Csak a szokásos napok egyike. Reggeli nehéz kelés, utána kómás fejjel való rohangálás a szobában, keresve a törülközőt, ruhát, satöbbit. Egy kis élénkítő zuhany után már kevésbé kómás fejjel baktatás a konyhába, ahol aztán egy frissítő reggeli után nagyjából rendbe is szedtem magam, és sikerült emberi alakot öltenem. Egy kis reggeli társalgás a menyasszonyommal, majd egy hosszan elnyúló búcsúcsók, és indulás a munkába. Mondhatnánk, hogy olyan, mint egy "idilli" amerikai család hétköznapjai, ás nem Amerikában voltunk, hanem itt Soul Societyben, valahol a lelkek világában, ahol, ha nincsenek párkapcsolati problémák, egy házasság tényleg örökké tart, és én is így vélekedtem közelgő házasságomról. Mármint, hogy örökké fog tartani. ^^ Kimondhatatlanul szerettem a Párom, mondanom sem kell, hogy bármikor eldobtam volna az életem csak azért, hogy Ő élhessen, és tényleg bármilyen áldozatot képes lettem volna megtenni érte. Ezért is fogadtam el Yuu-chan ajánlatát, és mentem bele ebbe az egész Daitenshis dologba, habár tudtam, hogy az életemmel játszok, de nem érdekelt különösebben. Nehéz döntést kellett meghoznom, ahogy Yuu-chan is mondta, a "nagyobb jó" érdekében, de azóta sem bántam meg ezt a döntést, hisz addig is biztonságban tudhatom a Seireiteit, az embereket, és a Szerelmem. Egyedül az fájt nagyon, hogy titkolóznom kell Mtisuko előtt, és nem mondhatom el neki az igazságot. Yuu-chan jelenleg közveszélyes bűnöző hírében állt, akire vérdíjat tűzött ki a Soul Society, mert elárulta azt, megölve több tisztet, és eltulajdonított egy értékes, hatalmas erővel bíró mágikus tárgyat is. Sokáig én is ezt hittem, ebben a hiszemben róttam a köröket Karakurában, Yuu-chan után kutatva, ám egy szerencsés "véletlen" folytán Ő talált meg engem, és egy hosszas, ám koránt sem kellemes beszélgetés után végül belementem a dologba, de csak is azért, hogy megvédjem a szeretteimet, semmi másért.
Észre sem vettem, hogy időközben elértem a kapitányi iroda ajtaja elé, és már jó ideje előtte ácsorgok, szóval be kéne menni, mert hülyének néznének a tisztjeim, ha órákig ácsorognék az irodám ajtaja előtt. Bent a szokásos kép fogad. Papírok, méghozzá sok. Bár ezeket már csak alá kell írogatnom, illetve a fontosabb, pirossal meg jelölt dokumentumokat nem ártana elolvasnom sem, szóval a munka oroszlánrészét már elvégezte hadnagyom, akit igen megszerettem mióta az osztagunknál teljesít szolgálatot. Nem lehetett rá panaszom, kitűnő munkát végzett mindig, és ennek köszönhetően nem szabadult el a káosz az osztagban. Meg is érdemelte Kai-t, aki azóta már a 11. osztag kapitányává lépett elő. Aranyosak így együtt, egymásnak lettek teremtve. A papírokra először rá se néztem, utáltam egyből a munkával kezdeni, de hát részben ezért is voltam kapitány. Nem csak a harcban kellett teljesíteni, hanem a papírmunkánál is, és kétségkívül az előbbiben voltam a jobb. Odamentem a teáskészlethez, ami gyakorlatilag minden kapitány irodájában megtalálható volt, hisz a sok munka mellé nagyon jól tud jönni egy forró mentatea, vagy bármilyen más fajta tea. Egyesek a kávéra esküdtek, én annyira nem voltam oda érte, mert szerintem a tea, meg a sake jobban mozgásban tudott tartani, mint a koffeinbomba. Amint a csészém teletöltöttem a gőzölgő frissítővel, máris visszavánszoroghattam az asztalomhoz, hogy belevessem magam a munkába. Jó néhány órát a papírok olvasgatásával, aláírásával töltöttem, de ennyi idő elég is volt ahhoz, hogy megunjam, és másra terelődjön a figyelmem. Gondolataim a mai nap délutánjára irányultak, mikor is találkám van Karakurában egy bizonyos személlyel, akit Seireiteiben nem nagyon szeretnének élve látni. Kortyoltam egyet a teámból, majd kinéztem az iroda ablakán, hogy nem tartózkodik e valaki a közelben, és mivel senki más lélekenergiáját nem éreztem a környéken, lenyúltam asztalom fiókjához, és előszedtem a gondosan elsüllyesztett cikornyás, dőlt betűkkel írt levelet vettem elő, amit néhány nappal ezelőtt kaptam sötétedéskor, mikor munkám végeztével hazafele készülődtem, és pakolgattam az irodában. Még egyszer gondosan végigolvastam, hogy ne feledkezzek meg a találkozó pontos helyéről, és idejéről, mert Yuu-channak sem volt mindegy, hogy hol, és mikor találkozunk. Az utóbbi időben jóval több shinigami tartózkodott Karakurában, mivel a felső vezetők meg voltak róla győződve, hogy ott tartózkodik a dezertőr shinigami.
