Lélekrablók

Tárgy: Lélekrablók Vas. Okt. 10, 2010 5:31 am

Bár csak napok teltek el a Karakurában észlelt, különös jelenség óta, a Gotei 13 már megtanulta, hogy ne halassza az efféle rejtélyek megoldását későbbre. A túlélő shinigami egy új, eddig nem ismert erőről számolt be, amit leginkább a bountok bábjaihoz tudtok hasonlítani, mégis teljesen eltér tőle, s ami a legaggasztóbb: egy arrancar kezeiben bukkantatok rá a fegyverre, amivel könnyedén elintézte némelyik shinigami társatokat. A túlélő shinigami elmondása szerint az arrancar valami fura, fekete színű kristályt használva idézett meg egy másik shinigamit, aki ezután ellenük fordult.
A kutatások eredménye az a kevés információ, amit erről a Karakurában rejtőzködő arrancarról megtudtatok. Tudjátok, hogy Chaiusnak hívják, és hogy nem tartozik Aizen arrancar hadseregeinek tagjai közé. Valamint azt is tudjátok, pontosan hol kell keresnetek Karakurán belül.
A vezetőség által verbuvált csapatot alkalmasnak találták a feladat kivitelezésére. A kutatási részlegből Masamune Raident bízták meg a különös technika elemzésével, mellyel néhány napja futott össze néhány shinigami egy karakurai, rutinfeladatnak hitt járőrözés során. A sokszínű csapat vezetése a 11. osztag kapitányára, Matetsaku Kaira hárul.
A megbeszélt időpontban érkeztek meg a kijelölt találkozóhelyre, hogy hamarosan egy senkai kapu megnyitása után első állomásotokon, Karakura külvárosában találjátok magatokat. A cetlire felírt címet követve pedig eljuttok arra a lakótelepre, ahol célpontotok bujkál. Meg is pillantjátok a póttestbe bújt arrancart a lakása előtt, öltözéke s lehengerlő stílusa különben is magára vonja mindenki figyelmét. Majd tekintetét rátok emeli jelezvén, tudja, hogy itt vagytok. Egy vigyort megejtve pedig készenlétbe is áll, hiszen nem adja olyan könnyen magát. A gondokat csak tetőzi, hogy a lakótelep tele van emberekkel, s shinigami kötelességetekből adódóan nem lehettek olyan meggondolatlanok, hogy hagyjátok az épületeket lerombolni, valamint ezáltal az embereket is veszélybe sodorni. Az arrancar pedig kihasználva ezt az épület tetőterére sonidozik, hogy ott várja támadó, esetleg tárgyaló hozzászólásotokat.

További információk a küldetésről: link
Résztvevők:
• Keisuke Isami
• Masamune Raiden
• Matetsaku Kai
• Sakai Kotomi
• Kamioka Rosa

Tárgy: Re: Lélekrablók Vas. Okt. 10, 2010 7:13 am

Csöndes munka, csöndes hetek már minden nyugis. Annyira rendben volt minden hogy már elfogott egyfajta rossz érzés. Ez a vihar előtti csend. Félálomban nézegetem a kivetítőt mikor felvisít a képernyőn egy üzenet. A laborban a búgás bárkit képes elálmosítani, de most a monoton rutin munka is hozzájárult ehhez. Ahogy riadtan pattantam volna fel hogy megnyomjam a nyitás gombot, a kerekes szék alattomosan megcsúszott és hatalmas puffanás koppanás, én pedig a padlón. De ez legalább felvert.
- Mi a..- húzom fel magam, és ahogy elolvasok egy-két mondatot belőle, úgy kezd kerekedni a szemem. A világos betűkben már ki is adták az ukázt. Haladéktalanul jelenjek meg az ellenőrző ponton. A küldetési jelentésben már benn is volt a szükséges információ. Nem volt halasztani való időm. Nagyon gyorsan csörtettem ki a labor területéről, útközben még felkapva a hosszú kávémat. Igaz már hideg, és a cukrot is kifelejtettem belőle de a lényeg benne van. Zsebemben még olvastam a letöltött parancsot. Szokatlan hogy mindjárt engem kérnek egy ügyhöz, ez csak egyvalamit jelenthetett: valami gáz van a lélekenergiával. A szemtanúk jelentése sem épp kellemes. A legjobb esetben az a valami nálunk, a fekete kis kristály megemeli az energiájukat, de az elmesélések nem ezt sejtetik. Illúzió lenne?... talán. Valami újfajta resurection? Esetleg. Magának az arrancarnak az energiája viszont nem olyan nagy, esetleg egy tapasztaltabb tiszt elbánhatna vele, ha nem becsüli alá. Ledobva a köpenyem a szekrényembe lépek ki a hálóteremből. Majd sietős léptekkel igyekezek az ellenőrző pont felé. Sikerült először érkeznem. Nembaj jó ez így. Kifújtam magam és fel le járkálva bal kezem mutató és középső ujjával masszíroztam a halántékomat. Lassacskán a többiek is beértek. Meglepetésemre a közeledők között mindjárt ott volt a mosolygós és szívolvasztóan aranyos Rosa-chan. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. A rossz előérzetem csak fokozódott mióta újra átolvastam a jelentést. S nem mesze megjelent Matetsaku taicho. Na ez sem jelent semmi jót. Na most már tudom ki lesz a "főnök". Kotomi-chan is már ismerős arc, bár személyesen még nem találkoztunk, de azért azt tudom, hogy Suwun kapitány hadnagya. ezek szerint őt sem kéne le tündérkézni >.<... mert még könnyedén a betonba építve találhatom maga. Valahogy ezek a második osztagba tartozó tisztek mindig megtalálnak engem. Kezdek paranoiás lenni -.-. Az utolsó fickó viszont tejesen idegen tőlem. Csak a vállán látom a hadnagy jelzést. Pfff... szép kis egyveleg. megint csak én vagyok itt az agymenő. De legalább most nem leszek tök egyedül mert Rosa-chan is jön^^. Amikor közeledik el is mosolyodok és amolyan átható tanárbácsis tekintetre váltok. Nem tehetek róla >.<, az ő közelében ez nálam ösztönös.
- Szia ^^, te is az elszabadult arrancar miatt jöttél ? Smile

- Mosolygok pedig teljesen elcsesztem a köszönést. Szigorú és hideg akartam lenni, csak nem sikerült. Pff szánalmas. Na jó, ha már így eltoltam az elrettentés, és sikeresen elfeledkeztem a nagyon rossz előérzetemről, akkor innentől kicsit az én lelkemen is szárad ha bajban lesz. Ráadásul sikerült ez az elcsépelt és teljesen bugyuta magától értetődő kérdést feltennem. Nem tudom Rosa-chan közelében hova tűnik belőlem a tudós, de az biztos, hogy jó messzire.
- Lehet hogy kicsit kevesen leszünk.- Váltok komoly suttogásra, úgy hogy lehetőleg csak ő hallja, a többiek ne. Közben a kapitány meg a többiek már elég közel érhettek, Nem maradt időm kifejtenem azt, hogy miért. De Rosa-chan azért láthatta a változást rajtam. Arcom feszült volt, szemem sötétre színeződött a gondolataimtól. Egy kis meghajlással üdvözöltem a többieket.
- Jó reggelt kapitány!- Majd a hadnagy Kotomi és Isami felé fordultam és feléjük is biccentettem egyet. Nemsokára nyílt is a sekai kapu. Átlépve rajta a zajos és folyton nyüzsgő Karakura város, ezer szemű házai között találtuk magunkat. Jómagam gyorsan magamra is öltöttem a Pót testem. Még alig léptünk ki hogy a külváros rengetegében felkaptam a fejem a nagy erejű kisugárzás miatt. A különbség azonnal érzékelhető volt, s a szőke üstökű kecske szakállas illető egy széles fogvillantó mosolyt küld felénk. Roppant magabiztosnak tűnik, ez nem jó. Ő is tudja, hányan vagyunk, és milyen erő van a birtokunkban, és egy cseppet sem riadt meg, sőt incselkedik, ez pedig nem jó. Nagyon nem jó. Ráadásul ha ez nem lenne elég, most figyelembe kell vennünk az embereket is. Most nem dúlhatunk fel mindent. Egyszer csak Chaius eltűnik, de egy pillanattal később már egy háztetőn tűnt fel. Agyam gyorsan pörög. Ezek szerint vagy ő sem akar lerombolni mindent, vagy csak az a terület számára is előnyös, a harmadik és legrosszabb eshetőség, pedig hogy csak játszik. úgy érzem muszáj kicsit több információt gyűjtenem, és türelmet kell tanúsítanom, de nem én vagyok a vezető így hát gyorsan kell cselekednem.
- Kapitány... kérek engedélyt tárgyalni a célponttal, az új technikáról még semmit sem tudunk.- Fűzöm hozzá magyarázatként. Nem igazán tartom ésszerűnek, hogy csak úgy neki rohanjunk az ellenfélnek, főleg nem úgy, hogy az ilyen nagyon elemében érzi magát. Lehet hogy pofátlanság így magamhoz ragadom a kezdeményezés jogát, de ha valakinek van esélye megbecsülni azt, hogy egy ilyen arrancar hogyan szerez erőt egy olyan pici kis tárgyból mint az a kristály akkor az én vagyok. Harcolni, nos akkor is ráérünk ha a diplomácia nem vezet sikerre. De az arrancar itt van, nem Hueco Mundoban, egyes egyedül. vagyis itt nagyobb biztonságban van, és meggondolatlan is, csak egyszerűen nekirohant az ellenőrző shinigamiknak. El van szállva magától, az egoizmust ki lehet használni ha elhitetjük vele, hogy tiszteljük érte. De nos kétséges, hogy ezt Matetsaku kapitány is abszolválja e. Mindjárt kiderül...

Tárgy: Re: Lélekrablók Vas. Okt. 10, 2010 9:04 am

Épp sikerült magamra vennem a keikogit és a hakamát, mikor hallottam az apósom hangját. Hetente egyszer szokott oktatni engem a birtokon található dojoban. Senki sem hinné el, hogy az öreg valaha is shinigami volt, sőt a képességei kiemelkedőek. Ezt onnan tudom, hogy párszor sikerült két lépés után padlóra küldenie puszta kézzel, mialatt én a shikaiomat használtam. Hajamat bekötve egy copfba siettem elé, majd letérdeltem vele szembe, persze belépéskor meghajoltam, ugyanis a dojo első számú szabálya az az, hogy: "Tiszteld a hely szellemiségét, ezért belépéskor és távozáskor hajolj meg."
-Itt vagyok, mester.
Roppant érdekes volt így nevezni az apósomat. Apró mosoly húzódott az arcán. Mindig így viselkedik mikor megjelenik. Egy apró mosoly kerül az arcára, de azt sehogy sem tudom kihúzni belőle, hogy miért és hogyan. Na jó...>.> a hogyanját azt én magam is tudom.
-Ha készen állsz elkezdhetjük az edzést.
Állt fel, majd megigazította a ruháját és előhúzta a katanáját. Kis bambulás után én is hasonlóan tettem, majd egymással szemben állva néztünk farkasszemet. Mind a ketten ugyan arra vártunk. Az izmaink szinte pattanásig feszültek akárcsak az idegek a fejemben. Mindig is utáltam az ennyire kiélezett küzdelmeket, de hát valamikor ezt is meg kell szokni nem? Lassan lejjebb ereszkedtem és egyúttal a súlypontomat is lejjebb engedtem, hisz ahogy az öreget ismerem, hogy ha nem vigyázok akkor a falra kenődve végzem.
-Harcra fel!
Kiáltotta az öreg és támadott is. Csak egy hajszál tartott távol attól, hogy a férfi mindössze egy kézzel eltoljon a jelenlegi pozíciómból. De még mielőtt egy ellentámadáson gondolkodhattam volna balja már mozdult is és az oldalamat vette célba. Bal kezemet én is mozgásra ösztönöztem és mielőtt elérte volna sikerült előhúznom a másik katanámat. Nem hiába képeztem magam úgy, hogy mind két kezemet és egyszerre két fegyvert is használhassak. Igaz sérülést nem okozhattam neki, mivel három ujját a pengére tette, ezzel megállítva azt. Újabb farkasszem nézés és idegszaggató várakozás következett.
- Mit keres az a nyakadban? Nem megmondtam, hogy vegyél le minden csecsebecsét mikor idejössz.
Komorodott el és egy egyszerű mozdulattal ellökött magától és a földre kerültem.
- Gomen nasai! Csak tudja..... ezt Raitotól kaptam... és ezért...
Pattantam fel a földről és borultam térdre az öreg előtt, majd igyekeztem valahogyan kimagyarázni magam. Sajnos ezzel csak azt értem el, hogy még jobban magamra haragítottam a mesteremet.
- Hallgass! Amit mondtam megmondtam. Legközelebb tartsd be a szabályokat!
Kiabált rám. Én csak lesütött szemmel tűrtem, hisz igaza van és joggal kiabál velem. Megérdemlem.
- Gomme... nasai...
Mondtam végül halkan és újra felálltam. Ekkor érkezett meg egy kis fekete lepke. Hallottam már róluk, de nem sokkal találkoztam eddig. Ujjamat kitartva engedtem, hogy rászálljon, majd kicsivel később elhagyja azt.
- Mester... mennem kell.
Nézek fel az öregre akinek most nem a paprika piros arca néz vissza rám hanem újra a kedves mosolygós arc. A fene enné meg, hogy képes ilyen könnyedén váltogatni a kedélyállapotát. Talán neki is van egy másik személyisége vagy mi az ördög. Mindegy is... illedelmesen meghajoltam, majd a szobámba siettem ahol pár pillanat alatt átöltöztem. A hajamat most nem engedtem ki, hisz úgy is küldetés és nem árt, ha minél több előnye van az embernek nem igaz?
~ Átadod az irányítást?
Szólalt meg Hotaru, miközben már a város utcáin siettem a megjelölt találkozási pont felé. Végül is átadhatom az irányítást neki, hisz ez egy küldetés, meg különben is tud komolyan venni harcokat, úgyhogy nem fog egyből fejjel a falnak futni... remélem. Egyik lépésnél, még én, a másiknál pedig már ő irányította a testemet. A találkozási pontnál, csak Raiden volt.
- Üdv, vöröske. Nem én azért jöttem, mert azt mondták, hogy jöjjek, bocsi. :/
Szívózott Hotaru a férfival. Igaz, hogy hülye kérdés volt feltenni, hogy az miatt az arrancar miatt vagyok itt, de azért kicsit túlzásnak éreztem Hotarunak ezt a válaszát. Közben a csapat többi tagja is megérkezett.
- Kamioka Rosa. 2. osztag 4. tiszt. Nagyon örvendek.
Mondta Hotaru az előre bemagolt szöveget és meghajolt. Kotomi-san felé egy kedves mosolyt küldött. Szinte elképesztő, hogy képes ennyire utánozni engem. ha ez most egy akciófilm lenne, biztos, hogy őt választanám a düblőrömnek vagy valami. Surprised

- Én nem becsülném le őket a helyedben. A 10. osztag hadnagyáról nemsokat tudok, de a többiről épp eleget. Meg egy arrancarral csak el tud bánni öt shinigami, nem így gondolod, vöröske? :/
Suttogta vissza Hotaru és megkopogtatta a férfi homlokát. Ezután a kapitány vezetésével beléptünk a senkai kapuba.
- Örvendek Kotomi-san. Rég beszéltünk. Vagyis helyesebb ha úgy fogalmazunk megismerkedésünk óta csak Rosaval váltott szót.
Közölte paraszti egyszerűséggel Hotaru a fukutaichouval. Bizonyár meg fog lepődni valamelyest, de hát na. Az élet nem fenékig tejföl. :/ A túloldalra érve és gigaiba "mászás" után, újra csodálkozhattam a folyton változó városban. A figyelmemet hamarosan a célpontunk vonta magára. Szerencsére sikerült visszakapnom a testem fölötti irányítást mielőtt még Hotaru egy gyors elfogó akciót hajtott volna végre. Úgy döntöttem, hogy amíg nem szükséges nem szólok bele a dolgokba és hagyom ezt a rész olyanokra akik értenek is hozzá, vagyis a csapat többi 4 tagjára. Nem tehetek róla, hogy a diplomáciai készségem még eléggé fejletlen, így ha nem jutnék sokra akkor előlépne Hotaru és még diplomáciát akarna kötni az alany és valamilyen berendezési tárgy között. úgyhogy jobbnak vélem, ha kimaradok az ilyesmiből, de a harcba, majd szívesen becsatlakozok, ha egyáltalán harcra kerül a sor.

