Úgy tűnt, hogy elszóltam magam, mert Genni-re úgy nézet a kapitány, mint aki helyből fejbe csapná. Gondolom nem tudott róla, hogy a kis hadnagy belekóstolt a főztjébe. De csak nem kapott a fejére.
Miután megjegyeztem, hogy Genni-t lány létére inkább látnám a konyhába szívesen, ezt a kijelentésemet erősen visszaszívtam volna, mert kiderült még az is, hogy a szendvicseket az irodában készítette. Szóval nem Ken főztjétől kell majd rettegnem, hanem az éppen említett szendvicstől kell majd tartanom. Remélem semmien jelentés darab, vagy gémkapocs, vagy egyéb finomság nem lesz még extra ízesítő az ételben. Illetve még az is kiderült, hogy már egyszer a konyhát is felgyújtotta, bár ahhoz tényleg tehetség kell, hogy egy konzervnyitó legyen a bűnös. Elképzelni sem tudom hogy tudta ezt véghez vinni, és képzeletben sem akarom túlságosan levezetni az esetleges jelenetet. Viszont Genni-ből valami hasonló csintalanságot simán kinéztem.
Amit meg a kapitányt illeti, ő pedig kikapcsolódásként szokott ügyeskedni a konyhában. Ezt mondhatni ki nem néztem volna belőle. Bár a kapitányi teendők biztos eléggé fárasztóak, főként ha ugyebár a Főkapitányról van szó. De mint férfihoz méltóan olyan bonyolult kajákat igazán nem készít. Szóval Ken biztosan nem halna éhen, ha lenne alapanyaga.
Ugyebár feltettem egy elég kínos kérdést, melyre kíváncsi lettem volna, de akkor sem haragudtam volna, ha pont emiatt nem árulja el mégis, amit tudni szerettem volna. Viszont csak elkezdte mondani a történetét.
- Van pár dolog, amire nem vagyok büszke. Pontosabban pár dolog, amit nagyon szégyellek. … Ez az egyik közülük...
Nagy meglepetésemre elkezdte kikötni a szemfedőjét. Még a történetnek is örültem volna, de lehet, hogy szemléltetni is kívánja ennek az eszköznek a tényleges okát. Kiseperte haját a szeméből, és jobb szeme még mindig csukva volt. Szemhéján egy vágás volt, mely körül egy égési nyom volt látható. Azonnal felismertem a sebhelyet. Teljesen olyan volt, melyet Ken Zanpaktou-ja okozott nekem, mikor harcoltunk. Teljesen elkerekedett a szemem.
~ A saját fegyvere okozta volna ezeket a sérüléseket? Mégis hogyan? Vagy miként? … Esetleg ez volt az ára a Bankai-nak? Nem tudom…
-Látok... megvan a szemem. De utálom...ha kinyitom, akkor egyből szégyenérzetem lesz, pedig rengeteget segítene harc során. – mondta halál komoly hangon - Tudod, hogy mi történt vele? – tette fel a kérdést - Az ember, akiben legjobban megbíztam, megvágott egy bizonyos karddal... És tudod mi a kard neve? – ismét kérdés
Sejtem, mit fog mondani, viszont mielőtt válaszolt volna, felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét. A két szemének eltérő volt a színe. Az éppé mély barna, mellette pedig egy vörösen szinte már izzó szem párosult. Akaratlanul is összehasonlítottam a kellőt, és mélyen a szemébe néztem. Valószínűleg most látom először és utoljára.
- Shiroi Ryu...- igen ez a saját kardjának a neve - Ez a bizonyos barát lemásolta a kardomat. Persze teljesen nem sikerült neki, és a bankai-t nem tudja használni. A képessége ugyan az, mint az enyém, csak ez nem éget kapásból porrá, hanem örök életre szenvedést okoz. Még most is ég...
