Igazából nem nagyon értettem, hogy most mi történik, egyszer csak fel lettem kaparva a földről, senpaiom által, aki biztos most naaaa~gyon-naaaa~gyon mérges rám és meg is bántottam, mert aggódnia kellett értem, de én most is csak magamra gondolok, mert már érzem az orromban a takoyaki csodás illatát, meg az ízét is a számban, meg hát megígértem Seppen-channak, hogy teljesítem a kívánságát, úgyhogy ennem kell! De Kanade-senpaival is kell foglalkoznom, nem csak Seppen-channal és magammal, mert hát ha megbántottam, akkor ki kell engesztelnem, de nem tudom, hogy mi lágyíthatná meg, mert igaz, hogy sokat beszélgetünk, de akkor is csak ruhákról, meg ékszerekről, meg ilyen felszínek dolgokról. Rá kellett jöjjek, hogy igazából semmit az égvilágon nem tudok Kanadéról T_T Engedelmesen keltem fel a földről és a kezébe kapaszkodva haladtam mellette, bár nem tudtam, hová megyünk, lehet hogy elvisz egy vesztőhelyre és lelő, mert annyira megutált? O.o Vagy csak lelök egy szakadék széléről? Vagy… vagy túl sok Conan-t nézek
Kicsit értetlenül pislogva ácsorogtam egy-két másodpercig az orvosi sátor ajtaja előtt, nem nagyon tudtam, mit keresünk itt, merthogy nekem semmi bajom nincsen tényleg és ha Seppen-chan nem szeretne valami olyasmit enni, ami csak úgy szerezhető be, hogy életveszélybe kerülök, erősen kétlem, hogy bármi bajom eshetne egy kis ételtől, amit ráadásul szeretek is Amíg az orvos alaposan megvizsgált, gondolataim eléggé más mezőkön kalandoztak, főleg azon, hogy végre hasznosnak érezhettem magam, mert hát végre tudtam segíteni valakin, akit igazából egyáltalán nem ismertem, de mintha mégis tudtam volna, hogy számít rám és ez olyan jó érzéssel töltött el, hogy szinte ugrálni tudtam volna a boldogságtól, hogy végre nem vagyok haszontalan *.*
Elpirultam, mikor megkordult a hasam, ráadásul a doki még ki is mosolygott, olyan hihetetlen kínos volt, hogy az valami elmondhatatlan érzés volt tényleg, legszívesebben elsüllyedtem volna. Seppen-chan, én nemrég ettem, kérlek szépen ne kínozz ilyen szörnyűségesen kínos helyzetekbe hozó hangokkal T_T Esetlenül botladozva követtem Kanadét, továbbra is engedelmesen belekapaszkodva a karjába, mint egy kutya, amely nem akarja elengedni a pórázt, nem akar szabad lenni, hisz neki az a biztonságos, ha megkötik és vezetik. Egy pillanatra megálltam és beleszippantottam a levegőbe. Gyalogoltunk már pár perce, szerencsére direkt olyan cipőt vettem fel, amiben lehet kirándulni, szóval az nem volt gond, csak hát a lábaim nem szoktak megerőltetéshez, általában autóval járok mindenhová, a plázát meg gyorsan végig szoktam járni, meg hát ott le lehet ülni, ha elfárad az ember, úgyhogy az pláne nem megerőltető
Teljes depresszióba zuhantam, amikor kiderült, hogy az, amiért fél órát gyalogoltunk, már nincs is ott, ráadásul takoyakit se tudunk venni egy ABC-ben, hát milyen egy szörnyű hely ez? Teljesen összetörten rogytam le a legközelebbi padra, fáj a lábam, én innen már el nem mozdulok >.>
- Fááá~j T_T – nyavalyogtam, nem létező önbecsülésemet is sutba dobva, miközben a cipőből kivettem a lábam és masszírozni kezdtem, hátha attól jobb lesz.
Eléggé húzódoztam, hogy felálljak a közeljövőben, de át kellett, mert ígértem valamit és azt be kellett tartanom, különben nem csak hogy Kanadét, de Seppen-chant is magamra haragítom és az már tényleg a teljes vég T_T Végül nagy nehezen (a senpai elég hathatós közbenjárásával) visszaerőszakoltam a lábam a cipőmbe és szorosan mellette maradva továbbra is, haladtam mellette, amíg végül megmentőnkre nem találtunk, úgyhogy amint kifizettem a takoyakit (mert persze, hogy én fizettem, nem engedhetem, hogy a legjobb barátnőm fizessen ilyesmiért :/) rögtön le is rántottam egy padra, hogy ott együk meg, mert nekem tényleg nagyon-nagyon sajgott a talpam, olyan igazán szörnyen. Nagyon finom volt, örültem neki, hogy Seppen-chan ezt kérte *.*
Végül viszont hamar jött egy újabb gyomorkordulás, pedig alig nyeltem le az utolsó falatot. Rögtön tudtam is, mit szeretnék enni vagyis ideiglenes fejbérlőm mit kíván, de hát azt nekem nem szabad, mert én még kiskorú vagyok, ráadásul a sukiyaki… az mégiscsak sukiyaki, nem szereteeeee~m T_T Kicsit félve pillantottam Kanade-senpaira, főleg hogy tegnap egy nagyon kevés alkoholtól is teljesen megbolondultam, mit fog tenni velem a saké? Bele sem mertem gondolni…
- Ka-kanade-senpai… Seppen-chan szeretne… sukiyakit enni és… és… sakét inni - elvörösödve dadogtam és néztem inkább a saját térdeimet.
Igazából nem nagyon tudtam, hogy hogyan szerezhetnénk sakét, mivel egyikünk sem volt még nagykorú és hát nekem nem is igazán volt ínyemre, hogy megint leigyam magam, az a tegnap éjszaka is szörnyűséges volt, reggel pedig úgy ébredtem, gyomorforgással, meg teljesen kimerülten, egyszerűen féltem alkoholt inni megint >.<” Aggódva pillantottam fel, vajon barátnőmnek mi erről a véleménye, amikor megláttam egy vörös hajú nőt, aki mintha pont akkor szintén felénk nézett volna. Kicsit felderültem, mert lehet, hogy megoldódott a problémánk és tudok segíteni Seppen-channak és nem hagyom cserben *.* Felálltam és megfogva senpaiom kezét, félénken közelebb araszoltam a nőhöz, aztán már elpirulva, remegve néztem fel.
- E-elnézést… Tudna nekünk segíteni? – szólítottam meg vékony, cincogó hangon. – Kanade-senpai, beszélj >.< - toltam előre a lányt és húztam meg magam mögötte inkább.
Sosem voltam jó az ilyesmiben, Kanade sokkal jobb nálam, ami a szociális kapcsolatokat és a beszédet illeti, de szerintem ezt ő is tudja, úgyhogy megteszi ezt az egy kis szívességet nekem és Seppen-channak.

Kicsit... nem kicsit, simán unalmas volt arra várni, hogy Midorit megvizsgálja a doki a kütyüivel, meg közben kérdezgette, hogy nem-e szédül meg hasonlók. Lábammal türelmetlenül dobolva várakoztam, időnként pedig ránéztem a hapsira, de amúgy inkább a kifüggesztett táblák olvasgatása kötött le. Tényleg jó fejnek tűnt amúgy abból, amennyit hallottam a lánnyal való beszélgetéséből, meg ott volt az a megnyerő mosoly is... Esküszöm vissza kéne jönni valami sérülést imitálva, csak előtte meg kéne szabadulnom Midoritól De ez nem fog megtörténni, már most tudtam. Több okból is esélytelen volt a dolog, a legnyomósabb az, hogy nem akarom magára hagyni ezt a szerencsétlent. Csak egy pillanatra nem figyeltem és máris bajba keverte magát, eh...
Mihelyst végeztünk, lenyomtam egy barátságos tockost a lánynak és azzal lódítottam meg előre. Szerencsére semmi baja nem volt, akkor elég komoly feddést kapott volna tőlem. Meg kéne tanulnia magára vigyázni, nem fogják örökké pátyolgatni :/ Jó persze nem pont az én számból hangzik ez hitelesen, de mindennek van egy határa :/
- Midori, ne merj még egyszer így eltűnni mellőlem! Megijesztettél :/
Csendült fel hangom durcásan, miközben vonszoltam magam után. Időnként meg-meg kellett állnom tájékozódni, hiszen hiába nem volt nagy a városka, azért régen jártam már itt. Mellesleg tök rövidnek tűnt az út, hosszabbra emlékeztem, viszont elég szánalmas, hogy ettől is elfáradtam kissé. Ilyen erőnléttel most még egy koncertet se bírnék ki, muszáj lesz elkezdenem kicsit tréningezni az állóképességem. Francba, utálok futni >.>
- Kusooo, hát persze hogy bezárt ez a cseszett étterem >.>
Káromkodtam el magam, meglátva, hogy mi lett a helyből. Ha ezt tudom, tuti nem cipelem el idáig Midorit. Ide a szálló sincs éppen közel, szóval ha oda akarunk majd visszajutni, akkor is gyalogolnunk kell majd egy csomót. Váááá @.@ Én magam is lerogytam barátnőm mellé arra a nyavalyás padra, fejemet meg hátradöntöttem és úgy néztem az égen haladó felhőket. Még egy ilyen szar napot el sem tudnék képzelni, nem elég hogy egy koszos porfészekben vagyok, még egy nyivákoló pólyásról is gondoskodnom kell és még csak szerencsém sincs. Hát ez remek >.> Mi jön még, elrabolnak és megerőszakítanak az ufók, vagy megszáll egy youkai szelleme? :/
- Kábé két sarokra innen láttam egy mozgó árust. Ott fogunk neked takoyakit venni, jól van? Aztán engem hagyjál békén, visszamegyünk a szállóba és bedugok egy DVD-t a lejátszóba :/
Ami tuti el fog romlani valahogy, legalábbis tekintve a mai napot tuti ez lesz :/ Igyekeztem felhúzni magammal Midorit miután felkeltem, rohadtul elegem volt már az egészből. Azt hiszem ez az arckifejezésemen is látszott, legalábbis elég ordenáré módon sikerült az árus kifejezésére juttatnom, hogy mit akarunk, de már ez sem érdekelt :/ Nyilván hagytam, hadd fizessen a szőke, nekem eszem ágában sem volt megállítani ebben. Amúgy is ő akart polipot zabálni, én még éhes se nagyon voltam...
- Hát ez borzalmas... ehetetlen
Kommentáltam az ízét, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor ettem ennél rosszabbat azt hiszem. Pedig nem egyszer-nem kétszer ettem már takoyakit, ha nem is a kedvencem, mert az a curry, de a régió szülötteként nyilván elpusztítottam belőle egy csomót már Na ezt az élményt viszont kihagytam volna... Ahogy azt is, hogy Midori-chan megszólal, komolyan mondom, be fogom tapasztani a száját >.> Nyűgös leszek, hisztis leszek mindjááárt! T_T
- Nem vágom ki az a Seppen-chan, de hogy téged még nem láttalak ennyire bélpoklosnak, az hétszentség! Mintha fogyókúráznál, nem? :/ Ráadásul szakét?! Ennyire ízlett tegnap a sör, he?
Veregettem hátba a lányt, miközben magamban morgolódtam. Tuti van valami baja, az a doki tévedett! Ráadásul sukiyaki, fúj >.> Tofu, meg nyers tojás meg tököm tudja milyen borzalmak vannak még abban :/ Még jó, hogy nem nekem kell ennem. Szóval kellett egy bolt ahol vehetünk rizspálinkát, meg egy felnőtt, aki vesz nekünk Idolként jól jön, hogy ilyen fiatalos meg cuki külsőm van, de most pont a fordítottja kéne, mert így az életben nem fogunk szakét kapni :/ Tegnap a sör más volt, mert a boltos tudta, hogy a nagynyanya küldött, de üzenet nélkül ezt most nem fogom tudni bekamuzni... Szóval akcióterv: szerzünk szakét, a szállón megisszuk és pihenünk egyet, a szakácstól meg kérek egy adag sukiyakit ott, franc se fog éttermet keresni Míg ezen töprengtem, addigra Midori odavonszolt valami vörös hajú csajhoz is, legalább nem kellett neki mondani, hogy kell nekünk egy felnőtt. Ez is valami!
- Ja igen, persze hogy én beszélek, már pont mondani akartam... khm... a nagynénim megbetegedett reggelre, biztos ismeri, ő a fogadó tulaja! És arra kért minket, hogy vigyünk neki egy üveg szakét, tudja hogy van ez, az alkohol orvosság. Ééés... az a nagy helyzet, hogy a boltban nem adnak, mert nem vagyunk még nagykorúak. Szóval arra szeretnénk megkérni a hölgyet, hogy segítsen nekünk. Persze kifizetjük meg minden, meg akár énekelek is cserébe. Nya~?
Találtam ki gyorsan valami kamu sztorit, a végére meg bevágtam a trademark, chou kawaii, kacsintós Kana-nyan pózt, hogy esetleg hátha felismer, és így könnyebb dolgunk lesz :/ Remélem nem fog újabb hülyeséget kitalálni Midori, mert nincs kedvem ma már többet rohangálni