Elolvastam a levelet, és végiggondoltam ezt a fél órás gyors kimenőt az emberi világba, majd félreraktam az asztalomon a papírlapot, és tovább folytattam a dolgom. A mai nap mindennél fontosabb volt, hogy ténylegesen azt csináljam, ami a dolgom, mivel nem akartam magamra vonni a figyelmet azzal, hogy máshol lófrálnék a városban, ezzel is kockáztatva a találka lebonyolítását. Aztán mikor eljött az indulás ideje, befejeztem a papírmunkát, és egy szép nagy stócba rendezve otthagytam az asztalomon, majd odalépdeltem Aoki tartójához, magamhoz vettem zanpakutom, és kiléptem az irodám ajtaján. Bezárni nem zártam, mivel ha valaki kopog, és nem kap választ, nyilván leesik neki, hogy nem tartózkodok bent, és senki nincs olyan bátor szerintem, hogy engedély nélkül belépjen az irodámba, ahhoz meg végképp nincs, hogy az irataim között turkáljon. Arról sem kell jelentést tennem, hogy elhagytam egy kis időre a Soul Societyt, hisz kapitányként nem vagyok köteles beszámolni minden dologról, amit naponta csinálok. Mitsu is még biztos munkában volt, így attól sem kellett tartanom, hogy esetleg Ő keresne, tehát semmi sem tartott vissza abban, hogy találkozzak Yuu-channal. Néhány perc múlva, mikor kiléptem az átjáró másik oldalán az emberi világban, el is indultam a megbeszélt helyre, gondosan ügyelve menet közben arra, hogy ne keltsek feltűnést. Lélekenergiámat is vissza kellett fogni, hisz megéreznék a közelben tartózkodó tisztek, hogy itt vagyok, és ez egy későbbi kínos magyarázkodáshoz vezethetne. Nem siettem, de azért megnyújtottam lépteimet a város utcáin, hisz minél gyorsabban le akartam tudni ezt az egészet. Ahogy haladtam, egyre csak olyan érzésem támadt, hogy valaki figyel valahonnan. Jó néhányszor hátrasandítottam, hogy meggyőződjem róla, nem követ-e valaki, és egyik alkalommal sem láttam semmi furcsát, mégis...
Sokáig azonban nem foglalkoztam a dologgal, mert megérkeztem a kijelölt helyre, és hamarosan Yuu-chan is befutott. A rövid beszélgetés alatt váltottunk néhány szót, és megtudtam, hogy hol van a Daitehnshi főhadiszállása, és mikor lesz az első ülés, majd egy perces beszéd után elköszöntünk egymástól, hátat fordítva visszaindultam a park felé, hogy egy csendes helyen nyithassak egy átjárót. Egy röpke pillanatig mintha éreztem volna egy nagyon ismerős lélekenergiát, de betudtam annak, hogy csak képzelődöm, és Mitsu természetesen nem lehetett itt Karakurában, hisz mi dolga lenne itt nélkülem...
Nem sokkal ezután kiléptem a senkai kapu másik oldalán, visszasiettem az irodámba, elégettem a levelet, amit Yuu-chan írt, majd bezártam az ajtót, és elindultam kissé fáradtan hazafele, ahol már Mitsu várt biztosan valami finommal és egy üdvözlő csókkal. Útközben találkoztam hadnagyommal is, aki szintén hazafele,(vagy Kaihoz) sietett, és elgondolkoztam azon, hogy milyen szerencsés is vagyok, hisz milyen gyönyörű menyasszonyom van, és végre úgy tűnt, hogy boldog életet élhetek. Néhány perc múlva aztán végre megérkeztem a szobába, és nagy köszöntéssel üdvözöltem volna kedvesem, de szívem hirtelen még egy ütemet is kihagyott, mikor megláttam, hogy Kedvesem az ágy előtt térdelve zokog.