Tárgy: Re: Lélekrablók Vas. Okt. 10, 2010 10:31 am

Nem mondja ki, de látom rajta, hogy hiányzik neki az a barlang, amit otthonának nevezett, s hogy megviseli a változás. Én inkább örülnék annak, hogy a társaság befogadja, s nem vetik ki, hanem komolyan érdeklődnek iránta, meg akarják ismerni, ám valahogy nem tűnik boldognak. Nem kívánom rabként fogva tartani, hiszen szabad ember, azt csinál, amit akar. Valami mégis azt súgja, nem lennék képes elengedni. Hisz kettesben töltött perceinkkor boldognak látom, mosolyog, s mintha elszivárogna az a szomorúság, hogy valami kellemesebb érzésnek adja át helyét. Elviselhetetlen lenne a tudat, hogy a szeretett nőnek boldogtalanul kell élnie. Ő mindent érdemel, amit csak ember meg tud neki adni. Még akkor is, ha az csak egy szemétdombnak is beillő lakás, bár amióta Ama-chan nálam vendégeskedik, igyekszem jobban odafigyelni a rendre. Például már nem úszik penészben a konyha és egyre ritkábbak az olyan alkalmak, amikor egy-egy zoknit vagy alsógatyát az ágy alól kell előhalászni. Ami meg a bagót illeti, ki lettem űzve a saját konyhámba, amit amúgy se nagyon használtam, bár végül is valahol jogos. Legalább nem kell mindig kint ácsorognom, ha éppen rá akarok gyújtani, az pedig már nekem is sok lenne! Surprised

Nem hagyhatom, hogy gyengéd kezei által minden szavára pattogó kis ficsúrrá, szerencsétlen papuccsá váljak, hiszen akkor odalenne minden büszkeségem! Surprised

Itsuki bizonyára képen röhögne, ha látná, milyen drasztikus változásokon voltam képes átmenni egyetlen egy nő miatt. Talán még kedvelné is, hisz Ama-chan nem azon felszínes, könnyen megszerezhető cafkák közé tartozik, akik közül emberi életemben válogattam, s a modora sem mérhető Manamoéhoz. Apropó, modor… megint csak nem tudom, mikor kezdtem el ilyen szavakat használni. Nem mocskolhatom be egyetlen tündérkém füleit olyan szavakkal, amik nem hölgy számára valóak.
Ama-chan meztelen vállára egy csókot nyomva hagyom, hadd pihenjen, míg én küldetésem végzem. Már tegnap értesítettek egy lehetséges misszióról, s persze egyből lecsaptam az alkalomra. Így van újabb kifogásom arra, hogy miért nem halad a papírmunka. Bár miután a múlt héten egészen véletlenül tűz ütött ki az irodában, s a lángok sajnálatos módon felemésztették az összes munkát, amin olyan hosszú órákon át dolgoztam, amúgy is ritkult a munkám. Bár azt a fenyegetésnek is beillő értesítést nagy gombóccal a torkomban olvastam, hisz mint kiderült, csupán pár hét haladékot kaptam a papírmunkát illetően. Kénytelen leszek befogni valamelyik tisztet, hogy csinálja meg helyettem. Képességeim nem megfelelőek a feladatra, egyébként is azért kaptam a hadnagyi rangot, mert olyan baszott jó fej vagyok, nem pedig azért, mert van szakmai gyakorlatom a titkári feladatokat illetően.
Búcsúzva az alvó kedvestől készülök neki a feladatnak, s miután az osztagban is megtettem a megfelelő lépéseket azért, hogy a mai adag papírmunka mindenképp kész legyen (hála egy kis megvesztegetésnek és egy ambiciózus huszadik tisztnek), már csak az időt számolom a találkozóig. A gyors reggelit, újabb adag kávét s még több nikotinrudat követően pedig elérkezettnek látom az időt, hogy elinduljak a kijelölt találkozóhelyre. Bár lenne jobb dolgom is, elég csak a bizonyára még mindig az ágyamban alvó szépségre gondolnom, hogy megforduljon bennem a megfordulás és hazashunpozás gondolata, de akkor kénytelen lennék az igazi hadnagyi teendőim is végezni, ahhoz pedig semmi kedvem.
Utolsónak érkeztem így is, s természetesen minden dolgom fontosabb annál, hogy a küldetésre velünk tartókat felmérjem. Persze a szemüveges répa még így is kiszúrja a szemem. Innen messziről elég lúzer alaknak tűnik, s miután megtudom, melyik osztag képviselője, már úgy érzem, nincs min csodálkozni. Ami a 2. osztagos képviselőket illeti, nem csalódhatok, s önkéntelenül is elhúzom egy vigyorra a szám a két nőt megpillantva.
Vigyorom kisebb nevetésbe torkollik, amikor meghallom a Rosa nevű shinigamit válaszolni. Felvágták a nyelvét, tetszik. A srác pedig igazán észrevehetné, hogy nincs rá szükség, mert a kiscsaj nem szándékozik foglalkozni vele. Szerencsétlen… Rolling Eyes

Az, hogy Rosa a hadnagy alatt engem értett, természetesen most is csak fáziskéséssel jutott el a tudatomig. Nem vagyok hozzászokva, hogy a fukutaichou rangot is hozzátegyék a nevemhez. Ez a kurva szalag pedig… Hülye pia… Basznák meg, áhh…
- Keisuke Isami, a 10. osztag hadnagya. – ejtem meg a formális bemutatkozást, s ezzel kábé le is tudom, ami fontos. Ha valaki, akkor Matetsaku taichou legalább biztosan osztozni fog véleményemben a hormontúltengéses négyszeműt illetően.
Megérkezve az Emberek Világába egyből a feladatra koncentrálok – vagyis csak majdnem, hiszen már vagy tíz perce nem gyújtottam rá egy szálra sem. Megszakítva a menetet matatok zsebemben, majd Matetsaku taichout is megkínálom.
- Újabb arrancar és nem ismert technikák… Legalább nem egy szedett-vedett társaságot kaptunk. Kíváncsi vagyok, a vörös loboncosnak mennyi idő kell a harc miatti rinyálásig. – haladok el mellette, hogy azután a lakótelepre érve az arrancar lélekenergiáját kezdjem kutatni – kevés sikerrel. Mindig is szar voltam benne, ez van, ha nem tetszik, le lehet szopni. :/
Póttesttel nem bajlódva – hiszen ha harcra kerülne a sor, csak akadályozna – követem az útirányt, hiszen a cím által máris egyszerűbb betájolni, hova is kell tartanunk. A gigaiban feszítő, hawaii inggel nyomuló arrancar vigyorára pedig a saját alattomos mosolyommal válaszolok. Tekintete a harci vágytól ég, és a bizonyítani akarástól… tőlem megkaphatja, amit akar.
- Mert biztos tárgyalni jött ide, te faszfej. -.- – dobom le a tetőről leégett cigarettacsikkemet, hogy ezután kezem zanpakutom markolatára tegyem. Végül is, nem én vagyok a főnök, de ha csak egy rossz lépést tesz az arrancar, én egyből rátámadok és nem fog érdekelni, akármilyen új, hiper-szuper technikája is van.

Tárgy: Re: Lélekrablók Kedd Okt. 12, 2010 5:15 am

Akárcsak tegnap vagy tegnapelőtt, ma is egyedül ébredtem az ágyamban korán reggel. Imádtam, szerettem, rajongtam Naracchiért, de mostanában egyszerűen képtelen voltam jól érezni magam vele, és inkább a magányt preferáltam. Nem az ő hibája, hiszen ő mindent megtesz értem, ahogy eddig is, de most neki is jobb, ha nem lát a jelenlegi állapotomban. Képtelen voltam őszintén mosolyogni azzal a tudattal, hogy Hitomin közben műtétek sorozatán esik át Karakurában, hogy megmentsék az orvosok a jobb karját. Szörnyű volt őt ismét kórházi ágyhoz kötve látni, a legrémesebb emlékeimet idézte fel bennem, ahogy ott feküdt, megannyi kötésbe bebugyolálva. Nem akarom újra szenvedni látni, nem akarom hogy baja essen. Bár megtilthatnám neki, hogy arrancarok ellen harcoljon, én elhiszem hogy erős és tud vigyázni magára, de ha ez a vége, akkor miért teszi mégis? Miért akarja magára vállalni azt, ami a shinigamik dolga? Egyáltalán nem harcos-alkat, csak egy gyenge, törékeny lány, akinek még a kard is kissé ferdén áll a kezében. Máshogy is tudna tenni a világért, nem csak harccal, miért kell mindenképp hasznosítani a képességét? Persze én is hülye vagyok hogy hakudára tanítom, de egyszerűen nem tudok neki nemet mondani, ha pedig megpróbálok beszélni a fejével, már nem hallgat rám, csak azt hajtogatja, hogy ne aggódjak érte, tud vigyázni magára. Látom, most is azért van kórházban T_T Annyira szeretnék valakivel beszélni erről, de Naraót nem akarom ilyen dolgokkal zaklatni, Vera-channak pedig épp elég dolga van nélkülem is, ráadásul biztos ráragasztanám az aggódásom és a rossz kedvem :/ Így más megoldás nem lévén, inkább a munkámba menekültem, és a szokásos rutinfeladatokkal vagy a szokásosnál is több járőrözéssel próbáltam elterelni a figyelmemet.
A reggeli edzés levezénylése is ezek közé a rutinfeladatok közé tartozott, és az edzőterembe belépve kissé elégedetlen arccal vettem tudomásul, hogy se Rosa-chan, se Vera-chan nem jelent meg, mondhatni lassan már szokás szerint. A kapitány gondolom papírokkal foglalkozok, mint mindig, Rosáról meg... Rosáról meg szinte semmit sem tudok, alig váltunk néhány szót, azt is csak hivatalos ügyekben. Viszont mintha kiegyensúlyozottabb lenne, mint akkor amikor először összefutottunk, remélem ez azt jelenti, hogy jobban kijön Hotaruval. Éppen csak sikerült elkezdeni a tréninget, amikor az ajtóban váratlanul egy futár jelent meg, méghozzá egy nekem szánt üzenettel. Gondterhelt arccal állítottam meg a gyakorlást, és léptem oda a küldönchöz, hogy átvegyem a papírost, aki egy pillanattal később már sehol sem volt, lévén a feladatát elvégezte.
- Haerowataru sanseki, a maga dolga lesz befejezni az edzés levezénylését! Bocsássanak meg, engem szólít a kötelesség!
Fordultam vissza az osztag tagjai felé, miután átfutottam a papíros tartalmát. Mielőtt elhagytam volna az edzőtermet, még erőt merítettem Narao-kun hűvös vigyorából, amivel üdvözölte a parancsomat, aztán kiléptem az ajtón és futólépésben indultam meg a találkozási pont felé. Küldetés, pont jókor. Legalább le tudom majd vezetni a feszültségemet valakin. Az edzéseken nem szabadíthattam el az erőmet, de egy misszió az más, ott nem kell magamat visszafogni. Magabiztos mosollyal a számon érkeztem meg a gyülekezési pontra, nem túl meglepő módon nem elsőként, az az én sebességemmel kicsit nehéz lenne.
- Sakai Kotomi, nibantai fukutaichou... ha valaki még nem ismerne. Yoroshiku.
Ejtettem meg én is a formális bemutatkozás egy meghajlással fűszerezve, miközben végighordoztam a tekintetem a kis csapaton. Egy kapitány, egy hadnagy, egy felderítésben expert 4. tiszt és... gondolom egy tudós. Raiden nem volt éppen egy bizalomgerjesztő alak, de a 12. osztag tagjai nem a külsejük miatt hasznosak, és remélem akkor sem fog hátráltatni minket, ha harcra kerülne sor. Amire őszintén szólva elég nagy esélyt láttam úgy, hogy a 11. osztag vezetője fogja irányítani a küldetést. Csak tudnám, miért ilyen ismerős ez a férfi :/ Isami-san vigyorát egy rideg pillantással viszonoztam, Vera utódja elég link alaknak tűnt kevés találkozásunk alapján, ráadásul minimum piromániás az őrjáratok által jelentett kisebb-nagyobb gyakorisággal előforduló tűzesetek alapján, amik a 10. osztag hadnagyi irodájának környékéről érkeznek :/
- Örvendek, Hotaru. Örömmel látom hogy megjött az esze uniformis-témában. Jó... szórakozást a küldetéshez.
Üdvözöltem Rosa-chan másik... személyiségét egy igencsak hűvös csillanással a szememben. Semmi hangulatom nem volt jópofizni, legfeljebb most megtudják, hogy van egy kevésbé barátságos oldalam is. Ebben az állapotban voltam a legeredményesebb anno softball-játékosként is, akkor az adrenalin irtotta ki a fejemből az érzelmeket, most pedig a bennem rejtőző, kitörni vágyó stressz. Koncentrációm ilyenkor a tetőpontra hágott, nem tudott senki és semmi megzavarni az összpontosításban. Azaz mégis... a senkaimon túloldalára érve tekintetem önkéntelenül is a városi kórház irányába kalandozott, de kizökkent állapotomból egy váratlanul beugró emlékkép ki is rántott szerencsére. Rájöttem, hogy miért volt olyan ismerős a kapitány Surprised

- Örülök, hogy megismerhetem, Kai-san. Verashu kapitány rengeteget mesélt magáról, örülök hogy végre személyesen is láthatom. Hogy van Miyoko-chan?
Igyekeztem egy mosolyt erőltetni az arcomra, ahogy a célpont felé haladva a juuichibantai taichou mellé szökkentem, hogy legalább ne tűnjön az egyébként őszinte érdeklődésem csupán formális ismerkedési kísérletnek. Hosszú társalgásra egyébként sem volt időnk, hiszen hamarosan megérkeztünk a lakótelepre, ahol ez az arrancar tartózkodott. Magabiztos vigyora valószínűleg nem csak számomra volt idegesítő, alig vártam hogy feltörölhessem a padlót vele társaimmal közösen. Harc szaga érződött a levegőben, látszódott a mozdulatokon, ahogy a tetőre érkeztünk, hogy mindenki készen áll a küzdelemre. Kivéve a tudóskát, aki viszont tárgyalni akart, remek Rolling Eyes

- Isami-san... bölcsebb lenne, ha nem szítana feszültséget a társai körében a megnyilvánulásaival. Abban viszont igaza van, hogy nem tűnik tárgyalóképesnek a célpont. Ez egy arrancar, nem pedig valami diplomata.
Szóltam rá halk, de baljós hangnemben Keisukére, akiről sütött, hogy nem kedveli Raident, viszont attól még nem kéne rögtön ellentéteket keltenie egy ilyen beszólással. Mondandóm második fele persze Masamune-sannak szólt, hiszen végső soron egyetértettem hadnagy kollégámmal, csak a stílussal nem, ahogy a mondanivalóját megfogalmazta. Akárhogy is, én harcra készülök, és ezen indíttatásból fordultam Rosa (vagy Hotaru? mindegy) felé, némán, csupán kézjelekkel utasítva arra, hogy kerüljön a célpont jobb oldalára. Amint meggyőződtem róla, hogy vette a parancsot, villámtánccal magam is mozgásba lendültem és Chaius mögé kerültem. Reméltem, hogy valaki még rájön arra, hogy nem jó ha egy kupacban maradunk és az arrancar baljára kerülve közre tudjuk őt fogni.

Tárgy: Re: Lélekrablók Kedd Okt. 12, 2010 7:50 am

Némán bújt ki az ágyból még alvó menyasszonya mellől, és kihúzta az arcába omló, illatos szőke fürtöket. Rajongása kezdett határtalan lenni családja iránt- egy tökéletes kislány, aki pontosan olyan, mint amilyet kívánt magának. Nem nyafog sokat, és szeret harcolni, ráadásul elég erős ahhoz, hogy a szerencsétlenebb hollowokkal szemben megvédje magát. Így talán a jövőben nagyobb esélye lesz arra, hogy a Carl x Eras páros ellen megvédje magát, a pokolba taszítsa őket, ha már ő elbukik. Mert a lánya erősebb lesz nála, ez egyértelmű. Lágyan megsimította a kedves arcát, aztán ráhúzta a takarót, hadd aludjon. Szándékosan nem ébresztette fel, nem akarta látni rajta az aggódást, ami olyan jellemző volt rá. Rendben, gyengébb nála, de képes megvédeni magát... normális esetben be sem ismerte volna, hogy gyengébb egy nőnél, de ez az eset különbözött a többitől. Miyo-chan is aludt még, úgyhogy szinte lopakodva indult el a küldetésre, nehogy felébressze kis családját.
Mondhatni semmi kedve sem volt ahhoz, hogy egy rakás idiótával bájologjon, akik java része tehetségtelen barmokból állt. Legalábbis már képtelen volt bármi más feltételezést levonni, hiszen elég volt visszagondolnia a Kuchiki-mentő akcióra, és máris kirázta a hideg. A két búzacsíra... a világ szégyene, de legalább nem látta őket azóta se. mellesleg volt ott valami páncélmániás marha is, aki valószínűleg lángvágóval pörkölte le magáról a retket, mert azt a vörös valamit épkézláb ember puszta kézzel le nem szedi a másikról, nem hogy önmagáról. Komolyan, a szánalom fertőző tengerébe belefulladt idiótákkal vetették körül őt akkor, és még elvárták tőle, hogy bábmestert játsszon közöttük. Illetve nem tőle, hanem a trottyostól, de akkor is... kiábrándító volt. Mély levegőt véve kotorászott zsebeiben egy szál cigi után, majd megkönnyebbülve vette elő a dobozt, ami éppenséggel bontatlan volt. Végre nyugodt szívvel válhatott gyárkéménnyé újra, nem zavarta vele se Verát, se Miyokot. A terhesség alatt jelentett nehézséget a cigarettázás mellőzése és mérséklése de legalább elmondható róla, hogy nem akarat gyenge. Most meg azért szívja, mert megteheti! >.>
Természetesen nyilvánvaló, hogy ez csak egy költséges pótcselekvés, amit rajta kívül száz és száz szánalmas lelki nyomorék, ostoba fajankó művel. Nem is, inkább őt utánozzák.. amiért neki ez olyan tökéletesen áll. Nem hiába próbálták meg lemásolni sötét pillantásait, gyilkos nézéseit vagy vérszomjas vigyorait- említenie sem kell talán, hogy egyiket sem sikerült megvalósítani. Gúnyos vigyorral mérte végig megérkezése után a lány körül legyeskedő vörös ficsúr, majd újabb szálra gyújtott. Komolyan, az ilyen bájgúnárok miatt képzeli azt majdnem mindenkiről, hogy a búzaság rejtett génjét okozza.
- Jó reggelt mindenkinek... Matetsaku Kai, 11. osztag kapitánya. - sóhajtotta, miközben tekintetét a felé igyekvő szőkeségre vetette. Szemöldökét kissé felemelte, mikor meglátta a szalagot. Szóval ő Vera hadnagya, akiről már annyit hallott... Féloldalas bájmosoly, ami egészen őszintének hatott.
- örvendek a találkozásnak, én is sokat hallottam Önről.- csókolt kezet, majd vetett egy pillantást a többiek felé. Nem ajánlotta volna, hogy valamiféle giccsnek tartsák a megmozdulását- ezt mindig is az udvariasság elvárható részének tartotta, aminek igyekezett tökéletesen megfelelni. Persze nem csókolt kezet az összes vele szembe jövő nőnek... Vera akkor valószínűleg jó darabig mellőzte volna a sakkmeccseket, amiket valamiért mindig Miyoko elalvása után rendeztek. Már a gondolattól is széles mosoly kúszott a képére, majd zanpakutuojára tett kézzel lépett a fekete hajú lány elé, aki a Rosa névre hallgatott. Természetesen neki is bemutatkozott hasnolóképp, mint ahogyan Kotominak tette, majd a 10. osztag hadnagyára vetett egy kósza pillantást. Szóval ő örökölte Vera helyét... Suke nyilván jó okkal bízta rá a címet... ezt a gondolatot pedig nyomatékosította benne az, ahogyan Vöröskéről szólt.
- Én adnék neki néhány rövid pillanatot, utána biztosan előáll valami békés ötlettel... például hogy hívjuk meg teázni az ellenséget, ne essünk feleslegesen egymás torkának. - pöckölte el egy elegáns mozdulattal a csikket, és vigyorgott Keisukére. Rokonszenv... legalább egy személy felébresztette benne. A helyzet még mindig jobb, mintha Ayumut osztották volna be mellé. Ayumu... csak a Kaiszexualitásnak köszönheti, hogy még három lábbal rohangál. Nem tűrte, nem tűri, és nem is fogja tűrni a konkurenciát, ami gyanús módon szinte duplázódott, mióta Vera melleinek mérete megsokszorozódott. Megvetően mérte végig a felbukkant szőke arrancart, és szinte elégedett mosollyal tekintett Raidenre. Nem várt tőle mást, komolyan...
- Ugyan, Sakai hadnagy! Az én véleményem szerint teljesen igaza van Isami hadnagynak. Nem bájcsevelyre jöttük, Masamune. Ehhez tartsa magát. - odaengedi hozzá, hogy elfogja túsznak, vagy megölje? Ehh, csak neki lenne felesleges papírmunka, még mit nem! O.o Kell a sok idő, hogy vigye Miyo-chant játszani, és ápolja a Verával való kapcsolatát!
A probléma csak abból adódott, hogy egy zsúfolt lakótelepen voltak, ahol nem engedheti szabadon az erejét, már amennyiben ennyire elfajulna a dolog. Kezét le sem vette zanpakutuojáról, úgy várta, hogy az arrancar mozduljon valamerre. Nyilván nem lenne okos dolog, ha azonnal megölné, hiszen akkor semmit sem tudnának meg róla...
- Miben töröd a fejed, arrancar? - kérdezte semlegesen, miközben türelmetlenül szedett elő egy újabb szál energiarudat.