Kuroda és Ai:
A férfi búcsúlevelében találtak valóban passzolnak az eddigi áldozatokkal kapcsolatos megfigyelésekhez, ha belenéztek. Az írás rövid, talán ezért is könnyebb felfigyelni arra, hogy a két kulcsszó, a "segítsetek" és a "shinigamik" mintha a szöveg többi részétől eltérő kézírással került volna a szövegbe. Mindenesetre elmagyarázza benne, hogy mennyire céltalan lett az élete, és hogy elveszítette szem elől az álmát, mióta találkozott vele. Hogy kivel, az viszont nem derül ki a szövegből. Ami az öngyilkos-jelölt átkutatását illeti, a zsebeiben csak a tárcáját és egy lakáskulcsot találtok. Az egyszerű fekete erszényben némi pénzt, a férfi iratait és egy fiatal, szemrevaló szőke nő képét találhatjátok.
Kuroda ötlete a talált tárgyak alapján kivitelezhetőnek tűnik, így miután az ájult férfivel kezdetek valamit, elindulhattok az igazolványokon található címre. Egy rémesen egyszerű egyszintes házat pillanthattok meg a helyszínre érve, melynek kicsiny udvarában éppen egy a hátrahagyotthoz hasonló korú férfi gereblyézi össze a lehullott faleveleket. A nem túl bizalomgerjesztő külsejű, nagydarab úriember az öngyilkos-jelölt bátyjaként mutatkozik be, ha úgy döntötök, hogy kérdőre vonjátok a testvérével kapcsolatban, de akár másképp is dönthettek és az engedélye nélkül is bemehettek, feltéve ha vállaljátok a nem biztos hogy szükséges kockázatot.

Midori, Kanade és Reika:
Kölcsönösen jól jártok, ha megkötitek az üzletet, hiszen Reika eljuthat a fogadóba a társaihoz, Midoriék pedig megkaphatják a hőn áhított alkoholos italt. Ha áll az alku, akkor komplikáció nélkül sikerül hozzájutnotok a nedűhöz az étterem helyére épült közértből a shinigami segítségével, de ha nem, akkor is visszaindulhattok a szállásotokra, legfeljebb még fájni fog a fejetek egy kicsit a szaké miatt. Ki tudja, biztos van a fogadóban is!
Unalmas (?) bandukolásotokat azonban váratlan esemény zavarja meg. Egészen furcsa jelenségnek lehettek tanulni, ahogy a környezetetek hirtelen eltorzul és egy sűrű vadonban találjátok magatokat egy kisebb tisztás közepén. Sötét van, minden nedves, és a fák közül félelmetes hangok szűrődnek ki hozzátok. Egyáltalán nem barátságos a környezet, bárhogy is kerültetek ide. Meglepetésetekre azonban nem csak hárman vagytok, hanem Midori mellett Seppen-chant is megpillanthatjátok, de kicsivel messzebb még két alak árnyéka feltűnik. Az egyik nagyon hasonlít a szárnyas szőrmókhoz, csupán hófehér bunda helyett néhány fekete csík is van rajta, a legnagyobb különbség azonban mégis az, hogy láncra van verve, a béklyó végén pedig egy fehér maszkos lény vigyorog: egy arrancar. Seppen-chan ijedt hangokat kiadva bújik be Midori háta mögé.
- Hajjaj, sokkal több ízletes falatra leltem, mint gondoltam! Úgy tűnik ma a szokásosnál is jobban be fogok lakni, nem csak egy pamacs, de még egy shinigami is a horgomra akadt! - kacag fel nyálzó szájjal, majd megnyalja a szája szélét. A lidércből kitörő lélekenergia mennyisége Midorit teljesen letaglózza, de Kanade is csak nehezen tud mozogni. Egyedül Reika az, akinek nem okoz akkora gondot a reiatsu nyomása, de egyedül ő sem valószínű, hogy képes elbánni a szörnyeteggel. Mit tesztek most? Menekültök a lassan felétek induló lénytől vagy szembeszálltok vele és megpróbáltok a magatok módján segíteni a halálistennek?

Egy újabb unalmas nap végeztével, mert hát minden napom unalmas, amikor Kami-kun valahol nem is tudom, hogy hol jár és nem szól semmit, de még azt sem mondja meg, hogy mikor jön vissza, léptem be a szobámba. Legalább annyit tehetne, hogy feltűnik a semmiből, mint ahogy szokott és legalább egy annyit mondana, hogy ne aggódjak. Persze attól függetlenül aggódhatok még érte, de akkor is.
- Ez meg? - lepődtem meg a földön található papirosoktól. A fejemben fel sem merült, hogy kitől származhatnak, hisz csupán egyetlen olyan személyt ismerek, aki így üzen nekem bármit is.
- Baka... - fogom a fejem, miután mindkét üzenetet végigolvasom. Tulajdonképp eléggé meglepő, hogy egy napi késéssel jut el hozzám ez az egész, hisz az előző nap nemegyszer találkoztam Kami-kunnal, de nem mondott semmit. Habár ennek talán az is lehet az oka, hogy leginkább én beszéltem, meg minden, de attól még a kezembe nyomhatta volna a levelet.
Egy mély sóhajtással nyugtázom, hogy sajnálatos módon a mai estét nem tölthetem itthon, pedig ma leginkább arra készültem, hogy egy kellemes illóolajas fürdőt veszek és leginkább pihenéssel töltöttem volna, de így azt hiszem, hogy ez a tervem halasztásra fog kerülni.
- Nyissák ki. - adtam ki az utasítást kis idő múlva mikor elértem a senkaimonhoz. A tisztek rögvest neki is láttak, majd kis idő múlva átléphettem az emberek világába. Rövid idő alatt öltöttem magamra a gigai-t, hogy nyugodtan nyomozhassak, valamint, hogy beszélgethessek az emberekkel. Szerencsére nem is kellett sokat gondolkodnom azon, hogy kivel is beszélgethetnék, hisz hamarosan egyszerre két ember is "letámadott".
- Sziasztok. Szerintem megoldható, csak mutassátok meg, hogy merre van az üzlet, hisz csak most tévedtem errefelé és azt hiszem, hogy kicsit talán sikerült is eltévednem. - válaszoltam mosolyogva és az eltévedős résznél még a tarkómat is megvakartam kissé, hogy hitelesebbnek tűnjön a dolog. Nincs ínyemre a dolog, mégse mondhatom el nekik, hogy ki vagyok meg mi vagyok és, hogy miért vagyok itt.
- Amúgy mit értettél azon, hogy énekelsz nekem? Csak nem vagy valamilyen kórus tagja, vagy igen? - kérdeztem érdeklődve a szóvivő lánytól miközben a bolt felé igyekeztünk. Közben persze nézelődtem, hisz egy jó detektív mindent megfigyel, mert bárhol fontos nyomok lehetnek. Sajnos ezek a nyomok túl hamar és túl erőteljesen tűntek fel, hisz hamarosan a város erdővé alakult és egy tisztáson találtuk magunkat. Ráadásul nem voltunk egyedül.
- Arrancar... - préseltem ki halkan a fogaim között és a kezem a zanpautoumra tévedt, vagyis tévedt volna, csak póttestben nem rendelkeztem vele. Így más választás híján olyasmire kellett vetemednem, ami nagy eséllyel felfedheti kilétem, bár azt hiszem, hogy a kard is hasonló hatást váltott volna ki.
- Bakudou 30: Shitotsu Sansen! - váltott a hangom komoly tónusra, valamint a kezemen található Kidou Ampu is felfénylett a jobb csuklómon és hamarosan el is sütöttem a kidout.
- El kell tűnnünk innen. - vettem fel a vállamra a mozgásképtelen szőke lányt, valamint megragadtam az énekes lány csuklóját és kihasználva azt, hogy az arrancar feltehetőleg mozgásképtelen igyekeztem a lehető leggyorsabban elhagyni a helyet és bemenekülni a fák közé. Igaz, hogy halvány gőzöm nincs arról, hogy hol vagyunk, vagy miért vagyunk itt, csak azt tudom, hogy nem lenne megfelelő taktika most felvenni a harcot az arrancarral. Én nem vagyok elég erős hozzá, jobb lenne valamiféle segítséget kérni valakitől.
- Jól vagytok? - kérdem lihegve, mikor úgy vélem, hogy eléggé messze kerültünk az arrancartól, valamint ezzel egy időben a lélekenergiámat is visszafogom a lehető legalacsonyabbra, hisz mégsem hagyhatom, hogy ez alapján bemérje a helyzetünket. Természetesen ha minden kötél szakad, akkor kénytelen leszek elhagyni a póttestet és felhúzni a kesztyűt, hogy megvédjem ezt a két embert és azt a valamit, ami velünk jött.