- Hazaérte..Úristen, mi a baj, Kicsim?! - kérdeztem rémüldözve, majd elindultam, hogy felsegítsem kedvesem, és meghallgassam problémáját, hogy együtt kigondolhassunk valami megoldást. Fogalmam sem volt, hogy mi készíthette ki ennyire, mi lehetett ekkora hatással rá, de az biztos, hogy valami olyasmit láthatott, vagy olyasmi történhetett vele, amit nem tud egykönnyen megemészteni...

Ijedt tekintettel nézem Kedvesem, aki az ágy szélénél térdelve zokogva kapaszkodik az ágyneműbe. Szinte fáj látni, ahogy megtörve szenved, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy mi lelhette, hisz nem az a fajta, akit csak úgy sírásra lehet bírni. Előbb rúg fel bárkit morcos arckifejezéssel, mintsem így zokogjon valami miatt. Valami nagyon mélyen hathatott rá, hogy ennyire kihozza belőle a sírást, ám fogalmam sincs mi lehetett az. Elindulok Mitsu felé, hogy magamhoz öleljem szorosan, biztosítva ezzel is, hogy nincs mitől félnie, én itt vagyok mellette, és mindig is itt leszek, és meg fogom védeni mindentől. Egyre közelebb érek, azonban mintha tartana tőlem. Mintha valami közveszélyes gyilkos lennék, aki épp lecsapni készül áldozatát, de erről szó sincs, hisz életem értelme volt a lány, és mindent képes volnék érte feláldozni. Épp odaérnék hozzá, és magamhoz ölelném, hogy megvigasztaljam, mikor felpattan az ágy mellől, és olyan szavakat vág a fejemhez, amiket egyeltalán nem vártam senkitől, főleg a menyasszonyomtól nem. Üres tekintettel nézek magam elé, miközben Kedvesem zokogva rohan ki a szobából. Utána sem indulok, még mindig a hallottak hatása alatt vagyok. Nem, nem az árulóval van elsősorban problémám, hanem a "Hagyj békén, Utállak" szavak kettősével. A két szó súlya hirtelen zúdul rám, egyfajta kalapácsütésként, és nem hagy nyugtot, ott lüktet bennem a szavak hatása. Utál. A menyasszonyom, utál. Idegesen nyalom meg szám szélét, hirtelen azt sem tudom, mihez kezdjek, céltalanul nézek körbe az üres szobában, valami kapaszkodó után, de semmi. Csak én és az üres szoba, semmi más. Hirtelen csapásként nyilal belém a szörnyű felismerés, miszerint Szerelmem valahogy tudomást szerzett a Daitenshiről, és arról, hogy Yuu-channal együtt dolgozom egy ideig. De nem, az lehetetlen. Szívem egyre hevesebben dobog, szinte fájt eddig is, hogy titkolóznom kellett Kedvesem elől, de ez sokkal rosszabb volt annál. Akárhogy is, tennem kell valamit, hisz meg kell magyaráznom Mitsunak az igazságot, hogy nem vagyok áruló, és Yuu-chan sem az, de meg kell tennem bizonyos dolgokat a béke érdekében. Idegesen lépek ki szobánk ajtaján, és próbálom behatárolni Kedvesem lélekenergiáját, hogy merre lehet. nincs nehéz dolgom, hisz nagyon jól ismerem Menyasszonyom erejét, bármikor kitudnám szúrni a legnagyobb tömegben is, természetesen csak akkor, ha nem fogja vissza magát. Szinte kézzel fogható, hogy merre halad Szerelmem, kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy a reatsujával foglalkozzon most, nyilván a 46-ok tanácsához siet kétségbeesve, hogy jelentse az árulásomat. Villámgyors shunpoval indulok meg az osztag nagykapuja felé vezető folyosón, arcomon elszánt, ám fájdalmas kifejezés ül. Nem gondoltam volna, hogy egyszer a saját Szerelmem fog árulónak nevezni, ha valaki ezt mondja néhány hónappal ezelőtt, biztos kiröhögtem volna. Nem telik bele sok idő, s kiérek a főkapu előtt elterülő nagy térre, ahol meglátom Szerelmem a földön. Szívembe markol a jeges bűntudat, hogy ez mind miattam van, meg kell érte fizetnem, de először jóvá kell tennem ezt az egész dolgot, mert újra mosolyogni szeretném látni Kedvesem. Igen, egy mosoly most a világ összes kincsénél többet érne.