Tárgy: Re: Lélekrablók Szer. Okt. 13, 2010 8:01 am

Az arrancar hátrasöpör egy szemébe lógó tincset, nem mintha ez amúgy segítene kócos hajának állapotán. Egy emelvényt szemel ki ülőhelyéül, s zsebéből egy cigarettásdoboz kerül elő az olcsóbb fajtából. Hanyagságot s nemtörődömséget sugárzó tekintetével végigmér benneteket, s a kapitány kérdésére csak egy nem éppen bizalomgerjesztő vigyort ereszt meg. A magabiztossága valahogy nem teszi szimpatikusabbá az arrancart.
- Számítottam rátok, Seireitei patkányai. – köp ki oldalra, s egyúttal vesz elő egy kicsi, fekete, kristályszerű valamit, amit leginkább egy drágakőhöz tudtok hasonlítani. Ebben még semmi különös nem lenne, azonban még azok is megérzik a kis kristályból áradó reiatsut, akik amúgy nem tartoznak a legjobb lélekenergia érzékelők közé.
- Szólítalak, Hideaki Kira. – mormolja, mintha csak zanpakutojának parancsszavát hallatná, holott az arrancar gigaiban van, így zanpakutoját sem képes használni, míg le nem veti azt.

Majd a parancsszóra - legnagyobb megdöbbenésetekre – meg is elevenedik előttetek egy shinigami, aki mintha csak egy betanított robot lenne, egyből „gazdája” védelmére siet; talán shunpo specialista lehet, hiszen a másodperc töredék része alatt sikerül Kotomi mögé kerülnie, hogy egy gyors vágást mérjen a lányra, aki jobban teszi, ha inkább „kollégájára” koncentrál Chaius helyett, ha szeretné még a helyén tudni a fejét.
Rosa, Kotomi parancsának engedelmeskedve cselekszel, azonban próbálkozásod sikertelennek bizonyul, hiszen a te utadat egy semmiből előkerült arrancar állja el, amint a szőke férfi kipréseli ajkain az Alicia Narváez szavakat.

Chaius elégedetten mosolyog, fejét lehajtva, szemeit behunyva adja ki az „öljétek meg őket” parancsot; egyértelmű, hogy önmaga nem kívánkozik harcba bonyolódni, s látványosan semmibe veszi még egy kapitány jelenlétét is, akinek csak egy gúnyos vigyort ereszt meg. Szemei ezután a tudósra tévednek, hiszen hallotta őt beszélni, ezáltal tisztában van tárgyalási szándékaival – még ha önmagának nincs is efféle szándéka.
- Nem tárgyalok tetves hullákkal. – int az Aliciának nevezett arrancarnak, hogy új célpontként a tudóst válassza. Az arrancar egy képességével hatalmas, mindent elvakító fényt teremt – s amihez a fény hozzáér, az egyszerűen porrá omlik. Mintha csak egy bomba pusztítana, a fénysugár felemészt mindent, ami a közelében van. Csak pár pillanatig tart ugyan a képesség hatása, ennyi idő alatt azonban több emelettel is csökkent az épület, melynek tetőteraszát szemelte ki ellenfeletek „harcteretekül”. Az arrancar ezután főként kardjával indítja meg felétek gyilkos fénysugarait, míg a shinigami erő típusú zanpakutojának és hihetetlen sebességének ötvözésével indítja meg felétek támadásait. Aggasztó a tény, hogy a csupán pár másodpercig tartó káoszból nem csak Chaius tűnt el – Rosának nem érzitek a jelenlétét.

Rosa, a pillanatokig tartó „robbanástól” te is ugyanúgy menekülsz, mint a többiek, minél messzebb a fénytől, azonban egy tarkódra mért ütés következtében elveszted eszméleted. Egy sötét, pincének tűnő teremben ébredsz fel egy székhez kötözve, karjaidat és lábaidat pedig valamiféle lélekenergia leszívó kötél. Nem tudod, mennyi idő telhetett el az utolsó emléked és a mostani között és azt sem, hol vagy és hogy kerülsz ide. Csupán Chaius érzéketlen tekintetével találod szembe magad. Hideg kezével kissé megemeli álladat, s az egyetlen fényforrás felé tartja fejed, hogy megcsodálja tekinteted.
- Jó alanyok lennétek… Látom bennetek a tehetséget. Gratulálok, kiválasztottak lettetek.

Tárgy: Re: Lélekrablók Csüt. Okt. 14, 2010 8:02 am

Chaius minden tekintetben tipikus falkavezérként lép fel, olyan tipikus, hogy vele kéne példálózni amikor az önhittségről beszélünk. Legalább is ez mutatja kifelé. De mint minden ilyen páváskodó menőzés, egyetlen egy feladatot lát el, nagynak és veszélyesnek mutatni a személyt mások felé. Ez is olyan mint az hogy akik értenek valamihez azok csináljak, akik nem azok tanítják, akik meg annyira sem, azok pedig írnak róla...>.>. Most viszont az érzékeim mást sugdostak odabentről. A koponyámon kopogott szinte ez a belső sugallat: Ne becsüld alá! Nem tudom a többiek hova tették az érzékeiket, elvileg ezt kellet volna tanulni az akadémián, de a Chaius felől sugárzó energia, hisztisen visítozik arról, hogy a magabiztosság nem a semmiből jön. Az a kis bigyó amit most cél objektumként definiálnék, az okozza ennek a jó részét. Abban van a spiritusz! A többiek reakciója valahogy nem érintett se rosszul, se meglepetésként. Eszetlenül rohantunk bele ebbe a dologba, az én részemről biztos, hogy figyeltem volna a célszemélyt, ha megtehettem volna mielőtt megtervezek egy rajta ütést. Hiszen Chaius nem egy két tisztet olyan finoman összecsomagolt, mint a dobozoló droid egy fuvarozási vállalatnál a kartont. A hierarchia viszont hierarchia, s már rég megbékéltem azzal a dologgal, hogy kénytelen vagyok alávetni magam más személyek irányításának. Az egyéni véleményem mellékes, Isami megnyilvánulása pedig olyan szinten volt pejoratív, hogy az nem nekem volt gáz. Cöh...hát, inkább nem is fűzök hozzá véleményt. Részben mert az okát még nem tudom, részben mert nem is érdekel. Nem akarok se tapírokat ,se taplógombákat, se egyéb rendes és hasznos élőlényt, mondjuk gerincteleneket lealacsonyítani azzal, hogy Isamihoz hasonlítom őket. Az ilyen, általam emberi fajhoz méltatlan egyedek, a végére úgy is visszakapják ezt a hozzáállást. Ha meg csak az ereje miatt van itt, akkor inkább szánom szegényt, amiért ilyen foghíjas érzelmi habitussal van megátkozva^^. A kapitány szavait megszíveltem, igaza van, tényleg nem csevegni jöttünk, Chaius válasza így is elégséges információt juttatott a tudatomra. Legalább azt megállapíthatjuk mindenképp, hogy a latin nevű flegma szőkeség nem teljesen idióta. Ahhoz azért volt esze, hogy ha nem húzza elő az adulapjait, akkor csúnyán el lesz náspángolva. Most már esélyem sincs "csevegni" vele, és remélem ez a sok stressztúltengéses harc mániákust őrömmel tölti el. Kis sóhaj, hát ha ez kell, akkor rendben, bár jobban szeretem a "civilizált" megoldásokat. De hát mit ad Isten, jó van akkor legyen ámok. Igyekeztem pozitív hozzáállást csepegtetni önmagamban. Tény, hogy a fizikális erő nem tartozik a túlzott erényeim közé, de az edzés nekünk is kötelező. A shunpo egész tisztességesen megy, jó nem vagyok az a villámgyors, de nem is csiga. Fegyvertelen közelharchoz nagyjából annyira értek, hogy tudom, hogy kell belebökni valakibe egy tűt, hogy ki is feküdjön tőle. De hogy bunyózni? Áhh, én ahhoz túlságosan hippi vagyok ^^. Viszont a botharcos harcművészet az tetszett, főként a szellemiség és a filozófiai háttér miatt. Harmónia, chi meg az ilyenek Very Happy

tiszta jó. Viszont azt is inkább maga a technika testi, lelki egyensúly kiegyenlítő hatása miatt kezdtem el. Meg Makase miatt. Most viszont ezen tudományokra hirtelen égető szükségem kerekedett, mikor borzi öcsi kicsacsogta a két nevet. A két személy közvetlenül előttünk animálódott a semmiből. Ez nekem kísértetiesen hasonlít valami rossz éjféli horror kezdő strófájára, annyi különbséggel, hogy hiányoznak a hiányos öltözetben vonagló boszik, a gyertyák, meg a vérrel festet pentákulum. Na ez tipikus, az élet mindig a legjobb részeket felejti ki. És ami marad a káosz, meg a feszült küzdelem az életben maradásért. Lelkileg felkészültem már valami nagyon durvára, akkor amikor éreztem a kövecske kisugárzását. Muszáj volt dehumanizálnom az érzelmeimet, mert egyszerűen meglepődni sem volt időm. A Kirának nevezett shinigami, és az Aliciának nevezett arrancar teljes életnagyságban, és ami még fontosabb, teljes képesség arzenállal támadt ránk. Tekintetük üres, még is látszik, hogy önállóan is gondolkodnak. Hogy lehet ez ? O.o...Itt valami nagyon nincs rendben! Kotomi-chan Kirával bajlódott, amikor őt választotta ellenfélnek, én már tudtam, hogy hiába van Kira egyenruhában, az elméje Chaius kezében van, hogy hogyan ? Halvány apró lila gőzmolekula maradványaim sincsenek róla. Makase halk vibráló ziezegéssel jelezte, hogy bizony őrajta is nagy a feszültség Very Happy

. Béke ide vagy oda, a harmóniáért néha verekedni kell.
- Migakeru Kokutan no Makase!- Alig, hogy kimondtam már szükségem is volt a míves ezüst-üveg botra. Rosa és Hotaru-chan is bajba került Alicia képessége miatt. Ez a képesség szörnyen erős, gyakorlatilag nem lehet mást csinálni mint kikerülni. Erősen kellet koncentrálnom, hogy ne érjen el. S úgy látszik Chaiusnak is leszavazta a kommunikációra irányuló törekvéseimet. Mert nemsokára Rosa után, rám uszította a kiskutyáját. A nő szeme is üveges, tekintete még is éles, több időm nem maradt a megfigyelésre, mert ajánlatos volt inkább a fényre figyelnem >.<. Minden idegszálam ezen dolgozott, hogy sikeresen kikerüljem legalább addig míg kitalálom mi legyen a stratégiám. Milyen kár, hogy nincs nálam egy negatív foton ágyú, most jól meg tudnám szívatni a kis csajt, de hát az most épp valahogy nem fér a zsebembe. -.- Spuri, fény ,spuri, fény. magamban számoltam az időt mennyi kell, hogy támadjon neki. Ez a fény távolsági fegyver, az én fegyverem ennél kicsit alattomosabb. Alicia már így is lebontotta a fél épületet. Találós kérdés... miből készül a ház? -> Very Happy

Betonból és vasból, főleg japánban a földrengések miatt. Két fény özön között megkínáltam a kislányt egy kis villámmal. Legalább az emberek joggal hihetik, hogy vihar volt Razz

bár azért a feltűnően felhőtlen idő adhat okot gyanúra >.< Elhanyagolható hiba. Villanások ezerrel Very Happy

Bár az én villámom nem emészt el mindent, de szépen megolvaszt mindent amihez hozzáér, mivel a villám plazma állípotú, nagyon királyosan lehet vele mindent vágni Razz

. Tudom, hogy ő is ki tud térni, de legalább időt nyerek. És addig sem Rosa-chant támadja. Most nem volt időm foglalkozni Chaius vigyorával. Még is tudatom szélét piszkálta, hogy ilyen borzasztó nyugodt volt. Nem is izgult, egy cseppet sem. A következő fénynyaláb elől tűntem el, és újra tudatosítanom kellett, hogy most csak ez ellenfelemre koncentrálhatok. A piros hajam végéből így is leperzselt jó egy centit. A szívem meg ugrott egy hatalmasat. Na jó...most már elég -.- épp növesztem >. Hol van Rosa-chan!? O.o. Éreztem, ahogy a fekete epe ízű felismerés végig folyik az ereimben. Racionális emberként, megtiltottam magamnak, hogy valaha igazán gyűlöljek. De most ez nem az a helyzet volt, ahol leülök erről elmélkedni. Egyszerűen nem voltam képes gátat szegni ennek a hideg, keserű miazmás haragnak. Pupillám gombostűre összezsugorodva csapódott az éppen aktuális bűnbakomra Aliciára.
- Hova vittétek Rosa-chan?!- Követelem tőle a választ sziszegő mély hangon. A kedves, kissé béna, kissé szerencsétlen Raiden most épp fuldoklik a gyűlöletben. A maradék mániákus pszichopata őrült tudós pedig most azonnal választ akar. Szavaimnak hangsúlyt adva, meg pörgettem a botot és három, dinnye méretű körülöttem elcsalinkázó élénk sárga színű gömbvillám szikrázott körbe mindent rajtam, hogy aztán fény sebességgel meginduljon az ellenfél felé. *Aki ártatlanokat bánt, annak az én szívemben nincsen kegyelem!*

Tárgy: Re: Lélekrablók Pént. Okt. 15, 2010 5:20 am

Cseppet sem lepett meg a tény, hogy leszólták Raiden diplomatikus próbálkozását. Én is csak nagy nehezen tudtam visszafogni Hotaru harcéhségét. Néha olyan, mintha az állatkertből szabadult volna és mindenkit fel akarna falni aki az útjába áll. Persze ez az oldala mindig csak olyankor jön elő, mikor harc van készülőben. Ilyenkor nekem a legnehezebb, főleg ha vissza kell fogni őt. Szörnyű. Csendben figyelem az eseményeket, különben sem dob sokat a latba az én szavazatom a két hadnagyé és a kapitányé mellett. Apropó kapitány. Ha jól tudom ez az a férfi akiről Vera áradozott. Érdekes kisugárzása van és az orromat legszívesebben befognám, hisz a bagószag eléggé erős. Talán túl is az. Kotomi-san intésének hála, már nem fogok tétlen álldogálni és Hotarut visszafogni. Azt még ő is tudja, hogy edzés és misszió alatt a felettes szava szent. Újra szabadon engedve, a démonként viselkedő énemet. Csak tudnám mire fel siet ennyire. Otthon úgyse vár semmi. Épp, hogy elérem az épület felszínét előttem terem egy arrancar a semmiből.
~ Mi a franc?
Védem az első felém tartó támadást, de ezzel majdnem elveszítve az egyensúlyomat. Utálom ezt a nyamvadt, felvágottnyelvű arrancart. Miért nem tudja egyszerűen a kezünkbe adni azt a kis fekete játékszert és magába döfni a kardját. Ehelyett itt bagózik és ránk uszítja a kutyáit. A kutyákra visszatérve, ez a csaj roppant erős. Tartani tudom magam vele szembe, de azért így is érzem, hogy van különbség az én erőm és az övé között. Egy hátra szaltóval kerülöm el a következő támadását és nyerem vissza újra az egyensúlyomat. Most jött el az én időm a következő támadásra. Shunpoval kerültem elé és öklömmel a gyomrát céloztam meg, de még mielőtt elérhettem volna eltűnt. A vigyorgó szöszi új parancsot adott ki neki és most a célpontja Raiden volt. A támadása meglepett. Bármit is tud a fény az biztos, hogy nem érhet el, hisz ki tudja milyen hatással lenne rám. Igyekeztem menekülni a fény elől, mígnem egy erősebb ütést éreztem a nyakamon.
~ A francba... megint figyelmetlen voltam...
Futott át a gondolat a fejemen, mielőtt eltűnt a szemem elől minden és sikeresen elájultam.

