Igen minden bizonnyal kellemetlen lehet, hogyha egy frizura nem úgy áll be, ahogy azt épp a Shinigami vagy Arrancar tervezte, általában olyankor jönnek a tükörtörések és egyéb keresetlen szavak dünnyögése. S, azok a fránya hajköcöllékek már repülnek is tova a szobában. Velem is megesett párszor, bár már egész tűrhetően kezelem ezt az ügyet, ugyanis manapság nem első dolgom a tükröt megsemmisíteni, az csak a második, hogyha újabb nekifutás után sem jön össze a hajam rendbeparancsolása. Kész haladás több mint száz év után szerintem. *3* De nem nyammogtam tovább ezen a témán. Mivel ezt nem a harc kellős közepén kellene megbeszélni, hogy ki miféle fodrászhoz jár, vagy spontán hajápolási tippeket átadogatni a másiknak.
Figyelmemet hamar visszatereltem a harcmezőre, ahol úgy pörögtek az események, mint a szerencse kereke. Csak ez az egész cseppet sem volt szerencsés számomra. Cerok, Bankai, terepátrendezés és az újabb játékos sértegetések csak úgy repültek ide-oda köztünk, illetve az újabb támadások leadása, mely elmaradhatatlan egy küzdelemben, még ha csak erőfelmérés gyanánt űzzük az egészet. Bennem tombol a bizonyítási vágy, hogy Onii-chan elé tárhassam előrelépésemet és valamiért úgy gondolom benne is lehet egy efféle törekvés. Természetesen nem áll szándékomban elvenni az életét, hisz Ő is bármikor megtehetné, különben is a mi kapcsolatunk egy békés, „testvéri” viszony, mely igencsak szokatlan a két ellenséges faj között. Igen, ritka és az sem kizárt, hogy az egyetlen. Hisz, nem minden második Shinigami vagy Arrancar kezd el összebarátkozni háború idején. Ez tiltott, és akik szabály hűek nem is teszik, de mi pacifisták nem törődve ezzel könnyedén egyensúlyt találtunk és nem foglalkoztunk a felmerülő ellentétekkel. Viszont ez nem jelenti azt, hogy vissza kellene fognunk magunkat, mint ebben a pillanatban is. Zanpakutomat ért sérelmek felett nem tekinthettem el, főleg mit fegyveremre ragasztanak, az engem is sért egy csöppet, mivel a lelkem egy része, mondhatni akár egyek vagyunk. Egyrészt emiatt sem tekinthettem el felette, másrészt nem olyan Halálisten vagyok, aki efféle Zanpakutoja felé tett sérelmek fölött csak úgy eltekintsen. Ha, már erőt kölcsönöz és kisegít mindenben, illik viszonoznom, úgy amúgy sem vagyok kíváncsi az utána következő panaszáradatára, melyet emiatt ejtene meg.
Immáron afféle „okkal” rohamoztam meg Onii-chant túlontúl elhamarkodva lépésemet, megfeledkezve a békés harcról; így fejvesztve beleszaladtam egy csapdába, melyre cseppet sem számítottam, pedig a Gyémántsárkány még igyekezett óvatosságra inteni a gondolatlan valómat. Elővigyázatlanságom eredménye cseppet sem volt kellemes, Onii-chan kaszájával tette meg az első lépést életem megkeserítésére. De ennek az egésznek oka az Én felelőtlenségem, mert megfeledkeztem egy igencsak veszélyes technikájáról, melybe anno ugyan így beleugrottam. Hatalmas fájdalom érzett kezdett el sugározni bal vállamból, szétterjedve egész testemben, s a kín nem hagyott nyugodni. Jó pár perc csupa-csupa szenvedés volt mire sikerült túltennem magamat ezen a kínszenvedésen. De ez csak az első fele volt a támadásnak, melyet bevetett Onii-chan, szembesülnöm kellett a technika második kellemetlen képességével, a mozgás összezavarással. Most nem vagyok ura a testemnek, nem agyam irányítja végtagjaimat, megakadályoz benne és ez zavar. Utálom, ki nem állhatom, hogyha korlátoznak, ez olyan mintha lefognának, igen, pontosan olyan, talán csak egy kicsivel rosszabb, amiért ennél nem befolyásolhatom a testem mozgását.