~ Az akiben a legjobban megbízott, lemásolta kardját, megsebezte, elárulta. Szeme örökre égni fog, és mindig ebben a szörnyű fájdalomban kell élnie. Hiába lát, gondolom fáj neki, és szégyelli, ha az emberek megbámulják. Borzalmas lehet, ha akit a barátodnak gondolsz, az elárul. Viszont ő csak azzal az alap elmélettel jött, hogy barátodat tarts közel magadhoz, ellenségedet pedig még közelebb. Maga a történet is elég kínos lehetett neki elmesélnie, de megtette. Azt hiszem igazán kihúzhatom magam, hogy csak elárulta nekem. … Én ezt az embert akarom megölni, azt akarom, hogy fegyverem által szenvedjen? – lehunytam szememet, és magamban elszégyelltem magam – Ennek a bizonyos barátnak hála már így is éppen eleget szenved, csupán azzal, hogy szeme megmaradt. … De vajon a kapitány revánsot vett? Végzett ezzel az emberrel? Mi lett a történet igazi vége. Okot megtudtam, és szűken választ is kaptam kérdésemre, igazán ennyi is elég lehetne….
Annyi kérdés, megfogalmazódott bennem még, de csak nem tettem fel, mert elterelte egy sokkal vidámabb téma felé.
- De szerintem most hagyjuk ezt a témát. Hitomi, amúgy elárulnád, miért ilyen nagy a táska? Ennyi kajának ez túl nagy... Volt kisebb is, miért nem azt adtad?
Kérdezte a hadnagy felé fordulva, aki ezt hallván elpirult és arrébb kúszott. Én már ekkor éreztem, hogy itt valami turpisság is van a táska mérete kapcsán. Valamit talán becsempészett? A kapitány turkált a táskába, és szerintem talált valamit, mert szúrós szemmel nézett a lányra.
- Remélem, hogy nincs benne az, aminek benne kell lennie...- mondta ingerülten
Egy gitártokot bányászott elő a táskából. Ez jóformán elfoglalta a táska felét. Így nem is hoztak olyan brutálisan sok kaját, melyet hárman akár három hétig is ehettünk volna.
- A drága hadnagy engedelmével kérdeznék valamit... HOGY KERÜL EZ IDE??- üvöltötte le a fejét.
Itt már az ártatlan kerek baba szemek már nem segítettek volna. És a jól bevált „Nekem fogalmam sincs. .. De JÉ! De jó hogy itt van” szöveg már nem jött be. Így könnyek hada jelent meg a szeme sarkában, arra várva, hogy mikor folyhatnak le a lány arcán. Ken észrevette, hogy a nagy gyereket még sem kéne teljesen leüvölteni, így elmosolyodott.
- Ha szólsz, hogy hozzam, akkor elhoztam volna magamtól is.
~ Persze ha ez igaz lenne, akkor biztos nem vállalt volna Hitomi ekkora kockázatot, hogy becsempéssze. Bár fura, hogy egészen eddig fel sem tűnt a Ken-nek, hogy túlzottan sok a plusz súly, melyet cipelnie kell.
Az egész jelenetsor csendes szemlélője voltam, mert nagyon a gitártokot, és a feltehetően tartalmát, az az a gitárt nem tudtam egyenlőre hova tenni, illetve személyhez kötni, bár volt egy olyan érzésem, hogy Ken a zenemágus cím nyertese, a konyhatündér mellet.
Hitomi-nak szinte azonnal eltűntek a könnyei, Ken pedig megsimogatta a fejét, majd lerakta a hangszert, és felém fordult.
- Bár szemtelen a kérdés, de felteszem... – hangzott el a meglepő kérdés a jelenet után - Szerinted attól, hogy meghaltunk, hoztunk át valamit régi önmagunkból az új világunkba?