*Eleinte a nem megszokott környezettel kellett megbirkóznom. Egész egyszerűen gondot jelent a számomra, hogy a dolgok nem olyan mértékben haladnak, mint amihez hozzá vagyok szokva. Jobbára hat évtizeden keresztül olyan küldetéseken vettem részt, ahol az ellefél leginkább nyílt lapokkal játszott. Itt azonban a nyomozás, és a lassú kiderítés az úr. Számomra pedig ez jelenti igazán a gondot, túlzottan tudni akarom már, hogy mi is folyhat valójában a dolgok színfala mögött. Nehezemre esik béklyó alá rejtegetni saját indulataimat. Éppen ezért sem örülök annak, hogy Noah és Tara egyszerűen lelép egy felsőbb utasítás hatására. Inkább engem vontak volna ki ebből a felettébb bosszantó küldetésből. Ám most nem a saját érdekek az elsők, hanem hogy végre fényt derítsünk erre a sötét foltra. nekünk shinigamiknak védelmeznünk kell az emberek világát, azonban egy valamit igen különösnek vélek. Minden átlagosnak tűnik, mégis ilyen legendák járják át a helyet. Egy szemernyi negatív lélekenergiát sem érzek; vagy inkább az lenne a gond, hogy egy gigaiba zártam magam? Egyre inkább azon kezdek el gondolkodni, hogy ki kéne belőle lépnem, mi alatt Kuroda-san szavait hallgatom az imént történtekről. Gyanakvóan nézek végig azon a levélen, s mivel a shinigami tőlem vár döntésre, így elgondolkodok a lehetőségeinken. Főleg azok után, hogy az átkutatással végre megtalálunk egy elindulási pontot. Sóhajtok egyet, majd körbe tekintek az embereken.*
- Mit szólnál, ha egy sötét sikátorba vinnénk őt, és a biztonság kedvéért egyikőnk ott hagyná a póttestét is? Egyikőnk legyen csali, ha bármi történne. *Kicsit közelebb lépve hozzá mondom. Nem lenne jó dolog, ha ezt egy olyasvalaki is meghallaná, aki esetlegesen szabotálná tervünket. Valahogyan van egy olyan érzésem egy ideje, mintha a baj direkt kerülne el minket. Elvégre is, ha nincs gond, nem lehet semmit sem kideríteni. Túlságosan erőltetettnek tűnik ez a boldognak tűnő légkör. Sehogy sem illik bele abba az emberi világba, amit mi normálisnak nevezünk. Még csak lidércet sem észlelhettünk volna, feltehetőleg. Remélhetőleg Kuroda felemeli a testet, és elindulunk az egyik sikátorba, ahol az egyik konténer mögé helyezhetjük a testet. S míg oda megyünk, addig azon kezdek el tovább gondolkodni, hogy melyikőnk legyen a csali. Bárki is vállalná fel ezt a szerepet, sehogy sem jár jól. Elvégre hiába haladna mellettem, akkor sem érezhetném magam biztonságba, mégis csak rám támadnának, nem pedig rá. Megtorpanok, még mielőtt elhagynánk a sikátort.*
- Én leszek a csali. Valamint letudnád kötni az ember testét egy bakudouval? Itt tarthatnánk, még ennek vége. *Felelem afféle javaslatként, majd végig nézem, ahogyan a gigai szinte a földre hull. Nagyot sóhajtok, majd ha mindennek vége, végre elindulhatunk egy kulccsal s egy igazolvánnyal a kezemben. Magát a levelet, és egyebeket a szatyromba rakom, hátha később lesz ennek jelentősége. Út közben azért megkérdezem az egyik eladótól, hogy merre található ez a lakás. Ahogyan számítani lehetett, egyből meg is mondják. Kissé ridegen villantom szememet az illetőre. Valahogy egyszerűen már idegesít ez a fajta kedvesség. De tovább állunk, hiszen dolgunk van. Körültekintően ügyelek arra, hogy ne legyen feltűnő a félre-félre nézéseim. Muszáj figyelnem arra is, hogy társam mennyire halad mellettem, hiába nem láthatják az emberek. Ez egy előny a halálisteneknek, hogy alakjuk csak azon személyeknek nyilvánul meg, akik magasabb lélekenergiával rendelkeznek. Tán éppen ezért válhat be a tervem, amennyiben szükség lesz rá. Mindenesetre lépteimet kicsit szaporábbra veszem, s amint megérkezünk elharapom ajkaim szegletét. Miért van az, hogy nem lehetnek a dolgok olyanok, mint amilyennek megszokhattam őket? Ingerülten lépek oda a magas férfihez, etiketthez méltón meghajlással üdvözlöm. Ritka az, hogy eme tiszteletet valakinek megadom, viszont most szükséges.*
- Üdvözlöm! A nevem Kagami Ai, egy nővér küldönc vagyok. Azért jöttem, hogy ezt átadjam önnek. *Mélyen a szatyromba nyúlok, és kiveszem belőle a sikátorban hagyott alak pénztárcáját. Talán elsőre abszurdnak tűnhet az ötletem, de mégis ki kell próbálnom, hogy mennyire lehet hatásos. Így hát felé nyújtom a pénztárcát, ha hozzátartozó úgy is felfogja ismerni. Nekem pedig pont egy kis elrettentés lenne a célom.*
- Sajnálattal kell szólnom önhöz..öngyilkos lett. *Komorítom el tekintetemet, s színészien pillantok ki oldalra, őszinte sajnálatot színlelve. Mindig is kedveltem az etikettet, megtanított szemrebbenés nélkül hazudni. Sosem hittem volna, hogy ennek valaha is hasznát veszem. Vannak esetek, amikor viszont az események felgyorsítása végett új terepre kell lépni. Itt az ideje ezúttal, hogy megtegyem az a lépést; egyébként is, a nővér szerep még illik is hozzám, hiszen a Yonbantai sansekije volnék.*
- Esetleg tud róla valamit, hogy miért? Olyan szomorú, hogy valaki öngyilkos lesz. *Szomorkás hanggal szólalok fel. Noha ez az egész egyáltalán nem illik rám, de még mindig kíváncsian várom a férfi viselkedését ezt illetően. Azért remélem, hogy Kuroda nem fog kettőnket leleplezni.*

Ez a poszt egyben mesélés is! Midori kimarad a körből, de kicsukni már nem fogok senki, mivel a végén járunk.
Határidő: március 20.

Mondjuk fogalmam sincs miért mondtam, hogy biztos ismeri a nagynénimet, mivel totál lerítt a bigéről, hogy nem idevalósi, ahogy rólunk is kilométerekről látszott, hogy nagyvárosi csajok vagyunk Ja, mert mondjuk Karakura olyan nagy város lenne Legalább ott vannak helyek, ahol lehet bulizni meg vásárolni, ebben a nyomorék koszfészekben még csak egy karaoké bár sincs, és a helyi diszkóban tuti húszéves számokat játszanak a nagymamiknak, meg ha van valami fellépő, az is lakodalmast tol. A múltkor valami hasonló helyre kapott a menedzsmentem meghívást, hogy lépjek fel, és el is rángattak oda. Na mondom, kösz >.> Összetákolt színpad meg 50 feletti átlagéletkor a nézőtéren, hát csodás volt. A fellépő ruhámat fel se vettem, minek? Totál kilógtam volna a környezetből egy ilyen flitteres csillogó ruciban, megtette az a vászonnaci meg a sima póló is öltözetnek, és nem is reklamáltak miatta. Az egyetlen jó pont az a pár helyes, kosaras srác volt, akik éppen ott edzőtáboroztak, abszolúte nem bántam volna, ha valamelyikük rám nyomul, de végül nem lett semmi :/ Nekik is szoros időbeosztásuk volt, meg nekem is, meg biztos leharapták volna a fejüket ha nekiálltak volna csajozni. Ki is csalt belőlem egy fáradt sóhajt az egész gondolatmenetem, inkább megráztam a fejemet és visszatértem a valóságba az ábrándozásból. Az arcom rögtön fel is vidult, hiszen ráállt az alkura a nő, király!
- Yatta! Arigatou gozaimasu! - ujjongtam örömömben, aztán meghajoltam köszönetképpen. De utána nem haboztam ám lepacsizni Midorival, végre valami jó is történik ezen a napon Ránk fért már, tiszta bolondok háza van azzal, hogy a barátnőm meghibbant :/ Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg nincs semmi baj a fejével az eséstől, mondjon bármit is az a doki.
- Híres énekesnő vagyok, álruhában. De ezt el ne mondd senkinek, inkognitóban vagyok itt! Amúgy Kanade vagyok! - súgtam oda bizalmasan kacsintva, miközben az utat mutattam afelé a bolt felé. Ha már lecsapták az éttermet, legalább ennyi haszna legyen annak a helynek Mi kint megvártuk, amíg a hölgy intézkedett, addig is becserkésztem Midorit és jó alaposan megcsikiztem az oldalát bosszúból, amiért még a szokásosnál is több baj van vele ma. Felnőhetne már, de tényleg! Mindenesetre most majd kicsattantam a jókedvtől, bár nem tudom miért Amint visszatért a csaj is, végre masírozhattunk haza, hogy aztán fogjam magunkat és bezárkózzunk a szobánkba. Az ezer százalék, hogy ki nem akarok mozdulni ma már onnan
- Amúgy hová is igyekszel? Azt mondtad, eltévedtél - fordultam oda a vörös hajú megmentőnkhöz, de mire visszafordítottam a fejem az útra, az út... eltűnt Valami rohadt sötét helyen voltunk, mintha a vadon közepére kerültünk volna, pedig fényes nappal van. Mi a rákot szívtam vazze, volt valami a kajában, vagy én is bevertem a fejem? o.O
- Mi a jó... hol a picsában vagyunk? Oi, ez kurvára nem jó vicc! - fordultam körbe tanácstalanul, és kissé talán ijedten is, de az igazán nagyot akkor ugrottam, amikor megpillantottam Midori mellett... azt az izét
- Midori, mondd hogy csak valami rajzodat keltetted életre... - néztem rá a lányra szemrehányó pillantással, rohadtul nem díjaztam a humorát, ha ezt ő csinálja. Ez a hely ijesztő volt, mindenféle ótvar hangok szűrődtek ki az erdő mélyéről, meg itt volt ez a hatszáz szárnyas förmedvény is, ami úgy nézett ki, mintha valami horrorból rántották volna elő. Tuti meg akar minket zabálni >.>
- Aranymi? o.O - néztem az ideiglenes útitársunkra, de amint arra fordultam amerre ő nézett, megérettem mire céloz... vagyis nem, mert valami iszonyú undorító aurát éreztem csak, azt meg nem mondtam volna, hogy az a humanoid izé micsoda volt. Valahol itt elveszítettem a fonalat, a lény lakmározásról beszélt, aztán úgy éreztem, hogy valami kurva nagy súly ereszkedik a vállamra, amitől mozogni is alig tudtam, a csaj meg előrántott valami hókuszpókuszt, csuklón ragadott és elráncigált be az erdőbe, én meg felbuktam az egyik gyökérben, mert alig bírtam megemelni a lábamat >.>
- Nem, hogy a francba lennék jól? T_T - válaszoltam szinte már sírva. Felhorzsoltam a térdemet, menekültünk valami ijesztő bigyó elől egy még ijesztőbb helyen, és semmit sem vágtam abból, ami körülöttem történik. Ezek után hogy a fenébe lennék jól?! >.> Ennél hülyébb kérdést nem is tehetett volna fel!
- Valaki megmagyarázná, hogy hol vagyunk és mi az isten történik?? Fáj! T_T - tört ki belőlem a nyavalygás, egyszerűen... féltem. Nem érdekelt már semmi, csak haza akartam menni erről a kurva helyről, de így csak arra voltam képes, hogy elsírjam magam, mint valami dedós pólyás. De letojom, még ha össze is töröm ezzel a Midoriban élő képet magamról, halálfélelmet éreztem, jogom volt sírni >.>
- E-ez egy Álomvilág, egy társamé. Mi ilyenekben élünk, csak rövid ideig tudunk a valós fizikai síkon létezni. Kérlek, mentsétek meg a barátomat, az a lény foglyul ejtette! - csendült fel a kis szőrmól remegő és kétségbeesett hangja. Persze, mentsük meg, hogyne! És engem ki fog megmenteni?? Ráadásul egyáltalán nem szolgált magyarázatként a mondanivalója, azt se tudtam micsoda az a vakarcs és hogy szedte össze Midori! Dühösen fordultam a vörös lány felé, immár tőle követelve a magyarázatot, hogy ki ő és mit csináljunk most, de amint válaszolt, egy halom inda ragadta meg a testét és felrepült méteres magasságba, fogságba esve. Meghallottuk annak a maszkos lénynek a röhögését is és újra megéreztem azt a letaglózó, fullasztó és félelmetes erőt, ami a barátnőmet a földhöz szegezte.
- Azt hiszitek ilyen könnyen megszökhettek előlem, kis ínyencfalatjaim? Én mindent látok ezen a helyen, nem tudok elbújni - szólalt meg, miután előlépett egy fa mögül, és egyenesen felénk tartott. Bassza meg, quincy vagyok, most kéne használnom az erőmet, nem? :/ Igyekeztem működésre bírni a csuklómon lévő ötágú keresztet, de most valahogy abszolút nem ment a lélekenergiám áramoltatása, alig bírtam megidézni az íjamat. Megpróbáltam talpra állni esetlenül és ráfogni a szörnyre, de reszkettem minden tagomban és alig bírtam megmoccanni. A lányok pedig úgy tűnt, nem tudnak segíteni, Reika-sant az indák, Midorit ez a bazinagy erő tartotta fogva.
- Ta...tasukete... - nyögtem ki kétségbeesetten. Összeszorítottam a szemem és megpróbáltam kilőni egy nyilat, de éreztem, ahogy tíz centi megtétele után szétesik. Mikor kinyitottam a szemem, csak azt láttam, hogy a maszkos szörny megáll Midori előtt, megragadja őt is meg a szárnyas izét is, az utóbbit pedig egyszerűen felfalja. Ránk is ez a sors vár vajon? Valaki segítsen, nem akarok meghalni T_T