Véleményt nyilvánítottam Onii-chan cselekedetére, ahogy szenvedő hangját hallom. Kicsit örülök, amiért legalább nem csak Én húztam a rövidebbet, hanem Ő is megjárta ezt az ütközést. Ezután elmémben egy kisebb vita zajlott le köztem és Zanpakutom között, melyben egymást leszólván kiveséztük, hogy mit, hogy miért és miért nem úgy kellett volna nagy vonalakban. Ezt egymás sértegetéseinek formájában vágtuk a másik fejéhez, melynek cseppet sem jutottunk a végére mikor a Gyémántsárkány figyelésre invitált és visszasöpört a harcmezőre. Én ugyan nem láttam pontosan mi történik, de Zanpakutom lakójára hallgatva muszáj volt cselekednem és a megfelelőbb erre nem más, mint fegyverem remek védelmi technikája volt, melyet még Shikaiban is erőszeretettel használok. Bár mit mondhatnék, fegyverem egyik leghatékonyabb technikája, melynek nincsenek bizonyos következményei.
- Ishi no Hogo! – aktiváltam végül a védelmet, körém pedig négy darab pajzs húzódik fel a kristályok segítségével melyek megjelentek a technika neve hallatán és felemelték számomra a kellő védelmet. Onii-chan technikája tény, a mozgásomat korlátozza kaszájának ezen aljas képességével, de nincs uralommal beszélőkém, illetve koncentrációs képességem felett. Kaszámat pedig ehhez a technikához akár tarthatom fejel lefelé is, mert akkor is sikerülne alkalmaznom, míg Zanpakutom markomban van. Az összvisz négy pajzsot, melyet fel tudok emelni, megjelenítettem, s körbe fogadtam velük magam, az esetleges oldalt érkező támadásoktól. Számítottam természetesen a fentről jövő támadásokra is, de az ebben a helyzetben kizárt, hogy hárítsam, csak reménykedek, hogy védőfalaim elegendőek lesznek és már késő számára az esetleges támadása útjának a korrigálása.
Figyelembe kell vennem a hátrányaimat, hisz most nem vagyok képes mozogni, ez olyan, mintha nem látnék, azzal az egy szememmel sem, amim még van. De a hallásomra talán még támaszkodhatok… lépések melyek elhalkulnak, s végül beszéde. A beszéde, melyben bocsánatot kér, de számomra egy aprócska figyelmeztetés volt, egy afféle felkészítő szöveg az esetleges „végre”. Már látom kaszám pengéjéről visszatükröződni a vörös színű gömböt, melynél nem tudok dűlőre jutni, hogy vajon ez egy cero, illetve az a másik apró gömbös változat a bara vagy, hogy hívják. Nem, mintha utolsó perceimet pont erre kellene használnom…
Égető érzés, ahogy a vörös gömb pontosan telibe talál, magam köré emelt védőfalak percre pontosan a gömb becsapódásakor törtek apró színes lélekszemcsékké. Fölöslegesen felemelt pajzsomnak annyi, s elmémben már magamat is temettem, megfeledkezve fantasztikus szívósságomról, mely sokakén felülmúl. Hiszen most is csak égési sérüléseket szenvedtem és jó kis ruharitkításban volt csak részem, bár a fájdalomérzetből már kezd nagyon, de nagyon elegem lenni. Nincs olyan pont a testemen most, mely jelen pillanatban nem sugározná ezt az égető kínt, melyet a vörös derengésű gömbnek köszönhetek, melynek perzselése csontomig hatolt. Ha ez a kellemetlen érzés még nem lenne számomra elég, számolnom kellet a támadás lökéshullámával is, mely miatt a talajon kötöttem ki. Mit mondhatnék, eléggé megalázó helyzetbe kerültem, de legalább egészen kényelmes a talaj és így könnyebb elviselni a fájdalmat is, mely most körbe-körbe kering bennem. A levegővétel is kissé keservessé vált ebben a pillanatban számomra, elég nehéz elviselni, hogy kevésbé jut el hozzám a létfontosságú oxigén, de muszáj lesz elviselnem, nem lehetek gyenge.
