Baljós nap előtt a juubantai; emberek tűnnek el dicső soraink közül, a túlélőkön pedig különös szimptómákat fedeztünk fel. Többek között sápadtság, kitágult pupillák, némaság, dermedtség… Olybá tűnik, bármi is történt velük, még valami sokkhatás is érhette szegényeket.
Bármi, bármi is tizedeli sorainkat, véget kell vetnem neki, azonnal! Már így is elterjedt rólam azon pletyka, hogy rossz hadnagy vagyok, csak azért, mert elég… khmm… szabados felfogásaim vannak a papírmunkát illetően, de ha tényleg igazi küldetésről van szó, akkor nem bliccelek el semmit, becsszó! Nekem a harctér való, nem az iroda! Nyílt titok, hogy állok hozzá a melóhoz, és nem is tagadom, amióta megkaptam ezt a karszalagot, kábé egyszer sem kerültek el a kitöltött papírok a nyilvántartóba, de ha tényleg olyan fontosak lennének azok a nyomorék iratok, akkor már réges-régen leváltottak volna, nem igaz? Védd a fákat, ne használj papírt, ahogyan a mottóm is mondja. *>* Szegény fák, különben is! Ha én fa lennék és papírt csinálnának belőlem, biztosan az lenne megaláztatásom utolsó fokozata, hogy efféle jellegtelen dolgokat irkálják rám, miszerint melyik tiszt mikor pucolta ki a vécét, meg ilyenek. Na jó, inkább ez, mint hogy vécépapír legyek, ha már a mosdóknál tartunk, minden esetre én segítek átkísérni szegény fákat a másvilágra azáltal, hogy rendes, tisztességes temetésben részesítem őket.
Mindig is tudtam a 12. osztagról, hogy megátalkodott, mindenre képes, korhadt lelkű, sötét perszóna minden tagja, hisz eddigi viselkedésükből és a hadnagyuk kis magánakciójaiból is leszűrődött az, hogy ezek a mindenre képes hiénáknak egy shinigami élet sem szent. Kis híján ott hagytuk a fogunkai Ai-channal, és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy végül jól jöttem ki belőle, hisz nem csak hogy megmenthettem Ai-chant, de két teljes hétre össze is költözhettem vele egy kórterembe.
Na, mindegy, ez most nem ide tartozik. Lényeg a lényeg: én most untam meg, hogy a 12. osztag efféle tréfákat űz velünk, s már túllépték a barátságos kis szivatások határmezejét. Hisz ki más lenne képes önteltségét előnybe helyezve átgázolni életeken, s ennyi áldozatot szedni az osztagban? Mégis ki másnak lenne hatalma arra, hogy efféle biológiai fegyvert alkosson? Létrehoztak egy tömegpusztító fegyvert, a jelek mind erre utalnak, csak sajnos az áldozatok egytől egyig annyira sokkos állapotba kerültek, hogy egyikük sem tudta elmondani nekem, pontosan mi történt. Ugyan a legtöbben mormogtak valamiről, ami fehér, eme aggasztó jel az én fordításomban csak a haláltusájukat jelzi szegényeknek. Már annyira szenvednek szerencsétlenek, hogy össze-vissza hallucinálnak, s egytől-egyig a fehér színt emlegették, úgyhogy önnön zsenialitásomat felhasználva el is neveztem a járványt fehér pestisnek. Bár nem tudom, erre mit vagyok olyan büszke, amikor az osztagomat nyirbálja. :/ Ráadásul ha ennek híre kel, akkor esélyes, hogy eltávolítanak a pozíciómból megbízhatatlanság miatt… Nem! Nem engedem! Nem mondhatok csődöt, nem hagyhatom cserben az osztagomat!
A világ akkor kezd kicsúszni a talpam alól, az irányítás meg a kezeim közül, amikor az egyik tiszt NaoNao nevét kántálja mantraként. Ugyan több információt nem sikerül kiszednem belőle, az arcomra fagyott kifejezésem és sápadttá váló arcbőröm mindent kifejez helyettem. Árulót tekinthetünk soraink közül, pont attól a személytől, akitől ezt a legkevésbé várnám. S ami még rosszabb, már magamon is észlelem az első tüneteket. Elkaptam a fehér pestist, és semmit nem tehetek ellene. De azt sem fogom hagyni, hogy az árulónk és a járványa tovább szedje az áldozatokat. Küzdök a betegség ellen, küzdök magam ellen… Az osztagért, a többségért, a jóért, az igazságért!
