Amatsu Yukariko pályázata ^.^

Tárgy: Amatsu Yukariko pályázata ^.^ Hétf. Júl. 19, 2010 12:55 pm

Yuki hadnagyi pályázata
- avagy az érvényesülés pacifista útjai ^.^

…Habár, ami azt illeti, az is lehetne a cím, hogy „Yukariko fényes karrierje”, vagy esetleg az, hogy „Hogyan jussunk feljebb a ranglétrán Amatsu-módra”, de így is az egész történet a fent említett halálistenkéről fog szólni… Tehát legalább az alcímadás tekintetében ne koncentráljunk rá, azaz Yukira, akinek kalandos története következik most ^.^
Egyszer volt, hol nem volt, valahol Japánban élt egy fiatal, kedves, szeretetreméltó lány. A személyiségi jogok, meg minden ilyesmi megóvásának érdekében ne részletezzük, hol élt, elég annyi, hogy élt – egészen, amíg meg nem halt, az a momentum ugyanis nagyon fontos, nem azért, mert itt véget is ér a mese, hanem mert ez az esemény természetesen jelentős hatással volt a lány további létezésére. Mindenesetre, fontos tudnunk, hogy Yukariko – mert így hívták – tragikusan ifjú létére arra kényszerült, hogy másféle kétes létformaként folytassa megkezdett pályafutását. De még csak nem is maradt ember, nem ám! Főhősnőnk ugyanis, miután (őszintén szólva, kicsit hosszú idő után) rádöbbent, hogy jelenlegi állapotában, azaz úgynevezett lélekként igencsak veszélyes dolog továbbra is az addigi világában tartózkodnia, tehát egyszer csak találkozott pár (számára) furcsa lénnyel, akiket shinigaminak hívtak, de semmi sem utalt isteni mivoltukra, azon kívül persze, hogy mindenki mással ellentétben igencsak tudatában voltak Yuki létezésének. Ráadásul mindannyian egy-egy kardot hordtak maguknál, ami a lányt, mivel meglehetősen félénk teremtés volt, alaposan megijesztette. Azonban az idegenek rendkívül barátságosan viselkedtek, így végül is beleegyezett, hogy azok egy nagyon furcsa, lélektemetés nevű varázslatféle segítségével elküldjék egy másik világba. Ugyan azt egy szóval sem mondták, hogy nagyon is jó lesz, de abban biztos volt ifjú hősnőnk, neki már ott lenne a helye, és nem érezte, hogy különösképp kötődne az emberi világhoz, amiben történetesen tévedett, de erről majd később. A lényeg, hogy Yukariko Rukongaiba került, egy különös helyre, ahol mindenki látta, és beszélgettek is vele, ily módon azt is megtudta, hogy mindenki, aki itt van, valójában halott. Miután ezzel a lány végleg megbizonyosodott a halál utáni élet valódiságáról, nyugodtan éldegélt pár kedves emberrel együtt, akik befogadták, és családtagjuknak tekintették. Így töltött sok-sok évet, békességben és nyugalomban, mert bár mindenki látott már kényelmesebb helyet a Peremvidéknél, közvetlen veszély nem fenyegette őt; aztán, ahogy lenni szokott, az idillnek hirtelen vége szakadt. Igazán udvariatlan módon egy rendkívül szemtelen és modortalan hollow úgy döntött, hogy ő is a történet részévé válik, mégpedig a fent említett környéken tanúsított tomboló tevékenysége révén. Eme meggondolatlan vandalizmusával szerencsére közvetlen kárt nem okozott hősünknek, ám mindez természetszerűleg maga után vonta jó néhány halálisten megjelenését is. Az esemény állítólag ugyan nem volt ritka, de az újdonság erejével hatott, legalábbis Yukira; így esett, hogy egyszer csak azon kapta magát, alkalmi családja unszolására jelentkezett a Lélektovábbképző Akadémiára. Ez persze nem volt baj, sőt! Nagyon is élvezte a tanulással eltöltött időt, és érdekelte is mindez, amit hallott, bár nem gondolta, hogy különösebb tehetsége lenne az ilyesmihez… Ami azt illeti, barátokban sem bővelkedett, mindenkit kedvelt kicsit, és néha beszélgetett