- Eeeeöööeeee… annyira nem fájt, csak kétszer annyira… azt hiszem, meg-ha-lok~… - adom be kisebb hörgéssel az elején szenvedő szövegemet. Hasonló állapotba akkor kerültem mikor Hyozanryuu eltalált azzal a fránya ékkő sugárral, mikor összevesztünk egy kis semmiségen. Ez a helyzet nagyjából az utóbb említettel egyenlő az Én szememben. Viszont most még is előadom itt a hattyú halálát, pedig egész tűrhetően sikerült átvészelnem a támadást, bár ha jómagam parancsolhatnék továbbra is végtagjaim felett, akkor minden bizonnyal jobban megúsztam volna a dolgokat, de így… de azt az egyet nem értem, hogy miért csak ennyit tett, mikor könnyű szerrel végezhetett volna velem? Tudom, nem vérre menő csata ez, de akkor is. Lőhetett volna egy cerot is akár, de annál szerintem ott hagytam volna a fogamat ebben az állapotban. Megszánt volna, vagy csak elködösült szemmel áll ennek hozzá? :/
- Mondd Onii-chan, megint előnyt akarsz adni? – teszem fel az egyértelmű válaszra, kérdésemet a földön fetrengve és a gondolkodásomat félbehagyva. Nem igazán látom bármi mást cselekedni, pedig ezzel eldőlhetne a harc valós kimenetele. Lehet, hogy lélekenergiám nagyobb, és ökleim is erősebbek, de jelenleg Ő fölényeskedett. Ha, szabadulok akkor már csak azért is rátámadnék, hogy megmutassam, nem vagyok azért ennyire gyenge, hogy ekkora lehetőséget akasszanak Rám. Igaz ezzel talán kicsinyke büszkeségemet védeném, illetve megmutatnám, számára mekkora felelőtlenségre utal az efféle lépése, mint ez. Legutóbb is ezt tette és megjárta, és most is meg fogom tudni lepni, azt hiszem….
Kérdésem után néma hallgatásba burkolózok. Várom, hogy leteljen az a keserves idő, esetleg Onii-chan által feltett kérdéseket válaszolgatom meg, bár néha-néha késve a felelettel. Emellett igyekszem tűrni Hyozanryuu szövegelését, melyet a bankai használatához fűz hozzá. Egyszerűen idegesítő mikor a Zanpakuto lelke hirtelen felszólal és osztja az észt elmémben, még ha az Én érdekemben is teszi, akkor is. Már alig vártam, hogy a testem felett visszaszerezhessem az irányítást, s amint ez megtörtént, nagy nehezen, de felkapartam magam a padlóról.
- Azt hittem már elalszok… - dünnyögtem kisebb ásítással kisérve, ahogy kaszámmal felhúzom magamat a talajról és ismét szemben állhattam Onii-channal. Nem szeretek várni, és még mozgás nélkül maradt végtagjaim is elgémberedtek. A hátamon elhelyezkedő kristályok által díszített szárnyakkal is csapok párat a levegőbe, hogy bemozgathassam, ha már így el lettek hanyagolva bő negyed óráig és kellenek a következő lépésemhez, szóval jobb, hogyha készen állnak.
– Ha, már voltál ilyen jószívű és előnyt adtál nekem, remélem, nem fogsz megharagudni, hogyha ki is használom… - harci pozíciót veszek fel, bár még az állás is eléggé keserves számomra. Most már nem csak lebénult bal karommal kerültem hátrányba, hanem ezzel is. De ez nem fog akadályozni abban, hogy demonstráljam neki, miért is nem hagyjuk az ellenfelet előnyhöz jutni. Bár ez Rám nézve eléggé csekélyke előny, mivel energiám nagyobbik fele most arra megy el, hogy megálljak a lábamon, az is csoda lesz, ha reiatsumat sikerül úgy áramoltatnom a támadáshoz, ahogy nekem kell. Húzós lesz, de remélem sikerül alkalmaznom, ne csak Én mennyek már haza félholtan!
- Baudou no ichi: Sai! – mondom egyet suhintva a levegőben kezemmel, míg Zanpakutomat a fölbe állítom; a kidouval biztonság kedvéért lefogatom Onii-chant, mielőtt bármerre próbálna vetődni a technika elől, melyet be szeretnék vetni. Ha, esetleg összejött a kidoum alkalmazása, akkor kaszámat kezembe véve felugrok a levegőbe és szárnyaimmal az égbe röppenve mondom ki a nekem kellő támadás parancsát.