Hol vagyok? És miért nem tudok mozogni? Azt tudom, hogy ülök, de azt nem, hogy miért nem tudom mozgatni a kezem és a lábam. Lassan kinyitom a szemeimet, de rájövök, hogy kár volt. Elvették a szemüvegem, így látási képességeim jócskán megcseppentek, viszont hallom és érzem is, hogy nem én vagyok az egyetlen az akármiben amiben vagyok. De azt hiszem jobban örültem volna annak ha azzal az ostoba hadnaggyal lettem volna összezárva, vagy Raidennel vagy bárki mással és nem a Chaius nevezetű arrancarral.
- Mi a fenét akarsz?
Kiáltok rá, miközben az egyik szemem a rám jellemző kék szemszínt használja, míg a másik vörösre vált. Ezzel jelezve a köztem és Hotaru között lévő jelenlegi uniót. Egyszóval, mind a ketten le akarjuk tépni a szöszi fejét.
- Jó alanyok lennétek… Látom bennetek a tehetséget. Gratulálok, kiválasztottak lettetek.
Ért az arcomhoz a hideg kezével, aminek hatására a hátamon a nemlétező szőrszálak az égig meredtek. Ha megmozdulhattam volna, hogy behúzzak neki egyet... vagy...
- Menj a pokolba! - próbáltam elrugaszkodni a földtől, hogy lefejelhessem, majd utána tovább kiabálva pattogtam székestől - Ha azt képzeled, hogy bábmesterként használhatsz minket mint egy marionett bábut akkor nagyon tévedsz. Nem vagyunk holmi cirkuszi majmok, hogy kéjed-kedved szerint irányíthass minket. És ha még egyszer hozzánk mersz nyúlni leharapom a kezedet!
Teljesen kikeltem magamból. nem tudom, hogy mi okozhatta ezt, az hogy elrabol? Vagy az hogy féltem? Vagy hogy fel akar használni? Esetleg az, hogy nem tudtam, hogy mit csinált a többiekkel?
~ És ha!
Reménykedtem, hogy meghallom a szívdobogásukat, vagy az illatukat megérzem esetleg a jelenlétüket, de a férfién kívül egyiket sem éreztem. És szó mi szó ez az arrancar úgy bűzlött, mintha most szabadult volna a pöcegödörből és erre még rá is segített az ócska minőségű cigaretta szaga is. Igazán használhatna dezodort vagy valamit, mert így hamarabb halok bele a szagba, mintsem, hogy hozzám tudna érni, de ha megpróbálja biztosíthatom arról, hogy leharapom a kezét! Mad

Tárgy: Re: Lélekrablók Vas. Okt. 17, 2010 3:15 am

Vállalhatatlannak vélt pozíciómat vállalom; persze, ítéljenek el, éljenek a beskatulyázások, hisz én is ezt tettem nemrég azzal a köcsöggel. Azonban engem nem érdekel, nevezzenek ki rossznak, gonosznak… Nyalják meg a golyóim, ha ennyire nem tetszik nekik a stílusom. Azért vagyok itt, hogy végezzünk ezzel a nyomorék üggyel, s addig se kelljen a papírmunkával fárasztanom magam. Persze, az egész inkább abból állna, hogy újabb kifogást találjak arra, miért tűntek el azok az állítólagosan roppant fontos iratok; a véletlen balesetekből lassan kezdek kifogyni, néhányan egyenesen pirománnak titulálnak, s még ha tűz alapú zanpakutoval rendelkeznék, még lenne is kifogásom arra, hogy miért gyullad fel állandóan az iroda, s könnyedén ráfoghatnám a Kárhozatra vállalván zanpakutom minden ellenem irányuló haragját. Nem érek rá papírokkal nyűglődni, van nekem fontosabb dolgom is, mint például Ama-chan szórakoztatása és persze a régi ismerősök rendszeres kocsmába hurcolása! Surprised

Az ő véleményük különben is ezerszer fontosabb, mint egy szabálymániás Onmitsukidou tiszté.
Unott szemforgatás kíséretében jelzem véleményem a feszültségszításra vonatkozóan, hiszen mit érdekel az engem? S ha azt hiszik, hogy majd boldogan fogok visongani azért, mert Matetsaku taichou is nagyjából ugyanazon a véleményen van, mint én akkor – tévednek. Nem fogok picsogni és a háta mögé bújni, mintha csak apucitól várnám a segítséget. Meg tudom magam védeni, legfeljebb kiutálnak, nem érdekel. Nem azért jöttem, hogy teapartit szervezzek, s nem, nem célom vérengző, pszichopata mészárszékké változni, csupán a kötelességem végzem – végzek a kis rohadékokkal.
Nem vagyok valami remek lélekenergia érzékelő, ugyanis nem erre specializálódtam; annak ellenére, hogy kardom mágia alapú, a démonmágiával a mai napig akadnak gondjaim. Azokból a fura, kristályszerű valamikből mégis érzek valamit, amitől feláll a szőr a hátamon; elképedésre ad okot, hogy egy shinigami jelenik meg a semmiből s támad rá Sakai hadnagyra. Persze, elhiszem én, hogy meg tudja magát védeni s nem szándékozom valami hős lovagot játszani, csak egyszerűen kötelességem túltenni az ellentéteken. Igaz, nekem semmi bajom nincs Kotomival, bár ugyanez a másik oldalról talán nem mondható el. Aztán vagy túlteszi magát rajta, vagy forrong tovább az agyvizében. Mert én aztán nem szívom vissza, amit mondtam arról a seggfejről, az biztos. :/
- Engedelmeddel, Sakai hadnagy… Ketten csak lenyomjuk a bájgúnár homárt. – biccentek felé, s pár shunpoval igyekszem követni a nyomorék búzacsírát. Nem segít a helyzeten, hogy sokkal gyorsabb nálam, de a gyorsaság még nem jelent semmit. Meg aztán, hamar végeznünk kell vele, ha a kiscsajt még meg akarjuk menteni. A répafej pedig legyen férfi tanuljon meg vigyázni magára.

Tárgy: Re: Lélekrablók Hétf. Okt. 18, 2010 6:46 am

Azt hiszem sikerült az első pillanatban megértenem, hogy mit eszik Vera-chan a 11. osztag kapitányán. Van egyfajta kisugárzása a fickónak, ugyanúgy árad belőle a biztonságérzetet adó erő, mint a gyengédség, és ezt az imponáló kettősséget csak fokozza a tekintetében tükröződő értelem. Nem így képzelném el a juuichibantai vezetőjét ha csupán a pletykákra és mendemondákra hallgatnék, de a taichounak köszönhetően legalább már nem ért meglepetésként a jelenség, hiszen én már azt is tudom, hogy Kai szabadidejében zongorázik Surprised

Csak tudnám hogy kerültem haza azon az estén, amikor ezt Vera mesélte, gyakorlatilag minden kiesett egy pont után :/ Csak remélni tudom, hogy túl sokáig tartózkodtam a termálvízben és elájultam, nem pedig a pezsgőzést vittem túlzásba, mert akkor ki tudja mi történt o.O Mindegy, ezt hagyjuk is, lényeg hogy Matetsaku-san olyan pasinak tűnik nekem, akivel valószínűleg nagyon szívesen megismerkednék... közelebbről is, ha nem lennénk mindketten foglaltak. Ellenben Isami-sanról már nem mondanám el ugyanezt, a szemforgatásból látszik, hogy kölcsönös az ellenszenv, ami kicsit bánt, de hát nem lehetek mindenkivel jóban még én se. Talán majd ráébred egyszer, hogy amit csinál, az még egyszer vissza fog ütni, csak nehogy késő legyen Rolling Eyes

Szerencsére Raiden nem vette fel a beszólást, de ha egy forrófejű tiszt kapná meg ugyanezt, akkor az komolyan veszélyeztetné a küldetés sikerét, ez pedig nem megengedhető magatartás egy shinigamitól.
Ami azt illeti, a szóban forgó jámbor 12. osztagos tisztet azt hiszem mindannyian leugattuk, de a végső szót mégis Chaius adta meg azzal, hogy elővette azt a bizonyos kicsi fekete kockát, amiről a jelentésben szereplő túlélő halálisten már beszélt. Elég komoly reiatsut áraszthat magából, ha még én is érzem a belőle áradó energiát. Talán a magabiztossága sem túlzott arroganciájából adódik, óvatosnak kell lennünk. Szavai hatására egy shinigami alakja kelt életre mellette, és csupán tökéletes koncentrációmnak, valamint alapos kiképzésemnek köszönhettem, hogy beteges gyorsaságával nem tudott meglepni. Szemeim hiába előre néznek, valójában mindig a hátam mögé összpontosítok, hiszen minden amatőr onnan akar támadni, amúgy teljesen jogosan. De azzal már sokan nincsenek tisztában, hogy egy Onmitsukidou tisztet nem lehet hátulról meglepni, vagy ha igen, akkor nem való a Titkos Alakulatba. A fejmagasságban suhanó penge hűlt helyét találta a nyakamnak, hiszen mire Kira eljutott odáig, hogy meglendítse a kardját, addigra én már a levegőbe emelkedtem, és a férfi balján földet érve azonmód oldalba is rúgtam, így teremtve magunk közé egy kis távolságot. Ütőmhöz eszem ágában sem volt hozzányúlni, addig tökéletesen elégnek éreztem az öklömet is, ameddig nem vált shikaiba... már ha képes rá még így. Különben is rossz ellenfelet választott, ha esetleg Chaius arra gondolt, hogy nem lennék képes ártani egy fajtársamnak. Számos shinigamit fogtam már el 3. tisztként, nem újdonság egy újabbal harcolni. Csupán hallásomra hagyatkozva vettem tudomásul, hogy valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akit az arrancar megajándékozott egy ellenféllel. Nem vehettem le a tekintetem Kiráról, ahhoz túl gyors, hogy elveszítsem szem elől. Sebességét használva máris újra támadásba lendült, én pedig higgadtan kerülgettem a pengéjét, várva az alkalomra, hogy visszatámadhassak, igaz a folyamat során elkerülhetetlen volt, hogy néhány csapása túl közel kerüljön hozzám, és felhasítsa a ruhámat... vagy akár a bőrömet is, nem éreztem, csak a szövet szakadásának a hangjából következtettem, az apró, felszínes vágások pedig nem érdekelnek. Széles, lassú mozdulatai viszont nem csak azt tették lehetővé számomra, hogy időben... mármint nagyjából időben félrehajoljak a kardja elől, hanem azt is, hogy eljöjjön a pillanat, amikor szúrása elől félrelépve megragadhattam a karját, és nekihajíthattam a tetőre vezető lépcsőház falának. A pici szünetet kihasználva gyorsan körülnéztem, de csupán három társamat sikerült felfedeznem, Rosa-chant sehol sem láttam... ahogy Chaiust sem.
- Nem vihette messzire gigaiban, lehet hogy még az épületben vannak!
Kiáltottam oda Raidennek, aki valami arrancart akart felelősségre vonni. Mi a fene, úgy látszik ő is be tud pipulni, lehet Rosa többet jelent neki egy egyszerű kollégánál? Tekintetem közben visszavándorolt a törmelékkupacra, amely alól Kira sikeresen kikászálódott, bár jobban örültem volna, ha ennyivel sikerül kifektetni. Közben Keisuke hangja zendült fel mellettem, nem várt segítséget kaptam a másik hadnagytól, de nem tökölhettünk sokat ezzel a két ellenféllel, így nem volt kérdés, hogy mi lesz a válaszom.
- Rendben. Én teszek róla, hogy ne tudja használni a gyorsaságát, a maga dolga lesz ártalmatlanítani. Ha lehet, ne ölje meg.
Vetettem oda halkan és szűkszavúan a véleményem, abbéli reményemben, hogy még meg lehet menteni, és nem csupán egy holttest vagy egy másolat mozog előttünk. Alighogy kiejtettem a szavakat, Kira máris akcióba lépett, így én is azonnal hozzákezdtem a tervem kivitelezéséhez. Nem volt annyi időnk, hogy megint kivárjam, amíg rés támad a gyorsaságra alapozott védelmében, így minden mindegy alapon az első csapásába kontráztam bele, és nem törődve azzal, hogy a pengéje belemart az oldalamba, megragadtam a kardot tartó csuklóját, és egy határozott mozdulattal a háta mögé csavartam a karját. Erősen tartottam, nehogy véletlenül kicsússzon a kezeim közül.
- Isami fukutaichou!
Kiáltottam oda a férfinak, jelezve, hogy itt az idő, de sejtésem szerint tudta ő ezt nagyon jól, és már készen állt arra, hogy lecsapjon az ellenfelünkre, véget vetve az összecsapásunknak.

Tárgy: Re: Lélekrablók Kedd Okt. 19, 2010 4:00 am

Kezdte sajnálni, hogy felkelt ezen a napon.... komolyan olyan érzése volt, hogy egy újabb rakat tehetségtelen idiótát pakoltak a nyakába, akiknek vigyáznia kell az alsó felére, nehogy bedarálja őket a henger. Mély sóhajt és egy megvető végigmérést követően ropogtatta meg a nyakát, mivel elég valószínűnek tartotta, hogy nem lesz itt semmiféle jópofizás. Ha mást nem, hát akkor Masamunét veri el az égbekiáltó hülyesége miatt... mint gy bukott shounen főszereplő, aki a poklok poklát megjárva csak végső megoldásként nyúl karhoz! Igazán szívszaggató, könnyfakasztó.... lenne, ha épp búzagének keringenének benne, de hát... Vera tudja tanúsítani, hogy ebből mennyi igaz. Jut eszébe Veráról, elég sokat mesélt neki az imádott hadnagyáról, és egy-két elismerő szót mindenképpen megérdemel. Bár Verához egyáltalán nem fogható, de ha a jelenlegi családja nem létezne, minden bizonnyal... khm...kezelésbe venné.
Semlegesen állt hozzá a dolgokhoz végülis, neki nem volt érdeke az, hogy bárkit is megvédjen, csak a sok fölösleges papírmunka, ehh... Bár olyan hadnagya lenne, aki kéjes izgalommal vetné bele magát a munka rejtelmeibe, nem kímélve időt, verítéket és tintát! Mindez pedig Rá tökéletes hatással lenne... de milyen szörnyeteg lenne ha mindezt elvárná egy gyerektől, ráadásul a saját gyerekétől? Lehetetlen... lényegtelen. Olyan kevés munka az, amit elvégez, hogy azt már tényleg alá lehet írni, nem vészes, főképp, ha a cigaretta véletlenül nem a hamutartóba esik, hanem rá a papírhalomra.
Az események felgyorsulása nem lepte meg, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy nem teapartit rendeznek sütivel...
- kölcsönös a vonzalom, idióta...- mérte végig Chaiust, mielőtt az rájuk szabadította volna a pribékjeit. Zanpakutuoját előrántva sietett segédkezni a nőnemű ellenfél likvidálásában. miközben félrehelyezte útjából a tudóst, gyors csapásokkal igyekezte leválasztani a nő karját, ám kénytelen volt belátni, hogy a nő elég ügyes... Ráadásul a hadszíntér is hamarosan átkerült pá emelettel lejjebb. A feléjük suhanó hamvasztó támadások pedig gúnyos vigyort csaltak arcára, majd újabb nikotinrudat dugott a szájába.
- Ha te így, akkor én is.... Hadou 04: Byakurai!- szólt unottan rekedtes hangján, és pár támadásba beleküldött egy villámot, és a két támadás igazán csinos robbanással találkozott.
- Masamune! Tegye már magát hasznossá!- mennydörögte, és igyekezte a szerencsétlentől távolt tartani az arrancart, akinek eltökélt szándéka volt likvidálni "védencét". Körtánc... most komolyan ebből fog állni ez az egész? Ingerülten folytatta a hárítás és támadás végtelen váltakozását, majd elmagyarázta Raidennek, hogy legyen olyan kedves, és hozza szinkronba kettőjük támadását...

Tárgy: Re: Lélekrablók Pént. Okt. 29, 2010 12:18 pm

Raiden, Kai: Az arrancar hölgyemény lélekenergiájából arra következtettek, hogy ti kaptátok az erősebb ellenfelet, pedig érezhetően még nem is engedte ki az összes lélekenergiáját. érzitek, kénytelenek lesztek túltenni magatokat egymás iránt érzett unszimpátiátokon, még a kapitányi büszkeség ellenére is együtt kell dolgoznotok, ha szeretnétek legyőzni ellenfeleteket. A belőle kiáramló lélekenergia mennyisége ijesztő, tapasztalataitok alapján tudjátok, bármelyik kapitányéval fel tudná venni a versenyt.
A gömbvillámokat egy, a szájából megidézett, lehelletként induló, majd pillanatok alatt gigantikusra nőtt tornádóval védi ki, amik a széllel együtt kavarodva veszélyes kombinációt alkotnak – ezzel mint a ketten tisztában vagytok, hisz egyikőtök villám, másikatok szél alapú lélekölővel rendelkezik. Az elszabadult tornádó pedig a csapat másik fele felé tart, s csak bízhattok abban, hadnagy társaitok elég képzettek és rafináltak ahhoz, hogy megbirkózzanak egy efféle problémával.
Alicia ezután halvány mosolyra húzza vékony, gyümölcsszín ajkait, míg végigmér titeket. Először Raidenen állapodik meg a szeme, egy sonidoval mellé érve pedig – csupán hogy villogtassa képességeit – finoman hozzáérinti pengéjét a shinigami nyakához, ám sebet nem ejt vele, csupán kacérkodik. Mint amikor egy macska játszik az egerével. Ezután a durva lelkek vezetőjét szemeli ki magának, s miután finoman végighúzza vékony ujjait a kapitány derekán felkészülve annak csapására, hangját hallatja, mintha csak a bemutatkozási ceremóniára készülne.
- Markáns arcvonásaid emlékeztetnek a férfire, kit oly sokáig figyeltem, s ki puszta létezésével elrabolta a szívem. Talán ismered is… Sierashi Yuusuke. Kapitány ő is, talán tudsz róla valamit. – kezd bele a látszólagos bájcsevejbe, ám a harcról sem feledkezik meg. Könnyedén sonidozik vissza a tudós mellé, hogy lágy vonású arcán feltörő, kedves mosollyal folytassa elkezdett játékát könnyű lépteivel s kecses mozgásával kitérve a felbőszült tudós felől érkező kardcsapások elől nem feledkezve meg a kapitány támadásairól sem. Mintha valóban csak játszana veletek… S mintha a régmúlt időkből merítették volna emlékeit, hiszen mind a ketten tisztában vagytok vele, hogy az említett „shinigamit” árulónak bélyegezték, s renegátként tengeti életét egy ismeretlen helyen, a Gotei 13 pedig elfogatását vagy halálát akarja. Mégis ki lehet ez az arrancar? Talán csak egy emlék a múltból?

Kotomi, Keisuke, látszólag könnyedén túlteszitek magatokat az egymás számára talán nem kifejezetten pozitív bemutatkozáson, hiszen Rosa-chan hollétének kiderítése és az ellenség legyőzése most elsőbbséget élvez. Holott a 2. osztag hadnagyaként Kotominak nem kéne bármiféle érzelmi megrázkódtatást tapasztalnia egy eltűnt, valószínűleg elrabolt tiszt iránt, Isaminak pedig nincs személyes kapcsolata Rosával, valamiért mégis mind a ketten ugyanúgy aggódtok eltűnt társatok iránt. Az együttműködés meglepően gördülékenyen folyik, s megegyeztek abban, hogy a shinigamit csupán ártalmatlanítjátok, de nem ölitek meg, hiszen a későbbiekben hasznot nyújthat kihallgatás céljából, ráadásul nem tudjátok, hogy valódi shinigamival, vagy csupán egyfajta árnyképpel, másolattal álltok szemben. A felétek süvítő, elektromossággal töltött tornádó viszont meglehetősen igazi, így amint ártalmatlanítottátok a Kira nevű shinigamit, valamiféle védekezést kell kitalálnotok – nem beszélve arról, hogy az arrancar nőtől érkező technika akár darabjaira is szaggathatja a shinigami testét.
A továbbra is harcolóktól messzebb helyezkedtek el, úgy gondoljátok, két társatok képes lesz megbirkózni Aliciával, nektek most információra van szükségetek. Felébresztitek a valamiféleképpen megbénított shinigamit, majd megpróbáljátok szóra bírni – utóbbi igen nehéz feladat, ugyanis Kirát sem éppen a bőbeszédűségéről ismeritek meg. A megfelelő kérdéseket feltéve azonban néhány információt sikerülhet kicsalnotok belőle. Azt viszont élete árán sem hajlandó elárulni nektek, Chaius hova vitte Rosa-chant. Nem telik bele sok időbe, míg felfedezitek, hogy Chaiusra, mint mesterére tekint, de továbbra sem tudjátok, miért kötődik hozzá, ahogyan szavaiból arra sem tudtok rájönni, hogy csupán egy másolatról van szó. A megfelelő kérdéseket feltéve viszont esélyes, több dologra is meg tudja adni a választ a láthatóan zavarodott shinigami.