~ Hogy hoztunk e át valamit ebbe a világba, világunkba? Én ezt nem egy új világnak gondolom, hanem egy lehetőségre az élet folytatására. Nem is gondolkodtam el rajta, hogy hogyan és miként változtam meg, mióta Arrancar lettem. Szívtelen gyilkos. Aki annak idején azokat a szemeteket megöltem, akik elvették az életemet. De nem voltam ám mindig ilyen.
- Apa vegyél fel – mondja egy kislány az apjának a parkban – Létsziiii!!
- Rendben, ne legyél már ennyire türelmetlen.
Az apa felvette, a szélesen mosolygó lányát, és vidáman mentek tovább az úton, majd hátra szóltak az édesanyának, aki boldogan követi őket. Teljesen idilli a hangulat, de egy másodpercen belül változik a tér, az idő.
- Nem mondhatod, meg, hogy kivel találkozok, és kivel nem! Egyébként is semmi közöd nincs, hogyan élem az életemet.
- Ne mond meg nekem kislányom, hogy mihez van közöm, és mihez nem, az apád vagyok, és ezzel le is zárom!
- Csak így lezárod, és azt hiszed, mert az apám vagy, akkor mindenről tudnod kell, és úgy gondolod, hogy megmondhatod, hogy mikor találkozzak a barátaimmal, és mikor nem?
- Kicsim, ne légy ennyire szemtelen. … Tudod, hogy apád milyen, meg az a fiú sem egy jó benyomású fiatal ember, és apád szerint rossz hatással van rád, és ebben osztom is a véleményét.
- Most már azt is megszabjátok, hogy kivel találkozzak, és kivel ne?
- Ha az kell, hogy ne találkozz ilyen barátokkal, legyen az lány, vagy fiú, akkor igen!
- Aljas! Utállak!
Csapódott be a szobaajtó, melyet újabb veszekedés követett, viszont már egy újabb emlékkép villant be, ekkor a nő, és a férfi veszekedtek, a már idősebb lány meg pont akkor érkezett meg. Már koromsötét volt odakint. Egy hatalmas csattanás, a lány, már dobta is le a táskát, és rohant a szobába, ahonnét a nagy csattanás hallatszott.
- Teljesen megörültél? … Jól vagy anya?
- Te aztán tényleg ne szólj bele… Ez csak anyádra és rám tartozik.
- Hagyjad kicsim, csak megint pénz kell neki, és csak...
- Te alkoholista állat! Hogy mered megütni, azt akit szeretsz, aztán ezek után sem állsz meg és még agyon is vernéd? Ennyire elvette az eszedet a pia?!
- Most mér elég legyen … TAKARODJ AZ ÚTBÓL!
- NEM!!
A férfi keze emelkedett, és a lány arcán egy égő kéznyom díszelgett, melyet egy atyai pofon okozott.
- KICSIM! ELIANA!! – ment is oda az édesanya.
- Hagyj! Ez volt az utolsó – tápászkodott fel – SOHA TÖBBET ENGEM TE NEM ÜTSZ MEG! SŐT NEM IS LÁTSZ SOHA TÖBBÉ!
Ezzel a lány felállt, felvette a táskáját, és ahol bejött, ott távozott is. Apja káromkodva utána kiabált, anyja pedig mérhetetlenül zokogott, és ezeknek a szavaknak a súlya alatt összerogyott. Mint valami klasszikus váltás, elsötétedett, a következőben egy erdőszélén 4 férfi és egy lány volt.
- Azt hiszem nem fogtad fel, hogy miért vagyunk itt - mondta hidegen, akinél a fegyver volt - Azt a parancsot kaptuk, hogy végezzünk veled. Ezt a parancsot pedig most végre is hajtom.
- Testvér ne szórakozzál már. Hé! Figyelj, tedd azt le! Ne, szórakozz. Neee!
A lövés eldördült. Egyenes a férfi fejébe, melynek következtében meghalt. A lánynak ezt végig kellet néznie, majd ezt követően a gyilkos beszállt és elhajtott
- Azt csináltok vele, amit akartok. Csak utána nyírjátok ki. Majd tüntessétek el a hullákat.