Lassan, óvatosan közelítek Kedvesem felé, hisz nem tudhatom, mit érez irántam jelenleg, lehet egyből rám támadna, és nem hatnának rá szavaim.
- Kedvesem, félreérted. Az egész Seireitei félreértette a dolgot. Meg tudom magyarázni. Hadd magyarázzam meg. - próbálok rá hatni szavakkal, ám semmit sem érek el most ezzel. Egy napja még csüngtünk egymás szavain, most pedig még csak meg sem hallgat a lány, akit szeretek. Lassan odaérek a lányhoz, és végigfut fejemben, hogy talán nem lenne bölcs dolog most hozzáérni, megzavarni, de nem hagyhatom így, kétségek között, és most mindennél többet jelentene számomra, ha magamhoz ölelhetném szorosan, hogy tudassam vele, mennyire szeretem. Óvatosan ráteszem kezem a vállára, ám egyből el is kapom onnan és egy shunpoval hátraugrok. Nem sok hiányzott hozzá, hogy levágja a kezem, az utolsó pillanatban sikerült elrántanom tőle. Hihetetlen, hogy rám támadt a Menyasszonyom. védekeznem kéne, de eszem ágában sincs a lány ellen kardot rántani, nemhogy fájdalmat okozni neki, de úgy látszik, a szavak nem hatnak rá.
- Figyelj ide, Kicsim. Nem árultalak el, engedd, hogy elmagyarázzam. Nem akarok neked fájdalmat okozni! Yuu-chan sem áruló, és én sem vagyok az! Mindennél jobban szeretlek, mi okom lenne elárulni téged?! - próbálok hatni Kedvesemre, és remélem, hogy anélkül sikerül megoldanunk a problémát, hogy valaki komolyabban megsérülne, bár az a valaki csak én lennék, hisz ha meghalok, akkor sem fogok a zanpakutommal védekezni Mitsuko ellen. Inkább meghalok, és bűnhődök a tettemért, mintsem neki okozzak fájdalmat.

Nem sok hiányzott hozzá, hogy kezem elváljon a testemtől, épp időben húztam vissza Szerelmem válláról, így nem sikerült levágnia. Belegondolni is fáj, hogy épp Ő akar megölni. Ő, akit nemrég jegyeztem el, és a családalapítást tervezgettük, most egyszerűen félredobta ezeket a dolgokat, a sok együtt töltött kellemes, romantikus percet, és ellenem fordult, jogosan persze. Talán egyszerűbb lenne, ha egy-egy csésze forró tea mellett beszélnénk meg a dolgot, hisz mindenki számára kényelmesebb és nem utolsó sorba veszélytelenebb lenne, de úgy tűnt, erre nem nagyon volt kilátás. Talán, ha sikerül megmagyaráznom Mitsunak a dolgokat két támadás között, akkor szerét ejthetjük annak a teának, addig azonban el kell érnem, hogy Kedvesem ne támadjon, hanem hallgasson meg. Szívem hevesen dobog, miközben kék szemeimet ráfüggesztem kedvesem gyönyörű arcára, amiről most mérhetetlen fájdalom, és csalódottság tükröződik, és mindez miattam. Mihelyst lehetséges, jó kell tennem ezt az egészet, de persze ez csak úgy lehetséges, ha túlélem ezt, ami pedig elnézve a jelenlegi helyzetet, egyeltalán nem lesz könnyű. Ám látom rajta, hogy neki is nehezére esik egyeltalán haragudni rám, nemhogy fájdalmat okozni, szóval talán nem fog sokáig tartani ez az egész téboly.