Rosa (és Hotaru), ti egy székhez odakötözve próbáltok szabadulni, a csuklótokat és lábatokat összefonó energiasugár azonban reiatsutokat emészti ezáltal tehetetlenné téve titeket a védekezésre. Chaius jót mosolyog próbálkozásotokon, majd rágyújt egy újabb szál cigarettára, a szomszédos asztalra felülve pedig hamutálat is kerít magának. Csontos ujjai a zsebében kezdenek el turkálni, s előveszi az egyik fekete kristályt. Tekinteted egyből a rejtélyes eszközre emeled; emlékszel arra, hogy volt valami tárgy, amivel Chaius eljátszadozott, mielőtt megidézte segítőit. Tán ez lenne az?
A fény felé emeli a kristályt, a fekete kincs viszont teljesen elnyeli azt. Párszor a levegőbe dobva, majd ismét elkezdve azt várja meg, míg – megítélése szerint – kommunikációképes állapotba kerülsz.
- Ugyan, csak egy másolatra lesz szükségem… Ezek a kristályok, nevezzük őket negatédereknek, a fegyverek egy új generációját alkotják. Alicia és Kira is csupán másolatok egy-egy negatéderbe zárva. Talán Alicia volt a legnagyobb fogásom, bár a személyisége meglehetősen… szeszélyes. Nők… A fene hinné el róla, hogy akiről másoltam, valaha Primera volt. Bár Alicia – az eredeti – valamiért önként vállalta a kísérleti alanyt annak idején. Mindegy is, az már a múlt… Nekem a jövőre kell koncentrálnom. Itt az ideje újra beizzítani a negatéder projectet, azonban erre csak a Bázisban van lehetőség, vagyis utaznod kell velem, kedvesem. Az eddigi alanyaim nem voltak elég jók ahhoz, hogy bezárjam őket az új generációs kristályokba, de van egy megérzésem, hogy te megfelelő leszel. Akkor talán a Lélekrablók is visszafogadnak. – oltja el az elégett cigarettacsikket, majd úgy gondolván, hogy a végtagjaid leszorító technika elég lesz ahhoz, hogy fogva tartson, előkészíti az utazást, s tiltakozásod ellenére felkap, hogy kivigyen a pincehelyiségből, s odakint egy gargantát nyisson…

Tárgy: Vihar és Menydörés Hétf. Nov. 08, 2010 1:59 am

Harag vérlobos sűrű miazma, ha már egyszer elhamvasztotta a logikádat csak akkor hajlandó visszatérni a hűvös gondolkozás mikor minden kiégett, és odabenn csak szenes romok vannak. Nincs nagyobb bukás annál mint amikor magunkat veszítjük el. Ez az elsődleges filozófia amit követek. Mire ráeszmélek arra, hogy se a hely se az idő nem alkalmas erre az esztelenségre már késő volt. Kai-nak igaza van, össze kell hangolnunk a támadásunkat. Alicia nos, sikeresen alábecsültem a képességeimet, pedig kifejezetten érzékeny a lélekérzékelésem, újabb példa mit csinál a harag az elmével. Ahogy a tornádóba kavarta a fényez izzó gömböket egy pillanatra a félelem árnyai is átrohantak rajtam.
- Francba...- sziszegtem a fogaim között, ahogy végre rájöttem, hogy mekkora egy barom vagyok. Lassan kifújom a levegőt. *Semmi... semmi... semmi sincsen... a félelem illúzió* Kinyitva a szemem láthattam a lány diadalmas félmosolyát. Láttam, hogy a mélybarna tekintete kereszteződik az enyémmel. Hát igen ilyenkor ér el engem is a szarkazmus haláli humorú fekete szele. Egy sötét mosolyt megengedtem magamnak én is. * Na igen ez vagyok én... szedd össze magad mr Szánalmas* Tudtam most valamire készül, valamire velem kapcsolatban. De jobb most nem gondolkodni. Hagytam minden foszlányt elsuhanni mellettem. Ezüst botomat átfogtam bal kezembe. Szinte érzem ahogy a lélekenergiája mellettem materializálódik. * Gyors a tündérke, de a dumája is haláli...* A másodperc ezred része után érzem a a hűvös pengét a nyakamon. Nem igazán jó ötlet. Biztos kimaradt fizika óráról mert különben tudná, hogy a feszültség áthúz. Közöttünk meg most olyan nagy a feszültség, hogy legszívesebben agyon ölelgetném ^^. Még mielőtt a nyakamhoz érinthette volna a pengét, már indultak is a ez elektromos ívek felé.
- Élvezed mi?...- Kérdezem míg ott van, tudom egy rossz mozdulat, és talán nincs fejem, még jó, hogy az izmok görcsben vannak egészen addig míg valahogy ki nem szabadul. Persze tudom, hogy képtelen vagyok fogva tartani vagy egyáltalán megbénítani. Pillanatokkal később mikor elszakadt én is elsuhantam kicsit távolabb, hogy nem legyek Kai útjába. A szemem perifériájából látom a többieket amit éppen az elesett ellenséget faggatják. * Jó most már csak az időt kéne húzni, talán Alicia is ezt teszi, hogy Chaius el tudjon surranni Rosa-channal.* Meg acéloztam a figyelmem.* A parancs az első, ha tetszik ha nem.* nehéz volt most nem gondolnom rá, és arra mit tervez vele, de el kellet tüntetnem a gondolataim perifériájáról is. Viszont ez a lány nem igazán hatódott meg az előbbi afféron. Mert most a kapitányt szemelte ki magának. Szégyentelenül pofátlan a dárga, ha ezt velem csinálja, az okés, mert hát én mit számítok , de nos egy kapitánnyla hát ahoz már bőr kell. * Picim ez nagy falat lesz... ha Suwun kapitány ezt tudná...>.<... Kiszabadulna a Kaiszeualitás szörnye... O.o...juj>.<*
Csevegni kezd, nocsak nocsak. Sierashi Yuusuke.. hm... én új vagyok, de mintha hallottam volna, már ezt a nevet lopva sustorogni. Mintha az ő nevével együtt emlegették volna, hmm... ennek még utána kell néznem. Vajon mit jelenthet ez az egész. Nem tudom mit akar vele elérni pontosan. De egy biztos, szeretné, ha csak rá figyelnénk, hát jó, legyen. Lecsitítottam a körülöttem zümmögő elektrosztatikus vihart. * Gyere baba... vár a papa..* Mikor mellém szökell mint egy könnyed gazella immár nem érik el a szikrázó hófehér ujjacskák. Kár, hogy a vérében nincs több vas... mert lehet, ha kicsit erősebb lennék, azzal rajzolnék peace jelet belül a szívére.
- Már az oviba is türelmi zóna volt a jeled mi ?- Nézek rá angyali vigyorral az arcomon, ahogy el táncikál, szeretném megmutatni neki a jobb oldalam is Razz

. Akár egy rossz lány a színpadon, azt hiszi édes, szép és csábos pedig csak magából csinál ostobát, biztos ez amolyan arrancar gén, a feltűnési viszketegség. Mikor az ő látószöge épp nem fedi az én tekintetem, Kaira nézek. Őszintén szólva egyedül semmi esélyem nem lennem mármint a kis kütyüim nélkül, bár... lehet egy tükör is elég lenne Very Happy

. Márpedig egy két önjáró poloskán kívül más nem nagyon van nálam. Azt hiszem nem nekem kéne terveket ki gondolnom, elvégre nem én vagyok a "főnök". De egyszerűen nem tudok nem gondolkodni. Egy pillanatra is hacsak le tudnám bénítani és az talán elég lenne a kapitánynak, hogy végezzen vele. Vagy... még ezer ökleltem van, de sajnos a gondolataimat még nem tanultam megy hangtalanul átadni, az sms-s küldése is necces Very Happy

. Szóval most várunk és szórakoztatjuk a primadonnánkat, amíg a Matetsaku kapitány kiötöl valami okosat. annyira nagyon nem érdekel ki az a nő, sőt egyáltalán már Chaius sem érdekel. Pontosan tudom hogy ő csak egy bábú a sakktáblán. Valaki vagy valami őt is mozgatja. Ön,agában sem elég fantázia sem elég erő nincs benne. Csak kölcsönvette most Aliciától jelenleg. De nem érdekel, én már csak vérbe fagyva akarom látni a kis hülyét. Figyelek várom a jelet. Csak asszisztálhatok, nekem bőven jó, amúgy is úgy vettem észre, hogy akinek nagy erő kell ezen a másvilágon, annak eredeti életében nélkülöznie kellet azt, így vagy úgy. Álszentség lenne? Talán... most csak egy intésre várok. Hogy véget vessek végre ennek a táblát karcoló nevetésnek. Ruhám belső zsebében a finom fémpor szépen hangtalanul kiáramlik. Ez az ütőkártyám. Egy tárgy minél gyorsabb és az átmérője minél kisebb annál jobb az átütő ereje... Mondtam már, hogy imádom a vas port?... A fémforgács se rossz... de annál nincs is jobb mint mikor a csontot is fényesre nem csiszolja. Arcomon átszellemült kissé szociopata lágy mosoly uralkodik. Idegeim meg szakadásig húzódtak. Türelmetlen vagyok. Feszengek. A szem nem hazudik, szűk pupillám elárulja, hogy a nyugalom és jókedv messze lemarad mellőlem... Talán még mindig nem jött vissza az eredeti énem. Nem érdekel, ha bele is döglök az én arcomon vigyor lesz. Nevetek az életre, a halál szemébe könnyű.
- Na meddig rázod még magad?... Vagy a fizetésre vágysz?... Hát bocsesz... nem ütötte meg a szintet... ami pedig azt a kitagadottat illeti...te hülye vagy Very Happy

.- Mondom egész egyszerűen és úgy ahogy van kiröhögöm.

Tárgy: Re: Lélekrablók Csüt. Nov. 11, 2010 11:40 pm

Kezdtem egyre nyomasztóbbnak érezni a helyzetet. Kissé a klausztrofóbiához hasonló érzés fogott el. Ki akartam jutni innen bárhol is vagyok. Igaz, hogy a tiszta gondolkodás is nehezemre esett, mert a düh nem épp az az érzés mi ezt elősegíti. Ráadásul a tomboló Hotaru sem tudna most segíteni. Mindenek előtt azt próbáltam meg, hogy puszta reiatsuval semlegesítsem az engem fogva tartó energiasugarakat, de még mielőtt sikerült volna, a technika mindet elnyelte. A következő próbálkozás, már nem reiatsu használatán alapult, hisz mint a második osztag tagja, jelesednem kell hakuda alkalmazásban is. Izmaimat megfeszítve igyekeztem elszakítani a kötést, de sajnos ez a próbálkozás is kudarcba fulladt. Jutalmul egy mosolygást kaptam, egy feloldásnak biztos jobban örültem volna, majd az arrancar újra rágyújtott. Ilyenkor gyűlölöm, hogy a szaglásom is kifinomult. Kissé meglepődtem, mikor elővette azt a kis fekete kristályt. Emlékszem, hogy volt nála valami mielőtt azt a shinigamit, meg az arrancar csajt megidézte. Őszintén szólva féltem. Nem akartam úgy végezni, mint azok ketten, hogy egy pár köbcentis valamibe legyek bezárva.
- Én ugyan nem fogom hagyni, hogy egy olyan őrült mint te, még csak a másolatomat is felhasználhassa önön céljaira.
Sziszegtem a fogaim között. Alig fejeztem be a mondatot, máris elindult felém. Bizonyára nem tetszett neki az általam adott válasz. Arról biztosíthatom, hogy minden alkalmat megragadok majd, hogy kiszabaduljak a karmai közül. Hideg kezeivel dob fel könnyedén a vállára. Most örülnék ha jó pár kilóval több lennék, de ha jól gondolom most nem egy étterembe akar elvinni. Most hogy a vállán vagyok, már sokkal könnyebb a mozgás, hisz a szék nem jelent plusz hátrányt.
- Szóval arról álmodozol, hogy én vagy a rólam készült másolat, majd szó nélkül fogja teljesíteni a parancsaidat. Abból ugyan nem eszel...
Csillant meg a szememben a felismerés fénye, hisz most végre kaptam nyílt pontot rajta. Bármennyire is irtóztam tőle, de a fogaimat a vállába mélyesztettem, majd rögtön a lábaimat a mellkasának támasztottam és elrugaszkodtam. Sajnos összekötött lábakkal nem lehet jól landolni, így egy apró bukfencet is be kellett iktatnom földet érés után.
- Most komolyan. Annyira alábecsültél, hogy azt hitted, hogy csak úgy hagyom, hogy oda vigyél ahová csak szeretnéd?
Álltam talpra, majd egy elfogadható állást vettem fel, hogy ha harcra kerül a sor akkor ne legyek olyan nagy hátrányban. Ha pedig majd szükség lesz a kesztyű felvételére, akkor még ott a shikai. A vele járó reiatsu felszabadítás csak kikezdi majd ezeket a fránya energianyalábokat.

Tárgy: Re: Lélekrablók Szomb. Dec. 04, 2010 12:32 pm

Mindig is tudtam az Onmitsukidouról, hogy kemény egy népség, Sakai hadnagy viszont valósággal elbűvöl precíz mozdulataival, amivel segít ártalmatlanítani a – minden bizonnyal agymosott és csapdába esett – shinigamit. Meg se fordul a fejemben, hogy azoknak a fekete kockáknak bármiféle közük lehet a shinigamihoz, hiszen az egészből csak annyit vettem észre, hogy a semmiből itt termett egy arrancar és egy halálisten… és mind a ketten ellenséges viselkedésmódot tanúsítottak. Egy arrancar esetében ez még nem lenne olyan megrázó, azonban a kölyökkel nem ez a helyzet… Az arcvonásai cseppet sem ismerősek, bár több száz shinigami közül meglepő lenne, ha minden arcot felismernék. Végtére is, hadsereg vagyunk, nem teaklub.
Újra bizonyosságot nyer ama elméletem, miszerint már rég a 11. osztagban lenne a helyem, csupán az élet nem így alakult. Átkozott zanpakuto… Rolling Eyes

Nem mintha bármi mást el tudnék képzelni Ameshisuto helyén, hiszen számomra tökéletes, mindent megad, amire szükségem van, már ami a harcteret illeti. Már teljesen hozzászoktam az általa teremthető árnyakhoz, egyszerűen a részemmé vált, s egyre többet és többet akarok. Mint egy rossz dolog… Nem mintha bárki megértené, felfogná, átérezné, milyen érzés is, amikor az árnyakból táplálkozol. Hiszen számomra erőt adnak. Mindent, ami szükséges ahhoz, hogy egyszer még erősebb legyek nővéremnél, s hogy megtisztítsam őt attól a szörnyetegtől, amivé a lidérc lét formálta. Undorító férgek, patkányok… Nagy részük a Pokolba való, a többi meg, azt hiszem, csak szimplán betegek. Nekem pedig erősebbé kell válnom, hogy megtisztíthassam őket.
Azért az egyik szemöldököm felvonom, amikor megpillantom a tudós muksót, aki hát, eléggé pipának látszik. Ki nem néztem volna a csontosból… Vöröske eddig még világbékét hirdetett, és a szeretkezz, ne háborúzz résszel amúgy semmi gondom nem lenne, ha éppenséggel nem lennék túl eltökélt. Persze, sokan hanyagnak tartanak, de ez van… Csak az irodában vagyok ilyen. Nem szeretek a négy fal közé zárva görcsölni holmi hülye, retkes, tetves papírok miatt, annyira felesleges. Azt az időt, amit a buzi iratok kitöltésére pazarlok, néhány hollow megtisztítására is fordíthatnám. Nekik is jobb lenne, meg nekem is… Munkám ezen részét pedig igenis, komolyan veszem. Skatulyázzanak csak be valami szarrágó alaknak. Érdekel? Teszek rá magasra.
Szóval, a vöröske biztos többet érzett a kiscsaj iránt, mint barátság… Tök egyértelmű a reakcióiból. Csórikám… Rolling Eyes

Mindegy, nem lényeg, azért remélem, még egyben megtaláljuk a csajt, bár azok után, amit Sakaitól láttam, azt hiszem, nem kéne ennyire féltenem. A küldetés pedig adott: meg kell találnunk azt a Chaiust, kiszabadítani Rosa-chant, meg persze kiszedni az arrancarból a misszió eredeti célját.
A végső csapást az ipse kardom markolatával kapja meg; a megfelelő pontra csapva azonnal elalél, hiszen élve van rá szükségünk. Majd távolabb a csatatértől helyezzük az ájult testet valamelyik fa tövébe, s lévén saját kidouimban nem bízom, inkább shikai alakba váltom kardom, s az ametisztekkel díszített markolatú lélekölővel a közeli árnyékokat segítségünkre hívom, hogy egy erős, szinte áttörhetetlen béklyóba kössem. A kavargó, eleven sötétség fenntartására ugyan szükségem van némi erőfeszítésre, hiszen lényegében a saját energiámból dolgozok, de mit lehet erre mondani? Nem bízom a kidouimban… :/
- Egész jó volt, Sakai… Nem volt jobb ötletem, kidoukból gyenge vagyok, de azt hiszem, ez megteszi. Már csak fel kéne ébreszteni a selyemfiút. – veszem elő zsebemből a kulacsom, s félreértés ne essék, küldetésen még én sem innék, de egy kis vizet azért megengedhetek magamnak, nem? Surprised

Mindegy is… Most Kira arcán landol, mert ha jól emlékszem, ez volt a neve. A friss víz pedig megteszi hatását, hamarosan ébredezni is kezd. Azért mégis csak humánusabb, mint egy újabb ütés. Hiszen shinigami… Jobb bánásmódot érdemel a többieknél.
- Mondd el, hol rejtőzik az arrancar és elintézzük, hogy kegyesebb bánásmódot kapj Soul Societyben, áruló… – szorítom össze az árnyékból alkotott köteleket, hogy biztosan ne tudjon szabadulni. Emoboyt sem a bőbeszédűségéről ismerjük meg, úgyhogy tarkómat vakargatva pillantok rá Kotomira, hátha neki van valami jobb ötlete, hogyan bírjuk szóra. Szemem sarkában a kibontakozó csatát is megpillantom. Egy kapitány és egy majom biztosan elbírnak a luvnyával. Bár kész csoda, hogy az elől a pusztító fény elől sikerült elmenekülnünk.
- Kezdem akkor elölről… Miért támadtál ellenünk, miért dolgozol Chaiusnak, miért követed a parancsait, miért? – próbálkozom más kérdésekkel felsorolva azokat, amik a leginkább motoszkáltak a fejemben nem hagyva nyugovóra térni. Komolyan nem értem… Tetves arrancar. Minek kell egy ilyet szolgálnia?