- Ne! Ne merj hozzám nyúlni.
Dulakodás, és a lány oldalában egy golyó fúródott.
Mint egy film pergett le szemem előtt életem, és halálom. Szende kislányból, lázadó kamasz, saját, és mégis rossz útra tért kész nő. Viszont erről a rosszabb útról halálommal sem tértem le. Meghaltam, és saját magam bűntettem meg a bűnösöket, és emiatt, és a mérhetetlen fájdalom miatt lettem szörny, aki örömöt lel mások kínzásában, megölésében, és bosszút esküszik, az ellen, aki talán megpróbálta megmenteni az életét. … A kérdésre jóformán egy igen vagy nem is elég lett volna rövid válaszként. A másik, hogy én emlékszem, milyen volt élni, de más nem tudja, mert a halálával az emlékei is törlődtek. Lehet, hogy nekem is úgy jobb lett volna?
Hosszú gondolkodás után, mégis itt lenne az ideje válaszolni a kérdésre, mert Ken is elmondta, amit én tudni akartam.
- Szerintem elég sokat. Általában az emberek nem nagyon változnak. Bár maga a halál egy forduló pont... De úgy függetlenül, szerintem erre nem lehet válaszolni. Aki emlékszik, hogy milyen volt élni, az általában tud viszonyítani, és azt mondja, hogy jóformán nem sokat változott, kivéve ugye, hogy Lidérc, vagy Halálisten lett belőle. De aki nem emlékszik semmire a múltjából, annak nincs viszonyítási alapja…. Én igen emlékszem milyen volt élni. Elég sok minden történt, már mikor éltem, akkor sokat változtam. De a halállal is végül nem hazudtoltam meg magam. Talán az volt a sorsom, hogy ilyen legyek. Életben sem voltam egy talpig angyal, így halálom után miért lennék? A lelkem nem volt gonosz, hogy a pokol nyelje el, viszont utána már tényleg menthetetlenül démoni gonosz lettem. Mondhatni emberként ráléptem erre az útra, de halálommal teljesítettem be sorsomat, hogy Arrancar legyek. - némi szünet után - Miért Ken te emlékszel milyen volt élni? Milyen volt átlagos emberként létezni?
Dobtam vissza a labdát, bár az is megfogalmazódott bennem, hogy a gitáros jelenet, miért volt? Ezen is gondolkoztam, hogy rákérdezzek vagy sem.

Ken szépen elmondta, hogy mi történt a szemecskéjével. Én még láttam, mikor ép volt... Szebb volt a mosolya, főleg a nagyon barna, ártatlan szemeivel. Kár, hogy azóta nem láttam úgy mosolyogni, és szeme is elvesztette az ártatlan csillogását. Bármit megtennék, hogy újra lássam. Reménykedtem, hogy fogom majd, miután elvették tőle a rangját, de nem így történt. Talán még rosszabb is lett... Azonban nem csak Eliana kérdezett. A volt kapitány is egy elég furcsa kérdést tett fel.
-Bár szemtelen a kérdés, de felteszem... Szerinted attól, hogy meghaltunk, hoztunk át valamit régi önmagunkból az új világunkba?-mi? Ezt komolyan gondolja? Miért kérdezne ilyesmit? Én speciel semmit nem változtam. Ilyen voltam akkor is, mikor éltem, és soha nem fogok sem megkomolyodni, sem okosodni, de nem is akarok. Ettem a levesem, és a másik nőszemély válaszát vártam. Az ő válasza azonban jobban meglepett, mint a kérdés.
