Keisuke Isami pályázatai

Tárgy: Keisuke Isami pályázatai Kedd Szept. 07, 2010 10:39 pm

Pályázat tárgya: Hadnagyi rang, 10. osztag
Engedély: Megkapva mindkét féltől

- Anyádat… – vágom a fejéhez az öreg szapsznak, aki volt olyan kedves, hogy részegen az asztalom mellé táncikálva finoman kibillentse a szakés üveget a helyéről. A végeredmény elkeserítő, és ha nem lennék ennyire pipa, tuti biztos, hogy az üveg halála könnyeket csalt volna a szemembe. A megszégyenüléstől a mély gyűlölet ment meg, amit a szottyos tatter iránt táplálok, hogy rohadna le a mája a sok szesztől végre, hogy végre elföldelhessék és a földkupac tetejére baszhassanak egy csinos kis kőtáblát a nevével. Kárba ment egy egész üveg szaké, bassza meg! Minden miattad van.
Alapozásra azonban itt már rég nincs szükség, s totál megfeledkezve arról, hogy már amúgy is lóg egy szál cigi a bagólesőmben, előkapok még egyet és csak úgy ösztönből meggyújtom. Nagyokat káromkodva oltom el a félig leégett darabot, mert még a cigit is sikerült elpazarolnom tök feleslegesen, s miután bemutattam a tehetségtelenségemet a hamutálba való hamuzást illetően, már kellemesebb vigyorral méregetem a pultos luvnyát, aki a tesco gazdaságos felmosó ronggyal már igyekszik is eltüntetni a kiborult alkoholt. Lehet, segítenem kéne neki, azonban valami azt súgja, hogy ha egy kicsit is elmozdulok az ülőkémről, akkor a szakés üvegéhez kísértetiesen hasonló röppályán végzem leszámítva azt, hogy engem nem sajnálni fognak, hanem kiröhögni, megjegyzem, teljesen jogosan. Bár végül is ennyi pia után én vagyok a lehető legjópofább és legviccesebb ember az egész kocsmában, elég egyértelműen asztaltársam is jól érzi magát. Valszeg bárki más be lenne tojva, csak mert egy kapitánnyal kell egy asztalnál ülnie, de én meg szarok belé. Sosem tartoztam a felettesek előtt hirtelen becsituló tisztek közé, egyszerűen önmagam vagyok, akinek meg ez nem jön be, az meg leszophat. Azért a haverok kicsit döbbentek, amikor a betévedő, fehér loboncos kapitányt csak úgy az asztalunkhoz hívtam, de hát adni kell az életérzésnek! Legalább közelebbről is megismeri, milyen is a 7. és a 3. osztagos tisztek mindennapi élete, már amikor nem egy hülye edzéssel kell foglalkozni. Elég vegyes a társaság, de az évtizedek alatt azért sikerült megszednem a környezetem olyan emberekkel, akikben tényleg megbízhatok.
Miután cseppnyi bűntudattal, de csak azért is belepislantok a pultos dekoltázsába, a delíriumos állapot egy magasabb szintre emeli a beszélgetésünk. Megértésemről biztosítva veregetem hátba Watanabe kapitányt, aki állítása szerint teljesen összetört, amikor a szőke kis titkárnője bemondta az unalmast. Mondjuk meg tudom érteni, én is örülnék, ha minden nap egy ilyen nő intézné az ügyeim helyettem, de erről majd egy másik alkalommal értekezek, mert még a végén Ama-chan ismét elkezd duzzogni, mert azt hiszi, nem számít nekem semmit. Jó, tudom, elég gáz, hogy nem bírom kimondani a saját barátnőm nevét. Fránya külföldiek, ennél egyszerűbb nevek is kipattanhattak volna a nyugati kis buksijukból. Egyszer még biztosan az orrom alá dörgöli a dolgot, de már most tudom, hogy kurvára nem lesz hangulatom magyarázkodni. Nem értem, miért kell mindent túlbonyolítani.
Az újabb üveg szakét már biztonsági okokból beljebb tolom az asztalon, búcsúzóul pedig még megbombázom néhány sötét és gyilkos pillantással a tatát, aki idő közben volt szíves becsinálni, erre utal legalábbis az a folt a gatyája elején. Szánalmas, rühes koldus… Nem mintha nem szoktam volna már hozzá, hiszen valahol ez is hozzátartozik Kenpachi bá’ ivójának a fílingjéhez. Az életérzés megvan, már valóban csak Ama-chanra lenne szükségem a teljes boldogsághoz.
Észrevéve, hogy már rég leégett a cigim, elhajítom a csonkot előbányászva a dobozom pedig megállapítom, hogy már csak ez az egy szál maradt meg. Nagyon nem izgatnak a következmények, hisz minek is gondolnék a jövőre, ha a jelenben élek? Kihalászva az utolsó szálat pedig be is csűröm azt is a pofámba, hogy aztán öngyújtóm beindítva szépen megperzseljem a füstszűrőt. Hogy a rothadás álljon belé annak, aki fordítva rakta bele a cigit a dobozba! Ez tuti valami rühes összeesküvés volt ellenem! Rá akarok gyújtani, csessze meg mindenki, nem bírok bagó nélkül élni!
Messzire hajítva a használhatatlanná vált élvezeti eszközt az egyik régi osztagtársamtól igyekszem tarhálni egyet, de végül Suke az, aki vállon bökdös és felajánl nekem egyet a sajátjából. Vigyorogva és elégedetten fogadom el a szálat, na meg ő nem is abból az olcsó vacakból vesz, amiből én szoktam vásárolni, de nem olyan magas a tiszti fizum, hogy megengedjem magamnak az elitcigiket, beérem a középkategóriával is, meg végül is mindegy, csak legyen.
Igyekszem a lehető legkomolyabb képet vágni, vagyis néma csendben, enyhén remegő kezekkel szívok mélyeket a bagómból, gülüimet pedig a valamit nagyon erőteljesen magyarázó Sukéra függesztem. Hallókagylóim eleinte csak késleltetve küldik tovább az üzenetet, de végül sikerül visszacsalnia a vigyort a pofázmányomra, mikor felfogom, hogy mit is akart mondani nekem.
- Hát persze, hogy vállalom, Watanabe-san! Akkor holnap reggel az irodában? – csapatom rá kezem a vállára jelezve, hogy bízhat bennem. Nem is választhatott volna nálam jobb hadnagyot. Cool