velük, ám főleg csak figyelt, elgondolkozva, derűsen, nap mint nap újabb dolgokat felfedezve éldegélt diákként. S bár a harcművészetek terén nem adta jelét semmiféle belső indíttatásnak, eltökéltségnek, sőt agressziónak sem, igazán megtett minden tőle és vérmérsékletétől telhetőt, hogy a lehető legjobbat nyújthassa. Meg is bánta később, mikor rádöbbent: tanulmányai immáron véget értek, kijárta az intézmény által nyújtott összes oktatási szintet, így el kell hagynia azt, pedig nagyon is megszerette. A könnyes búcsú szomorú jellegét még csak fokozta, hogy vizsgázott shinigamiként választania kellett egyet a híres tizenhárom őrosztag közül, azt az egyet, melynek nagyreményű, tehetséges újoncává fog válni, az Akadémia és volt tanárai dicsőségére. Tudni kell, hogy Yukariko sosem volt valami határozott jellem, és rendelkezett annyi önkritikával, hogy tudja: csekélyke mértékű képességeivel nem igazán lenne ilyesmikre alkalmas. Mindezek ismeretében végül bölcs elhatározással a hatodik osztag akkori kapitányának óvó szárnyai alá bújt, nem is véletlenül: akkoriban történetesen a legtöbb frissen képzett halálisten szintén így döntött, ezért a lánynak igazán nem jelentett gondot a tömegben elvegyülve tevékenykedni. S ha egyszer már bejutott, ott is maradt, habár jóformán semmit sem tett; derűsen járkált a környéken vagy száz évig, s lelki békéjét nem zavarta semmi. Azt ugyan nem mondhatom, hogy komolyabb aktivitásról tett volna tanúbizonyságot a szociális élet területén, de ez nem is lett volna jellemző rá; kevés barátja volt, akiket nagyon szeretett a maga csendes módján – ide tartozott a kardja is, Anemone. Ami azt illeti, főhősnőnk először nagyon furcsának tartotta, hogy kardja, amit még az Akadémián kapott, beszél hozzá, de végül megismerte személyiségét, és igazán jó barátokká váltak. Ahogy gazdája, Szellőrózsácska sem volt valami harcos jellem, éppen ezért cseppet sem volt ellenére, hogy olyan ritkán mozdultak ki a körzetből, amilyen ritkán csak lehetett. Jobban szerették a békességet, bár kicsit mindkettőjüket bántotta, hogy nem lehetnek hasznára az osztagnak, és valahol, a lelkük legmélyén, szégyenkeztek is emiatt, de ez a kis felhő igazán képtelen volt beborítani életük napfényes egét ^.^
Akár itt véget is érhetne a történet, ám nem így történt; mert Yuki életében jellemző volt az állandóság, ezt azonban mindig megtörte egy-egy jelentős esemény, ahogy akkor is. Már jó ideje szolgált a hatodik őrosztagban – minden barátja, akit közelről ismert, már máshol járt, magasabb pozíciókban, és a lány nagyon büszke volt rájuk, nem bánta a magányt. Egyre inkább magába fordulóbb, csendesebb lett, de mindezt valami különös derűvel és boldogsággal tette: nem irigykedett, és nem volt elégedetlen magával, így őszinte örömmel tudta nézni mások sikereit, ahogy őszinte bánattal fogadta a szerencsétlenségek hírét is. Jól ismerte kardja szellemét, lelkének egy önálló életre kelt darabját, ahogy az is őt; tudta, hogyan szabadítsa fel annak erejét, ha a szükség úgy hozná… De neki nem voltak ambíciói, nem sürgette az idő, nem akart elérni semmit, egyszerűen csak jelen volt a világban, anélkül, hogy bármi különösebb nyomot próbált volna hagyni maga után. Erre jó oka is volt, amit tudott, valahol mélyen, de nem akarta bevallani magának. Ez nem holmi szégyenteljes titok volt… vagyis, egyesek talán pironkodnának miatta, de egy alkalommal, mikor – nos, kissé, egészen kissé, és meg kell említenem, életében először kissé ittas állapotban volt – mélyen megbúvó gondolatai hirtelen felszökkentek, és