Spoiler:

Tárgy: Re: Lélekrablók Szomb. Dec. 04, 2010 9:49 pm

Rosa-chan tud vigyázni magára, az egységparancsnoki címet nem pofára osztogatják, és a lány már elégszer bizonyította, hogy milyen remek harcos. Nem fogja könnyen adni magát, és én még azt is megkockáztatnám, hogy mire mi megtaláljuk, addigra már ki fogja szabadítani magát. Ám ennek ellenére nem hagyott nyugodni egy érzés, az aggodalom érzése. Hogy nem hagyhatom őt veszni. Feletteseként felelős vagyok érte, és én nem tudok szó nélkül elmenni amellett ha egy társamat szenvedni látom. Sok disznóságot belém neveltek az Onmitsukidouban, de hátat nem tudok fordítani egy bajtársnak, én nem az a típus vagyok aki végignézi a halálát, csak hogy kihasználjak egy adódó lehetőséget az ellenség megölésére. Én igenis segíteni fogok a társamnak ilyen esetben, akár a saját testi épségem árán is, méghozzá azért, mert én ezt érzem helyesnek és nem azokat az elveket, amelyeket a Titkos Mozgó Alakulatnál tanultam. Mindig is tudtam magamról, hogy nem vagyok vérbeli Onmitsukidous, de ez legyen az én bajom. Nem normális az, aki képes lenne nekem ezt felróni, és speciel Vera-chan nem is ilyen, legalábbis én nem így ismertem meg a kapitányomat.
Isami-sanban szerencsére nem kellett csalódnom, kardjának markolatát használva ügyesen harcképtelenné tette a shinigamit, mielőtt az kiszabadulhatott volna a kezeim közül. Ficánkolásának abbamaradását örömmel vettem, ám boldogságom nem tartott túl sokáig, mivel szemem sarkából észleltem egy felénk tartó... forgószelet o.O Hogy hogyan is került ez ide és miért pont erre tartott, azzal nem volt időm foglalkozni. Gyorsan kellett cselekednem, így az ájult halálistent a másik hadnagy karjaiba löktem, és a tornádó felé fordulva villámgyorsan kimondtam a "Kuukanten'i" szót, mozgósítva a lélekenergiámat és megalkotva a kidout, amelynek segítségével eltérítettem a támadást annak áthelyezésével. Nagyot sóhajtva néztem rá a csuklómon virító karkötőre, ennek a 12. osztagos bigyónak a segítsége nélkül alighanem csak arra futotta volna képességeimből, hogy Keisukéékat félrelökjem, engem meg telibe kapott volna a forgószél.
Az arrancar erősnek tűnt, de Mate...valami kapitány és a vörös csóka együtt csak-csak elegendőek lesznek a kiiktatásához, így követtem Isamit a közeli parkos területhez, hogy ott próbáljunk meg valamiféle információt kicsalni Kirából, ha már úgy alakult, hogy foglyul ejtettük.
- Rólam se lehet azt mondani, hogy kidou-specialista vagyok. Ezért is fogtam inkább le ahelyett, hogy mágiával bénítottam volna meg.
Jegyeztem meg a férfi fogva tartó módszerének láttán. Hasznos képessége van a zanpakutoujának, mindig is zavart egy kissé, hogy az enyém nem képes semmiféle hókuszpókuszra. Ugyan Mayoi Neko nem gyenge kard ettől még, hiszen kiemeli a képességeimet, és talán ez a legfontosabb, de nagyon hiányzott nekem az a bizonyos befejező támadás, amely akár egyetlen találattal képes lehet véget vetni a harcnak. Tekintetem a korántsem távoli harcmezőre tévedt, miközben hadnagy kollégám az ébresztgetéssel foglalkozott, majd megkísérelte kérdőre vonni foglyunkat, mihelyst sikerrel járt. Bár néztem, de nem láttam a küzdelmet, hiszen lelki szemeim előtt egészen más dolgokat láttam, ismét húgom szenvedése jutott eszembe, ahogy minden üres pillanatomban. Az arcomra kiülő szomorú arckifejezést megszüntetve ráztam meg a fejem kissé, hogy visszatérjek a való világba kalandozásaimból, és én is tevékenyen részt vegyek a vallatásban. Isami ígéretéről tudtam, hogy csak üres szavak, hiszen enyhítő körülményeket nem igazán ismer a 46-ok Tanácsa, így ha segített volna nekünk a shinigami, akkor sem kapott volna enyhébb büntetést, ám a férfi makacsul hallgatott az alku ellenére is, és a fuku-taichou mozdulatain is tanácstalanságot véltem felfedezni. Csupán annyi tűnt biztosnak, hogy valamiért Kira hűen követi ezt a Chaiust, mint valami agymosott báb. Nos, ha szép szóval nem megy, ideje volt mással próbálkozni, és ehhez meg is volt a hangulatom. Máskor bizonyára kedves és megértő lennék, de most... most nem volt kedvem jópofizni, így övemről leakasztottam a zanpakutoumat és az ütővel egy isteneset rávágtam a fickó térdére, nem titkoltan azzal a céllal, hogy eltörjek egy-két csontot.
- Mondj el mindent, amit Chaiusról tudsz! Mi a célja? Hányan követik őt még rajtad kívül? Mit tervez a shinigamival, akit elvitt? Ha nem válaszolsz, van még néhány száz csont a testedben, amit el lehet törni.
Lóbáltam meg az ütőt újra az orra előtt, mintegy nyomatékosítva hűvös, fenyegető szavaimat. Az arrancar maga nem volt túl közlékeny, és a szolgája se az, de hátha ez majd megváltoztatja a véleményét. Nem tűnt egy túl erős akaratú fickónak, előbb-utóbb csak megtörik a fájdalomtól :/

Tárgy: Re: Lélekrablók Szer. Dec. 08, 2010 8:31 am

Túl hosszú ideje figyelte már a lehetetlen vergődést, ami végigkísérte Masamune őrjöngését. Érzelmei fájdalmasan nyilvánvalóak az apró leányka iránt, le se tagadhatná őket- szemében pedig egyre zuhant és zuhant az alak a hisztériájával. ha mellőle rabolnák el Verát? Szépen csendben húst szaggatna, s ajkára fröccsent vért nyalna le... Tébolyát gyermeteg módon magában őrizgetve élné ki a dühöt kéjelegve minden szembejövő esetleges ellenfélen, és vissza sem nézne a hátrahagyott hullahegyre. Emlékezett még, hogyne emlékezett volna... régi, élvezetes kis játékok, magánküldetések, ahol éhségtől üvöltő pengéjét jóllakathatta? S még csak megrovást sem kapott, ha néha félreszaladt a penge, mert jól végezte a munkáját... s arról igazán nem tehet, ha valami bolond beteges vonzalmat érez az elpusztítandó lény iránt és testével védi... a parancs parancs. Ő pedig teljesíti, legyen akármi akadály előtte... legalábbis régi eszméi alapján így cselekedne. Mégis, legutóbb egyfajta hibát követett el, mikor egy szökött kapitány után küldték, és nem cipelte haza saját életével játszva. Először ismerte be hogy halovány esélye sem lett volna ellene, talán egy-két hajtincsétől megszabadíthatta volna ezáltal fájdalmas reggeleket okozva neki; de mégis ő volt az, aki rövid hajzattal tért haza. Így rezzenéstelen arcán megjelent a féloldalas mosoly a magakellető arrancar szavai hatására; s ráérős mozdulattal gyújtott rá. Legyen hát erősebb nála a nőstény, mit számít az? Egy harc végkifejletét nem az erő dönti el, legalábbis nem csupán az. S még csak azzal az ostoba illúzióval sem élt, amivel ezrek és ezrek hitegetik magukat- nem élt benne sem a félelem, sem pedig más ostoba érzelmek. Legalábbis nem ebben az értelemben. Miért félt volna a felé kúszó, sötét homálytól, ami könnyedén elragadta volna soha többé el nem eresztve? Rettegett volna attól, hogy húsa újra romlani s oszlani kezd, elmúlik és soha többé nem látja meg a felkelő napot? Vagy talán azért kuporodott volna ágya tetejére, szobája sarkába, mert valami túl nagy falatnak bizonyulna, s előre láthatóan vesztesként kullogna el? Nem... nem félt egyiktől sem. Csak az keltette benne fel a félelmet, hogy veszélyben lehet a családja, amiről nem hitte volna, hogy egy napon lesz. Vaskarmokkal, tigrisként, őrjöngő vadállatként, határokat nem ismerve marna szét mindent maga körül. Nem merte elképzelni, hogy mit tenne, ha valamelyiküket elvesztené- s itt nem a gyengék végkifejlet.siettetésére gondolt, vagy a sírás-rívásra; mindezt meghagyta az anyaszomorító, pozíciójukat él perc alatt feladó, gyenge kis senkiháziknak. Szeme elé se kerüljön többet az a félnótás fogyatékos, ostoba, gyenge, hasztalan, kártékony féreg, akinek volt pofája ellökni a hadnagyi címet... csak mert túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy teljesítse a rá mért feladatokat, megfeleljen az elvárásoknak. Ő más volt- sötétebb, erősebb és üres. Talán pont ezért kísérte rezzenéstelen tekintettel végig a derekán végigsikló kéz látványát, majd a búgó hangot. Mintha hányingerkeltő, túl édes mézzel akarnák megetetni, amit nem vett be a gyomra.
- Ismerem gyerekes, kéjben tocsogó álmaidnak, vágyaidnak tárgyát... Már nem kapitány. De nem ezért vagyunk itt, s azért sem, hogy olcsó utcalány mivoltodat még jobban kinyilvánítsd... harcolj...- húzta elő kardját, miután kifújta a füstöt. A cigarettát el nem engedte volna- túlságosan fontos, hogy életet adó nikotinrúdja épségben figyeljen a szájában; enélkül talán már nem is tudna annyira koncentrálni, bár valószínűbb, ez is csak egy ostoba feltételezés, amit sikeresen gyártott. Igen, gyenge lélekben, mert képtelen lemondani erről a valójában szükségtelen pótcselekvésről, ami meg sem nyugtatja, hiába hiszi azt... beidegzések. Ajkán féloldalas vigyor, miközben élvezettel vetette bele magát a nőstény által elkezdett olcsó kis játékba- pengék sikítása, ahogyan összeütköztek és elsiklottak egymáson, fénylő energiagömbök, amik összecsapódnak s robbannak... az egész csak egy körtánc volt, se eleje, se vége- egy színjáték, amiről mindhárman tudták, hogy csak a látszat miatt folyik. Mikor embereli meg magát annyira, hogy feladja kislányos csapongását, döntsön végre s válasszon végre ellenfelet? Vagy küzdhetnek hárman is táncolva egymás idegein; neki oly mindegy volt, csak valódi küzdelmet akart... véresen komolyat, ahol felengedhet, és végre mindent bevetve harcolhat az életéért... Oly rég volt már ez, olyan sóvárogva gondolt rá- mert ugyan ki ellen küzdött volna utóbb teljes erőből? Eddigi ellenfele nem voltak hozzá mérhetőek, Verával nem tudott úgy harcolni akkor, s Yuusukéval is csak játszottak... Izmai szinte megfeszülve várták, hogy az olcsó némber végre megelégelje a dolgot- s végül aljas vigyor kúszott arcára, s nem átallotta visszaadni az érintést, amit kapott, némileg följebb. Bár nem volt kellemetlen, bűntudat fogta el utána, mégsem csinált mást, csak gúnyosan felnevetett. Vesse végre rá magát dühösen ez az álmatag játékmacska... S akkor elérte célját, feldühítette, s végre ő is megkapja azt, amit akar: foggal-körömmel küzdhet tetves kis életéért, ami saját szemében teljesen értéktelen.

Tárgy: Re: Lélekrablók Hétf. Jan. 24, 2011 4:30 am

Rosa: Ugyan sikerül kiszabadulnod a szék és az energiából álló kötelek szabadításából, ez még nem elég ahhoz, hogy ténylegesen elmenekülj, vagy legyőzd Chaiust. A lélekenergiádat elszívó kötelek szorítása úgy tűnik, több erőt vett el tőled, mint amire számítottál. Abban a pillanatban, amikor megszakadt velük minden kontaktus, éles fájdalom hasít végtagjaidba – talpra is nehezen állsz s csak hatalmas erőbefektetés árán sikerül megemelni karjaidat, hogy harcra készen állj. Chaius pedig úgy tűnik, számított erre a reakcióra, s időt sem hagyva neked néhány laza kézlegyintéssel küld feléd egy buborékszerű, fényes, világoskék színű gömböt, mely nagyjából kétszer akkora lehet, mint a fejed – s be is kebelezi azt. Rátelepedve a fejedre pedig úgy érzed, egyre álmosabb vagy… Legfeljebb egy utolsó csapásra van időd, ám ezután újfent elveszted tudatod – hogy aztán ismét új környezetben ébredj.
Időérzéked sikeresen elveszted újra, s egy egyszerű cellában térsz magadhoz. Az egyetlen, rendkívül kicsi, magasan elhelyezkedő, rácsos ablakból nem szűrődik be fény, sőt, mi több, ha találsz rá módot, az éjszakai, kopár sivatag tárul szemed elé – már amit látsz belőle, hisz börtönöd valamivel a föld alatt helyezkedik el. A távolban zsibongó tömeg zaját hallod, amit nem tudsz mire vélni – leginkább arra emlékeztet a zaj, mint amikor egy kocsmában, ami előtt elhaladsz, épp csúcsforgalom van, s érezhetően jól érzik magukat a vendégek. Hangos nevetések vagy éppen anyázások, emberrel azonban a közelben nem találkozol; némelyik szomszédos cellából visszatartott pityergést vagy éppen a rácsok verdesését hallod, amit fájdalmas szisszenések követnek. Valóban – ezek a rácsok egyszerűen eltaszítanak maguktól, amint hozzájuk érsz, s az égett hús szaga, mely bőröd felületéből ered ott, ahol esetleg hozzáérsz börtönöd kijáratához, újabb égető fájdalommal jár. Kétség kívül nem könnyítik meg a dolgod a kijutáshoz – ráadásul még zanpakutod sincs nálad. Azonban nem látsz egy „börtönőrt” sem, így esélyesnek láthatod a menekülést – amennyiben valahogy képes leszel kijutni a cellából. Bár ott vannak még kidou-id, kérdéses, van-e elég erőd így legyengítve, kimerítve arra, hogy egy megfelelő, eszköztáradban szereplő démonmágiával sikeresen tönkretedd cellád ajtaját. Vagy tán más megoldás is eszedbe jutott? Hiszen azt a rácsos ablakot nem védi efféle mágia – azonban túl kicsi ahhoz, hogy kiférj rajta. Legfeljebb a tenyered nyújthatod ki, ha feltámaszkodsz az ágyadra.

Raiden, Kai: Inzultálásaitokra a nő egy félénk mosollyal válaszol; szemei mégis reményteljesen felcsillannak, amint a kapitány megjegyzi, miszerint ismeri fanatizációjának tárgyát. Majd őszinte meglepődöttség, hisz valóban úgy hitte, az említett személy még kapitányi tevékenységét folytatja. Mintha lemaradt volna az időben… Bár arrancar, az izolált fajtából, s várható, hogy nincs tisztában a seireitei-i hírekkel s újdonságokkal.
- Hölggyel így beszélni… Ki lényegében még semmit sem ártott nektek? Nem tudom, mivel szolgáltam rá ehhez a bánásmódhoz… – fordítja el drámaian a másik irányba fejét, szemeiben pedig mintha könnyeket pillantottatok volna meg… Vagy csupán mű az egész? Hisz lényegében arrancar… A védekezésről viszont sajnálatotokra nem feledkezik meg. Mintha csak táncolna… Elegánsan, különösebb megerőltetés nélkül védi ki a kapitány összes csapását, s bár látszik rajta, hogy könnyedén meg tudna sebesíteni mindkettőtöket – hisz lehetősége bőven volt rá - , mégsem teszi meg. Vajon csak játszik veletek? Számításból, ravaszságból vagy épp segélykérésből járja körülöttetek érdekes s kétség kívül elbűvölő táncát?
- Engedelmetekkel… Gazdám hívása meglelt. Kérem, adja át szívélyes üdvözletem Sierashi-sannak. – válik mosolyogva rózsaszín fényhalmazzá, ami a másik, veletek ellentétes irányba repül – ahol meg is pillantjátok Chaiust, amint épp egy gargantába készül belépni az ájult Rosa-chant tartván.

Keisuke, Kotomi: A foglyul ejtett s árnyak által gúzsba kötött Kira még a fenyítések s fizikai fájdalmak ellenére is hallgatag marad. Vagy valóban titokban akarja tartani az információkat – vagy egyszerűen nem rendelkezik azon információkkal, melyekre kíváncsiak vagytok, s melyekre szükségetek lenne. Nem segít a helyzeteteken, hogy a lehető leghallgatagabb fickót sikerült kiszemelnetek, aki makacsul hallgat, s legfeljebb akkor nyitja ki a száját, amikor egy kis felhalmozódott vért szándékozik kiköpni onnan. Már-már azt hihetitek, hogy ilyen nincs – meggyőződhettek róla, a nyelvét nem vágta ki senki, a nagy fájdalom hatására mégis csak legfeljebb a „nem tudom”, „fogadás” és „sokan” szavakat képes kinyögni. Aztán lilás fénykupaccá válik… arca, teste, állaga, alkata eltűnik, a fénykupac könnyedén kiszabadul a testét fogva tartó árnyak elől, s az egyik irányba haladva talál vissza egy gargantába belépő gazdájához. Innen nem látjátok, ám valószínűleg abba a kis kapszulába kerül vissza, amivel már találkoztatok Chaius kezében. Sok információt nem tudtatok meg… De talán mégis ott motoszkál a fejetekben keserves hangja, ahogyan remegve elrebegi azt a kevés szót. Mi van, ha tényleg nem tud semmit? Mi van, ha csak tudatát manipulálták teljes mértékben?

Sietnetek kell, ha utol akarjátok érni Chaiust – gondolkodás nélkül követitek őt a gargantába, azonban hamar nyomát veszitek. A túloldalon az éjszakai sivatag kopár tája köszönt rátok, Las Nochesnek pedig nyomát sem látjátok. Csupán egy lapos, fehér színű építmény az, ami figyelmeteket magára emeli. Rengeteg arrancar lézeng az épület előtt, a legtöbben beszélgetnek, vagy csak látszólag céltalanul bolyonganak. A lapos épület előtt két őr áll, bár ha együttes erővel támadtok, biztos nem lenne esélyük ellenetek. Vagy van jobb ötletetek? Hisz ki tudja, lehet, a helyzet világosabb lenne, ha inkább megpróbálnátok beolvadni közéjük… Ami pedig a lélekenergiát illeti, hatalmas zavart éreztek (már aki fogékony a reiatsu elemzésére). Ezek szerint nem csupán hollowk tartózkodnak odabent? Mi ez a káosz? Mintha minden általatok ismert faj egyedeit egy helyre gyűjtötték volna… S még többen is, mint amiket ismertek.