Az lesz ám a hálidéj. Már látom is magam, ahogyan Berényi Miklós style-ban nyomatom a csecse kis irodámba, ahol aztán egész nap süttethetem a hasam, na meg még fizuemelést is kapok majd biztosan, pedig nem csinálok semmit. Pokollepke non-stop fülön, napszemcsi a fejemen – talán mégis csak nekem való a meló. Wink

Minderről másnap már „kicsit” másképp gondolkozok, amikor másnaposságtól émelyegve arról vagyok köteles vitázni új főnökömmel, hogy ki mennyi papírmunkát vállal majd. Hiába győzködöm, hogy a macskakaparásom olvashatatlan, csak azért is ragaszkodik hozzá, hogy márpedig én leszek a hadnagya és kész. Jó, hát ő tudja, bár én szívesen visszamentem volna a lidércek közé kaszabolni, az a nekem való feladat, nem pedig papírokat pecsételgetni. Végül sikerül kiegyeznünk az 55%-45% munkaelosztásban, bár a nagy részét tuti a legutolsó pillanatig, vagy talán még annál is tovább fogom halogatni. Biztosan Ama-chan átkozott meg azért, mert megbámultam a pultos dekoltázsát! Surprised

Ezt akkor sem érdemeltem ki, nem vagyok pedáns! Viszont ha pihenőt kreálnék a hadnagyi irodából… szemöldökrángatás

Tárgy: Re: Keisuke Isami pályázatai Vas. Szept. 12, 2010 7:22 am

Üdv!
Szép pályázat, ELFOGADOM! Hadd gratuláljak elsőként a 10. osztag új hadnagyának! Very Happy

Tárgy: Re: Keisuke Isami pályázatai Pént. Okt. 26, 2012 9:42 am

Engedély: van
Szint: van

Vajon mit jelent a sötétség? Mi az, mit elrejt előlünk, mi a titka, mi a lényege? Miért félünk tőle ennyire?