ezután már nem tehetett úgy, mintha nem lenne tudatában saját gyávaságának. Mert igen, gyáva volt… De nem úgy, ahogyan a legtöbben gondolták róla, ő nem a harctól félt – hanem attól a hátborzongató felismeréstől, hogy végleg elvesztette egykori emberi életét. Amikor meghalt, bár látszólag belenyugodott, csak úgy fogadta el, mint egy álmot, egy nem létező kitalációt, aminek egyszer vége szakad, bármilyen sokáig tartson is; ezért aztán soha nem is bánkódott elvesztett léte miatt… Ezt bőségesen pótolta rejtett félelmével, hogy bármi olyasmit tegyen, ami hirtelen valóságossá teszi a káprázatot. Rettegett attól, hogy valóban el kell veszítenie szeretteit, földi családját, rokonait, barátait… Ezért nem is mert semmilyen különleges képességére támaszkodni, amit halálistenként szerzett, mert ember akart maradni; sokan talán lenézték őket az egyszerűségük miatt, de ő szeretett akként élni, és nem akarta ezt elfelejteni. Csöndben, boldogan várta, hogy felébredjen – és az álomkép akkor sem tört össze, amikor ráébredt az igazságra. Nem sajnálta azt a pár évtizedet, mert tudta, hogy boldog volt, amíg abban a hiszemben élt, hogy álmodik; viszont azt is tudta, ha ezután is így élne, önmagát csapná be. Mert megváltozott, és azzal a szemmel máshogy látta a dolgokat, minden tudatos önámítás butaság lett volna, és semmiképpen sem tette volna boldoggá. Mert, bár shinigamivá vált, a lelke olyan maradt, mint egy emberé: arra törekedett, hogy vidáman, békességben élhessen.
Sokszor átgondolta mindezt, és egész addigi mivoltát, pár napra átadta magát az önsajnálatnak, amikor emberi értékeinek elvesztését gyászolta, ám már nem fájt neki annyira, hiszen… mindez már nagyon, nagyon régen történt. Végül túl volt rajta, lezárta magában az időszakot, de nem úgy, mint amihez rossz emlékek kötődnek, hanem boldogan, és kicsit megkönnyebbülten. Új életének kezdeteként neki is látott, hogy megtegye a szükséges lépéseket a negyedik osztag tagjává válás felé, ugyanis rájött, ha már harcolni nem akar, igazán illene valami hasznosat tennie, márpedig a betegápolás a legnemesebb, legönzetlenebb feladat volt, amit csak el tudott képzelni. Ráadásul ismerte annyira önmagát, hogy tudja, ez sokkal jobban illene pacifista lelkületéhez, vagyis hogy nem szeret ártani másoknak ^.^” A harcot teljes szívéből ellenezte, mint felesleges gonoszkodást, persze azzal is tisztában volt, hogy egyes esetekben jogos, és nemes cselekedet az ilyesmi, ezért leszögezte magában, ilyen csatákban megsebesült hősök ápolása ellen igazán nem lehet kifogása. Vidáman készülődött a költözésre, csak az utolsó előtti pillanatban szomorodott el nagyon, amikor rájött, hogy igazán illett volna megismernie legalább a hadnagyot, aki olyan kedves és megértő volt hozzá az elmúlt napokban… végül egy kis csinos csomagba rakta személyes dolgait, és elindult, hogy felkeresse a gyógyításra szakosodottak kapitányát, birtokában minden papírnak, amivel bizonyítani tudta, hogy teljesen legális módon fog hirtelen arculatváltással a kórházban tevékenykedni ^.^ Ment, mendegélt vidáman Seireitei utcácskáin, halkan dúdolgatva, és közben kellemes terveket szövögetett arról, milyen jó lesz ápolóként segíteni a sebesülteken. Kicsit aggódott ugyan, amikor eszébe jutott, hogy ő minden szakmai tudást nélkülöz, de remélte, sikerül hamar megtanulnia mindent… Legalábbis elhatározta, hogy tudásának legjavát fogja nyújtani a siker eléréséhez. Emellett elgondolkodott, hogy vajon gyógyító képességű kard létfontosságú-e a munkához, mert csekélyke biológiai tudására támaszkodva a szellőrózsák ezirányú hasznáról nem sikerült semmit sem felhoznia, ám halványan úgy rémlett neki, hogy mérgezők ^.