Ai és Kojiro
A férfi köszönés után tétován veszi el a pénztárcát tőled, Ai. Hangja mélyen dübörög, de mégsem tűnik annyira félelmetesnek, inkább jámbornak. Van benne valami, ami azt súgja, hogy kedves fickóról van szó. Látszólag megrendíti a bejelentésed, de néhány pillanattal később kiderül, hogy legalább olyan jó színész, mint te. Nemes egyszerűséggel zsebre dugja a tárcát, otthagy a kertkapunál, az éppen ablakon bemászni készülő Kojiróhoz sétál, és egy intéssel magához rántja. A tervetek az első pillanattól kezdve kudarcra volt ítélve, a férfi jól látta a lelkeket, mi több, mint azt Kojiro első kézből tapasztalhatta, képes volt telekinézisre. A 2. osztagos shinigamit egy jó erős, budspenceres pofonban részesítette, szó szerint a mögötted álló cseresznyefa adta a másikat, Kojiro, majd odataszajtott téged Aihoz.
- Ez nem tréfadolog, ti mocskos bűnözők! Kizsebelitek az öcsémet aztán megpróbáltok átverni, hogy kirabolhassátok a házat? Na takarodjatok a városból, mielőtt kihívom a zsarukat! Büdös tolvajok, meg ne lássalak többé titeket itt! - penderít ki titeket, majd beviharzik a házba és jól hallhatóan bezárja az ajtót is. Nyilvánvaló, hogy félreértette a szándékotokat, de nem vádolhatjátok érte őt ezért. Ellenben így hoppon maradtatok, és hiába próbálkoztok akár beszéddel, akár tettekkel, süket fülekre találtok, ezt a nyomot elveszítettétek. Ám nincs időtök sokat lamentálni mindezen, ugyanis hamarosan egy igen erős lidérc lélekenergiáját érzitek meg nem messze tőletek. Halálisteni kötelességeteknek engedve mentek oda, és a közelbe érve ti is belekeveredtek abba az eltorzult valóságba, amibe a többiek is. Egy sikolyt hallotok az erdő mélyéről, és ha odasiettek, a következő látvány tárul elétek: az egyik fa ágai között egy shinigami társatok vergődik indák fogságában, és a fogadóból talán ismerősnek tűnő tinilányok előtt egy nyálcsorgató arrancar magasodik, akihez egy olyan lény van láncolva, amiről olvashattál abban a kiskönyvben, Ai. A sötét hajú lány csak rémültnek és ijedtnek tűnik, a szőke szemeiben azonban ugyanazt az ürességet vélhetitek felfedezni, amit jó egy órája az öngyilkos jelölt tekintetében is láthattatok. Tennetek kell valamit, ha meg akarjátok őket menteni, de óvatosnak kell lennetek. Lehetségesnek tűnik, hogy megtaláltátok minden baj forrását, ám a kirakós darabjai nem teljesen állnak össze.

Midori
Amint a lidérc felfalja Seppen-chant, úgy érzed, hogy minden életkedvedet elveszítetted. Immár nem érdekel semmi és senki, csak egykedvűen bámulsz felfelé a barátnődet fenyegető lényre és foglyára. Negatív érzések öntenek el, eszedbe jut minden ballépésed és hibád. Rájössz, hogy a barátaid-barátnőid kihasználnak és csak a pénzedért szeretnek téged, a rajzaid csúnyák, és sose lesz belőled divattervező, hiszen Touma-sensei miért is foglalkozna egy olyan szerencsétlen és béna lánnyal, mint te? A téged letaglózó erőt már nem érzed, szabadon mozoghatsz, de minek, mi értelme van az életednek? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok és kérdések öntik el a fejedet, miközben csak kucorogsz a földön.

Szerencsére Kanade-senpai rögtön előállt egy csodás mesével a nagynénjéről, aki mondjuk tudtommal egyáltalán nem beteg, mert amikor legutóbb láttam, akkor még teljesen egészségesnek tűnt… Ki tudja, lehet hogy szólt neki telefonon, amíg én nem voltam vele, hogy szerezzen neki sakét? Vagy az is lehet, hogy semmi köze az egésznek a fogadóshoz, csak hirtelen ezt találta ki, ami teljes mértékben hihető volt, de miért hazudott volna egy ilyen kedves hölgynek? Hiszen gyorsan belement, én csak szépen hallgattam a senpai háta mögött és inkább rábíztam a beszédet, mégsem ronthattam el a tervet pont most, pláne hogy akkor cserben hagyom Seppen-chant, azt meg egyszerűen nem engedhettem meg magamnak. Végre, először az életben teljesíteni akartam egy ígéretet, méghozzá úgy, ahogy megígértem!
Kissé elszörnyedtem, mikor a vörös hajú hölgy azt mondta, nem ismeri a senpait vagyis nem mondta ki konkrétan, de látszott rajta, hogy nem tudja, kicsoda. Már épp elkezdtem volna magyarázni, de Kanade megelőzött. Mondjuk már azért is megérte a kisasszonnyal találkozni, hogy lássam azt a híres kacsintást, azt úúúúgy, de úúúúúgy szerettem *.* Csak mindig félek megkérni barátnőmet, hogy csinálja nekem néha-néha, mert hát mi van, ha kinevet, hogy milyen gyerekes kéréseim meg gondolatim vannak? T_T Semmiképp sem akartam, hogy még jobban leépüljön a rólam kialakult amúgy is negatív véleménye, igazából nem nagyon értettem, hogy miért is barátkozik velem tulajdonképpen, végülis nem vagyok más, csak egy buta, pénzes liba, aki még a barátain se tud segíteni, maximum ha az kölcsönkér tőle… De azt meg Apa úgysem engedné, hogy csak úgy elszórjam a pénzt mindenkinek, mert mindig azt mondja, hogy takarékoskodni kell, még ha mi jól élünk is, számítani kell olyan természeti katasztrófa mértékű szörnyűségekre, mint Otou-san és Okaa-san cégének csődbe menése vagy ilyesmi. Azt tuti nem bírnám ki, ha elvesztenénk minden pénzünket, pláne ha csak miattam, mert mindenkinek elajándékoztam, amikor még jól éltünk és ezért vagyunk most szegények és persze rajtunk senki sem segít, mert hát ki lenne olyan naiv, mint amilyen én voltam, hogy pénzt adjon csak úgy annak, aki kéri?
A fejem is belefájdult lassan ebbe a töménytelen gondolkodásba, meg hatalmasat sikoltva ugrottam is egyet, mikor Senpai elkezdett kicsizni, de aztán már csak nevetni tudtam, mert én nagyjából mindenhol csikis vagyok >.< Most elvileg jól kellett volna éreznem magam, hiszen segítek egy barátomnak, aki ezért biztosan nagyon hálás nekem. Persze én nem várom, hogy hálás legyen vagy adjon is valamit és csak azt szeretném, ha boldog lenne, mert sikerrel jártam és ha ehhez az kell, hogy sukiyakit egyek, akkor azt fogok enni, amennyivel csak Seppen-chan megelégszik! Mondjuk a saké miatt aggódtam, hiszen mégiscsak alkoholos ital volt, ráadásul nem is mindennapi, mármint persze a legtöbb boltban lehet venni, de mégis, azért valahogy más, ha az ember sört iszik vagy ha sakét.
- N-nagyon köszönjük, hogy segít nekünk! Mármint a nagynénénk… akarom mondani Kanade-senpai nagynénjének… hehe ^^” – Inkább gyorsan elhallgattam, tarkómat vakargatva kínosan, nehogy rontsak a helyzetünkön.
A végén még a hölgy azt hinné, hogy iszákos, nincstelenek vagyunk, akik mindent megtesznek, hogy szerezzenek egy kis alkoholt, pedig esküszöm, én nem o.O Nem is szeretem, pláne ha sörről van szó, olyan keserű íze van, azt sem tudom, hogy ihatják ezt emberek literszámra egymás után…
- Anou… természetesen megadjuk az árát a kisasszonynak. Vagyis megadom… - mondtam gyorsan, nem akartam félreértésekbe keveredni, hogy neki is kelljen miatta fizetni, hiszen nekem van rá szükségem.
Vagyis nem nekem, hanem Seppen-chan szeretne inni, de rajtam keresztül, én pedig csak így tudom betartani a fogadalmamat, úgyhogy végülis nekem… hogy is kezdődött a gondolatmenet? @.@ Néha komolyan már magamat sem tudom végigkövetni, úgy szaladgálnak a gondolataim egymás után össze-vissza, mintha csak virgonc kisgyerekek volnának, akik fogócskáznak és közben azon versenyeznek, hogy tudnak minél jobban összezavarni T_T
Hirtelen, mintha csak egy rossz álomban lennénk, eltűnt a szerény házikókkal keretezett út és helyére egy erdő került, szinte látni lehetett, ahogy egy-két elvétett hirdetőtábla meg ilyesmi fává alakul át, már akkor megijedtem o.O Értetlenül pislogva vettem észre a belőlem „kiszállt” Seppen-chant, aki mellettem lebegett.
- Nem, ő Seppen-chan, akiről beszéltem. De megengedte, hogy majd lerajzoljam *.* - újságoltam teljes boldogságban úszva, bár a mosoly hamar ijedt arckifejezésbe torzult.
Ahogy Seppen-chan mögém, én a senpai hátának védelmébe bújtam be egy szempillantás alatt, onnan pislogtam ki a két lényre, melyek közül az egyik nagyon hasonlított az én legújabb szőrmók barátomra. Nem is tudtam, hogy vannak hozzá hasonlók o.O Mondjuk eddig gondolni sem gondoltam rá, hogy van egyáltalán olyan lény, mint a hófehér pihés szellem, szóval talán meglepődni sem lenne jogom…
Annyira undorító volt, de egyben félelmetes, mintha tényleg egy rossz horrorfilmet néztem volna az este és amiatt álmodnék ilyesmiket. Nem lepődtem volna meg rajta, ha egyszer csak felébredek és kiderül, hogy az egész nem volt igaz és a kirándulás csak most kezdődik és persze majdnem elkések. Az a hirtelen, hihetetlen nyomás, ami a testemre nehezedett, még meg is lepett, térdre estem, nem voltam képes mozogni, még gondolkodni sem. Mi történik itt, mi ez az őrült és erős valami, miért tartja fogva Seppen-chan barátját és mi egyáltalán hogyan kerültünk ennek az egésznek a közepébe? T_T Arra eszméltem, hogy távolabb, már az erdőben a vörös hajú hölgy letett a földre és arról érdeklődött, jól vagyunk-e.
- É-én jól… Csak nem értem, mi történik… - szólaltam meg halkan, valamennyire legyűrve az aggodalmas gombócot a torkomban.
- Anou… szerintem… meg kéne mentenünk Seppen-chan barátját. Nekem ő a barátom és megígértem, hogy segítek neki, ha pedig ez kell, akkor megteszem! A-akarom mondani ha ti is segítetek… mert én nem tudnék elbánni vele - halkítottam le cincogásig, majd alig érzékelhető suttogásig a hangomat.
Hiszen miért is hallgatnának rám, én vagy négyünk közül a leggyengébb és legesetlenebb, csak nem fog mindenki ugrani, mert nekem kicsúszott a számon valami ostobaság, meg mert képtelen vagyok bármi fontosat is elintézni egyedül. A furcsa, maszkos lény újra ránk talált, engem pedig megint mozgásképtelenné tett az az erő, ami legutóbb is térdre kényszerített. A vörös hajú kisasszonyt indák kapták fel a levegőbe, ráadásul Kanade-senpai… sírt? Soha nem néztem volna ki belőle, hiszen ő mindig annyira elszánt volt és magabiztos, hogy sírhatott egy ennyire erős ember, mint ő? És akkor megértettem. Ha ő is összeomlik egy ilyen helyzetben és nem tud tenni semmit, akkor én mit csinálhatnék? Mire vagyok képes, amire ő nem? Semmire… még egy szemétben turkáló kutya is jobb nálam.
Mikor a lény felemelt, egy pillanatra azt hittem, meg akar enni, de helyettem Seppen-chant falta fel. Szinte lassított felvételként láttam, ahogy megragadja és a szárnyait lefogva betömi a szájába. Egészen addig vergődtem és ordítottam, patakokban folytak a könnyeim, könyörögtem, hogy engedjen el, sikítottam is, de mikor a kis hólabdateremtmény eltűnt előlem, valami furcsa nyugodtság uralkodott el rajtam. Nem is nyugodtság, inkább üresség. Mi értelme zokogni, teljesen szétmaratni az arcom a sós könnyekkel, ha én is meghalok? Nem is lenne kár értem… talán még szívességet is tennék vele a világnak, a csak szép csöndben hagynám, hogy engem is megegyen ez a förmedvény. Soha az életben senkinek nem voltam hasznára, most, hogy végre elhatároztam, az első ígéretet, amit tettem, betartom, bármi áron, képtelen voltam rá. Pedig Seppen-chan számított rám, úgy ahogy a többi barátom is számít rám és bízik bennem, de én semmire nem vagyok képes. Béna vagyok, mindig mindent elejtek, ha megkérnek, hogy tegyek el egy tányért, összetöröm, ha megfogadom, hogy megvédek valakit és segítek rajta, az meghal. Mindig az ellenkezőjére sülnek el a dolgok, mint én akarom, amihez csak hozzányúlok elromlik, hogy születhetett egyáltalán ilyen ember a világra? Mindenki számára csak teher vagyok… biztosan még a szüleim is utálnak, hiszen még itt van ez az átok is a nyakamon a rajzokkal, amikkel csak bohóckodni tudok, semmi hasznosra nem vagyok velük képes, ráadásul nem is tudom rendesen irányítani ezt az átkot. Nem is tudom, hogy kaphattam pont én ilyet, a rajzaim kész borzalmak, biztosan mindenki csak azért mondja, hogy olyan szépek, meg minden, mert tudja, hogy a családomnak sok pénze van és ezért a barátom akar lenni. Hiszen miért is barátkozna egy olyan kaliberű lány, mint Kanade-senpai velem, aki csak egy a söpredék legaljabb és leghasználhatatlanabb csoportjából? Asu-chan is biztos csak azért szegődött mellém, mert mindig meglepem valami széppel és drágával. Például azt terveztem, hogy a születésnapjára veszek neki egy új gitárt, biztosan örülne neki… de azt is csak elrontanám, olyan színt választanék, amit nem szeret, meg biztosan nem találnám el a márkát, amilyenre gondolt, szóval még lehet, el is rontanám a születésnapját. Egyetlen kérdés forgott csak a fejemben, ahogy barátaim kacagó, boldog arcra átváltozott mesterkélt, számító kifejezéssé. Miért születtem meg egyáltalán? És ami a legelkeserítőbb volt... nem tudtam rá válaszolni.