-Szerintem elég sokat. Általában az emberek nem nagyon változnak. Bár maga a halál egy forduló pont... De úgy függetlenül, szerintem erre nem lehet válaszolni. Aki emlékszik, hogy milyen volt élni, az általában tud viszonyítani, és azt mondja, hogy jóformán nem sokat változott, kivéve ugye, hogy Lidérc, vagy Halálisten lett belőle. De aki nem emlékszik semmire a múltjából, annak nincs viszonyítási alapja…. Én igen emlékszem milyen volt élni. Elég sok minden történt, már mikor éltem, akkor sokat változtam. De a halállal is végül nem hazudtoltam meg magam. Talán az volt a sorsom, hogy ilyen legyek. Életben sem voltam egy talpig angyal, így halálom után miért lennék? A lelkem nem volt gonosz, hogy a pokol nyelje el, viszont utána már tényleg menthetetlenül démoni gonosz lettem. Mondhatni emberként ráléptem erre az útra, de halálommal teljesítettem be sorsomat, hogy Arrancar legyek. Miért Ken te emlékszel milyen volt élni? Milyen volt átlagos emberként létezni? - Ken szinte semmit nem tartott meg magából. Legalábbis nekem úgy rémlik. Az utóbbi pár évtizedben a félénk kis srácból lett a Gotei 13 főkapitánya, szóval ne becsüljük alá. Azonban arra kiváncsi voltam, hogy mit válaszol. Közben persze én benyomtam egy tányér levest. Nagyon fincsi lett. Imádom Ken levesét. A halról nem is beszélve, de azzal inkább megvárom őket, úgyhogy addig benyomtam egy szendvicset. Rengeteget bírok zabálni, csak hát nemigazán látszik meg rajtam. Ha meglátszana, akkor már gurítani kéne...

Nem igazán tudtam kivenni Eliana tekintetéből, hogy mennyire érdekli, vagy hogy mennyire nem érdekli amit most pofázok. Lehet kevesebbet kellene beszélnem... Na mindegy, majd megszokom, hogy be kell fogni a pofám. Node az én kérdésemről se feledkezzünk meg, a válaszról meg végképp ne. Megkérdeztem, hogy szerinte megtartottuk-e emberi énünket. Azt a választ kaptam, amire számítottam.
-Szerintem elég sokat. Általában az emberek nem nagyon változnak. Bár maga a halál egy forduló pont... De úgy függetlenül, szerintem erre nem lehet válaszolni. Aki emlékszik, hogy milyen volt élni, az általában tud viszonyítani, és azt mondja, hogy jóformán nem sokat változott, kivéve ugye, hogy Lidérc, vagy Halálisten lett belőle. De aki nem emlékszik semmire a múltjából, annak nincs viszonyítási alapja…. Én igen emlékszem milyen volt élni. Elég sok minden történt, már mikor éltem, akkor sokat változtam. De a halállal is végül nem hazudtoltam meg magam. Talán az volt a sorsom, hogy ilyen legyek. Életben sem voltam egy talpig angyal, így halálom után miért lennék? A lelkem nem volt gonosz, hogy a pokol nyelje el, viszont utána már tényleg menthetetlenül démoni gonosz lettem. Mondhatni emberként ráléptem erre az útra, de halálommal teljesítettem be sorsomat, hogy Arrancar legyek. Miért Ken te emlékszel milyen volt élni? Milyen volt átlagos emberként létezni?-újabb kérdés a mondandó végén. Elmosolyodtam, és letettem az üres leveses tányért. A gyengéd szellő néha-néha kicsit megborzolta a hajam, amire allergiás vagyok... Nade, függetlenül a levegő járásától, a nap sugaraitól és a hormonok tombolásától, válaszolnom is kell.