^” Reménykedve abban, hogy téved (Anemonét nem merte ilyen fertelmes gyanúsítgatásokkal megbántani), boldog volt, hogy kardja semmiféle agresszív támadásfélével sem rendelkezik. Szóval így rótta a város utcácskáit már vagy egy órája, mikor is rájött, hogy teljesen, totálisan és abszolúte eltévedt. Töprengve megállt, és tanácstalanul forgolódott egy ideig, mígnem összeszedte magát annyira, hogy megszólítson egy arra járót. Kissé pirulva meg is kérdezte az illetőt, fel tudná-e világosítani, hol is van, majd mikor az ismeretlen shinigami kissé furcsa oldalpillantás kíséretében közölte vele, hogy éppen a harmadik osztag körzetében lábatlankodik, vette magának a bátorságot, és megérdeklődte, vajon azt is meg tudja-e neki mondani, hogy jut el a negyedik osztaghoz. Próbálkozását siker koronázta: alig egy negyed óra múlva, az idegen útmutatását követve oda is ért egy hatalmas épülethez, amelyre még annál is hatalmasabb betűkkel a KÓRHÁZ feliratot rakták. Főhősnőnk tehát tudta, hogy jó helyen jár, s további félórányi keresgélés és kanyargás után rátalált az osztag híres kapitányának, Yasuji Chiyokónak az irodájára ^.^
Kissé tétovázva ugyan, de bekopogott, majd amikor bentről egy kedves hang kiszólt, hogy „Gyere be!”, óvatosan lenyomta a kilincset, és beoldalgott a szobába. Igazán barátságos kis helyiség volt, szép berendezéssel, és minden olyan dologgal, ami a belépők jó közérzetét volt hivatott létrehozni. Maga az osztag vezetője az íróasztala mögött ült, és érdeklődve nézett a belépő lányra, de nem volt ijesztő, Yuki csak alaptermészeténél fogva izgult nagyon-nagyon, mégis sikerült minimális kézremegéssel átnyújtania a papírokat, és helyet foglalt a felkínált széken. Persze, előtte köszönt, hiszen nagyon udvariasnak nevelték… A kapitány pedig, igazán bölcs és szép hölgy volt, barátságosan kérdezgetett a lánytól ezt-azt, hogy az kissé megnyugodjon; nagyon jól elbeszélgettek, mikor is főhősnőnk osztagbeli pozíciójára terelődött a szó, és kiderült, hogy az előző hadnagy megüresedett helyét is elfoglalhatná akár, ami persze halálra rémítette. Túl fiatalnak, túl tapasztalatlannak, és túl tehetségtelennek tartotta magát egy ilyen poszthoz, minden erejével azon volt, hogy meggyőze Chiyoko kisasszonyt saját alkalmatlanságáról. Remek érvei közt szerepelt például szaktudásának teljes hiánya, vagy az osztag tagjainak várható nemtetszése is, hogy egy semmiből előbukkant, névtelen kis leányzó hódítja el a posztot az arra érdemesebb személyek elől, ám a kapitánynak valamilyen módon tudomására jutott, hogy Yukariko dicső (?) ötödik tisztként szolgált (és védett ^.^) nem olyan rég. Így aztán a lány egyre ijedtebben próbálta elmagyarázni, hogy mindössze azért jutott ehhez a kitüntető szerephez, mert minden felette álló átvándorolt magasabb pozíciókba, más osztagokhoz, s mindössze az ott eltöltött hosszú idő tette lehetővé ily’ magasra való feljutását. Az okos hölgy, úgy tűnt, méltányolja hősöcskénk komoly indokait, és megértően arra kérte, ha teheti, azért gondolkozzon el a dolgon – s bár annak esze ágában sem volt elfogadni a kitüntető szerepet, megígérte, hogy mindenképpen így tesz. Kissé zaklatott lelkecskével foglalta el új szállását, szinte gépiesen locsolta meg az ablakpárkányon álló kis szobanövényt, amit gondos kezek készítettek oda kedvesen a fogadására, és lázasan gondolkodott, hogyan is tudná udvariasan visszautasítani ezt a hatalmas megtiszteltetést.