- Meg kellett tennie bizonyos dolgokat, elismerem, de csak a nagyobb jó érdekében tette, ahogy én is... - fogok bele a magyarázatba, ám még mielőtt befejezném a mondatot, máris támadásba lendül Mitsu és kénytelen vagyok védekezni. Kezem Aoki kék markolatára csusszan, majd egy érces hang kíséretében előhúzom tokjából, és az utolsó pillanatban hárítom Kedvesem támadását, amit ha nem teszek, már a földön feküdnék felhasított mellkassal. A biztonság kedvéért néhány métert hátra ugrok, hogy időben tudjak reagálni egy esetleges újabb támadásra, és fájdalmas arccal nézek Menyasszonyomra, akinek az arca még így könnyáztatva is gyönyörűbb volt, mint a reggeli napfelkelte. Szívembe jeges tőrként döfnek azok a csodálatos emlékek, amik hozzá fűznek. Aznap, mikor megismerkedtünk, még csak egy ismeretlen, morcos ábrázatú lány volt, azóta viszont mennyi minden változott..A randik, a csodálatos délután a tengerparton, a kirándulások Karakurába, a vidámparkba, és az összes többi dolog, amit ketten csináltunk most egyszerre tört fel bennem, és ki akart törni belőlem. Mindig vigyáztam Mitsura, mindig óvtam mindentől, holott tudtam, hogy képes megvédeni magát, mégis, a felé irányuló szeretet, szerelem megkövetelte, hogy mindentől megvédjem, és mindent megadjak neki amit csak lehet. Szemembe kövér könnycseppek úsznak ezektől az emlékektől, hisz végül is miattam dőlt össze ez az egész idilli világ, és nekem kell most jóvátennem. Aokit védekezően magam elé tartom, a biztonság kedvéért, majd összeszedem minden maradék akaraterőm, és beszélni kezdek újra.
- Azért csatlakoztam, hogy segítsek megvédeni a világot, a Seireiteit, de legfőképp téged, akit mindennél jobban szeretek. Csak is ezért csináljuk azt, amit csinálunk, semmi másért. Ha kicsit megnyugszol, elmesélek mindent, de ne támadj rám ,hisz szeretlek. Téged nem bántanálak! Hisz ismersz! Előbb halnék meg a saját kardom által!- próbálok hatni kedvesem szívére, hisz ez mind igaz, amit mondok, de úgy tűnik hiába próbálkozom, a hirtelen rázúduló düh és kétségbeesés felülkerekedett az érzelmeken, a szereteten. Halkat sóhajtok, majd felé mutatok Aokival, és aktivizálom shikaiomat. Nem akarom bántani, eszemben sincs, azonban védekeznem kell, és akárhogy is nézzük, Mitsu egy kapitány, akinek hatalmas ereje van, és lehetetlen védekezni ellene shikai nélkül. Kissé nyugtatóan hat rám a hirtelen pár fokos hőmérséklet csökkenés, amit Aoki shikai alakja váltott ki. Ilyenkor higgadtabb, megfontoltabb vagyok. Szomorúan nézek kedvesemre, nem gondoltam volna, hogy egyszer így kell állnom vele szemtől szembe, de védekeznem kell, meg kell magyaráznom neki a dolgokat. Bal kezem kitartom a levegőbe, majd csendesen kimondom a nemrég Aokival közösen tanult képességem.
- Aisu Tate.. - a parancs hívó szavára bal kezemen hirtelen jeges, ám kellemes hideg fut végig, és alkaromtól kiindulva kezd alakot ölteni a jég, ami a kezemen terjed végig. Néhány másodperc múlva már ott csillog bal karomon a csodálatos, és nagyon hasznos jégpajzsom, amivel hatékonyan tudok védekezni a támadásoktól.
- Kérlek, hallgass rám. Csak a Seireitei és a Te biztonságod érdekében tettem, és teszem most is. Hamarosan véget ér ez az egész, és újra boldogok leszünk, ígérem!
Szomorú, hogy ilyen körülmények között kell "felavatnom" de nem halhatok meg itt és most. Bal kezem védekezően magam elé emelem, így a pajzs majdnem egész testem védi, így nyugodtabban beszélhetek Kedvesemmel. Még vannak terveim a jövőre nézve...Közös tervek amiket együtt képzeltem el a párommal, és feleségemmel, gyermekeim majdani anyjával.