Sok minden változott az utóbbi időben, ezek a változások pedig végérvényesen azt idézték elő, hogy én is megváltozzak. Ezt pedig azt hiszem, nem bánom. Minden tapasztalattal, minden csalódással, minden örömmel tanultam valami újat, valamit, ami majd elősegíti érvényesülésem a jövőben.
Mindez szépen és jól hangzik, hogy legalább kicsit segíteni tudjak elkeseredett helyzetemen. Igen, igen, megtanultam egy fontos leckét az élettől. Mostantól mindig tudnom kell, mikor kell megálljt parancsolnom magamnak. Nem lennék máskülönben arra kényszerítve, hogy ezeket az unalmas iratokat töltögessem, ami valahol ott elbukott, hogy fogalmam sincs, milyen nap van, de még azt sem tudom, melyik hónapot írjuk. Még a saját születésnapomról is megfeledkeztem. Ismétlem még egyszer. A saját születésnapomról is megfeledkeztem. Tagoltan, lassan, megfontoltan. A. Saját. Szülinapomról. Neutral

Mindez pedig annak köszönhető, hogy elmentem arra a férfiegyletes bulira, szóval ja, igen, kaszinóztunk kicsit magunk között. Ki nem bírtam volna, amikor Masayoshi soutaichou előrukkolt a fullos kaszinó készletével, volt benne minden, ráadásul Fortuna is velem volt. Cool

Mivel a Nőegylet rafinéiái miatt (valamiért nem a konyhában alkalmazzák őket, mint a maggit, érthetetlen) mindenki csóró, így pénzben most nem játszottunk, persze, a zsetonok ismét kimentettek. Meghoztuk a nullára vertet megszívatjuk szabályt, hiszen miért is ne tettük volna, úgy mégis csak izgibb, ha valódi tétje is van a játéknak. Nem gondoltam volna, hogy majd pont én szívok miatta...
A nyerőszériám aztán tartott sokáig, jó darabig mindenki azt hitte, hogy én azon az estén ott nem veszíthetek. Aztán lássanak csodát, mégis megtörtént. Túl merész voltam, túl mohó, és túlságosan győzni akartam. De csak egy győzedelmeskedhetett. Megkeserülöd, Masayoshi, még megfizetsz ezért a megaláztatásért. Neutral

Tehát, valahogy így történt, hogy most rothadhatok az irodámban, és tényleg, ismétlem, _tényleg_ a munkám végezhetem. Azt, amiért én elvileg a nem létező fizetésem kapom. Bárki is hitetgeti az akadémistákat azzal, hogy a hadnagyok nagy fizetést kapnak, szembesíteném a szomorú valósággal, hogy ez kurvára nem így van.
Ha ez még nem lenne elég, másik spantól megkaptam, hogy haikukat is kell írnom. Haikukat, vazz. Azt se tudom persze, hogy mi a fene az a haiku. o_O Hiába kaptam egy kedves, szürke borítású kis könyvecskét, hogy olvasgassam kedvemre, azt kellett benne észrevennem, hogy ennek nincs értelme. Valami olyasmit mondtak, hogy figyeljem a szótagokat... Figyelem én, figyelem, mellékes apróság, hogy dunsztom sincs róluk. Áh, túl bonyolult ez nekem, nem értem...
Hosszas percek óta firkálok egy háromlábú macskát az egyik irat szegletébe, belezombulva az apró kis pamacsos fülecskéibe érkezik belém a felismerés: nekem kell egy macska. @_@ Egészen biztos, hogy nem unnám magam többé halálra az irodában, egész nap csak azzal foglalnám el magam, hogy véresre karmoltassam a karomat. Kotominak is biztosan nagyon tetszene, főleg, miután ő is összekarmolta a hátamat.
Persze, gondolnátok, ennek semmi értelme, igaz? Azt hittétek, bankai pályázatot fogtok olvasni, mi? Hát rosszul hittétek. Ez az egész egy nagy fail, de nektek erről egyelőre nem kell tudnotok. Ahogyan ebben a pillanatban azt én sem tudom magamról. Főleg, mivel lassacskán semmit sem tudok se magamról, sem a környezetemről, de baszottul nem az én hibám, hogy gyárilag képtelen vagyok ilyen ócska szarokkal foglalkozni. Szóval na, hát nem tehetek róla, bealudtam munka közben. Neutral