Mindezekhez képest viszont nyugodtan, mélyen aludt, s másnap reggel frissen, kipihenten ébredt, ráadásul kész tervvel a fejében ^.^ Elhatározta, hogy referenciákhoz fog folyamodni, mégpedig olyanokhoz, amik bárkit meggyőznének teljes alkalmatlanságáról; kapóra jött az is, hogy biztosra vette, csak valamilyen komoly hőstettel szokták kiérdemelni a második tiszt nagyrabecsült pozícióját. El is indult azon nyomban, ment, mendegélt hetedhét osztagon keresztül, mígnem visszajutott a harmadik körzetbe, ahol előző nap olyan sikeresen megtudakolta a helyes útirányt. Legmélyebb sajnálatára a tegnapi segítőkész shinigamit égen-földön hiába kereste, mivel e korai órában senki se járkált az utcán, tehát szorongva elindult egyedül, hogy felkeresse a harmadik osztag kapitányát, a közismert Chizuki Maya kisasszonyt, akit még a régi szép időkből ismert. És habár már rég nem találkoztak, remélte, kellő bizonyítékokkal tud szolgálni a kért ügyben, ráadásul egy taichou szava nagyon komoly dolog, így Yuki el is szégyellte magát, amikor eszébe jutott, hogy valószínűleg pont reggelizés közben fogja megzavarni barátnőjét. Szégyenkezve kopogott az ajtón, amit sikeresen megtalált – mert bár izgatottságában legszívesebben csak keresztülsuhant volna azon, hogy Maya nyakába borulva elvisítsa magát: „Maya, segíííííííííts!”, jólnevelt ifjú hölgy volt, és tudta, első az etikett. Csakhamar bebocsátást is nyert, a boldog viszontlátás felett érzett öröme után lassan belekezdett mondandójába, s el is jutott a megüresedett hadnagyi szék történetéig, ekkor azonban olyasmi történt, amire nem számított. A nagylelkű és minden körülmények közt derűs kapitány ugyanis mosolyogva biztosította teljes támogatásáról, és kifejezte örömét afelett, hogy ismerőse akár ilyen magas szintekre eljuthat, lelkesen bátorította tehát az ajánlat elfogadására – főhősnőnk legnagyobb rémületére. Nagy zavarában nem is tudott nagyon mit szólni, megszeppenve mondott köszönetet barátnőjének, evett egy kicsit vele együtt, majd nemsokára elbúcsúzott, és továbbindult. Miután vérmes reményei oly’ szégyenteljesen befuccsoltak, látta, mást kell keresnie, valaki olyat, aki azért magas rangú, és ismeri is kicsit… És egyszerre csak rájött, hogy volt hadnagya, a kedves Yurenai kisasszony minden bizonnyal rendelkezésére tudja bocsátani a szükséges véleményt. El is indult, ment, mendegélt sok-sok osztagon keresztül, mígnem visszaért volt szállásához, ahol nosztalgiázott egy kicsit, majd továbbindult. Miután megtalálta az úgy-ahogy ismerős irodát, s szégyenkezve kopogott az ajtón – mert bár izgatottságában legszívesebben csak keresztülsuhant volna azon, hogy Mistique nyakába borulva elvisítsa magát: „Mistique, segíííííííííts!”, jólnevelt ifjú hölgy volt, és tudta, első az etikett. Miután bebocsátást nyert és udvariasan köszönt, kissé pironkodva elkezdte mesélni a történetet, hogy miért is jött, de legnagyobb döbbenetére volt felettese hasonló reakciót tanúsított, mint Maya. Elmondta, mennyire örül, hogy egykori alárendeltjét hamarosan kolleginaként tisztelheti, és a kitüntető szerep elfogadására buzdította hősöcskénket, aki egyre inkább zavarba jött. Hebegve megköszönte a barátságos, és munkáját kitűnően végző hadnagynak az irányában tanúsított bizalmat, majd elbúcsúzott, s ismét felkerekedett, hogy megtalálja a keresett referenciákat. Miután ez a próbálkozás sem vált be, úgy döntött, utolsó támaszként a szintén második tiszti szerepkört betöltő, nagyszerű Verashu Suwunt keresi fel. Ment, mendegélt, majd mikor már vagy kilencosztag területét is maga mögött hagyta, némi tudakozódás után eljutott barátnője irodájához. A Nap már magasan járt, csak úgy tűzött, nagyon szégyellte hát magát, hogy pont ebédidőben ront rá