-Szerintem meg...-hatás szünet, mert úgy lazábban hangzik...-mindenki ugyan olyan maradt. Függetlenül attól, hogy shinigami vagy arrancar. Egyszerűen változást színlel, hogy elfogadják a társai, mert szerinte ők már teljesen megkomolyodtak. Egy idő után így csapja be magát az ember... Annyira fél attól, hogy nem felel meg a többiek elvárásainak régi önmagaként, hogy az újonnan kitalált személyiségét megtartja. Pedig szerintem mindenki így van ezzel a dologgal. Kivéve Hitomit... Nézd meg szegény még most is olyan mint 90 évvel ezelőtt. Pont olyan kölyök...-mosolyodtam el. Mindig is tiszteltem ezért a hadnagyot. Nem játssza meg magát, tudja, hogy ki ő, és hogy mi volt életében. Én pedig megváltoztam... Mert meg kellett komolyodnom a posztom miatt, és mert az életkedvem 60%-át egy rohadék elvette.
-Node, ne akadjunk el ezen a téren. Eliana, szeretném, ha mesélnél magadról. Eddig nem igazán volt alkalmunk megismerkedni... És szerintem Genni sem tud rólad sokmindent azonkívül, hogy a csokifagyit szereted a legjobban.-a hadnagy hevesen bólogatott, én pedig ismét elmosolyodtam. Reméltem, hogy nem bántja a kérdésem, és hogy szívesen válaszol... Már ha szívesen beszélget a gyilkosával...

Genni már ezer éve megette a levesét, én meg jóformán alig ettem belőle, pedig tényleg nagyon finom. Csak hát, ha beszélgetünk, és nekem kell válaszolni, az hülyén mutatkozna meg, ha a szám tele van kajával. Genni nekilátott az egyik szendvicsnek unalmában, meg talán még éhes volt, de nem akart valami nagyobb kajába belekezdeni. Viszont engem érdekelt, hogy utóbbi kérdésemre Ken, mit felel. Mert szerintem biztos neki is meg van a véleménye ezekről a dolgokról.
Elmosolyodott a kérdésem hatására, majd a szellő kicsit elhaladt mellettünk, és belekapott mindhármunk hajába, majd Ken végre válaszolt.
- Szerintem meg...- hatásszünet - mindenki ugyan olyan maradt. Függetlenül attól, hogy shinigami vagy arrancar. Egyszerűen változást színlel, hogy elfogadják a társai, mert szerinte ők már teljesen megkomolyodtak. Egy idő után így csapja be magát az ember... Annyira fél attól, hogy nem felel meg a többiek elvárásainak régi önmagaként, hogy az újonnan kitalált személyiségét megtartja. Pedig szerintem mindenki így van ezzel a dologgal. Kivéve Hitomit... Nézd meg szegény még most is olyan mint 90 évvel ezelőtt. Pont olyan kölyök...
~ Akkor mégsem volt mindig ilyen komoly, és határozott. Csak mert ő volt a főkapitány, ezért mindenki felnézett rá, és kötelességeinek eleget téve megkomolyodott. Példát kellet mutatnia minden Shinigami-nak, mert ő volt a Főkapitány, és rá mindenki felnézett. Rajtam nem volt ilyen nyomás… Én csak egy Arrancar vagyok, és rólam nem vesz senki példát, nem néz fel rám senki. Jóformán csak egy porszem vagyok. Nekem nem kellet megfelelni túlzottan másoknak. … Viszont Ken, most hogy tudja, hogy már nem kell megfelelnie az elvárásoknak, most már nem kell megjátszania magát, most már vissza tudja nyerni a személyiségét? Azt a Ken-t, aki a kinevezés előtt volt? Vagy eme sok megjátszásnak hála tényleg megváltozott? … Már akkor nem az volt, aki ellen harcoltam. Tiszta szívéből bántotta az a dolog, ami történt, és azóta sem azt az arcát mutatja, mint akkor. Én pedig furcsa módon mintha nem is úgy tekintenék rá. Furcsa ez az egész. Ő kérdez, én válaszolok, én kérdezek, ő válaszol. Nem tudom… másnak ez teljesen abszurdom, ami itt történik. Jól elüldögél, és beszélget egymással két ellentét. Ha más lenne a helyembe, akkor azt mondom, hogy az illető nem normális… De mégis én voltam ebben a helyzetben, és beszélgetek azzal, akivel harcoltam, és ő a harc végén jóformán végzett velem. … Talán tényleg Genni van rám ilyen hatással. Egy nagy gyerek, és nem tudom, lehet talán elfelejtem, hogy ki és mi is vagyok valójában. Talán azért, mert nem Arrancar-nak, vagy Shinigami-nak kezel, hanem egyszerű embernek? … Tényleg most hogy így belegondolok. Genni azért tudta ilyen gyorsan elpusztítania a levesét, mert jóformán én és Ken beszélgettünk. Szegényt kihagytuk!! De valahogy furcsa módon ő is csendes figyelője volt az eseményeknek.