Az áruló úgy tűnik, készül felfedni magát, hisz egy pokollepkét küldött nekem, s talán mindegyik tisztnek is. Persze arról nem tud, hogy titokban én is utasítottam mindegyik megjelenő tisztet, hogy hozzák magukkal zanpakutojukat, és ha jelt adok, ne kételkedjenek döntésemben, csak támadjanak. Saját magamra egy maszkot húzok, olyat, amivel Tokyoban rohangálnak az emberek, csak én nem a levegőt szűröm, hanem a továbbfertőzést próbálom megállítani. Még egy steril(nek nem feltétlenül nevezhető, de ez volt a szekrényemben), fekete bőrkesztyűt is húzok, majd zanpakutomat oldalamon tudva rohamozom meg a társalgót, ahol általában a partyk és a fontos közlendők, események szoktak folyni.
Minden erőmet össze kell szednem, hogy végezzek az árulóval. Shiroichi Anao… Megfizetsz tettedért. A renegátokat nem tűrjük, és nem is fogjuk soha, bosszúm pedig utolér, még ha saját életem árán is.
A nagy szédelgésem és teljesen néma hattyúhalálom közepette sokáig észre sem veszem a berepülő papírrepülőt, azonban végül felfedezem azt. Meg se fordul a fejemben, hogy esetleg úgy egészen véletlenül egy üzenet lenne elrejtve benne, egészen biztosan a kór terjesztését szolgálja a repcsi. A bombakészítéshez Anao nem elég okos, úgyhogy nem félek attól, hogy ránk robbanna a kóceráj, egy gyenge kidouval elégetem a repcsit, majd utasítom az osztag tisztjeit, hogy vonják ki kardjaikat, támadást indítunk! *>*
- Rohamraaaa! – kiáltom felemelt karddal, majd köhögök néhányat beképzelt betegségem okán, a tömeg pedig éljenezve üvölt fel egyet, mint ahogyan a hősi csaták előtt szokás! Azonban amikor meglátjuk az „árulót”, ereinkben megfagy a vér. Arcunkból távozik mindenféle szín, s elkerekedett pupillákkal, totál lesokkolva pislogunk a fehér haoriban megjelenő Anaora hatalmas, gondolatbeli „Mi van?” kérdőszavacskákkal fejeink felett. Fehér haori… Anao, mint kapitány…
Kardomat megfontoltan és megalázottan teszem vissza hüvelyébe, az orvosi maszkot a zsebembe tuszkolom, s egy torokköszörülés után sétálok oda NaoNaohoz. Tudtam én mindig is, hogy bízhatok benne, ő sosem árulna el a 12. osztagért. ***^***
- Jobb ötletem van. Vágjuk el a kábeleket a 12. osztagban! Robbantsuk rájuk a labort? Na, ki tart velem? Képzeljétek, ma egy csomó tagunkat is a 4. osztagba juttatták. :/ – próbálom megtörni a feszültséget s teszem rá egyik kezemet öcsémhúgom vállára ezzel is jelezve, hogy én kitartok mellette. Azt hiszem. Végtére is, hogy kapitány lett, az még nem a világvége. Legalább már legálisan űzhetem az ipart, ami a papírégetést illeti. Csak remélni tudom, hogy ha már a haori is rákerült a feketelistára, előbb-utóbb a melltartó ideje is eljön.

*Eme felirattal lóg egy papír fecnit helyettesítő iskolai tábla a hadnagyi iroda ajtaján. Félő, ha egy tiszt papírt lát, egyből megsemmisíti az üzenetét, ezért inkább vállalja azt, hogy illetéktelen személyek piszkálnak bele üzenetébe megmásítva azt. Például itt-ott átírják majd a szöveget, cuki szívecskéket meg virágokat rajzolnak rá, letörlik az egészet, hogy ismét csak rajzolhassanak rá, vagy ami még rosszabb: kijavítják helyesírási hibáit. Azonban hadnagyunk bátor és vakmerő, nem csoda hát, ha vállalja eme eshetőségeket, nem rettenve vissza attól, hogy nevetség tárgya lehet. Meg aztán inkább röhögjenek rajta, de legalább fontos és mulaszthatatlan üzenete nem fog a lángok martalékává válni. Bár lehet, a legbiztosabb az lenne, ha az emberi világ csúcstechnikáját használná, tudjátok, kivetítőkkel meg minden, csak sajna elég alacsony a fizetése ahhoz, hogy ilyeneket ne engedjen meg magának. Hisz miből vesz magának cigarettát, NaoNaonak PonPon Kavicsot, Ai-channak finom konyakos bonbont, a 10. osztag minden tagjának pedig gyufát, hogy legyen mivel szakszerű(tlen) munkájukat elvégezni? Na, ugye, megmondta az a kis hang Keisuke fejében, hogy ilyesmi felelőtlen költekezésről szó sem lehet. És akkor még nem beszéltünk a napi adag sajtbureszről, meg arról a pénzről, amit a hétvégi pókermeccseken szokott elverni.
Egy szó, mint száz, remélvén, nem nyúlkapiszkálnak bele macskakaparásába, s még jobban remélve, hogy egyáltalán ki tudják olvasni azt, az iroda ajtaján függ Keisuke végrendelkezése.*