Van egy olyan érzésem, hogy nagyon nagy bajban vagyunk. Nem elég, hogy egyik pillanatról a másikra kerültünk át egy másik világba vagy mibe, de még ez a két ember is teljesen beszámíthatatlan. Ez cseppet sem jelenti azt, hogy jól állna a szénánk.
- Ez a lény egy nagyon erős szörnyeteg ami lelkeket eszik. Nem érdekli, hogy emberé-e a lélek, vagy bármi másé, a lényeg, hogy lélek legyen. Valamint van egy olyan érzésem, hogy most nagyon is ránk fáj a foga. - hadartam el a nagyon leegyszerűsített és lebutított változatát annak ami valójában igaz. Mégsem közölhetem két emberrel, hogy léteznek hollowok meg shinigamik meg minden.
Viszont ennél többet nem tudtam mondani, hisz alig, hogy befejeztem a levegőben kötöttem ki indák szorításában. Kész kínszenvedés volt számomra azt látni, hogy a két lányon nem segíthetek és, hogy az arrancar felfalta azt a valamit. Próbáltam kapálózni, de túl erősek voltak az indák, így képtelen voltam bármit is tenni. Őszintén szólva, ha akár melyik embernek is baja esik, biztosan nem fogok tudni soha többet Kami-kun szeme elé kerülni, az biztos.
- Arigatou... - mondtam az engem kiszabadító férfinek. Úgy tűnt, hogy nem vette észre, hogy tulajdonképp én is shinigami vagyok, akárcsak ő. Persze ez nem nagy gond vagy valami.
- Átkozott gigai... - miután a férfi visszament, hogy a többieken segítsen én nagy nehezen eljuttattam egy lélekcukorkát a számba. Sajnos vannak dolgok amiket "emberi" testben nem vagyok képes megtenni, főleg, ha az pár indának köszönhetően használhatatlanná válik.
- Hadou 04: Byakurai! - ejtettem ki a technika nevét, majd ellőve azt az arrancar kezében lévő láncot céloztam. Ugyanakkor eközben odasiettem a szintén kidoukat használó nő mellé. Most bizonyára nekik is feltűnhetett, hogy nem ők az egyetlen shinigamik ezen a helyen.
- A nevem Oichi Reika. Kidoushuu 3. tiszt. Mondanám, hogy örvendek a találkozásnak, de ez nem a megfelelő hely minderre. - mutatkoztam be a másik két halálistennek, miközben lassan előhúztam zanpakutoumat a sayájából. Nem igazán vagyok az a hű de nagyon harcos természet, viszont ha meg kell védeni valakit hát megteszem.
- Ez az arrancar, feltételezem, az amiért ide küldtek minket. Sajnos egész pontos információim sem erről a helyről, sem az arrancarról nincs. Viszont azt biztos állíthatom, hogy elég nagy mennyiségű reiatsuval rendelkezik. - közlöm a nővel az általam megszerzett információkat, hisz feltételezem, hogy a két fős csoportból ő az, aki az irányító és vezető szerepét tölti be. Viszont egyetlen pillanatra sem veszem le a tekintetemet az arrancarról, valamint lassan azt kezdem tervezgetni, hogy miféle taktikát érdemes használnom. Nagy az esélye, hogy hamarosan Hebi shikai-át is használnom kell majd, de az még így is egyfajta előnyt jelenthet számunkra, habár nagy támadóerőt nem jelent, de védekezésre alkalmasnak bizonyulhat mindenképp.

A tehetetlenség érzése kerített hatalmába. Képtelen voltam megmozdulni a félelemtől, de ha tudnék mozogni, akkor sem tudnék talpra állni a térdem miatt. Kétségbeesett, kisírt szemekkel pillantottam fel az indák között vergődő csajra, tőle várva a segítséget, persze hiába. Saját magamon kellett volna segítenem, de béna és felkészületlen voltam, a quincy-keresztem is csak dísznek lógott a csuklómon. Mindig azt hittem, hogy ha majd egyszer sor kerül az erőm bevetésére, akkor vagány módon lenyilazok mindenkit és én leszek a nap hőse. Hát nem, hiába tréningeztem annyit önszorgalomból vagy éppen Raidennel, amikor számítana valamit, akkor beégek, de kegyetlenül. Azért foglalkoztam a quincy-erőmmel, mert abban a hitben éltem, hogy ha a magas reiatsum miatt egyszer valami fenyegetné a családom, akkor majd én kicseszek az aktuális szörnyeteggel, de azt hiszem ez csak az én fantáziám terméke volt. Totál semmirekellő vagyok, bár nem is tudom mit gondoltam... én nem valami mahou shoujo vagyok, hanem tehetséges énekes és tehetségtelen seiyuu, vagyis egy hétköznapi ember, akinek a kezébe adtak valami menőnek hitt dolgot, amivel tévképzetekbe ringathatja magát. Heh... asszem a nagypapa tévedett velem kapcsolatban, rossz kezekbe helyezte az örökségét.
Az aranymi, ami valami lidérc-koppintás lehetett, Seppen-chan bekebelezése után most fölém magasodott. Hátrálni akartam, de még a menekülésre is képtelen voltam, egyszerűen nem tudtam megmozdítani a lábamat vagy a kezemet. Egész testemben remegtem és csak az járt a fejemben, hogy meg fogok halni, még ha mindennek az értelmét fel se fogtam. Ám mielőtt a csontos kéz elérhetett volna, váratlanul valami fényjelenség jelent meg a szörny körül és már nem közeledett tovább hozzám. Megmenekültem... úgy tűnt legalábbis, és a gondolat hatására idegesen remegő sóhaj szakadt fel a tüdőmből, szívemet pedig torkomban éreztem. Oldalra pillantva egy férfit és egy nőt pillanthattam volna meg, ha éppen nem egy villám húzott volna el az orrom előtt o.O
- Baszódj meg! - ugrottam hátra ijedtemben, és ha lett volna valami a kezem ügyében, tuti reflexből megdobom vele azt a libát, aki a segítségünkre érkezett. Hogy célozhat valaki ennyire gányul? Ettől függetlenül kicsit megszeppenve néztem rá az első reakciót követően, ezt az öltözetet láttam már párszor, ami rajta meg a hapsin volt, aki az indák fogságába esett csajt ment levágni. Kezem-lábam még mindig remegett, de látva a megbénított aranymicsodát meg a felmentősereget, már nem féltem annyira. Csak újra megsajdult a térdem >.> Forgó fejem nyomán pillantásom Midorira esett, akinek a tekintetében viszont valami furcsa ragadott meg. Ijesztő volt, bár nem tudtam volna megmondani, miért. Tök nyilvánvaló volt, hogy nem volt önmaga, nagyon nem tetszett ez az egész.
- Oi, Midori! Jól vagy? Mondj valamit! - ráztam meg a lányt miután odamásztam hozzá, de nem reagált semmit, csak bámult ki a fejéből, mint valami zombi. Még meg is pofoztam, de arra sem jött verbális reakció, csak a mozdulataiból tűnt úgy, hogy észlelte a csattanó tenyeremet. Fogamat csikorgatva néztem körbe, de mindhárom fekete ruhás alak a maszkos bigyóval volt elfoglalva.
- Bazz, nem zavar titeket hogy baj van? Csináljatok valamit, a barátnőm megzakkant! - rivalltam rájuk türelmetlenül aggodalmamban. Elfogadtam, hogy én tehetetlen vagyok, de amikor elvárom a segítséget, akkor igenis érkezzen meg, és ne azért gyűljenek ide, hogy henteljenek >.> Franc, mit fogok csinálni, ha Midorinak tényleg baja esik? T_T