- Ishi no Hahen! – lilás-fekete árnyalatban fénylő lélekenergiám áramolni kezd körülöttem, s a kaszán csüngő két ökölméretű ékkő összeütközik, melyek apró csengő hangot hallatva jelzik, hogy készen állnak, egy ügyes fordulattal úgy állítom be markomban tartott fegyvert, hogy egy X alakú suhintást tudjak le vele magam előtt. Amint megtörtént két darab színes, fényes pengeforma rajzolódik ki előttem, s kezdenek el azonnal villámgyors sebességgel száguldani Onii-chan felé. Ez a technikám igazán hasonlít a sugárhoz, melyet régen alkalmaztam rajta, csak ennek van meghatározott alakja, illetve legalább tízszer nagyobb a sebessége, de hátrányuk, hogy nem szólnak akkorát, mint a nagyobbik testvérük, no meg az egyik feltöltődött kristálynak legalább a fele visszavétele.
A támadást letudva leszállok a talajra, majd amint lábaim érintkeztek a földdel abban a pillanatba váltak aprócska lélekszemcsékké hátamon elhelyezkedő színes ékkővel teli szárnyak, s kezemben tartott kasza is felvette ütött-kopott külsejét. Ezzel kimutatva, hogy aligha maradt lélekenergiám. Nálam itt a vég, talán egy apró kevés reiatsut követlelő kidout tudnék megejteni, mást sem. Ez volt utolsó csapásom, melyet teljesíteni tudtam még, a kérdés, hogy sikerrel járok e vagy sem…

Akadozva, vagy talán szaggatótan veszem a levegőt? Nem tudnám megmondani, de egy biztos, ha megpróbálkozok a levegővétellel az fájdalmat okoz nekem. Ez már biztos, nem repedés hanem törés, eltört pár bordám. Valamit kikell találnom, hogy hatékonyabban tudjam használni a képességeimet. Mert ezek a kamikáze akciók nem vezetnek sok jóra. Többet ártanak mint használnak. Hiszen mire megyek azzal, hogy a mozgását megkavarom, hogy ha utána Én nem tudok lábra állni? Semmire, csak elkerülném az elkerülhetetlent és képletesen végeznék saját magammal. Azt pedig nem szeretném, az eddig elkövetett tetteim miatt úgy is a Pokolra kerülök, de öngyilkos nem leszek. Alantas cselekedet, ne meneküljünk a halálba. Inkább érjük el, hogy megöljenek, legalább akkor mint harcos távozunk ebből a sivár és kopár világból. Úgy emlékeznek ránk, mint aki megtette amit megköveteltek tőle és nem pedig mint egy gyáva féreg, aki inkább a kegyes és fájdalommentes kimúlást választotta. Hagyta hogy a halál csontos ujjai csukják le a szemhéját és a kaszája vágja el a láncot ami az élethez köti. S amit a vén kaszás ragad meg, és mint kutyát vezeti le az alvilágba. Bár itt nincs szó ilyesmiről, Anao és Én köztem nincs, igaz okoztunk egymásnak fájdalmat, komolyabb sérüléseket de nem az a célunk, hogy a másik vérében fetrengjünk és oltárt emeljünk a csontjaiból, vagy a koponyájából vedeljünk. Nem, ez csak egy barátságos erőfelmérés, semmi más. Igaz néha megszaladt a kezünk és kellemetlen sérüléseket okoztunk a másiknak, de ez elhanyagolható. Nem az egész alatt tesszük ezt. Ezért is tettem egy igen egyszerű dolgot.
Pajzsot vont maga köré, de felül szabad volt a belátás. Ha igazán szemét lennék akkor hoznék egy vödör vízet és leönteném vele. De nem, ezt nem teszem meg. Minden lépésem fájdalommal teli volt ahogy közeledtem Anaohoz. Fájdalom, felvillan egy régi gondolat. Amikor még nem voltak barátaim, magányos voltam. Oly sokáig éltem egyedül a sötétben, rájöttem, hogy a fény túlságosan halvány ahhoz, hogy láthassam. Ezt gondoltam akkortájt, milyen ostoba is voltam. Arra se emlékszem már, hogy mikor jöttem rá, hogy minden sugárzó fény egy emberi életet jelképezett. Egyre fényesebben izzanak, akár egy brilliáns virág fénye, mielőtt meghalnának. De vannak néhányan, akik életükben is képesek így ragyogni. Ezek a fények hihetetlenül ingatagok... agresszívek és szomorú színekkel vannak festve. Tudva, vagy sem, az embereket úgy vonzzák a fények, akár a molylepkét a láng. De miután megpillantottam a fényt, már soha többé nem éltem sötétségben. Én is molylepke voltam. Egy moly, aki fél attól, hogy elveszti a fényét. Egy moly, aki elszántan küzd és próbál nem gondolni rá, hogy egyszer elnyeli őt a szenvedélyesen izzó fény. A molyokat ezek a fények irányítják. Mindenhol ott vannak. De az összes bogár közt, vannak különös példányok is. Ők nem molyok. Borzasztó nehéz észrevenni Őket, de halvány fényt árasztanak magukból….. Ezeket a személyeket nevezem én barátoknak, akik képesek kirángatni a sötétségből a fényre. Vannak ilyen személyek, és szégyen vagy nem, Imotou-chant is ide sorolom.