Épp, amikor azon gondolkoztam, vajon hova is kell húzni azt a kis vonalkát abban a szóban, tudjátok, melyikről beszélek... Hát persze, hogy arról! Lehet, hogy jobb lett volna, ha talán nem nézem annyira közelről a papírlapot, akkor talán nem kéne a nyálam folyatnom a tökéletes kiscicára...
Olyanokat sikerül flesselnem az álomban, amit a legkeményebb drogos is megirigyelhetne. A sok színes pacának a felére nem emlékszem majd, amikor felkelek, így még csak nem is töröm magam effélékkel, jobban izgat azonban, hogy megbosszuljam Masayoshi soutaichounak, amiért efféle munkára kárhoztatott. Így az álomban, amit éppen valóságnak hiszek, galád módon fogom az egész brigádom, persze 18 éven felülieknek ajánlva betámadva a főkapitány irodáját festékszórók tömkelegével, hogy egy hatalmas, piros színű falloszt fújjunk a falra. Mert megérdemli a galád! Evil or Very Mad

Hogy mindez az álom még szebb legyen, érkezik Kotomi rendőröltözetben, s azt mondja, rongálásért le vagyok tartóztatva. Hirtelen gyanúsan magunkra maradtunk, pedig még éppen elkaptam szemem sarkából, amint Katsuo paraborkát dobál a soutaichou asztalára, s NaoNao meg vérszomjas jegestevévé változva dúlja fel az irodát, de még Himechan is kiveszi a részét az őrjöngésből, hiszen csettintéssel csinál gyereket szerencsétlen Masayoshinak, aki csak áll és sopánkodik, és kegyelemért könyörög, hogy kíméljük meg végre, nem ad nekünk többé papírmunkát. Rosszaságomért pedig még a büntetést is vállalom, ha Kotomi az, aki kiosztja azt nekem, hisz miért ne engedném? Aztán majd meglátjuk, hogy ki büntet kit. szemöldökrángatás

Ujjaim szorításában a cipzár, hogy hamarosan Kotomi lábai szoríthassanak valami egészen mást, és aztán....
- A kurva életbe... .___. – riadok fel hirtelen, amikor minden elsötétül, minden feketévé válik, s mindent elemészt a sötétség. Az előbbi álmomat gyakorlatilag azonnal feledem, csupán kómásan tekintgetek körbe, hogy hol a francban is vagyok. A körülöttem hallatszódó nevetgélés azonban mindenre választ ad.
- Kufufufufu... – pislákol némi fény a magasban, ami árnyékot vet a mögötte látszódó, színes mozaiküvegre. Tisztán kiveszem ebből zanpakuto lelkem arcát.
- Csak nem rosszkor zavarok? – csettintésére megannyi fény gyullad a térben, mely leginkább egy gótikus templomhoz hasonlít azzal a különbséggel, hogy sehol egy feszület, sőt, sehol semmi, mely bármiféle vallásosságra utalna. A rózsaablak mégis valósnak tűnik, a színes üveges mozaik pedig Amejishuto előnyösnek szerintem akkor sem nevezhető portréját mutatja be. Akárhányszor itt járok, mindig másképp mutatja önmagát ugyanezen a képen, ez pedig számomra teljesen érthetetlen. Még egyszer valaki azt merészeli mondani nekem, hogy túl nagy az egóm, esküszöm, leráncigálom ide, az Ametiszt Szentélybe.
- Kihívlak ismét. Ügyes legyél. Kufufufufu... – formál magának lépcsősort árnyakból, s egy sétapálcát forgatva kezében halad lefelé a földszintre, s mikor talpa a csarnok alját éri, ennek az álomnak is vége szakad. Nem marad más utána, csak a fejemben a kongás... s az utasítás: menni kell. Már megint ez az ostoba edzés lesz.
Tulajdonképpen hónapok óta ezt művelem. Az utóbbi hetekben igazából egyáltalán nem, vagy azóta, hogy Kotomi megmutatta, hogy mi az, amire ő maga képes. Azóta zanpakuto lelkem feltűnően csendes. Már-már gyanús is volt, mi ez a nagy kuss, meg hogy hogyan is van ez, egyáltalán miként gondolta, hogy csendben lehet. Na jó, talán kicsit hiányzott, hogy velem legyen, ő legalább érti a jó vicceket, nem úgy, mint egyesek. Rolling Eyes