Shinigamik
Gyorsan úrrá lettetek a helyzeten, hiszen míg Ai megakadályozza az arrancart a további károk okozásában, és ezzel megvédi az embereket is, addig Kojiro kiszabadítja Reikát. A lidérc megvető tekintettel pillant rátok, és miután egy pár indát segítségül hívva összezúzza az őt foglyul ejtő kidout, elfordul a lányoktól és rátok terelődik a figyelme.
- Hajjaj, hát ennek is eljött az ideje? Alapjában véve nem szeretem az ünneprontókat, de mivel ízletesek vagytok, így elnézem az udvariatlanságotokat, shinigamik - kommentálja végül az érkezéseteket hanyagul gesztikulálva, miközben Ai fehér villámát is kivédi, szintúgy indákkal. Az erdő minden kétséget kizáróan úgy táncol, ahogy az arrancar fütyül, noha magyarázat nem igazán van minderre, hiszen még csak nincs is resurrecciónban. Komoly pillantással mér végig titeket újra játékos hangneme ellenére, majd elvigyorodik, hiszen Kojirót váratlanul ledönti egy gyökér a lábáról és megpróbálja nekihajítani egy vastag fának.
- Ne! - kiált fel hirtelen a lidérc fogáságában szenvedő kis szőrpamacs, mihelyst meglátja, hogy Reika mire készül. A figyelmeztetés azonban későn érkezik, a Byakurai pedig kettéhasítja a láncot, mely atomjaira hullik szét egy látványos fényjelenség kíséretében. A Kojiro lába köré tekeredett gyökér ebben a pillanatban elengedi a férfit és élettelenül hullik vissza a talajra. Immár legalább az életre kelt erdővel nem kell számolnotok, még ha ez talán nem is esik le nektek ennyiből.
- Tch... Úgy tűnik ennyi volt, pedig nagyon ínycsiklandóak voltak ám ezek a lényecskék :/ Kénytelen leszek még egyet befogni, ha már ez kipurcan, valahogy nem fut össze tőletek a nyál a számban annyira, mint régen, shinigamik. Nataniel Aguillar lesz a végzetetek, bosszantó tücskök - fedi fel a nevét az arrancar és felszabadítja a teljes lélekenergiáját. A kis lény időközben jól láthatóan szenvedni kezd, vért köhög fel és nehezen tartja fenn magát a levegőben, de arra még van ereje, hogy valamilyen ismeretlen technikával lerázza magáról Ai kidouját és ellebegjen Kanade és Midori felé. Nem reagálhattok azonban erre a fejleményre, mivel ellenfeletek számtalan barával ajándékoz meg titeket. A helyzet viszont gyorsan megváltozik, amikor az arrancaron is meglátjátok azokat a jeleket, amelyek az öngyilkos-jelöltekre is jellemzőek voltak.
- Pokolra veletek, shinigamik... magammal rántalak titeket, ha máshogy nem tudok nyerni! Moetatse, Fénix! - hangja meglepően kedvetlenné válik, ahogy resurrecciónját aktiválja és testét lángok borítják be, melyekből megszületve egy tűzmadár kel ki. Első szárnycsapásával kiterjedt lángtengerré változtatja Reika körül az erdőt, a váratlanul gyors támadás pedig nem csak a ruháját, de a bőrét is megperzseli a lánynak. Nem sokon múlott, hogy a haja is lángra kapjon, de végül csak a háta ég meg, amíg kievickél a tűzfergetegből. Ai egy sárga cerót kap a berserk-módba lépő lénytől, míg Kojirónak magára a nagy sebességgel felé repülő, lángoló szárnyú lidérccel kell valahogy megbirkóznia, ha nem akar ő is megégni. Bölcs lenne lépnetek ellene, mielőtt komoly bajba kerültök, de ha nem spóroltok az erőtökkel és némi csapatmunkát is sikerül összehoznotok, akkor jó esélyetek van a győzelemre.

Midori, Kanade
Midori, lelkiállapotod rohamosan romlik, a shinigamikat pedig lefoglalja az arrancar, így nem tudnak a segítségetekre sietni. Nem mintha ők tudnának valamit kezdeni a helyzettel. Azonban a láncától megszabadult szőrgombóc személyében váratlan oltalmazó érkezik és a megviselt lény kérdés nélkül megszáll téged Kanade legnagyobb döbbenetére. Szemedbe ennek hatására visszatér a fény és az életkedv is újra beléd költözik, viszont határozottan érzed, hogy elgyengülsz és az arcod is sápadt lesz.
~ Ne haragudj, hogy elraboltam a testedet, de nem maradt más választásom. Ha nem teszem meg, valami olyasmit tettél volna, amit biztosan megbánsz és sok-sok embernek okoztál volna fájdalmat és szomorúságot. Az én életemből már nincs sok hátra ezen a létsíkon, ezért érzed magad úgy, ahogy. De szeretnék valami jót tenni, ha már a hibám következtében annyi élet kialudt. Nem kérem, hogy érts mindent, amit most mondtam neked, nekem csak egyetlen kívánságom van. 15 éves voltam, amikor elvesztettem az emberi formám, csupán szeretnék életemben egyszer megcsókolni egy lányt. Kérlek, teljesítsd a kívánságom és engedd meg, hogy megmentselek és cserébe én is teljesítsem a tiédet, mielőtt túl késő lesz ~ hallod a fejedben a halvány, könyörgő hangot, Midori. Ha hiszel a baljós szavainak, nagyon rossz dolog történhet veled, ha nem teszed meg, amit kér, és talán az is motivál, hogy mindannak ellenére, ami történt, végül mégis boldoggá tehetnél valakit... vagy valamit. Még ha nem is teljesen egyértelmű minden részlet, az előtted álló bátorságpróba kristálytiszta. Ha megcsókolod a gyanútlan Kanadét, azzal megmentheted a lényt és saját magadat is, ráadásul ha Seppen-chan szavaiból indulsz ki, ígérete alapján a legnagyobb kívánságod is teljesülni fog. Merészségeden egy ártatlan kreatúra és a saját életed múlhat most, de nincs sok időd hezitálni, hisz' percről-percre gyengülsz.

// Ez az utolsó kör, három héten belül szeretném lezárni //

Az út mindig elvész a lábunk alatt, ha ismeretlen területre érkezünk. Valahol az út mindig megszakad, s az új utakat berepedezettnek, kiaknázatlannak látjuk. Az út szürke, s sivár. Semmit nem ígérő egyeletlenség, amely előre, majd kanyargós veszejtőkön át halad. Az idő viszont mindig célirányos, monoton összefüggő. Amikor viszont az idő összefut az úttal, akkor születik valami új, valami izgalmas. Ezt hívják kalandnak, jelenleg az én kalandomnak..
*Eme dimenzió, melybe keveredtünk Kuroda-sannal az oldalamon cseppet sem ígér vajmi jót. önmagába véve már az, hogy egy fajta szürkület veszi hatalmába sem bizalom gerjesztő. A növényzet, s mindaz, mely közbe vesz minket, cseppet sem az életről árulkodik. Láttam már éppen elég növényzetet, s bőszen elmondhatom, hogy ezek másabbak, mint amikhez én hozzá vagyok szokva. Hosszasan nézegetem ezeket a szemeimmel, kicsit elvéve az arrancarról tekintetem. Különösen akkor ér kisebb fajta meglepetés, amikor a quincy lány ajkait kissé érdesebbé teszi. Egy pillanatra rápillantok, de úgy, hogy ennyi idő alatt a lelkébe láthassak. Azt hiszem, nem hiába váltam Yonbantaiossá. Egy ideje már foglalkoztatnak a gyógyítással kapcsolatos dolgok, de mind e mellett a harc iránti élvezettől sem tudok elszakadni. Egy felsőbb jó érdekében - ami persze nem szegi meg a törvényeket - eljárni a legjobb érzés. Mégis valahogy az emberek, shinigamik, quincyk irányában sem vagyok képes mindenkivel csak úgy törődni. Így tekintetem inkább figyelmeztetés jelleggel bír, hogy válogassa meg szavait velem szemben.*
- Quincy létedre lehetnél büszkébb annál, hogy alpáriságban leledzne indulatszavad. *Kimért hangon szólok a lánynak. S valóban, tudtommal a quincyk büszke természetűek. Nem sokkal találkoztam még, hiszen majdnem kihaltak a történelem szerint; ám akikkel sikerült, azok mind szava válogatóak voltak. Mindenesetre legalább annyi kiderült, hogy visszanyerte a józan ítélő képességét. Meglehetősen rossz állapotban találtunk rá, ahogyan a társaira is. Hazudnék, ha arra gondolnék, bár mi lettünk volna itt előbb. Ha így volna, most lehet mi volnánk ilyen helyzetben, mint ők vannak most. Nem bízok egy quincy, vagy ember képességében. A mellém érkező shinigami nő képességeiben már annál inkább tudnék megbízni, mint ideiglenes társ. Ámbár az is kétséges, hogy egy ilyen helyzetben hogyan is kellene összedolgoznunk. Még nem igazán volt dolgom nekem se egy ilyen lénnyel. Arrancarral ugyan találkoztam már, de mi a biztosíték arra, hogy az a kis szörny nem tartozik hozzá? Hiába az olvasataim, attól függetlenül még mindig csak egy régi legenda, ami erre a helyre jellemző. Nodachim markolatára illesztem kezemet, mihelyst érzékelem, hogy az arrancar könnyedén rázza le magáról a bakudoumat. Jobbjára szavait nem is reflektálom. Éltem már annyit, s neveltek már annyira, hogy tudjam..ez nem több provokációnál. Ezzel az eszközzel én is élhetnék, ha természetem része volna. Tartásomat kicsit előre helyezem, s már kirántott karddal indulnék az ellenség irányába, amikor faindák és egy byakurai elsütése áll közém, valamint az arrancar közé. Csak ekkor mutatkozik be a shinigami lány, akiről rögvest ki is derül, hogy melyik osztagból való. Kidoushuu osztag, a lehető legcélszerűbb egy ilyen helyzetben. Végre a Juunibantai jó osztagból küldött utánpótlást. Neki már érdemes bemutatkoznom. *
- Yonbantai Sanseki, Kagami Ai. *Bemutatkozásomból bizonyára többféle információ leszűrhető. Egy bő státusz, ami politikailag, de a struktúra szempontjából is megjelöl. Mindazonáltal ezzel törődni most nincs idő, Reika-san szavaira csak bólintok egyet. A gyógyító osztag harmadik tisztjeként jó magam a lélekenergiákra vagyok specializálódva egy ideje. Nagyjából felmérhetem, hogy mekkorával is rendelkezik, de ez egyelőre közel sem lehet elég ahhoz, amit a kidoushuu osztag kiképzett tiszte érezhet. Ez nagyjából azért is jó, mert így tudhatjuk, hogy mire számíthatunk. Leesik végre a lánc, s leesik ezzel párhuzamosan Kuroda-san is. Kidoukkal jobban szeretek támadni, de talán a zanpakutom használata lenne a legcélszerűbb most. Megint megindulnék az arrancar irányába, ezúttal viszont barakat kapunk magunk felé. Shunpo lépéseket bevetve térek ki ezekből, néhányat pedig a kardommal vágok szét. Aztán egy ponton egyszerűen elegem lesz az egészből, s egy kidouval ajándékoznám vissza, amikor meghökkenve torpanok meg egy pillanatra. Pont ugyanazokra a jelekre figyelek fel a lényen, mint amiket az öngyilkoson fedezhettünk fel hárman. Összenézek Kurodával ekkor, bizonyára ő is tudja, hogy ez mennyire különös. Reikara is rá pillantok, majd bólintok egyet nekik.* - Tokase, Fuhaku Yashi! *Bomlik szét a kardom fénylő gömbökre, ahogyan a felszabaduló lélekenergia "robbanás" következtében előhívom lélekölő kardom első szintű erejét. Nem bagatellizálhatjuk el a helyzetet, s jelenleg talán puszta kidouval nem sokra fogunk menni. A felém repülő cerot a saját zanpakutom erejének ellenrobbanásával ("warero") védem ki, aztán taktikát váltok és a lángokkal körbe vett nőhöz fordulok.*
- Hatrudast, most! *Nyomatékosítom meg hangomat, hogy jól érthető legyen mennyire fontos is lesz ez a momentum. Ezúttal a lény Kurodára figyel, így meglephetnénk mind a ketten egy kötéssel, ami árán a férfi meg bevégezheti a támadását. Egy shikai szintű támadást remélhetőleg a lény nem bír ki, de a biztonság kedvéért a robbanó gömböket is rá fogom még küldeni. Így hát, amikor az első betűt ebben a kaotikusságban meghallom, akkor két ujjammal én magam is a különös lidércformára mutatok.* - Bakudou Rokujuuichi, Rikujoukourou! *Egyszer talán lerázhatta a kidoumat, de ha két kidoukra orientálódott shinigami idézi rá, akkor tán sikeresebb a hatás. Elég, ha annyira fogja meg, hogy Kurodának legyen ideje a támadásra. Figyelmemet viszont a sikerességről elvonja egy aprócska kis momentum, azaz kettő. Először majdnem elhűlök a quincy és ember adta pillanatra (amit inkább ne látnék O.o); másodszor pedig arcmimikáim megkeményednek, midőn Reika-san sérüléseire terelődik figyelmem. A lány alig áll a lábán, s mikor megindul teste a feketeség felé, a shunpom segítségével megfogom. Halálhörgésre leszek figyelmes, amitől csak arra következtethetek, hogy a hármas támadás sikerrel járt úgymond. Ennek hatására arrébb viszem a nőt, s komoly tekintetemmel végig pásztázom a hátát.*
- Mozdulatlan. *Egyetlen szóval fejezem ki magam, hogy ne mozduljon meg. A regenerálódott gömjeimet a nő hátára irányítom, s a meglefelő "saijin wo mamore" kifejezést használva, azok felizzanak, majdan a nodachim pengéje visszaregenerálódik a gyógyítás befejeztével. Felemelkedek, s visszahelyezem a tokjába a zanpakutomat. Zilált környék tárul a szemeim elé, amit a tűz szinte tönkre tett. Ám mindezek ellenére mégsem érzem úgy, hogy ezek után félteni kellene ezt a turista paradicsomot. Félre vonulok, hogy kicsit feltérképezzem a területet, maradt-e még azért veszélyforrás. Vagy inkább csak újabb sérülteket keresnék? Én csupán a munkámat végzem, végeztem.