Tárgy: Re: Lélekrablók Hétf. Jan. 24, 2011 11:30 pm

A nőstény meglep, de nem csak ő, a kapitány is. Mi a fene folyik itt. Miről van szó? Ez a nőszemély kiről beszél? Csak azt tudom, talán egy áruló, s ő imádatig ajnározná. De hopp, mi ez a tekintet? Lehet, hogy tévedek? Lehetséges lenne, hogy ő maga is zavart? Hmm... itt valami nagy gáz lehet. Mit jelenthet ez az idő eltolódás? Nem kerüli el a figyelmem. A nő úgy hitte, az a férfi még mindig kapitány. Nem is tudta, hogy már nem az. Vagy csupán színészkedik? Lehet nem is akart minket komolyan megölni? Eddig úgy néz ki könnyen megtehette volna. Hiszen, ha Sierashi kapitány volt, akkor talán nem is biztos, hogy utálja a shinigamikat. Mondjuk nem nagyon hallottam olyan arrancar-ról, aki kedvelte volna a mi fajtánkat, de hát ízlések és pofonok. De ha még is kedvelte, akkor a könnyek igaziak voltat, akkor valami nincs rendben. Egyre inkább úgy tűnik, itt valami nagy anomália feszül. Hiába hangoltam a lehető legjobban Matetsaku kapitány támadásaihoz az enyémet, könnyedén lehárította mindent. Lehet ez a kecsesség nem műbáj, lehet a szavai nem hamis, gúnyos, meggyalázott érzések, hanem valódiak, de akkor minek harcol? Minek engedelmeskedik Chaius-nak? Az egy féreg, csak rá kell nézni. A lánynak igaza van, még semmit nem ártott nekünk. Mi meg rárohantunk, mint valami oroszlánfalka a prédára. De tudom kinek az oldalán állok, s kinek tartozom hűséggel. Ha valódi is, amit mutat, akkor is az ellenségem, s segít annak a szemétládának. De minek? Akárhogy is igyekszem, ez a lány sokkal erősebb Chaius-nál. Miért engedelmeskedik mégis? Talány. Kénytelen kelletlen eltáncolunk addig egymással. Mást nem tehetek, csak segítek. Türelmesnek kell lennem, vagy hibázni fogok. A végén még elnézést is kér. Legközelebb, márpedig lesz olyan, ha rajtam múlik majd kérdezek is. Most nem volt már rá időm. Az a mocsok visszahívta a lányt, s ahogy látom a másik csatlósát is. Szívembe hatalmas tőrt forgat meg a látvány, ahogy Rosa ott pihen a karmai között. Arra nem lenne méltó, hogy a lába nyomát érintse... nem hogy így. Ne nem szeretem a pofátlanságot. Ez az elnyúló fénypászma, a kezében lévő fekete kristályszerű test, az anomáliák vezetnek valahová. Több adat kell, ez most még túl kevés. De nem mehetek utána míg nincs rá parancs, vagy utalás. Ezt az akciót, Matetsaku kapitány vezeti. S beismerem, hogy ő jobban ért a harc taktikájához mint én. Tegye mindenki azt, amihez a legjobban ért. Ha kapok némi jelzést arra, hogy utánuk mehetünk, akkor én gondolkozás nélkül neki is rugaszkodok. Kezeim hátra simítom a tánccal már ott is vagyok mögöttük. Az átjáróban azonban már hiába keresem a gaztevőt. Egyre távolabb kerül a célom. Annak már se színe se hamva. Lélekszakadva rohanok, hisz egy barátom élete múlhat ezen. Még Hotaru ellenére is úgy gondolom, hogy ő egy igen ritka, igen tiszta lény, nem fogom hagyni, hogy bármilyen módon megszentségtelenítsék ezt. Minden áron megvédem, ezt már a fejembe vettem és amit egy tudós a fejébe vesz, azt már csak baltával lehet onnan kivágni.

Kiérünk, megtorpannék a meglepettségtől, ha nem hajtana az elhatározásom jeges ostora. Az elén táruló látvány újszerű. Ez nem az amire számítottam. Jártam már ideát, de nyoma sincs Las Noches-nek. Lelassítok. Chaius már elvegyülhetett köztük. Nem lenne jó, ész nélkül közéjük rontani mint egy felajzott bika. Gondolkodjunk kicsit. Itt vannak shinigamik is. Ez újabb jó nagy kérdőjel számomra. Meghökkentő ez a lelki rezgés kavalkád. Mintha álarcos bált tartanának, s bárki eljöhetett volna, függetlenül attól, kihez tartozik. Ez valami szórakozó hely lehet. Vagy valami gyülekező hely. Lépésre váltok. Lecsitítom az érzelmeim viharát. Lassan kifújom a levegőt. Nem veszem a fáradságot, hogy elmondjam azt, amit valószínűleg a kapitány már amúgy is tud. Csak érzi ezt ő maga is. >.>. Véleményem szerint a legjobb az lenne, ha először nyugodtan, próbálnánk körbenézni, ha nem megy, utána még mindig kirúghatjuk a falakat. De kezd egy olyan baljós érzésem lenni, hogy itt többről van szó, mint Rosa élete. Mit jelenthet ez a csődület. Miért hajlandók elviselni egymás társaságát, látszólag békésen. Mi ez itt ? Mi veheti rá őket erre a látszólagos békességre? Szeretném tudni, nagyon nagyon érdekelne. De ha belegondolok, az ő fejükkel. Csak egy szó juthat eszembe. Hatalom. Igen, csak ez lehet a dolog nyitja. A kapitányra nézek, várom ő, hogy dönt. Én követem, bármi lesz.

Tárgy: Re: Lélekrablók Csüt. Feb. 03, 2011 7:07 am

Bár a landolás sikeres volt, vagy legalábbis annak mondható, az azután tapasztaltak nem épp egy örömujjongást váltottak ki belőlem. A testembe ható fájdalom által kiváltott kiáltást nehezen tudom, csak elnyomni, de sikerül és csupán szisszentek, de térdre rogyok. Átkozott arrancar, biztos kitervelt mindent. Nehezen, de sikerül újra harcállásba állni, de mire sikerül rávennem a testrészeimet a mozgásra az ellenfelem már megelőzött és valami gömböt küldött el felém. Túlságosan lassan tudtam mozgatni a végtagjaimat, így képtelen voltam kivédeni azt és bekebelezte a fejem.
- Dögölj meg...
Mondtam ki ezt a két szót, mielőtt újra elveszítettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem akkor egy cellában voltam. Jó jelnek vettem, hogy se az arrancar, se a lélekenergiámat elnyelő kötelek nincsenek a közelben. Ami ennél rosszabb volt az az itt terjengő bűz és a különböző hangok kavalkádja ami az érzékszerveimet bántották. Kiáltások, sírások, átkozódások és ehhez hasonló dolgok jutottak be a hallásomért felelő labirintusba, majd az agytekervényeimbe. Felmérve a helyzetemet eléggé siralmas volt. Felkelve az ágyról az engem itt tartó rácsokhoz sétáltam és mutatóujjammal hozzáértem az egyik rúdhoz.
- Áucs...
Kapom el az ujjomat, miután a rács megégeti azt, majd rögtön be is falom. ez automatikus reakció, így legalább nem fáj annyira, azt hiszem. Válaszul a rácsszerkezet "támadására" nyúlnék a zanpakutoum után, hogy annak a segítségével jussak ki erről a helyről, viszont nem találom. Úgy tűnik, hogy az a féreg elvette őket. Nagyszerű, még egy dolog ami segít egyre reménytelenebb helyzetbe kerülni. Ezt csak tovább fokozta az ablak mérete, szerencsére az ezen lévő rácsok nem olyanok, mint a másik kijáratot őrzők, de ez most cseppet sem nyugtat meg.
- A francba...
Leszállva az ágyról nekidőlök a cella falának, majd lecsúszok a padlóig. Azt hiszem, hogy kezdem elveszíteni a reményt, hisz már abban sem vagyok biztos, hogy Karakurában vagyok. Az is lehet, hogy Hueco Mundoba, Soul Societyben, vagy akár egy teljesen más dimenzióban vagyok. Kotomi-san, Kai taichou, Keisuke fukutaichou és Raiden is ki tudja, hogy hol vannak jelenleg. Az is lehet, hogy még mindig Karakurában, míg én itt vagyok valahol az isten háta mögött. Nem lehet igaz, hogy ennyire gyenge vagyok. Egy jöttment arrancar elkapott, fogságban tart, ráadásul itt siránkozok a helyzetem miatt,de mit tehetnék? T_T
~ Kelj fel!
Hallom a fejemben Hotaru parancsoló szavait. hihetetlenül irigylésre méltó, hogy ilyen reménytelen helyzetben is képes hideg fejjel gondolkodni és nem adja fel, míg én itt készülök elveszteni a remény apró sugarait.
~ Azt mondtam, hogy KELJ FEL! Azt ne mond, hogy már most feladtad. Ez még csak a kezdet Rosa, sőt a kezdetek kezdete. igazán megtanulhatnád, hogy addig nem szabad feladni, míg az utolsó dolgot is ki nem próbáltad. Mégis hogy képzeled, hogy ilyen gondolkodással hagyni fogják, hogy irányítsd a nyomkövető egységet. Ha most feladod, akkor nem csak a barátaidat hagyod cserben, de az osztagodat is rossz fényben tünteted fel. Képzeld csak el, egy negyedik tiszt aki képtelen tiszta fejjel gondolkodni reménytelennek tűnő helyzetben.
Szinte éreztem ahogy kalapáccsal püföli a fejemet és igaza volt. igaza volt, hisz ahelyett, hogy megpróbáltam volna valamiféle képen kijutni erről az átkozott helyről, inkább itt depresszióztam összegörnyedve, mint egy gyáva féreg. Mind egy azok közül akiket utálok.
Lassan felemeltem a kezeimet, majd szinte önkénytelenül vágtam bele az öklömet a tenyerembe. Hotarunak hála, most már újra a remény sugarait keresem. Kell legyen kiút innen, ha nincs akkor nekem kell csinálni. Újult erővel ugrottam talpra, majd mértem fel a helyzetemet. Felhasználható eszköz egyedül a vaságy volt, amin megébredtem. Csupán két esetleges kijárat van. A kis ablak és a rács, amelyik visszaveri a támadást. Felmérve a helyzetet az ágyat csupán a cellaajtó ellen tudnám felhasználni és ezt azt hiszem első próbálkozási lehetőségnek fogom használni.
Most örülök igazán a reggeli kőkemény edzéseknek az osztagnál, így még gyengített állapotban is képes vagyok egy vaságyat álló pozícióba tornászni, majd mögé állva készültem fel az eltervezett mozdulatok végrehajtására. Mély levegőt vettem, majd egy jól irányzott rúgással küldtem el a vasszerkezetet a cellaajtó felé. ha szerencsém van akkor a cellaajtó kitörik és megfordulva mindössze egy Byakurayt kell használnom arra, hogy ha esetleg a csapat többi tagja mégis eljutott arra a helyre ahol én vagyok, akkor megkapják a jelzést, hogy hol keressenek. Ha nem sikerülne az A terv, akkor a B tervet veszem elő. Első lépésként a Hainawa nevű bakudo technikát használva teremtek kapcsolatot az ablak rácsai és a cellaajtó között. Ezt követően pedig a repertoárom Shakkahou nevű Hadou mágiáját használva ezen a kötélen igyekszem egyszerre mind a két oldalt felrobbantani, hisz bármelyiknél is keletkezik egy menekülési útvonal számomra. Remélhetőleg valamelyik terv sikeresen végrehajtható, így nem kell használnom a nemlétező C tervet és ki is szabadulhatok ebből a cellából.

Tárgy: Re: Lélekrablók Pént. Feb. 04, 2011 3:07 am

Ez a Kotomi megtanulhatna kicsit lazítani… szerintem kissé túlzásba viszi a dolgot. Még ha arrancart fogtunk volna… :/ Rendben van, hogy a kis csóri megszegte Soul Society törvényeit és rátámadt két hadnagyra, de azért kéne belőle valami maradékot is hagyni, amit majd átadhatunk az illetékeseknek, hogy majd rendelkezzenek felette. Látszik szegényen, hogy agymosott, és azzal nem fogunk javítani rajta, hogy szépen eltörjük mindegyik csontját.
Arcom újra és újra megrándul Kotomi akcióját s Kira fájdalmas felnyögéseinek és ordításának hála. Nem gondoltam volna a kiscsajról, hogy ennyire fapina. Minden esetre annyit legalább megtanultam, hogy nem akarok nagyon találkozni a 2. osztag tagjaival, ha mindegyikük ilyen kis önjelölt domina, mint Kotomi. Szerintem ráférne már egy… értitek. Akkor talán nem hisztizne ennyit. De lehet, hogy csak piros napja van… Szívás lehet így küldetésre jönni. Abban a reményben, hogy a Sakai nem felejtette otthon a tamponját vakarom meg tanácstalanul szabad kezemmel a tarkómat, s hajolok közelebb a shinigamihoz – majd némán intek egyet Kotominak, hogy álljon le ezzel a viselkedéssel. Jó, oké, igaz, hogy neki több értelmes kérdése lett, mint nekem, de sosem voltam jó az ilyenekben… De akkor is egy shinigamiról van szó. Egy shinigamiról. Nem egy arrancarról… abban az esetben természetesen egészen más lenne a helyzet, s lelkiismeret furdalás nélkül segítenék a vallatás tortúra részének kivitelezésében, hiszen azok csak hollowk. Még mi teszünk nekik szívességet azzal, hogy megtisztítjuk őket – hogy aztán Rukongaiban tengődjenek további hatvan évig, amennyiben nem válnak shinigamivá, vagy éppen nem kerülnek a Pokolra emberi életükben elkövetett bűneik miatt. Ez az Akadémia tanítása, én pedig tartozok nekik annyival, hogy jó katonaként pont azt teszem, amit mondanak nekem. Kivéve persze az irodai munkát, mert azt meg utálom. Végül is, ára van ennek a bizonyos második esélynek, amiért annyit küzdöttem. Új életem lehetett végre, még ha emberként tettem is olyan dolgokat, amikre egyáltalán nem vagyok büszke. Tudtommal azonban nem találták még fel az okostojások osztagában az időgépet, és ha mégis, szerintem akkor sem élnék vele. Nem változtathatom meg a múltat és bár már megszabadultam azoktól a bizonyos terhektől, melyek tetteim következményeként nehezedtek vállaimra, az emlékét nem tudom feledni… Ott marad a hézag, mely gyógyításért epedezik, ám azt sohasem adhatom meg. Ennyi mazochizmus még fért belém. Legalább van, mi motivál, mi hajt előre, mi emlékeztet arra, hogy miért is csinálom mindezt.
Feltételezem, Kotomi felfogta a kézjelzésem, mellyel próbáltam megálljra inteni. Az arcomon általában önkéntelenül is ott terpeszkedő vigyort azonnal lemosta a lány tevékenysége. Shinigamiról van szó, egy társunkról – talán még megmenthetjük! Valahogy kezdek kételkedni abban, hogy szabad akaratából csatlakozott ahhoz a fura nevű hollow származékhoz. Hiszen úgy utaltak rá, mint egy fegyverre… Bizonyára nem volt más választása.
Makacs hallgatás győz meg róla: csak az időnket fecséreljük. Kira nem egy olyan személy, akiből olyan könnyedén ki lehet húzni a szavakat – vagy csak valami meggátolja benne. Pedig nem tűnt olyan félelmetesnek az a Chaius, de ha ennyire hallgat, biztos tud valamit, hogy ennyire meg van rémülve tőle a srác. Na meg amennyiszer nyögdécseli, hogy nem tudja… bizonyára tényleg nem tudja. A többi motyogásból nem sokat értek, s nem raktározom el a fejemben azon információkat úgy, mint fontos adatok, mert minek. Valahogy jobban lefoglal, hogy pár pillanatig Sakai szemeibe pillantsak, hogy megállapítsam, nem elmeháborodott-e. Tudom, hogy a 2. osztagnál elég szigorúak meg minden, de azért mindennek van egy határa. Egy shingamiról van szó… Egy lehetséges bajtársunkról.
- Persze, küldetésen vagyunk, és nem túl együttműködő a srác, de azért nem kéne megölni egy halálistent... Kiélhetnéd valami máson a frusztrációdat. – morgom neki sötéten, s szüntetem meg az árnyékokat, miután a shinigami egy fénycsóva kíséretében szabadul vissza gazdájához – aki egy garganta előtt terpeszt készen arra, hogy távozzon innen. Gondolkozás nélkül shunpozok az elalélt Kamioka felé, s odaérve visszatér a vigyor az arcomra – nem csak én gondoltam azt, hogy ez a leglogikusabb reakció. Legalább többé-kevésbé képesek vagyunk egyként dolgozni.
Nem nagyon gondolkoztam el a következményeken, amikor a gargantába léptem, s Chaius nyomát keresve haladtam a hírhedt Hueco Mundo felé. Azt hiszem, most kiválasztottnak kéne éreznem magam, amiért megcsodálhatom ezt az örök éjszakát, bár titkon reménykedtem benne, hogy vethetek egy pillantást arra a városra, aminek elfelejtettem a nevét, mert sosem tanultam hollow ismeretre. Lévén lélekenergia felismerésem is pocsék, talán egyedül a csoportból, de nem ismerem fel a közelben lévő shinigamik és egyéb – számomra amúgy ismeretlen fajok – reiatsuját. Egyértelmű, csak azt a két kétajtós szekrényt kell legyűrnünk, ami igazából gyerekjáték – lenne, ha nem lézengene a környéken még több arrancar.
- Na akkor… szerezzünk egy belépőt. Ki tart velem? – teszem fel a kérdést, majd shunpozok az épülettől kicsit távolabb, hogy valamelyik társammal – bárki is jöjjön velem – becserkésszünk néhány lézengő arrancart, a lehető legnagyobb titokban. Természetesen nem lenne jó, ha ez a nagy hollow tömeg ránk támadna, de ha nem vesznek belőle észre semmit, akkor az nem fáj nekik.
Az éjszaka még talán a javamra is válik - kardom shikai technikáját használva pedig megelevenítem az egyik árnyékot, ami így, ha minden igaz, az egyik arrancart veszi célba, hogy megfojtsa azt. A lábait a földhöz szegezem, míg az árnyak nyakára tekerednek, s kígyóként roppantják össze testét, siker esetén pedig az a bizonyos hátborzongató hang az, ami jelez rá – egy szennyel kevesebb. Ugyan a tudóska úgy tűnt, hezitál, azt hiszem, a kelleténél jobban megviselte Rosa-chan rablásának ténye. Lehet, ez a felkavart lelki állapot még sikerre vezet minket. Különben is, ezek csak arrancarok… Csak koszos lidércek, semmi többek.

