Engedély: Yuroichi sama-tól ^^

Bankai név: Katai keiri (kegyetlen ítélethozó)
Típus: kidou
Leírás:
Idézés I. : Samase oni (ébredj démon)
Leírás: A kard fekete olajszerű folyékony anyaggá válik és szétterül az egész testen, kialakítja az új külsőt és az új kardformát. Az iker tonkardokat. Ebben a formában a gyorsaságom jobb annál, mint amire egyébként képes lennék. A szárnyak a gyorsaságot és a védekezést szolgálják. A kétkezes harcművészeti tonkard technika, igen nagy ügyességet és atletikus képességeket követel. Jól meg is szenvedtem vele >.<. A kardforgatás előhozza a rejtett agressziót, az elfojtott keserűséget és szégyent, minden egyes ütésekor. Nem kell közvetlen megsebeznem, elég, ha a kardok érintkeznek. Ez meggondolatlanná, védtelenné, elhamarkodottá teszi az ellenfelet. Az első pár találat után, az ellenfél már képtelen kontrollálni az érzelmeit és dühöngő, vagy épp katatóniába zuhanó ösztönlénnyé válik. Minél kevesebb az elfojtott negatív érzelem valakiben, annál kevésbé veszélyes rá ez a technika.

Idézés II.: Shoji no oni (megszállottság démona)
Leírás: Akkor sem kell különösebben kétségbe esnem, ha az ellenfél túl gyors, vagy túl ügyes az érintkezéshez. Ugyanis akkor egyik, vagy másik kezemmel rámutatok az ellenfélre, és fekete kígyó szerű csupa fog, csupa szem szörnyek indulnak meg felé, s ha csak egy is hozzáér, Makase lemásolja a testét, s a lelkét. Ez a klón azonban nem rendelkezik jó emberi részekkel, csak a negatív érzelemmel, emlékkel, tudással az eredeti alanyból. Gyakorlatban így az ellenfélnek, saját gonosz énjével és velem is meg kell küzdenie. Csak egy emberre alkalmazható, de minél több ilyen fekete szörny költözik bele az eredeti ellenfélbe, annál tökéletesebb lesz a gonosz másolat, s annál jobban le tudja másolni annak mozdulatait és képességét is.


Vakon néz a nap
mindarra, mi az éjben
a holdnak zenél.

Az én városom tele van feketeséggel, az én álmaim mind fénytelenek, rettegve röppennek előlem a színek. Én az vagyok akit bezártak, akit csöndben itt hagytak ebben a romos városban. Olyan nosztalgikus hely, üvegdarabok recsegnek a csizmám alatt. Ezek a férgek állandóan itt őgyelegnek, falják, aztán javítják a kopott fém íveket. Mi értelme ennek? Nem tudom. Ez az állandó zaj, ahogy motoszkálnak, mindent ellepnek, mindent megrágnak, mindent összemocskolnak. Egyre csak szaporodnak... végül talán belefulladok. Nem tudom mi a fa**t csinálsz odaát te barom, de csak még egyszer térjen be, és beléptem az arcát a betonba. Felnézek, sóhajtok, rágyújtok, nem tudom miért, de bármi, ami káros azt itt megtalálom. Egyes egyedül vagyok ennek a hihetetlen nagy városnak a romjai között. Itt mindig félhomály van. A legrosszabb az éjszaka. Nincs fény, nincs hang, semmi sincs, csak üres kongás. Bármit megtennék, ha csak egy órára sütne a nap, még segítenék is. Csak szabadulnék meg ezektől a settenkedő csúszómászóktól. Undorodó tekintetem elől, még csak el sem rejtőznek, pedig itt én vagyok az egyetlen, aki még le tudja őket győzni. Nem mindig volt ez így, voltak pillanatok, amikor nőtt fű, voltak fények, nem estek le az üvegdarabok. Egész volt ez a világ. Azt a világot akarom vissza! Csak naphosszat elterülnék az egyik felhőkarcoló tetején, széttárnám a kezeim és nézegetném a lusta felhők gomolygását. De itt csak nehéz, mocskos, ragacsos árnyékpászmák vannak. Már nem tudom eltakarítani. Már nem tudom kiirtani a kártevőket. De még várok, tudom...hogy eljön, nem fogok eltaposni egy dögöt se. Had tépje belülről...aztán majd úgy is eljő, mert nem bírja a szenvedést sokáig. Háh, én elviselem, másszanak csak rajtam. Nyálkás, csúszós testük már úgy is körbejárt. De ő nem bírja majd, megőrjíti és én itt várok, amíg csak kell. Addig fogom kínozni, amíg rá nem jön, a férgeket néha engedni kell, mert, ha állandóan reményt adsz, mi marad neked? Ostoba kis szerencsétlen. Nem baj, majd én megtanítom, hogy kell ezt. Egyet se félj te kis hülye, addig rugdoslak, míg meg nem nyílik a koponyád előttem...