Figyelmeztettem Anaot és elnézést is kérek tőle azért amit tenni akarok. Most megölhetném, kiolthatnám életének a lángját, de nem teszem meg. Egy erősnek nem is nevezet Barát lövök rá, életben fog maradni, és remélem harcolni is képes lesz. Távolabbról szemlélem hogy mi is történik vele, a hangok alapján életben maradt és az eddigi melankolikus és sajnálkozó arckifejezésem azonnal átvált. Most már inkább az öröm játszik az arcomon.
- Dehogy halsz meg, nem kéne ezt eljátszanod, éééés annyira nem is vagy jó színész. – elnevetem magamat, de azonnal az oldalamhoz kapok. Eh, már röhögni se szabad? Ezt de megszoptam, de tényleg meg. Most pedig ideje egy kis pihenésnek, ezt az időt kihasználom arra, hogy rendbe rakjam magamat. Ami gyógyító technika hiányában annyit jelent, hogy csak egyhelyben maradok. A kérdésén pedig megint csak egy szemforgatást eszközölök.
- Ez nem előny Húgi. Csak mivel egy kis pihenés nekem is kell, így ezt az időt kihasználom arra, hogy kifújjam magamat. Na meg ha ez egy életre-halálra menő harc lenne, elhiheted hogy nem egy gyenge Barát kaptál volna, hanem egy szép nagy Cerot. Tehát ne tessék panaszkodni. – kicsit lecsesztem Anaot, és most a hallgatásba merülök. Lassan telnek a percek, de végre mocorgást vélek felfedezni, és előbukkan hozzá az üstök is.
- Lehet nem is lett volna annyira rossz dolog az. És nem, adj bele mindent, had szóljon. – mondtam vigyorogva, és védekezésre készen felemeltem Orgot, vártam hogy mit fog csinálni.
Nos, azt reméltem hogy támadni fog, és nem megbénítani egy kidouval. Akkor itt már komoly dolog lesz, próbálkozok a szabadulással, de kéretlen fogvatartóim nem engednek. Elkerekedett szemekkel nézem Anaot, ahogy használja egy támadását. Ez egy bankai támadás lesz, ez fájni fog, nagyon fájni fog. X alakban lendíti a Zanpaktouját aminek a következtében két fényes pengeforma valami indul meg felém. A mellkasomnak ütköznek és egy igen csak kellemes robbanás következik, fájdalmamban felüvöltök, a ruhám nagyrészt leéget, a bőröm is felperzselődőt. A robbanás lendülete elég egyszerűen lesöpörte rólam a feketeséget, Orgo is az eredeti alakjában tetszeleg már, a mellkasomon pedig egy súlyos égési sérülés van jelen, bár az egész testem elég csúnyán fest, a szám nyitva és néha megremeg az állam. Eloszlik a füst és csak állok, lassan elernyednek az ujjaim, elejtem Orgot, majd térdre esek és végül előre dőlők, arccal a porba. Annyira fényes, már nem vagyok moly, nem vonz a fény, de mégis…. felé akarok szállni.
- Ez…. ez rohadt…. erős volt. Annyit megtennél… hogy a testemhez viszel, vagy azt hozod ide? Úgy…. szerintem… talán meg… megmaradok.- nyögöm a szavakat, és nem is tudom hogy elértek e Anaohoz, amit tudok, hogy fémes íz költözik a számba és minden elsötétül. Amikor magamhoz térek már otthon vagyok, és igen szar állapotban.