Tárgy: Re: Lélekrablók Szomb. Feb. 05, 2011 4:12 am

Makacs hallgatás. Ez a válasz az én módszeremre is, hiába sújtottam le újra és újra az ütővel. Pedig érezte a fájdalmat, látszott az arcán, hallatszott a hangján. És csupán annyi lenne a dolga, hogy mondjon valamit, mindegy mit, csak közelebb vezessen minket a rejtély megoldásának kulcsához. Csak pár nyomorult szó, ennyit kéne kinyögnie, és a fájdalom megszűnne, én pedig hozzálátnék a gyógyításához a magam félig-meddig amatőr, de egyébként működő módszerével. De nem, ő a tagadás mellett döntött, minden áron. Nem tudom, nem tudom, nem tudom, kezdtem nagyon megunni ezt a két szót, és ezzel együtt egyre jobban esett zanpakutoum tokjával megütni az áruló shinigamit. Bármi is áll a háttérben, ez nem változtat a tényen, hogy egy arrancar parancsait követi és egykori társaira támadt. Ebből a két vádból csupán egy is elegendő arra, hogy jogomban álljon itt és most kivégezni őt. Úgyis ez a sors várna rá, ha a 46-ok Tanácsa elé kerülne. De én ennek ellenére tényleg hajlandó lennék őt meggyógyítani, ha beszélne végre. De nem teszi, így a kínzásnak folytatódnia kell, egészen addig, amíg meg nem törik. Láttam Isamin, hogy mennyire nem tetszik neki a módszerem, talán meg is rémítette, de a szép szavak nem fognak használni. Sajnálom a fiút, hogy ilyet kell látnia, de vannak dolgok, amit egy 2. osztagosnak akkor is meg kell tennie, ha a szíve szakad meg miatta. Viszont most valahogy nem tudtam átérezni Kira fájdalmát, benne nem egy áldozatot láttam, hanem egy árulót, aki nem érdemel könyörületet. Tudom, hogy máskor ez nem így lenne, de most nem máskor van...
Keisuke kézmozdulatára mégis leálltam, egyrészt azért, mert rá is tekintettel kellett lennem, másrészt, mert felmerült bennem, hogy ha ennyi fájdalom nem hatott rá, akkor több se fog. Talán tényleg nem tud semmit, de akkor miért követné Chaiust? Hacsak nem komplett agymosott, akkor legalább a célját tudnia kéne, ha mást nem is. Vagy ennyire erős lenne az akarata? Mély sóhajjal lendítettem meg újra az ütőm, ezúttal azért, hogy a rákerült vértől megtisztítsam, majd visszaakasztottam az övemre. Ennek így nem volt értelme.
- Például rajtad? Ebbe nem fog belehalni, ne aggódj már annyira. Ez a shinigami már rég nem a bajtársunk, nem érdemes annak tekinteni.
Válaszoltam hasonlóan hűvös hangnemben társam megnyilvánulására. Rajta élem ki a frusztrációm? Igen, valószínűleg igaza van. És ha így van? Ha nem önszántából társult az arrancarral, akkor is csak egy báb, aki az életünkre tört. És az ítélőszéket sem fogják meghatni a körülmények, ők csak a tényeket látják, ahogy most én is. Isami a felesleges szócséplés és sopánkodás helyett pedig segíthetne azon gondolkodni, hová vihették Rosát. Gondolatmenetemben végül egy váratlan esemény szakított meg, ugyanis Kira kvázi anyagtalanná válva szó szerint kicsúszott a markunkból, azaz a másik hadnagy kötelékéből. A testét követve pedig nem is olyan messze megpillantottuk Chaiust, 2. osztagos bajtársammal a karjaiban... egy garganta torkában.
- Rosa-ch...
Kiáltottam fel, majd haraptam is el azonnal a mondatot, hiszen kétségbeesésre most nem volt idő. Kardomat előrántva, gondolkodás nélkül vetődtem a sötét száj irányába és végül éppen csak becsúsztam rajta, mielőtt bezárult volna. Átkozott villámtánc, lassúságom miatt kis híján lemaradtam. Nem nagyon törődtem vele, hogy hol vagyok éppen, vagyis talán inkább fel sem fogtam, hogy Hueco Mundo felé tartok a többiek után rohanva az általuk készített úton. De engem most csak a társam biztonsága érdekelt, nem az ilyen, most aprónak tűnő részletek.
A túloldalon az örök éjszaka és a végeláthatatlan sivatag fogadott minket, az egyetlen fényforrás csupán a sarló alakú Hold volt. Mérgesen rúgtam a homokba, hiszen Chaius és Rosa sehol sem volt, csak egy lapos, fehér épület látszott, tőlünk nem túl messze, és a számos arrancar, akik a környéken lófráltak. Néhány mély levegőt véve nyugtattam meg magam, semmi értelme sem volt az idegbajoskodásnak. Azzal nem fogok senkit megmenteni, csak rosszabbá teszem a magam és a többiek helyzetét, ha elvesztem a fejem.
- Mi? Hová mész?
Fordultam Keisuke felé, aki valami belépőről hadovált, majd az arrancarok felé vette az irányt. Csak két őr van az épület előtt, mi meg négyen vagyunk, köztük egy kapitánnyal. Ez most nem a trükközés ideje kéne hogy legyen, hanem a tetteké. Hiszen ki tudja mennyi időnk van, talán már el is késtünk. Azonban együtt kellett maradnunk, így nem tehettem mást, meg kellett várnom, hogy mit talált ki ez az idióta :/

Tárgy: Re: Lélekrablók Szomb. Feb. 05, 2011 11:20 pm

Magasba szálló, különböző motívumok, csodásan kacskaringós füstgomolyag... néha, üres perceiben kedvtelve merült el ezek szemmel kísérésében. Amikor gondtalanul ülhet és nézheti ezt a jelenséget, átadva magát a nagy semminek, amikor egyszerűen pihen. S ez a folyamat alig tartott pár másodpercig, sosem volt híve a lazsálásnak, szívesebben feszítette magát a legfelső határig, s csak akkor pihent teljesen nyugodtan, ha úgy érezte, megőrül a fáradtságtól. Pár óra alvás... neki elég volt. Minél többet tévelygett volna a képzelt világban s élte volna hamis jelenetek jelenét, annál inkább érezte volna később a fáradtság béklyóit. Túlpihenés... egyik legundorítóbb szava a világnak. S sorolhatta, magyarázhatta volna ezt a kitekert jelenséget a végtelenségig, de sosem volt a hosszú beszédek embere, s különben is, valaki kizökkentette gondolatai menetéből. Egy utolsót izzott a parázs, aztán végleg kihunyt, visszaengedve eredeti lakhelyébe a semmiben elnyúló, kaparászó és hörgő ürességet. Kongott, terjedt, egyre nagyobb területeket hódítva meg magának. Bármilyen érzelem is volt benne, azt nem tekintette a sajátjáénak- amikor egyedül volt, nem érzett semmit sem. Félő volt talán, hogy egy szörnyeteg, s tényleg olyan, mint amilyennek a régi énje hitte magát: érzelmek nélküli bábmester, aki néha kénye-kedve szerint irányít másokat, S ha talán tényleg így van, akkor ezt jobb lesz titokban tartania. Ha szerettei csak megsejtenék ezt, otthagynák, mint egy értéktelen kacatot. Nélkülük pedig mi értelme lenne folytatni bármit is? Bár maga céljai megvannak, s töretlenül halad előre a kijelölt úton, mégis, könnyebb, ha kevesebb teher súlya ragadt vállára. Nem akart megint a teljes homályban, sötétben, undorító csömörben élni s robotként cselekedni. Azt sosem fogja még egyszer átélni, mert... mert nem követ el még egyszer olyan hibát. Bár tudta volna akkor, hogy ki lesz számára a jövőben az a nő... akkor nem bántotta volna. Ugyanakkor, igen, képes volt taszító, megvetendő, undorító, bűnös tettének felfoghatatlan módon Örülni- ha nem ezt tette volna akkor tudatlan és ostoba senkiházi gyilkos módjára, most nem itt tartanának... Vera nem várná illatosan és puhán a szobájában, nem lenne Miyoko, s ő talán még most is unalmában hódítaná meg Seiretei nőit... bár néha felmerült benne a kétség, hogy van-e olyan szép és csinos nő a városban, akit az Akadémián nem részesített előnyben bizonyos értelemben...
Megvetendő. Egyszerűen szánalmasan taszító fankodó szerencsétlen némber, nyájas csillogással a szemében. eszményeinek tárgya lehetséges már csak nem is emlékszik rá, s nyilván elutasította már régen... mégis, reményteljes reménytelenséggel pislog a semmire, mintha ott állna az, aki után annyit nyavalyog. Lelki szemeivel szinte látta, ahogyan hosszúra nőttelt lakkozott karmaival próbálja magát hisztériázva közelebb húzni Yuusukéhez, s vakon próbálja megszerezni magának. Arcáról nem tudott leolvadni a gúnyos mosoly, amint figyeli a gyerekes álmok megjelenését- olyan ez a nő, némber, mint egy nyitott könyv. Valószínű sosem volt számára szükséges elrejteni az érzelmeit, a gondolatait... más élet, más lehetőségek.
- Tévedsz... azzal ártottál a legtöbbet, hogy gyáva és szánalmas módon nem vagy hajlandó minden erőddel harcolni ellenünk, ezáltal nem tisztelve az ellenfeleid. Ez... az egyik legsúlyosabb bűn, amit el tudsz követni, arrancar.- fújta ki az újabban meggyújtott cigaretta füstjét, majd megunva az időn kívüli ácsorgást, teketóriázást s halogatást, zanpakutuját markolva s hívta keringőre a táncolni kívánó nőt. Dühítő volt, hogy mennyire nem akart harcolni, s még a szándékosan szabadon hagyott pontokra sem támadt. ennyire érdektelen lenne? Mi az akkor, amiért idejött sfeltartotta őket? csak nem képzelte gyerekes, ostoba módon, hogy vágyainak tárgyával találkozik? Név s személytévesztése azonban kétségtelen, erre utal, beteges,beteges,beteges! Orvosolni már csak azzal lehet, ha lelkét megtisztítva létének mocskos szennyétől száműzi a többi lélek közé, megtisztulni...
Szemöldökét önkéntelenül is összevonja, s már ténylegesen valódi düh árad egész vonásiból és jelleméből, tartásából, amint a gargantanába bemenekülő nő hátát követi tekintettel. Egyszerűen ordítani tudott volna a benne feltámadt haragból, de mivel ez olyannyira nem volt rá jellemző, inkább csak shunpora váltva lépett be a kapuba, maga mögött hagyva Masamunét. Nyilván követi, hiszen Chaius markában ott volt imádatának tárgya, amiért vérszemet kapva vergődne át bármin. Azon lepődött volna meg, ha a homokos talajt taposva nem találja maga mellett kis idő múlva a vörös üstökű alakot... Akit alig vélt felismerni a sötét éjjeli lepeltől. Lapos, fehér színű építmény bontotta meg a kopár sivárság összképét, s érdeklődve húzta föl szemöldökét amint kibogozta, hány faj tagja gyűlt itt össze. Kétségtelenül kétséges, hogy ezek után az elrabolt lány problémája lenne a legfontosabb Masamune számára... Itt már sokkal inkább más rejtélyek kibogozására fordítják majd az időt, s ez nem azt jelenti, hogy hagyják elúszni a lány életét. Sosem... mindösszesen kedvtelve eshetnek neki ellenfeleiknek úja, akik nyilván többen vannak náluk. Nade... az erőfölény sosem jelentette a biztosítékot a győzelemre. Nem biztos az, hogy az erősebb marad életben... sokkal inkább az, aki tapasztaltabb. Éppen ezért dobta el olyan nyugodtan a csikket, s indul el a fehér épült felé felderíteni, hogy vajon mit rejt magában.

Tárgy: Re: Lélekrablók Vas. Márc. 06, 2011 3:49 am

Rosa: Nem kapsz egyértelmű jelzést, hogy társaid itt vannak-e, s abban sem vagy biztos, hogy sikerült utánad jönniük. Nem tudod, hogy tulajdonképpen te most Hueco Mundoban vagy, legfeljebb kikövetkeztetheted azt az eddigi információk, vagyis a homok és az éjszaka látványa által. Csupán bízni tudsz abban, hogy nem hagynak magadra, s utánad jönnek, bárhol is legyenek. Másik éned pedig, mint szigorú tanár, mint egyfolytában téged ostromló nevelőszülő magasodik feléd és utasít téged arra, hogy szedd össze magad, és próbálj kiszabadulni. Ugyan alaposan le vagy gyengítve, mégis küzdesz a szabadulásért.
Kombinált kidouid nagyobb robbanással járnak, mint arra eredetileg számítottál, ez pedig téged is a földre terít. Tetted nem maradt észrevétlen, s azonnal hallod a távoli, futóléptek zaját. Az ablak túl kicsinek bizonyul ahhoz, hogy kijuss onnan, így képtelen vagy a másik irányba indulni tudván, hogy valahol nem messze fogva tartód, vagy egy cinkosa tart feléd. S habár ismersz néhány kidout, és hakudából is jeleskedsz, mindez kevés lesz egy esetleges komolyabb ellenfél ellen.
Az egyik irányba indulsz el; további cellaajtók, s lefelé irányuló lépcsők tárulnak szemed elé. Nem tudod, hány emelet lehet alattad, azonban te becélzod az egyik lépcsőt, mielőtt még egy illetékes felfedezné szabadulásod. Zanpakutod sehol, a legtöbb cella üres, kettőt kivéve. Az egyikben egy idős, beesett szemű, rongyokba öltöztetett, ősz hajú ember ül, üvegesen meredve előre. Nem szól hozzád, csupán bámul, amit nem igazán tudsz mire vélni. Néhány cellával odébb pedig egy shinigami lélekenergiával rendelkező fickó ül; szalmaszőke haja csak még inkább kiemeli sápadtságát, azonban valamiért elkeseredett helyzete ellenére is kedélyesnek tűnik.
- Psszt! Te nem ide tartozol, ugye? Tudnál segíteni? Ha segítesz, talán én is segítek neked! – súgja oda neked. Hogy aztán valóban szándékozol-e segíteni neki vagy sem, már csak rajtad múlik. Vagy inkább a néma öregembert szeretnéd meglátogatni? Ne feledd, időd nem sok, legfeljebb egyetlen perc, mire valaki a robbanás helyszínére érkezik megvizsgálni, mi történt. Érdemes-e megosztani bizalmad? Vagy inkább egyenesen a lefelé irányuló lépcső felé mész anélkül, hogy tudnád, merre vezet?

A csapat: Nyilvánvalóvá válik, Keisuke részéről mit sem számít az empátia, ha éppen arrancarokról van szó. Ahogyan az is, hogy hiába nevezték ki őket a hollowk királyainak, akikkel összeakadtatok, harcolni képtelen lények, gyávák, s könnyedén, túl könnyen megtörnek. Ugyan akiket előzőleg, még az emberek világában faggattatok, némák voltak, s nem beszéltek; visszagondolva kicsit olyan volt, mintha nem lett volna indokuk megkönnyíteni saját dolgukat s elősegíteni túlélésüket. Mintha teljesen agymosták volna őket.
Habár a kiszemelt arrancarokból nem tudjátok meg, miért is vitték el Rosát, további információmorzsákat sikerül megtudnotok. Kicsit több értelmet nyer a „fogadás” szó, melyet előzőleg a Kira nevű shinigamiból szedtek ki; megtudjátok ugyanis, hogy ebben az épületkomplexumban valóban valamiféle fogadásokat kötnek. Átkutatva a szerencsétleneket pedig birtokotokba kerül kettő darab, ugyanolyan apró kristály, amilyenekkel Chaius is rendelkezik. Rajtatokon áll, hogy életben hagyjátok-e a két arrancart, s megéri-e kockáztatni, hogy lebukásotokat eredményezzék. Végtére is shinigamik vagytok, s célotok a lidércek megtisztítása hollowként elkövetett bűneiktől.
Eldönthetitek, kiknek a tulajdonában legyen a két kristály, akikhez egy-egy nevet is megtudtatok előzőleg. Belépőt ezáltal szereztetek, az ajtónálló őrök pedig láthatóan nem foglalkoznak azzal, hogy shinigamik vagytok, hiszen rendelkeztek azokkal a fegyverekkel, amiket nektek dolgotok lenne felkutatni és elpusztítani. Nem beszélve arról, hogy nagy az esélye annak, hogy Rosa is az épületben van valahol.
Ugyan az épület maga tele van arrancarokkal, láthatóan nem foglalkoznak veletek. Legnagyobb döbbenetetekre néhány shinigamit is megláttok, legalábbis lélekenergiájuk alapján egyértelműen nem tartoznak a lidércek közé. A terem maga egy hatalmas csarnok, s mint egy szórakoztató egységben, itt is megtalálhatóak az olyan teljesen hétköznapi dolgok, mint a recepció, a büfé, vagy éppen a mosdó. Talán nem lenne érdemes felfednetek magatokat ennyi potenciális ellenfél előtt, ha még élve akartok kijutni innen.
Némi hallgatózás és kérdezősködés után lassan összeáll a kép; ez a hely valamiféle aréna, ahol a Chaius által használt fegyverekkel küzdenek meg egymással a résztvevők. Ugyan azt nem tudjátok meg, hogy mi is pontosan ez a fegyver, hogyan készült és kitől, de láttátok már, hogy működik… Veszíteni nem veszíthettek többet. Majd a recepció fölött függő monitort is észreveszitek, ami az egyik ilyen meccset mutatja élőben. Valahogy azokra az underground bokszmérkőzésekre asszociáltok róla, amiket eddig csak filmekből ismertetek, a hideg környezet s az őrjöngő tömeg pont ezt a hatást váltja ki belőletek. Tudjátok, hogy a szerencsétlen harcosok nem egyszerűen illúzióképesek, hanem igenis, valóságosak. De vajon össze tudjátok-e állítani a képet az eddigi információk alapján? S hogy találjátok meg Chaius-t? Az egyik itt lévőnél érdeklődtök, vagy a recepció pultját támasztó hollowtól kérdeztek? S vajon minek a recepció?