Zihálva rúgtam be az irodám ajtaját és csaptam be magam mögött. Soha többet nem akarok kémkedni. A sápadt csempe falak, üres, fehér halálangyalként ölelgették és balzsamozták zaklatott lelkem. Levágtam magam a székre.
- Soha többet!- mondtam, ahogy kezeim közé zártam homlokom és görcsös ujjaim vörös nyomokat hagytak a bőrömön. Betelt a pohár, már nem bírom. Fel akarom adni, fáradt vagyok. Aztán levágom a kezem, s nem sokkal később a homlokom is a hideg fémasztalra koppant.
- Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?- kérdeztem magamtól, vagy istentől, vagy az ördögtől. Nem értem az egészet, semmire sem vagyok képes. Újra meg újra ugyanaz az eredmény. Végül is, semmit sem vagyok képes megváltoztatni. Az utóbbi idők... mind mind... Mekkora rakás szerencsétlenség vagyok. Még alig rázom ki a fekete szövetből a homokot, de máris feladnám. Ennyire gyáva vagyok? Nem akarom elhinni, hogy valóban csak ennyi telik tőlem. Többet akarok. Végre számítani akarok, végre valaki akarok lenni, nem csak egy senki. Dühös gondolataim lánghullámokra szállnak. S hogy legyek itt valaki is? Felvállalom majd a felelősséget? Össze vagyok zavarodva... monoton ütögetem a fejem az asztalba. A szemüvegem a földre esik. Lassan lenyúlok érte és felveszem. Minden mozdulat olyan nehéz, én magam vagyok nehéz. Mikor lettem ennyire puhány? Mikor voltam ilyen sérülékeny? Valami gáz van velem. Egyszerűen nem találom a válaszokat. Az üvegen megcsillan Makase markolat gombja. Ez aaaaz...na ha, valaki, neki tudnia kell mi a fene folyik odabenn. Nagyot szippantok, és magam elé veszem. Mindkét kezem finoman ráteszem. Olyan nagyon irreális az én tudós agyamnak, hogy a lelkem egy része ebben a fegyverben van. Pff..na jó adjunk az érzésnek. Lehunyom a szemem s elcsendesítem ezt a már-már másnapos dalt.


Az első, amit érzek, a zuhanás. De már az első pillantás után elszörnyedek. Te jó ég... mi a jó franc történt itt? Mi ez a sok kátránymaszat? Hol vannak a ligetek? Ledőlt a toronyház O.o. Mi volt itt, háború? És az a fekete izé micsoda odalenn? Mintha folyton mozogna. Egyre közelebb értem, és hamarosan jobban láttam micsoda az. Bárcsak ne láttam volna, elfogott a hányinger. Hullámzó féregtenger szőnyeg lepte el az utcákat. Aztán becsapódtam az egyik ház tetejébe. Alattam a beton behomorodott, mint legutóbb és kissé visszadobott a talpamra. A zuhanás érzését amúgy se szeretem, liftezik tőle mindenem. Zöld arccal eltántorgok a legközelebbi antennatoronyig és kikergetem a belül fickándozó rókát. Égető görcsben kapaszkodok a fém elemekbe, míg köhécselek és levegőért küzdök. Közben egy hideg érintés kúszott a vállamra. Barátian megpaskolt.
-Ocsmány, igaz?- kérdezte tőlem nyugodtan és tovább paskolt, mint a szüzike hullarészeg csajokat a kísérőjük. Lassan csillapodott a hányinger. Köpködtem még párat, megtöröltem a számat és lassan felnéztem. Ez a lágy hang valamiért olyan vészjóslón hangzott. Azonnal meg is értettem miért. Makase abban a szürkésfekete csuklyájában állt, s hátra vetette azt, majd megállt előttem. Most először láthattam, úgy igazán az arcát.