/Akkor is lesz egy olyan amiben majd nyerni fogok Húgi de köszi, és mint mindig, jó volt /

Szenvedésem nem megjátszott, mert igenis minden porcikám sajog jelen pillanatban, s mindezt tanúsíthatja partra vetett hal állapotom. Mozdulatlanul fekszem a földön, hisz erőlködnöm fölösleges, az irányítást kivették kezemből és csak furcsa balett mozdulatokat tudnék tenni, mely eme kín során egyáltalán nem hiányozna testemnek. De visszabeszélését hallva előadásomra egy apró késztetést érzek arra, hogy most azonnal egy lánglabdát lőjek felé, csak előrelátóan nem hallgatok eme motivációra, agyamban már csak muszájból is, de elutasítanom ezt a cselekedetet. Nem hagyom, hogy egy apró felbujt gondolat cselekedjen helyettem.
- Ezt vond vissza. Páratlan tehetséggel rendelkezek, igazi színésznek születtem, ha Ember lennék, talán ez is lenne a munkám. >.> - vágok vissza sértődődötten dünnyögve az alábbit orrom alá. Aljas nevetése szólásra késztetett, ha nem osztottam volna meg vele szerény véleményemet, akkor nem nyugodhattam volna békében.
Kisebb merengésbe kezdve kötök ki annál a meglátásnál, hogy ismét előnyt kíván adni nekem ezzel Onii-chan, s bátorkodom megemlíteni ezt neki. Nem tehetek róla, csípi a csőrömet ez az ügy. Nem szeretnék efféle kedves megnyilvánulások miatt lehetőséges kovácsolni magamnak, de fogalmam sincs, meddig fogom bírni a technika letelte után. Elhúzott szájjal könyvelem el Onii-chan leszúrását, mely bár kicsit sántít nálam, de azért jogos dolgokat is felhozz benne, ezért sem szövegelek vissza. Meg erőm sincs hozzá… egy elnyújtott „ühümmel” zárom le a témát. Legyen úgy, ahogy mondja, nem ellenkezem, ez csak az Én borúlátásomat tisztítja meg.
Ezt követően elhallgatok, hatalmas csendbe burkolózok, s merengeni kezdek a megfelelő lépésen már előre. Nem csalódhat bennem Onii-chan, nem ezért csaptunk össze, meg szeretnék mutatni a másiknak mikre tettünk szert, ez szem előtt kell tartanom, viszont ügyelnem kell arra is, hogy ne essen túlontúl nagy baja. Így is már többször megesett velünk, hogy durvábban álltunk hozzá a támadásokhoz a kelleténél, valószínűleg a megszokás miatt. Majdnem eluralkodott rajtam az álom édes világa nagy merengésem miatt, mire végre sikerült kapcsolnom, hogy testemet ismét Én irányítom. Nehézkesen felkaparom magamat a talajról, elgémberedett mozgás mentes végtagjaimat kimozgatva közben – persze csak azokat, melyeket még tudtam mozgatni -, még szárnyaim is úgy maradtak a fekvés miatt. :/ Ha, nem csapkodtam volna velük, az elmémben előre elkészített terv minden bizonnyal rosszul sülne el.
Mielőtt bármiféle lépést tehetnék, azért figyelmeztetem Onii-chant erről. Engedélyt kaptam, így bátorkodom nekiveselkedni a támadásnak. Elsőre kicselezem, nem hagyom, hogy visszaüssön. Egy gyengéd kidout alkalmazok, mely talán fogva tudja tartani a nekem szükséges ideig. A mágia sikeres volt, így szabad volt a pálya. Energiámat a támadásba kell fektetnem, ezért az egyik terhet félre kellett tennem az útból, mely a levegőbe való röppenéssel könnyedén megoldottam. Ezután már csak a támadás volt vissza, bankaiom egyik hatékony technikáját vetettem be. Még nem igen alkalmaztam, de annyira már ismerem ezt a technikát, hogy tudjam mire képes, hisz anno még jómagam is szembe néztem az Ishi no Hahennel.
