik a Kidoushuu betegszobájában. Persze azonnal odamentünk Tasuval, mert aggódó szülők vagyunk, de nem láttam értelmét, hogy a nap huszonnégy órájában mellette üljünk, hiszen semmilyen fizikai baja sincs Hajimének. Tasu ugyan ennek ellenére is mellette akart maradni, de emlékeztettem, hogy van munkája és azzal is kellene foglalkoznia. Végül abban megegyeztünk, hogy mindennap benézünk hozzá és ezzel megmentettem Ninomiya taichout, hogy egyedül kelljen az osztagot vinnie pár napig. Bár ki tudja, mikor fog felébredni Csipkerózsika mély álmából.
Ez a nap is olyan volt, mint a többi, nem történt semmi különleges, egyszerűen a szokás teendőimet végeztem. Megírtam, majd kitűztem a faliújságra a jövő havi edzésrendet és jöhetett a jelentések átnézése. Haruki közben őrjáratozik egy csapattal valahol a Rukongaiban, így csöndesen teltek a percek az irodám magányában. Éppen az aláírnivalókat írtam alá, amikor tudatomon kívül megéreztem Hajime lélekenergiáját az ajtóm előtt.
Bár már várható volt, hogy felébred, attól még ez váratlanul ért, nem számítottam rá, hogy meglátogat engem. Vagy talán már korábban volt Tasunál, és nálam is megmutatja magát, hogy ne aggódjak? A feltételezésekbe nem nagyon akarok belemenni, majd megtudom, amit akarok az érintettől. Azonban a kopogás, amit vártam, nem nagyon akart jönni, így egy kicsit tanácstalan voltam, hogy most mi van. Végül azonban megérkezett az a kopogás és jeleztem is, hogy be szabad jönni.
- Szia Hajime. Hát te? - az iratokból felnézve köszöntöttem fiamat és próbáltam a korábbi meglepődést az arcomra ölteni. Amikor ránéztem, láttam rajta, hogy valamit magába folyt, de talán az a jövetelének a célja, hogy ezt megossza velem. Ugye nem valami megrázkódtatáson van túl, ami az eszméletvesztéshez vezetett?
- Persze, gyere csak beljebb. - egyeztem bele a beszélgetésbe, majd felálltam székemtől, hogy átfáradjak a pont erre a célra kialakított helyre. Utam közben viszont arra lettem figyelmes, hogy Hajimével valami nem stimmel, ezért közelebb mentem hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vegyem.
- Te magasabb lettél? - állapítom meg költői kérdés formájában meglátásomat, közben pedig jobb kezemmel hasonlítgatom a magasságunkat. Vagy csak nekem nem tűnt fel, vagy hirtelen jó pár centit megnőtt.
- Ülj csak le. - mentem végül az egyik fotelhez, majd Hajimét is hellyel kínáltam, mert gondolom, ő sem akar állva beszélni. - Miért haragudna? Inkább aggódott miattad? - válaszoltam kérdésére, amiből megtudtam, hogy még nem volt Tasunál, ami igazán meglepő volt számomra. Azt gondoltam volna, hogy először őt látogatja meg, nem pedig engem.
- Hát, igazából nem. Az én zanpakutoum nem az a beszédes fajta, így nem nagyon szokott furcsa dolgokat kérdezni. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudok az a bankai edzés közben volt, bár az nem kérdés volt, hanem inkább feladat. Azt mondta, hogy értsem meg a képességei működését. Eleinte azt hittem, hogy értem, de rávilágított, hogy rosszul tudom. - meséltem Hajimének az első dologról, ami eszembe jutott és volt valami köze a kérdéséhez. Ha már hozzám fordul segítségért, akkor kielégítő választ akarok neki adni, hátha akkor máskor is hozzám fog fordulni.
- Ha nem tudsz válaszolni a zanpakutoud kérdéseire, akkor kérjél tőle segítséget. Ha valamit a tudtodra akar adni, akkor biztos segít benne. Amúgy, milyen kérdésre gondolsz pontosan? - egy kis tanácsot is próbáltam adni Hajimének, hiszen a zanpakutouja sem akarhatja, hogy a kérdésein eméssze magát. Biztos adni neki valami kis utalást vagy valamit, amivel rávezetheti a válaszra. Minden zanpakutou segít a társának a maga módján.