Kissé nyugodtabb lettem azt tudván, hogy egyrészt a támadásom sikerült, másrészt, hogy egy yonbantaios is van a körünkben. Ez sok előnnyel jár. Amit viszont nem értettem, az az arrancar hirtelen viselkedésváltozása volt az után, hogy a láncot elszakította a technikám, igaz, hogy ezt csak aközben voltam képes megfigyelni, hogy barák között táncolva kerülgettem a támadásokat, de legalább meg tudtam figyelni.
Ezt követően pedig egy olyasminek leszek tanúja, amit eddigi életem során még nem láttam. Egy arrancar feloldja az erejét. Igazán szép és gyönyörű látvány, csupán ennek most nem tudok örülni. Valamint negatív érzelmeimet tovább erősíti, hogy körülöttem lángokba borul az erdő.
- Mōningukōru, Tsubasa no Hebi! - ejtem ki zanpakutoum parancsszavát azt követve, hogy a lángok már kezdik nagyon nyaldosni a ruhámat, ezt követően pedig anyagtalanná válva (Hi busshitsu-sei ) reppenek ki a tűz karmaiból. Persze ez még csak a kezdete volt mindennek, hisz a harc még közel sincs vége. A sanseki intésére és szavaira én is elindulok az arrancar felé. Sajnos én nem vagyok képes arra a technikára, amire ő, viszont az amit én ismerek, feltehetőleg ugyan annyira hasznos kell legyen, mint amaz.
- Te no sakusei! Bakudou 30: Shitotsu Sansen! - egyik kezemmel a földet érintve aktiválom zanpakutoum második technikáját, másikkal pedig a paralizáló technikát keltem életre. Az előbbi hatására egy méretes gólem keletkezik azon férfi előtt, amelyik korábban kiszabadított az indák fogságából. Ezt egyfajta visszafizetésként is felfoghatja, bár az ő dolga, hogy mit gondol. A sárga háromszöget pedig az arrancar felé indítom. Remélhetőleg ugyan akkor szögezi majd a földhöz, mint a nő hatrudas technikája. Nem olyan sokkal erősebb hármunknál, így nem hiszem, hogy kiszabadulhatna. A támadás befejezését meghagyom a tisztnek, aki megmentett. Nem vagyok én az a fajta, aki a közelharcot túlzottan preferálja.
- Francba... - esek térdre, miután tapasztalom, hogy ez a sok egymás után használt technika szinte teljesen kimerítette a tartalékaimat, aminek hatására a shikai is megszűnik és a gólem is apró darabkáira esik szét. Ezt tetőzvén még a hátamon is erős égető érzést érzek. Lehetséges, hogy a korábbi tűznyelvek okozták, csak eddig túlságosan a harc hevében voltam ahhoz, hogy észrevegyem. Szerencsére még mielőtt teljesen kidőlnék egy másik személy érintését érzem magamon és a kiadott parancs után már tudom is, hogy kihez tartoznak a kezek.
- Arigatou, Kagami-san. - mondom halkan, miközben ellátja a hátamon lévő sérülést. Azt követően egy kis ideig még pihenek, hogy az energiáim egy része visszatöltődjön, hisz nekem, mint a kidoushuu osztag harmadik tisztjének, még van egy kis feladatom.
- Bocsássatok meg. - miután összeszedtem magam felállok és a két lányhoz sétálok. Azt hiszem számukra is jobb lesz, hogyha a mai nap történéseit elfelejtik, így elővéve az erre szolgáló kis ketyerét megváltoztatom az emlékeiket. Remélem, hogy jól fog elsülni a dolog.
- Nekünk pedig ideje indulnunk. - nyitottam meg az átjárót Soul Societybe, hisz a munkánk végeztével nincs már szükség arra, hogy itt maradjunk. A két ember jól van és kutya bajuk, minket pedig még egy adag papírmunka vár a kapu másik oldalán.

Nem érdekelt a segítségünkre siető fekete ruhások, miért is izgatott volna? Nekem már mindegy, ki is akarna engem megmenteni, hiszen semmire sem vagyok jó. Soha, semmire nem is voltam, talán Anya ezért nem próbált már egy idő után korrepetálni matekból, mert rájött, reménytelen és az életben nem vehetem át a céget, mert csak egy ostoba liba vagyok, aki a pénzköltéshez ért, máshoz nem. Esetleg ha találnék magamnak egy gazdag férjet, aki tudja tovább vinni a szüleim vállalkozását, mikor ők rám hagyják, annak örülnének, hiszen az életben egyetlen egyszer a hasznukra voltam. Valójában miért gondolkodom ezen? Meg fogok halni, ahogy itt mindenki más, minek a jövőn gondolkodni? Elképzelni azt, ami már úgysem fog megvalósulni soha, minek vele tovább fájdítani így is sajgó, üres szívemet?
A hangosan csattanó pofonnal senpai csak annyit ért el, hogy kivörösödött az arcom. Miért aggódik? Biztosan a pénzemért, hiszen megígértem neki, hogy a születésnapján elviszem vásárolni és azt vesz magának, amit csak akar. Mindig kapott tőlem valamit, ami nekem csak apróság, hiszen én egész életemben így éltem, de van akinek a teám megfizethetetlen, hát még amit eszem és viselek. Kék szemeim érdektelenül vándoroltak az ő arcára, de ki sem nyitottam a szám, hisz’ nem volt értelme. Nem fogok elmagyarázni semmit, én megpróbáltam már korábban, de nem értett meg. Seppen-chan is a miatt halt meg, mert nem tudtam mit kezdeni magammal, képtelen voltam megvédeni őt. Ő is biztosan csak ki akart használni, én voltam az első, akit elcsábíthatott, hogy annyit egyen, amennyit csak akar és jót nevessen rajta, mikor már egy doboz sörtől teljesen elveszíti az eszét. Csak egy báb vagyok mindenki kezében, még a tiédben is, senpai, hiába próbálod velem elhitetni, hogy nem, most már átlátok rajtad, nem hazudhatsz nekem.
A csíkos szőrgombóc Kanade mögött termett, aztán ugyanúgy szállt belém, akárcsak Seppen-chan. Mintha csak egy éve lett volna, pedig egy nap sem telt el azóta. Egyszerre lettem jobban és rosszabbul, szinte éreztem, ahogy a hirtelen, beteges sápadtság eltünteti a senpai által hagyott vörös tenyérnyomot is az arcomról. Te jó ég, mit gondoltam?! Kérlek senpai, bocsáss meg, még ha nem is mondtam ki mindezt, de annyira szörnyű volt. Én nem így gondolkodom rólad, én soha… hiszen te vagy a senpaiom, akire mindig-mindenhol számíthatok és számíthattam, segítesz, még ha nem is tudod, miről van szó… Olyan vagy nekem, mint egy nővér. Annyira sajnálom, hogy ezt nem tudom kimondani! Hogy csak gondolatban teszek neked vallomást minderről, de félek, ha hangosan is kimondom, akkor kinevetsz és elhagysz, mert túl ragaszkodó vagyok és gyerekes.
~ Szóval segítesz nekem? Teljesíted… tényleg megtennéd értem? De megöltem a barátodat. Biztosan nem lennék rá képes, hiszen ő is csalódott bennem ~ válaszoltam neki szintén gondolatban.
Tudtam, hogy hallja a gondolataimat, mert a fehér szőrgolyó is hallotta, de ő mégsem mondott semmit. Magamra hagyott, a saját kétségeimmel. Tudtam, nincs más választásom, a körülöttünk folyó eseményekből csak annyit fogtam fel, hogy nagyon nagy baj van. Én lennék az, aki most segít? Mint mikor a hős betoppan és könnyedén elintézi a szörnyet, aztán eltűnik, mielőtt bárki is rájöhetne, hogy mi történt. Tudtam, meg kell tennem, de mégis, Kanade-senpairól volt szó és tudtam, mire képes, ha megutál valakit. Márpedig engem biztosan meg fog gyűlölni, ha megcsókolom és azt fogja hinni, hogy eddig is csak azért voltam olyan szende és behízelgő, hogy a legváratlanabb pillanatban ellophassam tőle életem első csókját, pedig én esküszöm, hogy semmiféle ferdehajlam nincs bennem o.O Gyorsan körbepillantottam, de éreztem saját testi állapotomon is, hogy tényleg nem fogja sokáig bírni a kis lény bennem, így cselekednem kellett.
- Bocsáss meg… - suttogtam már a lány ajkainál.
Lehunytam a szemeimet és átkarolva a nyakát megcsókoltam, bár nem igazán tudtam, azt hogyan is kell, lévén soha az életben nem csókolóztam még. Egyszer még az oviban kaptam egy fiútól szájra puszit, de az nem ugyanaz volt, mint tizenhat éves fejjel tényleg, komolyan így… szóval így közeledni valaki más felé, pláne ha az a legjobb barátnőm o.O Mikor a szörny felordított, csak akkor vettem észre magam, meg hogy mit is csináltam tulajdonképpen, úgyhogy azonnal el is ugrottam tőle, már ha addigra nem döngölt a földbe már rég. Reméltem, hogy a kis állat valóban segít nekünk, még ha nem is teljesíti a kívánságom, de megment minket.
Tudtam, hogy vége van, egyszerűen éreztem. A kis csíkos lény is megmondta, hogy ha megteszem, amit kér, akkor segít, én pedig valóban betámadtam a legjobb barátnőm. Azért tettem, hogy megmentsek mindenkit, ha már elegendő erőm nincs hozzá, hát így legalább rásegíthettem egy kicsit. Nem érdekelt, mit gondol, biztosan kiabálni fog velem és soha többé a háta közepére sem kíván, sőt talán egyenest visszaküld a hotelba, ahonnan még ennek az egész hihetetlen kalandnak az elején elindultam. Alig tudtam elhinni, hogy úgy csöppentem ebbe az egészbe, hogy tőlem teljesen átlagos módon, eltévedtem, egy teljesen ismeretlen városban. Az meg pláne nem fért a fejembe, hogy mindez két nap leforgása alatt történt, tényleg mintha csak álmodtam volna.
Nagyon reméltem, hogy nem fogok egyszer csak felébredni arra, hogy a busz most indul a kirándulásra, én pedig majdnem lekésem, mert megint nem keltem időben. Nem, mert bár sokat szenvedtem és elveszítettem egy jó barátot, sok jó dolog is történt velem és azt soha, de soha nem akarom elfelejteni. Könnyes szemmel karoltam át Kanade nyakát és kezdtem sírni, mert ez az egész nekem eléggé betett. Annyi minden történt és most biztosan legszívesebben ellökne magától, mert megbántottam, de azért tettem, hogy megmentsem.
- Úgy örülök, hogy itt vagy mellettem, Onee-san… - suttogtam a fülébe még mindig sírva, őt szorongatva.
Féltem egy kicsit, hogy ezek után mi fog történni, de bíztam benne, hogy semmi rossz és viszonylag sértetlenül visszajutok az osztályomhoz, aztán pedig egyenesen haza, a jó meleg és puha ágyamba, a szobalányok közé. Biztosan ki sem fogok mozdulni két napig, a testemnek ki kell pihennie ezt a két megpróbáltatásokkal teli napot. Mi mást is lehetne ilyenkor csinálni, mint online vásárolni? Talán ha önkényesen kinevezett nővérem nem utált meg annyira, átjön hozzám, szívesen veszek majd neki is egy pár cuccot, meg iszunk teát és eszünk olyan ételeket, amiknek a nevét sem tudjuk kimondani, de finomak. Reméltem, hogy tényleg minden visszakerül a régi kerékvágásba.
- Köszönjük, hogy segítettek nekünk. Meg is halhattak volna… Egyszer szeretnék olyan lenni, mint maguk – mondtam, a végén már elhalkítva hangomat, a három shinigami felé tekintve.
Lassan elhúzódtam Kanadétől és egy kicsit aggodalmasan néztem a szemeibe, hiszen nem tudhattam, mit fogok ott látni. Megvetést, gyűlöletet? Vagy talán, amit el sem bírtam képzelni egy ilyen után… azt a régi, mosolyfakasztó szeretetet, amitől nekem is mindig jó kedvem lett, még ha a szokásosnál is ügyetlenebb és pechesebb napom volt? Nagyon reméltem, hogy inkább az utóbbi.