Csupán amikor néhány hónappal ezelőtt először megjelent ebben a formájában, kicsikét cseppet se volt vicces, és hát azóta sem tudtam, mi az anyámat kezdjek vele. Emlékszem, épp Takeoval mulattuk az időt valamelyik kocsmában (mert ha vele mulatunk, nem sértődik meg, hisz tudniillik, a múltkor elütöttem szegény időt, ezért bosszús lett és megállt), de hogy hol, arra már csak halványan emlékszem, mert jó volt a buli, csak épp azt nem tudom, hogyan keveredtem haza. Lehet, jobb is a tudatlanság?
Szóval ott iszogattuk a szakénkat, már a sokadikat, és hadartuk el egymásnak a marhaságokat, amiket ilyenkor illik. Vagy hát tulajdonképpen egyáltalán nem illik, de ha tényleg be vagyok baszva, akkor nem bírom ki, hogy ne a világ teremtéséről meg az isten kérdés mibenlétéről beszéljek. .___. Ilyenkor mindig rácsodálkozom, hogy milyen okos is vagyok, hisz a fene se gondolná, főleg én nem, hogy miféle dolgokat ki nem hoz belőlem az alkohol. Mindezt anélkül, hogy rókáznék, ami ennyi szaké elfogyasztása után már igazán teljesítmény.
Szóval, egy darabig még mondogattam az okosságaimat, amikor egyszer csak a fejem a pulton landolt, a szemeim pedig lehunyva koncentráltam arra, hogy a nyelvem ne zsibbadjon már ennyire, amikor semmi töményet még csak meg sem ittam.
Az egyik percben még széken egyensúlyozva pihentettem a fejem a kocsmapulton, a következőben pedig zuhantam egyet, és valamelyik csinos kis padon találtam magam. Émelygő gyomorral, fájó torokkal. Kábé ekkoriban lehetett az, hogy Ai-chan a fülembe ültette azt a bizonyos bogarat a bankai-jal kapcsolatban, de legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy tulajdonképpen tényleg igaza van. Vagyis... voltaképpen de, hiszen ez is egy álom volt. Bár nem tudom, ezek a látogatások belső világomba mennyire tekinthetőek álomnak, de mivel az imént még a pulton aludtam, mielőtt megkaptam ezt a kis flesst... hát azt hiszem, tulajdonképpen mégis csak álmokról van szó.
Tehát, megkaptam az ukázt, hogy azonnal húzzak el gyakorolni. Ez az egész már ott hibádzott, hogy két lábra sem voltam képes állni a fogyasztásom miatt, hiába csaptam hát Keo hátára, hogy na akkor most ideje indulni és elmenni edzeni, mert egy fura, sötét alak nekem aztat mondta, hogy az jó lesz nekem, mert lesz ám ott bankai is, meg minden ilyesmi. Az elhatározás megvan, a kivitelezés viszont így lehetetlen. A második pofára esésnél meg aztán jó időre el is felejtettem, miért is akartam én elindulni. Tehát úgy döntöttem, inkább megiszom néhány újabb adag szakét.
Csak napok múltán kezdtem ugyan bele az edzésbe, amit zanpakuto lelkem kitalált nekem, emiatt pedig már nekem sem ismeretlen, mégis mi lesz az a feladat, amit el kell végeznem. Nem, nem, nem, nem, nem! Bármennyit agyalok, sehogy sem jut eszembe megoldás most sem, ahogyan akkor sem tudtam semmi értelmeset tenni, amikor először kitalálta nekem ezt a próbát. Így aztán nem csoda, ha kicsit feszülten térek be az edzőterembe, nem beszélve arról, hogy még arra is rá kellett jönnöm, hogy nem is fújtam össze festékszóróval Masayoshi-san irodájának falát. Pedig olyan szépet rajzoltam rá...
Az edzőteremben azonnal kiszúrom az egyetlen olyan árnyékot, ami teljesen természetellenesen fekszik a természetes fénnyel. Régebben az is nehézséget okozott, hogy kiszúrjam az ilyeneket, de már lelkiekben is fel vagyok készülve rá, ahogyan szellemileg is, hogy szándékosan az ilyen jeleket figyeljem.
- Ügyes, nagyon ügyes... – hallom idegesítő kuncogását, majd a halovány árnyék megnyúlik, s a falba vész, hogy valahol hátam mögül halljam újra hangját.