A támadást követően lélekenergiám áramoltatását testem körül abbahagyom, s a földre ereszkedek, mert már érzem, hogy nincs sok reiatsum már. Csak egy csekélyke maradt, melyet még felhasználhatok, hogyha nagyon szükséges. Pihegve támaszkodok katanámra, amiért az állás egyre nehezebbé kezd válni számomra. Lassan, tekintetemet Onii-chanra emelem, hogy láthassam támadásom végeredményét. Kicsit sokkol a szemem elé táruló látvány, mely eddig a porfüggöny mögött rejtőzött. Az általam használt technika nagyobb károkat okozott rajta, mint ahogy Én azt valójában akartam. Látom Onii-chant arccal a földre dőlni, ahogy elhagyja ereje, s kaszája is valós formájában hull le mellé a talajra. Szinte csomót érzek a torkomban és még a nyelés is nehézzé válik számomra ezt látva. Nem akartam ennyire durva lenni, mégis elragadott a hév, nem sikerült lefognom a támadás energia mennyiségét, hogy kevésbé legyen fájdalmas. Ez rám nézve igazán szégyenteljes teljesítmény; egy efféle veszélyes fegyver van az Én kezemben, az enyémben, mikor még a reiatsut se vagyok képes megfelelően adagolni. Borzalmas, egyenesen rossz érzés, amiért nem vagyok ennek a gyakorlottja. Némán hallgatom végig Onii-chan szövegét, bűnbánóan szemlélve magam elé közben, melyből végül szavai rángatnak ki, s immáron némi harag gyűlt fel bennem, melyre még számat is elhúzom nemtetszésem kifejezésének végett.
- Milyen duma ez? Nehogy már ennyi miatt feldobd a talpad Onii-chan. :/ Micsoda szégyen lenne már! Különben is Én nyertem, el kell vinned fagyizni! – mondom fennhordott orral, közölve vele a nem éppen valós tényeket. Nem tehetek róla. Nem érzékenyülhetek el a csatatéren, még ha fogadott Onii-chanről is van szó, akkor sem.
Végül egy mély sóhajt ejtek meg, mellyel elkergetem dühömet Onii-chanra nézve. Persze, haragszom rá, mert ahelyett, hogy értesített volna állapotáról arra biztatott, hogy támadjak nyugodtan. Ahogy igyekszem lenyelni ezt az egészet halk mocorgást hallok a közeli bokor felöl. Oldalra lesek a növény felé, kérdőn felhúzva szemöldökömet. Tény, le vagyok merülve, de ez nem akadályoz meg abban, hogy ne érezhessem meg mások reiatsuját főleg, hogyha az egyén éppenséggel ilyen jóízűen áramoltatja magából a lélekenergiáját. Szem forgatva veszem tudomásul, hogy léteznek, olyanok kik ilyen ostobán nem gondolkodnak előre, nem számítanak az esetleges lebukás veszélyére, s még Én is meglelem őket.
- Hé, Te! – szólalok fel, nagy hanggal átitatott hanggal, kihúzva magamat fölényeskedően, hogy keménynek látszódjak a Hollow előtt. – Ha, nem szeretnéd, hogy rajtad is bevessem az előbbi technikámat… akkor most nem kérdezel és hazaviszed őt. Különben kedvem támad megölni téged... – bökök katanámmal Karasu felé, hogy eléggé egyértelmű legyen a csontos képűnek a feltételem. A megmaradt lélekenergiámat arra használom fel, hogy nyomatékosítsam szövegemet, s megrémisztve lilás-fekete színben lángoló reiatsummal engedelmességre bírjam, és még ördögi vigyorommal is tetéztem ezt az egészet. Úgy néz ki, hogy eléggé hatásos lehetet beszédem, mert tette, mit mondtam neki. Ellenvetést nem is fogadtam volna el.
Elégedett mosoly húzódik arcomra, miközben látom, hogy Onii-chant biztonságosan visszaszállítják saját kis világába. Alig pár másodpercig bírom tovább állva, azután miután látom a fekete színű átjárót becsukódni az égen. Szinte azonnal eldűlök, amiért elvesztem maradék energiámat is, melyet az állásba tudtam fektetni.
~ Az Én hatalmamhoz képest a Tiéd messze a föld alatt van Onii-chan. Már csak azért is, mert Én a földön fekszem… de, azért remélem, hogy még egyszer találkozunk… ~ kisebb vigyorgás kíséretében zárom le gondolataimat és csukom be szemeimet, túlságosan is elfáradtam, kell a pihenés. Azért, igazán remélem, odahaza valaki fölkeres és lesz olyan kedves, hogy visszaszállít. *>*”

//Én köszönöm a játékot, és hajrá *>* Igérem mindent beleadok akkor XD - gonosz alteregó: csak szeretnéd - //