- Node, ne akadjunk el ezen a téren. Eliana, szeretném, ha mesélnél magadról. Eddig nem igazán volt alkalmunk megismerkedni... És szerintem Genni sem tud rólad sokmindent azonkívül, hogy a csokifagyit szereted a legjobban.
Genni erősen bólogatott. De miért ne tette volna. Kis kíváncsi Fáncsi. Viszont nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kérdést kapok. De végül is jogos. Ken mesélt a szemfedőjéről, és megtudtam egy részletet, viszont sem Genni, sem pedig főképpen Ken nem tud rólam semmit. De ki az a normális személy, aki az ellenfelének elárulja, hogy ki ő, és mi az ő élet története. Még az ellenfél ezt felhasználja, és ellene fordítja. Viszont most úgymond nem ellenfélként ülünk itt. Viszont én ha minden igaz, akkor én csak megjátszom a szerepemet. De most mondjam azt, hogy „ Megőrültél?! Ellenfélnek nem mondok ilyet…” Viszont Genni egyre tágabb szemekkel nézett, hogy kezdjem már el a mesélést.
~ Most erre mit kéne mondanom? Mit feleljek erre? Nem fer, ha nem válaszolok, mert ő is felelt.
- Nincs sok érdekes az életemben – igyekeztem kitérni a válaszadás elől, viszont Genni szúrós szemeitől kicsit megijedve folytattam – Egyedüli gyerek voltam, és szüleim nagyon féltettek. Természetesen serdülő korban ezt nyűgnek éreztem, és menekültem. Apám alkoholista lett, én meg elköltöztem otthonról. Belekerültem egy nem jó társaságba. – ezzel barátomra, és annak baráti körére gondoltam – Aminek meg is lett a következménye, mert megöltek. Én meg a drága földi igazság szolgáltatás helyett, mely szerint a gyilkosok mindent megúsztak volna, én szolgáltattam igazságot a magam módján.
Ismét bevillantak azok az emlékképek, melyek arról a bizonyos napról szóltak. Eldördül a lövés, iszonyatos fájdalom. Küzdök. Megyek az úton, melyet a csillogó, hideg hó borít, és minden lépés egy-egy újabb erőfeszítés, egy-egy újabb küzdelem, viszont mikor elértem oda, hogy valaki segítsen, akkor már az össze erőm elfogyott, és végkimerülésben elestem, és többé, mint ember nem keltem fel. A gyilkosság látványa a szemembe égett, és akkor elvesztettem valamit.
Lefelé néztem, és dühített a dolog. Mert sok minden más is lehetett volna.
~ Jobb életem is lehetett volna. Ha mindent úgy csinálok, mint ahogy a szüleim mondják, és ha ott vagyok, akkor az apám nem lesz iszákos, anyám nem megy tönkre, én nem találkozom a volt párommal, és nem kerültem volna ilyen helyzetbe. Normális család lehettünk volna, és nekem is lehetett volna normális életem. Szerethettem volna másba, lehetett volna gyerekem, karrierem, és igazán boldogan is élhettem volna. De az élet döntéseink sorozata. Lehet egyetlen döntéssel is elronthatjuk a életünket. Én azt hiszem elrontottam. Rosszul döntöttem, ezért ezt érdemeltem. … De most hogy itt vagyok, olyan furcsán érzem magam. Lehet, hogyha nem csak ilyen szűkszavúan válaszoltam volna, hanem ismertetem minden részletet, akkor most biztos meggyűlölnének. Bár lehet, hogy így is.