- Kufufufufufufufufu... – suhan keresztül rajtam, s materializálódik szinte tükörképemként előttem. Kezeit összekulcsolja háta mögött, s a biztos nyertesek nyugalmával méreget.
- Támadj. – adja ki a parancsot. Nem sok értelmét látom, hiszen jól emlékszem még az előző, az azelőtti, és az azelőtti edzéseinkre, meg a tucatnyi többire is, amikben igazán fejlődést egyáltalán nem tapasztaltam.
Kardomat kivonom, s egy szúró mozdulattal kezdek, a penge azonban egyszerűen átsuhan rajta. Egyáltalán nem lep meg, hiszen hetek-hónapok óta űzzük ezt a játékot. Bevallom, már egyáltalán nem szórakoztató.
Hosszú órák múltán semmi mást nem értem el, mint legalább tíz kiló fogyást, pedig így is elég vézna vagyok, igaz, legalább izmos. Fura is lenne, ha ennyi mozgással nem lennék az, na meg még csak az kéne, nem kell nekem, hogy girnyó is legyek. Jó nekem így... Bár tekintvén, még mindig nem jutottunk előre, talán még sem annyira jó. Kezdem már unni, hogy nem vagyok képes rátalálni zanpakuto lelkem gyengepontjára. Próbálkozhatok bármivel, még a kidoukat is rendesen megtanultam miatta, még sem haladtam vele eleget.
- Azt hiszem, ennyi elég volt mára. – csapja össze két tenyerét Amejishuto csalódottan. Talán sosem fogom megtanulni, és ez az egész csak egy vicc... Lábaim mégis előrevisznek, hogy egy magas rúgással próbáljam meg fejen találni őt, mintha nem épp most jelentette volna be, hogy vége a gyakorlásnak. Elkeseredett próbálkozás, lábam pedig úgysuhan át rajta, mintha csak levegő volna. Feltűnően hideg levegő, ami azt illeti.
- Ne, még ne. – zihálom kifáradtan. Az egyetlen olyan személy, akivel képes vagyok úgy edzeni, hogy tényleg fáradt legyek. Leszámítva persze azokat az edzéseket, amiket nem egészen a 10. osztag barrakjaiban tartanak, de az most nem éri, különben sem szeretek csítelni.
- Hmmm...? – emeli tekintetét, miután arca árnyaiból újra körberajzolódik. Ha legalább nem lenne ilyen gyors... ha váratlanul tudnám érni... Miért nem tudok hozzáérni?
- És mégis mit akarsz csinálni? Hogy akarsz legyőzni? Hogy akarsz ártani? Hozzám sem tudsz érni. Nem tudsz legyőzni, nem tudsz megsebezni. Nem tudsz emlékezni. – annak ellenére, miféle alak, most egészen komoly ábrázattal válaszol nekem. Ez egyáltalán nem, legalábbis ritkán jellemző rá.
- A legjobb lesz, ha befejezzük. Legközelebb hívlak, ha felkészült vagy rá. – tűnne el ismét, azonban kétségbeesetten kapok utána a levegőbe. Még nem! Még nem hagyhatjuk abba. Csak adna valami segítséget... bármit, amivel előrébb jutnék! Az istenit, ő mégis csak lelkem másik fele! Lelkem sötétebb fele, énem másik, rejtettebb oldala. Az a részem, melyet nem szívesen mutatok meg akárkinek. Higgyenek csak szórakoztatónak, higgyenek csak jó embernek, de még ha az is próbálok lenni, valami mindig bennem marad. Hiszen nem felejthetem, honnan indultam és milyen is voltam. Annál tovább tudok tartani, ha visszanézek a múltra. Annál büszkébb lehetek mindarra, amit azóta is elértem.
- Hát persze... – motyogom félhangosan, ahogyan a felismerés belém hasít. Hiszen annyira kéznfekvő, annyira egyszerű! Vagyis annyira nem is... de valami mégis csak lehet benne. S mintha csupán gondolataimra reagálna Amejishuto, egyik szemöldökét felvonva, s nyakkendőjét megigazítva terem újra előttem.
- Ahhoz, hogy árthassak neked, magamnak is árnyékká kell válnom, igaz? – nézek bele szemeibe, hogy válaszra leljek benne. Arcán sunyi mosoly keletkezik. Hiszen csak ennyi kell! Csak kérnem kell! S persze nem szabad felednem. Nem szabad, hogy elfeledjem, hogyan is csináltam mindezt.