a szegény hadnagyra. Emiatt aztán igencsak szégyenkezve kopogott az ajtón – mert bár izgatottságában legszívesebben csak keresztülsuhant volna azon, hogy Vera nyakába borulva elvisítsa magát: „Vera, segíííííííííts!”, jólnevelt ifjú hölgy volt, és tudta, első az etikett. Miután félszegen belépett a kellemesen hűvös irodába, kitörő örömmel üdvözölte rég nem látott ismerősét, majd harmadszorra is belefogott a történet ecsetelésébe – és harmadszorra is melléfogott. Vendéglátója ugyanis lelkesen közölte vele, hogy tökéletesen alkalmasnak tartja a posztra, és elmondta, reméli, a lány nem is utasítja vissza azt; így mondott csődöt Yukariko utolsó reménye is, persze, ezt nem árulhatta el, pironkodva köszönetet mondott, hogy egy ilyen szakértő is biztosította támogatásáról, aztán elindult. Csüggedten ment, mendegélt, habár valójában nagyon jól esett neki ismerősei barátsága, kedvessége és bizalma, amit – úgy érezte – korántsem érdemelt meg. Szóval kicsit szomorú volt, de kellemes melegség töltötte el, így sétált, mígnem azon kapta magát, hogy már Rukongaiban járkál, s mellesleg már alkonyat van, ő pedig mindössze néhány falatot kapott be Chizuki kapitánynál, pedig Vera is kínálta, sőt, Mistique is meghívta tízóraira… Sajnálta is, hogy nem fogadta el a meghívásokat, de Verashunál elmerült a kutyuska puha bundájának simogatásában, volt felettesénél pedig egyszerűen csak nem volt étvágya. Már éppen azon gondolkodott, hogy visszafordul, amikor egy hatalmas mértékű üvöltés kíséretében előtte termett egy, még a saját hangjához képest is tekintélyes méretű hétfejű hollow, azon ritka lidércek egyike, akik némi népmeseszerű jelleget csempésznek az ottani életbe. Az ifjú Yuki egy pillanat alatt rájött, hogy ez nagyon, de nagyon veszélyes dolog, és hogy jobb lenne eliszkolni, ezt követően pedig még arra is ráeszmélt, hogy az a nagyon nagy izé valószínűleg őt szemelte ki vacsorának, és ez érthető módon bántotta finom lelkét. A második ok, amit még el tudott volna képzelni, az az volt, hogy még a lidérc is ellene dolgozik galád módon, s éppen utolsó mentsvárát, a hiányzó hőstett tényét akarja lerombolni, mint holmi öngyilkos merénylő - ám ez éppen csak átfutott a fején, mivel nem nagyon szerette az efféle negatív gondolatokat. Azon gondolkozott, vajon a szörnyeteg meg fogja-e érteni, hogy most nem áll szándékában harcolni, ám mivel erről a fajtáról nem feltételezett sok toleranciát, nem nagyon reménykedett ilyesmiben. De eltökélte, hogy megpróbálja, s már éppen szép jó estét kívánt volna, persze, kissé csípős hangnemben, hogy emlékeztesse az illetőt az alapvető udvariassági formulákra, mielőtt menekülni kezd, ekkor azonban a bestiácska, akinek még az abszolúte drámai, harcok előtti szócsépléshez sem volt érzéke, meglehetősen gorombán megpróbálta bekapni. Ijedten ugrott félre, és próbálta leküzdeni a rajta egyre inkább elhatalmasodó pánikot, majd, hogy egy kis szerephez jussa szeretett kardját, megkérte Anemonét, lépjen működésbe, aminek az eleget is tett. Így azért biztonságosabbnak érezte a helyzetet, és sikeresen pótolta az elmaradt köszönést, mire, a nap negyedik meglepetéseként, az egyik fej visszaköszönt, aztán még egy, és még egy, egyre több, szinte kánonban, hogy zene volt a fülnek ^.