A szokásosabbnál is komorabb volt, kezét mellkasa mellé behúzta és akkora bal horoggal köszöntött, hogy a szembelévő magas ház adta a másikat. Hát ez fájt. Mire a fájdalomtól feleszméltem, megint mellettem termett és rám ordított akár egy sakál.
- EZ A TE HIBÁD!!!- mondta és könyökkel arcon talált, testem pedig iszonyatos sebességgel száguldott a féregtenger felé. Lábbal lassan befékeztem, kezembe parancsoltam a hosszú botot és megkíséreltem eltalálni egy villámmal, hogy végre időt nyerjek.
- Neeem... nem úszod meg Raiden...öleld csak kebledre őket, úgy ahogy ÉN!- sziszegte komoran, papírvékonyra harapott ajkai mögül, de meglepetés ért. Kezében egészen más fegyver volt, nem az, ami nálam. Pedig ő az én fegyverem...vagy mi? Pördülésből akkorát csapott rám, két kézzel. A markolat talált csak el, szinte éreztem azt, ahogy minden molekulányi levegő kiszakad a tüdőmből. Aztán újra becsapódtam. Testem legalább négy-őt ilyen rondaságot palacsintává lapított és fekete, olajos vérük teljesen összekent. Igyekeztem felkelni, de a csúszós, fénytelen massza miatt megint rosszul lettem. Néhol még láttam ezeknek az izéknek a belső szerveit is. Újabb öklendezés, de már semmi nem jött ki. Várakozásommal ellentétben nem érkezett újabb fájdalmas ütés. Makase karba font kézzel, undorodó grimasszal szürke arcán, nézte, ahogy leküzdöm a rosszullétet.
- Élvezed mi? Ez mind miattad van... - sziszegte közben türelmetlenül.
- Mik ezek? - kérdezem, ahogy megerősítvén akaratom, lassan rápillantok egy még élő fekete ocsmányságra.
- A keserűséged...- feleli nekem Makase, bennem még a vér is megfagy, ezek szerint tényleg igaz? Mindent én okoztam?
- Úgy van... legalább ijedj meg... mert pont ideje, hogy el kezdj rettegni.- sziszegte újból, akár a távoli viharzúgás. Éreztem, hogy mennyire haragszik és haragja mennyire jogos. Vádló tekintetétől máris elszorult a szívem. Mit tettem vele... Torkomra forrt a szó, amit csak nagy nehézséggel tudtam kimondani. Alig mertem a szemébe nézni. Rossz volt látni a vádló tekintetét, de azért rávettem magam nagy nehezen.
- Sa... sajnálom Makase...- mondtam neki őszintén és megfogadtam magamban, hogy foglalkozni fogok vele, és helyreteszem ezt a koszhalmazt.
- Neeem Raiden...még nem sajnálod, nem te élsz itt, nem a te lábadra fonódnak unos-untalan, nem téged nyálkáznak össze mindig, ahányszor csak végigmész ezen az átkozott utcán!- Fröcsögte felém indulatosan és elrugaszkodva rohant irányomba. Próbáltam védekezni, de alig láttam egyáltalán azt, hogy hová tűnt. Követhetetlen volt számomra a mozdulata. Már csak jeges ujjait éreztem a tarkómon, amik erősen megmarkolták a fejem és hirtelen elfordították tekintetem a főút irányába.
- Nézd! NÉZD! Látod? LÁTOD EZT?
- Látom.- nyögtem halkan. Nyeltem egyet, annyira fájt, hogy ezt tettem vele. És a férgek, mint valami ében hullám egyre csak gyűltek, leírhatatlan tajtékozódásban fonódtak egymásba, tekeregtek a lábaink körül. Majd hirtelen elengedett engem ő, az én fekete démoni kardom.
- Hagy már abba ezt a mártírkondást... az istenit!- mondta nekem összehúzott szemekkel.
- Tudod mennyit pusztítottam el ezekből?- kérdezte kimért jeges hangján.
- Nem.- vallottam be
- Tengernyit... ha nem lennék, úszkálhatnál bennük. - mondta lágyan. Szinte átmenet nélkül képes változtatni hangulatát, ezt már régen is megfigyeltem, de ennyire azért nem volt szembetűnő. Majd megragadta a vállamat és megrázott.
- Azt AKAROM, hogy engedj szabadon, és én majd megölöm őket. Együtt megöljük őket.- mondta komolyan. Tudom ő a gonoszabbik felem, nem bízok benne, félek is tőle...de most még is miért érzem helyesnek, amit mond? Tudom, hogy pusztításra fogja használni az erejét, miért érzek mégis jót?
- Hogyan?- kérdeztem végül, s közben eszembe jutott, miért is jöttem ide. Már tudtam a választ, én okozom a zavart, az elfojtással. Kokuta no Makase pedig majd megfulladt, mert én figyelmetlen és önző voltam. Egész eddig ő irtotta bennem a fájdalmakat, mert ő erős, de megelégelte. Nála is betelt a pohár. Most megértem. Most érzem, amit érez.
- Óh... azt bízd csak a jó öreg démonra ^^.- mondta kedvesen, ahogy a féregtengerben átkarolta a vállam és maga mellé húzott.
- Tudod Raiden ^^ én sem bízom benned, nem akarsz rám hallgatni, pedig igazán jó tanácsaim vannak. Nem akarsz velem harcolni, pedig igazán jó lehetnél. Nem akarsz erős sem lenni... mert rettegsz, hogy el szúrod. Te mindentől félsz! De én nem félek semmitől, nem érzek olyat és mivel nem bízom benned, addig nem mehetsz el innen, amíg meg nem tanulod a leckémet. - mondta kedvesen, megveregette a vállam. Tudtam, hogy ez most hosszú és fárasztó, fájdalmas és veszélyes dolog lesz. Csak egy kérdésem maradt.
- Adsz egy szálat mielőtt szétrúgod a seggem?- néztem rá és már nála volt a kedvencem...