Gyönyörű jégpajzsom teljes védelmét élvezve nézek szomorú tekintettel Páromra, aki még mindig nem hisz nekem, és ellenem van. Szomorú, hogy ilyen helyzetben kell úgymond "felavatnom" ezt az új képességet, nem így terveztem. Elviekben a pajzs képes egy nagy erejű támadást teljes egészében kivédeni, majd afokozatosan gyengülve szépen elporlad a kezemről, ám míg rajta van, nem kell félnem egyelőre. Jól tudom, hogy Mitsunak hatalmas ereje van, és bármikor képes lenne padlóra küldeni, ha figyelmetlen vagyok. Eszem ágában sincs lebecsülni Menyasszonyom, hisz semmi okom nincs erre. Ugyanolyan erős, mint én. Ennek normális esetben örülnöm kéne, de most valahogy nem megy így, hogy ellenem próbálja használni ezt z erőt.
- Többről van itt szó, mint védelemről. Szeretetből teszem, a Seireiteiért, az emberekért, de főleg, Érted, mert szeretlek és meg akarlak óvni mindent bajtól, függetlenül attól, hogy kapitány vagy. Szeretlek, csak is ezért! - próbálok észrévekkel hatni Mitsura, ám úgy tűnik, még az én szavaim sincsenek most hatással rá. Hiába ismétlem magam neki, nem hisz nekem, vagy nem akar, nem tudhatom, de ez így nem lesz jó, le nyugtatnom Kedvesem, mert csak úgy tudok vele beszélni normálisan, másképp nem érnek semmit szavaim. Fáj így látnom Menyasszonyom, kétségektől kínozva, megtörten...Ez csak is az én hibám, jóvá kell tennem, ám jelenleg semmi ötletem nem volt, hogy miként is érhetném el nála, hogy lenyugodjon kicsit, és reálisan nézné a dolgokat, illetve, hogy normálisan meg magyarázhatnám neki ezt az egészet, de így, harc közben elég nehéz dolgom van, bántani pedig nem akarom, előbb vetnék véget az életemnek saját kezűleg, minthogy Mitsunak bántódást okozzak. Hűvös, északi szél járja át a 10. osztag kapuja előtti teret, ami haorimba bele-belekap. Máskor mindig büszkén hordom ezt a rangjelző ruhadarabot, ám most inkább letépném magamról, és olyan messze elhajítanám, amennyire csak lehetséges. Mélyet sóhajtok, majd ismét megszólalok, és próbálom összeszedni gondolataimat, és rendezni őket.
- Meg kellett tennem. Hidd el, minden nap mardosott érte a bűntudat, hogy nem mondhatom el neked, és titkolóznom kell előtted, de nem tehettem mást. Jól tudom, hogy nem adtad volna tovább senkinek, de nem kockáztathattam ekkorát. De ettől még ugyanúgy szeretlek, és ugyanúgy megosztok veled mindent, de értsd meg, ezt nem árulhattam el.
- szavaim látszólag még mindig nincsenek hatással Kedvesemre, pedig másképp nem tudom már neki elmagyarázni, hogy muszáj volt megtennem, és ettől még ugyanúgy szeretem Őt, de az észérvek már nem hatottak rá, erre utal az is, hogy ismét támadásba lendül,, immáron shikai alakban, és nekem újra védekeznem kell. Látom kedvesemen, hogy már nem gondolkodik, csak dühből támad, teljesen koncentrálatlanul. Úgymond, hisztizik, teljes joggal, teszem hozzá, csak ezzel jelen pillanatban nem tudtam mit kezdeni. Jobb kezemet, amiben Aoki pihen a jégcsapkard alakjával, messze eltartom magamtól, hogy az ütközés hatására nehogy kárt tegyen Kedvesemben, majd térdem kicsit behajlítom, és pajzsom magam elé húzom, ezzel is felkészülve a védekezésre. Fémes csattanás halaltszik, ahogy Mitsu kardja nekicsapódik pajzsomnak, és néhány métert hátra is csúszok a támadástól, ami még ha nem is volt átgondolt, de irdatlanul erősre sikeredett. Tehetetlen dühömben nem tudok hirtelen mást csinálni, csak egy dolog jut eszembe, amivel talán kicsit leköthetem párom, és megbeszélhetem vele a dolgokat, de lehet, hogy ezzel még jobban kihúzom nála a gyufát, ám nem volt más választásom. Míg tartom bal kezemmel Mitsu kardját, Aokit elengedem jobb kezemből és egy kis lélekenergiát gyűjtök kezembe, majd mutatóm ujjammal Menyasszonyom felé mutatok, és kimondom a kidou parancsszavát.