Bankai név: Gagatsuyoi kokuyouseki (Önző Obszidián)
Parancsszó: Shoshin wasuru bekarazu! (Ne felejtsd el az első döntésed!)

Keisuke bankai-ja képessé teszi őt egyfajta alakváltoztatásra. A bankai megidézése után ezen formának két változata van. Az alakokat szabadon tudja változtatni, ehhez néhány másodpercre van szüksége. (24 pontos zanpunál egy másodpercre, 23 pontosnál 2 másodpercre, satöbbi)

Első formája tulajdonképpen teljesen emberi, kardja pedig annyiban változik, hogy a keresztvason ametiszt helyett obszidián ékkőből készült díszítés foglal helyet. Nem kap semmilyen előnyt, igaz, a környező árnyékok reagálnak rá, s természetellenesen rebbennek meg ellent mondva a fizika törvényeinek, ezzel azonban legfeljebb ellenfele vagy önmaga szórakoztatására rendezhet árnyjátékot. Moroude gokusotsu nevű shikai technikájához hasonlóan képes a környezetében lévő árnyékokat felhasználni, melyek ebben a formájában erősebbek, mint shikaiban. Teljesen sebezhető a támadások ellen.
Második formája védekezésre specializálódik. Alakja teljesen árnyékszerű, három dimenziós, sötétségből álló alakká változik. Arca felismerhetetlenné változik, kardja pedig szintén ilyen árnyékformát vesz fel. A karakter ebben a formában a legtöbb támadás ellen gyakorlatlag sebezhetetlen; a kardvágások, kidouk, cerok, ütések gyakorlatilag átmennek rajta. Fontos kikötése azonban, hogy mindeközben ő maga sem támadhat, egyedül helyzetét lehet képes változtatni. Saját árnytestének alakját is többé-kevésbé szabadon alakíthatja, nyújthatja, tömörítheti.

Tárgy: Re: Keisuke Isami pályázatai Hétf. Okt. 29, 2012 12:52 am

Üdv!

Tetszett az írásod, érdekes és humoros is, hatásos csattanóval. Szintekkel, engedéllyel, képességekkel sincs probléma, így természetesen ELFOGADOM a pályázatod. Gratulálok a bankaihoz, hadnagy!