^ Hősnőnk ezen a váratlan sikeren felbuzdulva illedelmesen megérdeklődte, hogy vajon vacsorának lett-e kiszemelve, amire igenlő választ kapott, ezzel végképp kizárva holmi tévedés lehetőségét, ez pedig igencsak érzékenyen érintette a lányt,mert látta, most már csak két dolgot tehet: vagy harcol, vagy menekül. Az utóbbi megoldásnak senki sem jósolt volna sok sikert, az előbbihez pedig semmi kedve nem volt, mégis emellett döntött, bár vonakodva. Egyrészről ha valami királyfi lett volna, akinek meg kell mentenie holmi bajba jutott királylányt, természetesnek vette volna, hogy levágja a sárkány, akarom mondani, hollow mind a hét fejét… Másrészről hamar átlátta, hogy az a legokosabb megoldás, ha gyorsan legyőzi a lényt, ezáltal végleg megmenekül, ráadásul mindenkinek jobb így, remélte, még az ellenfelének is. Csekély tudása alapján, amit az efféle monstrumokról megszerzett, arra a következtetésre jutott, hogy az állandó éhség nem lehet túl jó, ráadásul még a fajtársak is felfalnák néha-néha az ember leányát/fiát, ez igazán kellemetlen dolog. Nem is beszélve az egyszerű lelkekre kifejtett terrorizáló hatásról, tehát valóban jobbá tenné az ilyesmi a világot… Csakhogy Yukariko egyáltalán nem volt olyan alkat, akitől ilyesmi kitelik, és fogalma sem volt, hogyan tudná viszonylag gyorsan és fájdalommentesen megvalósítani eme kényes műveletet. Egy fej még csak rendben lett volna, na de hét… sorban haladva igazán diszkriminatív választás lenne akár a jobb, akár a bal oldali kezdés mellett dönteni. Így szorongva pillantott ellenfelére, aki ezt teljesen félreértve felbátorodott, és éppen azzal kísérletezett, hogy rátenyereljen hősnőnkre. Persze, ilyesmivel nem tudott olyasvalakinek ártani, kinek mágikus kardja lehetővé tesz mindenféle anyagon, különösen a szilárdakon való átjutást, ám ő erről nem tudott, s igencsak meglepődött az eredményt látva; a lány pedig tudta, hogy most kell cselekednie. Különböző bocsánatkéréseket hadarva sebesen a levegőbe szökkent, kardját óvatosan maga elé emelte, s könnyekkel a szemében kettéhasította lidércet, kissé ferdén, hiszen az egyik oldalra eggyel több koponya jutott, legalábbis addig a pár másodpercig, amíg a lény el nem tűnt. Annak ellenére, hogy tudta, helyesen cselekedett, szelíd lelkű halálistenkénknek nagy fájdalmat okozott, hogy ilyesmire kellett vetemednie. Csendesen elmondott magában egy imát az eltávozott lelki békéjéért, bár kételyek mardosták afelől, vajon mi is lesz az illető további sorsa… Szomorúan ballagott hazafelé az egyre jobban elsötétülő égbolt alatt, remélve, hogy nem tett semmi rosszat, lényegében véve, hogy másnak nem ártott, mert magában nagyot csalódott.
Már éjszaka volt, mire a megfáradt leányzó hazaért, és elkeseredettem konstatálta, hogy mindazt, amit akart aznap, nem érte el, csak az ellenkezőjét, még önmagához mérten egy komoly csatából is győztesként, bár érzelmileg pont ellenkezőleg került ki… ráadásul aggódva feküdt le aludni, hiszen egy napi cselekedeteivel lerombolta minden érvét, így már csak a nagylelkű kapitány megértésében bízhatott. Nem is aludt jól, olyan fáradt volt másnap, amennyire csak egy törékeny kis halálisten egynapi rohangászás és egy számára nagyon is meghökkentő, lidérccel való találkozás után lehet… ez lehet az oka, hogy fel sem tűnt neki, amikor szórakozottan elfogadta „jutalmul” Chiyo-sama fele királyságát, izé, a rettegett hadnagyi posztot ^.^” Nagyon meghökkent, mikor tudatosult benne, hogy ezentúl súlyos felelősséggel a vállán fog boldogan élni, amíg meg nem hal… Mert a boldogságban nem kételkedett, s meghalni igazán nem állt szándékában, legalábbis jó ideig még nem – annak ellenére sem, hogy váratlanul, akarata és alkalmatlansága ellenére komoly pozícióhoz jutott. Tudta, a városban lévő tizenhárom őrosztagnak van rajta kívül még tizenkét második tisztje, akik biztosan élvezik a munkájukat, és lelkesedéssel, alaposan végzik, és legfőképpen vidáman – Yukariko pedig ebben az egyben nem szeretett volna lemaradni a többiektől ^.^
Itt a vége, fuss el véle ^.^

Tárgy: Re: Amatsu Yukariko pályázata ^.^ Szer. Júl. 21, 2010 6:20 pm

Nagyon szép pályázat, és természetesen elfogadom!

Gratulálok, ezentúl te vagy a 4. osztag hadnagya! ^^