- Bakudou 61: Rukujyoukourou! - a kidou természetesen nem tesz kárt Mitsuban, hisz nagyon kis mennyiségű energiát fektettem belé, csupán azt szerettem volna elérni, hogy maradjon néhány percig egy helyben, és hallgasson végig, ez talán most össze is jött, mivel Mitsu a földön helyezkedett el, amihez hozzákötötte a hat sárgán világító lélekenergiából álló fényrúd.
- Bocsáss meg, csak a Te érdekedben tettem! Végig kell hallgatnod, és lehetőleg úgy,, hogy nem támadsz rám. - mondom szelíden Menyasszonyomnak, majd deaktiválom a shikaimat, ezzel is mutatva, hogy nem szeretnlk tovább értelmetlenül harcolni, és törökülésbe elhelyezkedve leülök elé a földre. Alig fél méter van köztünk, nem akarok eltávolodni tőle, mutatni szeretném, hogy mellette állok mindig, még ilyen helyzetekben is.
- Tudni szeretnéd, hogy miről is van szó? Legyen hát, elmondom, de kérlek, addig maradj nyugton, esküszöm, hogy utána elengedlek, és ha még midnig úgy gondolod, hogy meg kell halnom, nem állok az utadba, megölhetsz... - szavaimat gondosan megválogatva beszélek Menyasszonyomhoz, és eldöntöm, hogy ezúttal megosztok vele mindent, amit én is tudok. Zsebemből előveszem a medált, amit Yuu-chan adott még az első találkozásunkkor, és megmutatom Mitsukonak.
- Ez a medál azt a szervezetet jelképezi, amibe beléptem Yuu-chan hívására. Daitenshinek hívják és azért alakult meg, hogy harcoljunk Aizen ellen, ezzel is védelmezve az egész világot. Mivel Yuu-chan jelenleg áruló szerepében játszik, az az opció ki volt lőve, hogy a 46-ok tanácsának szólunk. Azok a vénemberek amúgy is csak azzal vannak elfoglalva, hogy hatalmukat érvényesítsék a Seireiteiben. Nem vennék komolyan, amit mondanánk nekik, ezért is döntöttünk úgy, hogy csaját kezünkbe vesszük a dolgokat, még mielőtt késő lenne. - tartok kis szünetet, hogy Kedvesem megemészthesse, amit mondtam, majd folytatom gondolatmenetem.
- Úgy tudom, hogy rajtunk kívül még két tagja van a szervezetnek, de többet én sem tudok, mert még csak most tudtam meg az első megbeszélés helyét és idejét, ezért is ugrottam el Karakurába, és azt láttad Te is. Csak és kizárólag ezért tettem, amit tettem, semmi másért. Nem vagyok áruló, ahogy Yuu-chan sem az. Ő is csak ezért tette azokat a szörnyű dolgokat, amiket véghez vitt. Ennyi, ennyit tudok, többet nem. Meg tudsz nekem bocsájtani? - fúrom bele kék íriszeim Kedvesem gyönyörű szemibe, majd várom, hogy mérlegeljen, és eldöntse, hogy méltó vagyok e rá ezek után is, de őszintén remélem, hogy nem dob el magától..

Mondandóm vége után csendben várok Kedvesemre, hogy hogyan reagálja le a dolgot. Legszívesebben megfogtam volna rögtön, és haza vittem volna magammal, hogy egy forrócsoki, vagy egy bögre tea mellett beszéljük meg ezt az egészet, csak már lenne végre ennek a rémálomnak. Tervem, miszerint kicsit talán lenyugszik majd a blokkoló kidou hatására, nem jött be, még idegesebb lett, mint eddig volt. Azon meg sem lepődök, hogy bankaial próbál kiszabadulni a kidou szorító hatása alól, hisz, mint kapitány, hatalmában áll bankait idézni. Viszont azon már annál inkább felvonom szemöldököm, hogy a bankai parancsszó után nem történik semmi. Normális esetben ugyebár itt történnie kéne valami nagy dolognak, és az illetőnek, aki megidézte zanpakutoja szellemét, át kéne változnia a bankai formájába, ám nem történt semmi ilyesmi. Úgy néz ki hogy ez "nem normális eset". Hogy is lehetne az, mikor itt kettőnkről volt szó, és arról, hogy Kedvesem meg tud e nekem bocsájtani, és tudunk e úgy élni tovább együtt, mint eddig. Ha úgy döntene, hogy elhagy, megérteném, és talán nem is próbálnék ellenlépéseket tenni az ügy érdekében, hisz magam csináltam ezt az egészet, minden az én hibám. Ha nem egyeztem volna bele Yuu-chan alkujába, nem történt volna ez meg, és még mindig boldogan élnénk Menyasszonyommal, és az esküvőnket tervezgetnénk. Ám meghoztam egy döntést, és már nem volt visszaút, viselnem kellett a következményeit, legyenek azok bármily rosszak is.