Nem tagadom, nagyon örültem, hogy Hajime hozzám fordult zanpakutoujával kapcsolatos kérdésével. Viszont benne volt a pakliban, hogy nem tudok neki segíteni, annak ellenére, hogy nagyon akarok. Ez a gondolat azonban csak néhány másodpercig jelent meg a fejemben, hiszen gyorsan elhessegettem onnan, mivel ha nem is tudok mindent a zanpakutoukról, attól még mindent elmondok Hajimének, amit tudni szeretne, még ha nem is pontos a válaszom valami közelítő biztos az eszembe jut, vagy végső esetben a saját véleményem is megteszi.
- Nem egészen. Jobban mondva shikainál nem mondott el mindent, mivel akkor még nem volt rá szükségem. Csak a bankaihoz volt rá szükség, vagyis pontosabban az adta az alapját. A bankai eléréséhez pedig rá akart vezetni erre a tudásra. - pontosítottam egy kicsit Hajimének, bár lehet, hogy így kevésbé érti, hogy most miről beszélek, mivel nem konkrétumokat mondtam el, hanem csak általánosságba. Ha viszont szeretné tudni pontosan mi hogy történt a bankaiom elérésénél, akkor majd megkérdezi, most viszont nem ez a lényeg, hanem az ő problémája, így nem akartam annyira sokat fecsegni, inkább az ő gondjára kell koncentrálni.
- Milyen butaságokat beszélsz? Miért ne lennél igazi halálisten? - egy kicsit megemeltem a hangomat, de nem annyira, hogy Hajimére ijesszek, csak azt akartam, hogy érezze, mit is mondott az imént. Elvégre a mi fiunk Tasuval és mi mindketten halálistenek vagyunk, így ő tisztavérű halálisten.
- Nincs olyan, hogy egy kard alapból gyilkos kard. Csak akkor lesz az, ha a forgatója gyilkolásra használja, és ha te nem akarod gyilkolásra használni, akkor nem teszed. - oszlatom el Hajime félreértését, amit a kardjáról gondolt, hiszen egy zanpakutou nem tudja irányítani a forgatóját, hogy gyilkoljon. Legalábbis eddig még nem hallottam ilyenről, ha meg hallottam is volna ilyenről, akkor valószínű egy rang nélküli tiszttel történt volna meg. Hajime pedig nem olyan gyenge, hogy hagyja magát befolyásolni.
- Szerintem ne vegyük példának az én zanpakutoumat. Az eddig elhangzottakból is látom, hogy teljesen máshogy gondolkozik, mint a tiéd. Csak egyszerűen mondta, hogy készen állok a bankaira és minél előbb essünk túl rajta. Gondolom, ez nem sokat segít. - vontam le a következtetésemet a zanpakutouink különbözőségéről, ami egy kicsit problémás volt, hiszen segíteni akartam Hajimének. Az elhangzottakból viszont valami összeállt a fejemben, ami talán segíthet valamit. Lehet, hogy csak a szülőség mondatja ezeket velem, de hát Hajime zanpakutouja nő nemű.
- Nem lehet, hogy Yuki~onna csak aggódik miattad? És azért rideg hozzád, mert nem akarja, hogy elérd a bankait? Ez érthető lenne, mert a bankait nem könnyű irányítani és így tényleg gyilkos karddá válhat, ha elveszted felette az irányítást és meghal valaki, akár te magad is. Ez talán megmagyaráz mindent. - mondom el a véleményemet a hallottak alapján és remélem nem tévedtem olyan nagyot. Egy női zanpakutou, akinek a forgatója még gyerek, biztos kihozza belőle az anyai érzéseket. Furcsán kezd el viselkedni, nem akar segíteni, gyilkos kardnak nevezi magát. Szerintem ez a leglogikusabb megoldás a problémára.