Két hónappal később a negyedik osztag gyengélkedőjében ébredek. Az első, amit érzek, az éhség. Ez jó éhség, ez éhség az életre. Felpattanok az ágyból. Senki sincs a közelben. Ereimben szinte pezseg az erő. Olyan könnyű vagyok. Nem is csoda... fogalmam sincs mennyi ideig gyepált Makase, de jó sokáig. Most már mindent értek, most már kicsit több van belőle bennem. Kicsit kevésbé vagyok szent és jobban démon. Helyre jött az egyensúly és a béke, közte és köztem. Egészebb lettem és kirugdostam az összes randaságot. Háh... bár nem mindet, rájöttünk mire jók . Mennyi energiám van ^^. Meglepetten látom, hogy nem az osztag hálókörletében vagyok, hanem nem a gyengélkedőn. Megnézem magam... háááá O.o kockahas... Jééé izmok. Hűű... mi a fene. Tényleg jól kikupált...>.>. Sehol egy sérülés. Mi a fene van velem? Majd megkérdezem, de előbb kajaaaa O.O...Hú de éhes vagyok. Kapkodva magamra kapom a ruhámat és elrohanok a legközelebbi étkezőig. Összefut a számban a nyál és akkorát kordul a gyomrom, hogy ilyen nyegle emberkéből ki sem nézném, hogy képes ilyen hangot kiadni. Fél napig toltam be az arcba mindent. Estefelé rám találtak a negyedik osztagosok. Igyekeztem nekik elmondani, hogy semmi baj, már jól vagyok. De ők ragaszkodtak hozzá, hogy még egy utolsó vizsgálaton részt vegyek. Nem bánom. Jóllakottan, elégedetten, hagytam, hogy elcipeljenek. Kiderült az, amit eddig is tudtam, hogy kutya bajom... csak kicsit combosabb lettem és az is kiderült, hogy két hónap telt el. Sehogy sem tudtak felkelteni. Hát most már értem a farkas éhséget. Egész nap mosolyogtam. Senki sem kötött belém, nem is értem miért. . Megvolt a bankai-om. De még nem akartam lelőni a poént. Egész este nem tudtam aludni. Dolgoztam... ez nálam már-már kényszeres, akadt melóm bőven. Aztán reggel átbattyogtam a mi drágalátos főnökünkhöz, a főkapitányhoz. Kértem egy audienciát. Meglepetésemre azonnal fogadott, kissé izgatottam léptem beljebb. Mögöttem bezárult az ajtó. Amikor kijöttem hatalmas vigyor az arcomon, na meg egy fehér haori. Végre van kapitányunk . Én ^^. Megesküdtem a főkapitánynak, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy Seireitei-t érdekeit szolgáljam. Végre mertem lépni, elég volt a nagyképűségből, a papolásból, ha hibázok, ám legyen. De legalább megpróbálom jól csinálni. Elég a tétlenségből. Most már valaki vagyok és aki ezt megkérdőjelezi, annak beleépítem az arcát a betonba ^^.