Ebben a rohadt pillanatban nem érdekelt semmi és senki, csak az, hogy Midori valahogy kizökkenjen abból a parás állapotból, amibe került, és azt mondja, semmi baja és jól van. Én komolyan beijedtem attól a tekintettől, amivel rám pillantott, és közben azon járattam az agyam, hogy mégis mi a franc történik itt, amitől ennyire elcsesződtek a dolgok?! Olyan volt az egész, mint egy rossz álom, de hiába csipkedtem magam, meg ilyesmi, nem ébredtem fel otthon, az ágyamban. Maradtam a mély, sáros földön, karjaimban a rosszul lévő barátnőmmel, akinek ha baja esik, akkor tuti rajtam fogják leverni a balhét, és kicsapnak a suliból, és akkor a pályafutásomnak is lőttek, mert tökre nem fog szépen mutatni a pedigrémen a fegyelmi >.> Tudom már! A dokira rá lehetne húzni az egészet, tuti attól az eséstől van most baja! Agyrázkódás, vagy... valami! Csak tudnám ilyenkor mit kell csinálni T_T
- Mi lenne, ha segítene inkább ahelyett, hogy kioktat, a francba is! - fakadtam ki a nőre, aki képes volt azon besérülni, hogy kicsúszott a számon egy csúnya szó... Hát vazz, bocs, én ilyen vagyok! Nem tudok minden percben arra figyelni, hogy illendően beszéljek, pláne akkor nem, ha a barátnőm éppen készül megpusztulni >.> Idolként muszáj kisangyalként viselkedni, néha el is hányom magam a jópofizástól szinte, de most nem idol voltam, hanem egy szimpla csaj, aki be van ijedve attól, hogy a barátnőjének valami komoly baja lesz... vagy van! Merthogy nem volt normális az állapota, az tuti! Már értem, miért gyűlöljük mi quincyk a shinigamikat, egy rohadék, öntelt bagázs, akiknek csak a harc jár a fejében, nem az hogy segítsenek másokon >.> Menjenek a francba, nem is kell a segítségük >.>
Próbáltam rázogatni tovább Midorit, meg szólongatni, hátha reagál már végre valamit azon túl is, hogy úgy pillant rám, mintha valami vadidegen lennék, de semmi sem működött. Kétségbeesésemben arcom már sírásra állt, úgy néztem körbe tanácstalanul, és ha tudtam volna, akkor megpróbálom elrángatni egy kórházba, de perpillanat azt se tudtam, hol az istenbe vagyunk, ráadásul amúgy se lett volna esélyem egy ekkora súlyt elcipelni tíz méternél távolabbra. A mögülem felbukkanó kis dög pedig csak még inkább megijesztett, már a jelenléte is a szívbajt hozta rám. Egyáltalán mi a görcs ez?! Lidérc, shinigami... jó, ezeket el tudom fogadni, szellemeket látok, mióta az eszemet tudom, de ilyen szárnyas, repkedő gombócokat még nem pipáltam... Megpróbáltam elhessegetni, de legnagyobb döbbenetemre egyszerűen beleszállt Midoriba, én meg tágra nyílt szemekkel lestem, hogy akkor most ez mi a fene, és milyen őrültség fog még történni. Ráadásul a hátunk mögött elszabadult a pokol, vagy tudom is én, hirtelen minden lángba borult a környéken és egyre nehezebb volt mozogni is, mintha valami láthatatlan erő nyomott volna lefelé. Kezdtem elveszíteni a fonalat, de inkább nem törődtem a külső körülményekkel, megráztam a fejem, és visszatért a figyelmem a szőke lányhoz, akit éppen istápolni próbáltam. Aggódó pillantásom egy csapásra zavarttá vált, hiszen Midori mintha magához tért volna, legalábbis sokkal élénkebbnek tűnt, és a szeméből is elveszett az a sötétség, vagy nem is tudom mi, viszont jól láthatóan rosszul volt. Ilyen falfehérnek és gyengének még sose láttam, pedig összevont tesiórák után rendszerint velem együtt teljesen hulla, és hosszú percekig képtelenek vagyunk megmoccanni. De ez most más volt valahogy.
- Midori, mondj valamit, jól érzed magad?! - vontam kérdőre a tétovának tűnő lányt, ki mintha még mindig nem teljesen lett volna otthon, de határozottan úgy tűnt, hogy magánál van. Gondolom nem értette, mi folyik körülötte... no hát azt én sem. Teljesen gyanútlanul fogadtam, amikor kábán rám nézett és közelebb hajolt, arra számítottam, hogy a fülembe akar súgni valamit, mert túl gyenge a hangja. Ehelyett azonban csak egy bocsánatkérést kaptam, és egy szempillantással később megéreztem az ajkait az enyémen. Elkerekedett szemmel pislogtam, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak meglepettségemben nyöszörögni. Azt hiszem ez volt az a pont, amikor annyira szürreálissá és érthetetlenné vált az egész, hogy már meg sem próbáltam megfejteni. Nem, egyszerűen nem volt mit megérteni, elképzelhetetlen volt számomra, hogy a máskor szende és ártatlan Midori most fogja magát, és megcsókoljon, holott soha nem mutatta a jelét, hogy nem a szokásos irányba hajlik. Gondolkodás nélkül cselekedtem, mikor vállaira tettem a kezemet és ellöktem magamtól az undortól vezérelve. Bevállalós csajnak tartom magam, de ez speciel viszolygást keltett bennem. Teljesen megzavarodtam annak láttán, hogy a lány hátraesik a földön, egyszerre akartam bocsánatot kérni a durvaságomért, kérdőre vonni, és leordítani a fejét azért, amit tett, de ebből csak az lett, hogy nem tudtam megszólalni, csak hitetlenkedve, vegyes érzelmekkel telítve bámultam a szőkeségre. Nem tudtam mit gondoljak róla, ha lábaim engedik, talán el is rohanok. De nem engedték, ott volt az erő, ami a talajhoz szegezett, és a sérült térdem is. Így csak meredtem rá, megpróbálva hátrálni, mikor újra közelített felém. Megráztam fejem, de végül csak megölelt... sírva. Első gondolatom az volt, hogy miért sír, és valahol mélyen úgy éreztem, hogy át is akarom ölelni, hogy megnyugtassam, míg egy másik részem ismét el akarta lökni, de nem mozdult meg a kezem. Nem tudtam, mit tegyek, így csak bambultam ki a fejemből.
- Midori, te... - bukott ki belőlem ez a két szó, de befejezni nem tudtam a mondatot. Onee-sannak szólított, de erről is csak az jutott eszembe, hogy a... mindegy, nem mintha behatóan ismerném a yuri-fandomot. Az őszinte döbbenet és az értetlenség végig itt volt az arcomon, akkor is, amikor a furcsa nyomás hirtelen megszűnt, és tagjaim olyan könnyűvé váltak, hogy úgy éreztem, fel fogok lebegni. Midoriból fény tört elő, de a jelenség csak néhány pillanatig tartott. Azt hiszem, már meg sem lepődtem, ahogy akkor sem, amikor az erdő visszaváltozott egyszerű utcává, és a betonon találtuk magunkat. Barátnőm határozottan jobban festett immár, elmúlt a sápadtsága, de a tekintetén látszott, hogy tart tőlem. Én is tartottam tőle. Fel se nagyon fogtam, hogy a vörös hajú nő, aki a szakét segített nekünk megvenni, odajön hozzánk és csinál valamit valami bigyóval, amiből füst jött ki... én meg hirtelen úgy éreztem, mintha fejbe kólintottak volna, és kifeküdtem.

Egy idősebb bácsi ébresztgetésére tértem magamhoz, mint valami zombi, úgy tápászkodtam fel a hideg betonról. A Nap már lemenőben volt, a bácsi aggódó kérdésére viszont csak egy kómás "persze, jól vagyok"-ra futotta. A térdem kicsit sajgott, biztos beütöttem, amikor a rajongók elől menekülve elestem és gondolom elájultam, vagy valami ._. Nem tudom ki mentett meg tőlük, de remélem valami jóképű álarcos pasi, akibe beleszerethetek *>* Körülnézve Midorit pillantottam meg, szintén hasonló állapotban, mint én vagyok. Szegényt biztos megrázta a felismerés, hogy nekem milyen vérszomjas és elmebeteg fanjaim vannak, akik egy aláírásért és egy pusziért cserébe képesek voltak a fél városon át üldözni minket. Csakhogy nekem eszem ágában sem volt pattanásos, ápolatlan, dagadt srácokat puszilgatni, fujj >.> Még mit nem!
- Bakker, nekem fel kéne hívnom az ofődet. Biztos már a kastélynál vannak :/ - szólaltam meg, és előkapartam a mobilom az egyik zsebemből. Szerencsére mindenem megvolt, nem raboltak ki. Fúúú, másra se vágytam csak levágni magam az ágyamra és olvasni valamit. Hosszú nap volt ez a mai :/