Nem tudom, mit kéne tennem, ezért inkább maradok helyemen, és tűnődve nézem zanpakutojával hisztiző Szerelmem. Mindig is tudtam, hogy Kikai kicsit kettyós, ám nem gondoltam volna, hogy valaha is cserben hagyná Mitsut. Nem mintha félnie kéne tőlem, hisz előbb vágnám le a saját karom, mint hogy Neki fájdalmat okozzak. Azonban mire gondolatmenetem végére érek, az már meg is bukik, mert hirtelen materializálódik Kedvesem mellett Kikai alakja. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy oda menjek e, vagy sem, de végül a maradás mellett döntök. Szomorú arccal nézem végig, ahogy Mitsu zanpakutojának emberi alakja letérdel Szerelmem mellé, majd vigasztalja, beszél hozzá. Amit mondott, az mind igaz volt. Mindent elmondtam, amit csak tudtam, és lényegében már akkor megbántam, hogy belementem ebbe az egészbe, mikor elfogadtam Yuu-chan ajánlatát. De már meghoztam ezt a döntést. Legszívesebben én is futnék, rohannék Menyasszonyomhoz, és bocsánatért esedezve a karjaim közé zárnám, de nem voltam még biztos abban, hogy mit érez Mitsu jelen pillanatban irántam. lényeg a lényeg, hogy jóvá kell tennem a dolgot, minél gyorsabban. Eddig nem nagyon beszéltem Kikaial, pontosabban egyszer sem, most viszont felém fordul, és mogorva hangon "fenyeget meg", hogy mi lesz ,ha még egyszer hazudnék Mitsunak. Nem vagyok hozzászokva, hogy bárki zanpakutoja is cseszegessen a sajátomon kívül, de most nem szólok vissza, mert igaza van. Mindazonáltal egyszer sem hazudtam Kedvesemnek eddig, és ezután sem fogok. Ez volt az egyetlen dolog az életemben, amit elhallgattam Mitsu elől, de erre meg is volt a jó okom. Mindegy, most már kiderült, és nem tehettem ellene semmit. A kiselőadás után a zanpakuto eltűnt, és újra egyedül voltunk Mitsukoval a 10. osztag kapujának terén. Néhány másodpercig még tűnődve nézem Kikai helyét, majd elhatározom magam. Nem érdekel, mi lesz a vége, oda megyek Mitsuhoz, és átölelem. Ha megöl, megöl...Vállalom ezt a kockázatot, megérdemlem. Halkan sóhajtok, miközben megszüntetem shikaimat, majd miután a jégpajzsom utolsó darabkái is szertefoszlottak, lassan elindulok Párom fele. Néhány lépés után odaérek, majd egy röpke másodpercig tétovázok még. Egy újabb sóhaj után letérdelek elé, és karjaimba zárom.
- Kérlek bocsáss meg! Soha többé nem teszem, esküszöm! - már várom, hogy zanpakutoja pengéje áthaladjon testemen, és megfizessek bűnömért, ám nem történik semmi. Szemeimben könnycseppek jelennek meg annak jeléül, hogy tényleg sajnálom, és fáj, hogy Mitsunak végig kellett ezen mennie, de nem érdekelt. Néha még a férfiak is könnyezhetnek. Szorosan ölelem magamhoz, hogy tudassam vele, én itt vagyok neki még mindig, és ha kész megbocsájtani, örökké vele is fogok maradni. Pár pillanatig még nem engedek a szorításból, majd gyengéden felsegítem Mitsut.
- Gyere Kedvesem, menjünk haza. - karolom át óvatosan, és indulok meg lassan a szobánk felé. Bízom benne, nem is. imádkozom azért, hogy Mitsu bocsásson meg nekem, és tovább élhessük amúgy csodálatosan boldog életünket még sok-sok évszázadon át. Ha nemet mond, megölöm magam. Nem bírnék élni nélküle, egyszerűen nem menne...