Ismét felemelem a fejemet, és elmosolyodtam, hogy ismét vidámnak lássanak. Úgymond visszatérek a vidám nap és vidám emberek színdarab rám ruházott szerepéhez.
- Maradt még egy kis leves? – még csak félig volt üres a tányérom, de feltételeztem magamról, hogy enni fogok még, ha maradt belőle – Ha nincs, akkor megeszem, és akkor ehetünk nyugodtan mást is. Volt szó, hogy lesz hal is, és Genni ne egyen már szendvicset. – mosolyogtam – Na de Genni, neked milyen volt a családod? – próbáltam bevonni most már őt is – Ugyanis én sem sokat tudok, sem Ken, sem pedig a te történetedről, életedről sokat.
Mosolyogva folytattam a leves evést. Remélem Genni meséje sokkal hosszabb lesz, mit az enyém, és esetleg meg tudom enni a maradék levesemet.

Én nyugodtan eleszegetem a szendvicsemet a másik két személy párbeszédének közepette. FInom volt, annak ellenére, hogy én csináltam. Eliana történetére én is kíváncsi voltam, azonban nem fejtette ki annyira bőven, mint ahogy vártam. Kicsit többet szerettem volna megtudni róla, de hát erőltetni nem szabad. Biztosan volt valami oka arra, hogy nem mondta el. Lehet, hogy gyerek vagyok, de annyira hülye azért nem.
-Nincs sok érdekes az életemben.-úgy éreztem, mintha húzná ezzel az időt -Egyedüli gyerek voltam, és szüleim nagyon féltettek. Természetesen serdülő korban ezt nyűgnek éreztem, és menekültem. Apám alkoholista lett, én meg elköltöztem otthonról. Belekerültem egy nem jó társaságba. Én meg a drága földi igazság szolgáltatás helyett, mely szerint a gyilkosok mindent megúsztak volna, én szolgáltattam igazságot a magam módján. - itt kicsit megakadtam... Elképzeltem Elianát, amint gyilkol... Huh, ki is vertem rögtön a fejemből. Nem lelombozódási napunk van, hanem piknik!
Pár percnyi csend után Eliana szólalt meg.
-Maradt még egy kis leves?-mikor megkérdezte, a szám a fülemig ért. Örültem, hogy ízlett neki, még ha nem is én csináltam. Lehet, hogy valamennyire elfogadta Kent?
-Ha nincs, akkor megeszem, és akkor ehetünk nyugodtan mást is. Volt szó, hogy lesz hal is, és Genni ne egyen már szendvicset. -Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem akartam, hogy magára borítsa a levesét. -Na de Genni, neked milyen volt a családod? Ugyanis én sem sokat tudok, sem Ken, sem pedig a te történetedről, életedről sokat.-szóval én jövök?
-Hát, még van leves, de elvagyok én a szendviccsel.-mosolyogtam rá kedvesen - Amúgy meg nem muszáj mindet megenni. A hal a legjobb, szóval ah végeztél, akkor csak egy szó, és azt kapsz, amit akarsz! Ráadásul Ken rögtön muzsikálni fog.-a volt kapitány ette a levesét, és mikor ezt mondtam, elég emberesen félrenyelt. Persze sikeresen leküzdötte a problémát megfulladás nélkül. Na nem baj, úgysem fogja megúszni.
-Hát, rólam nem sok mindent lehet tudni. Ugyan ilyen voltam életemben is. Nagyjából 90 éves vagyok! Én autóbalesetben haltam meg. Még kezdetleges autók voltak, azonban... elég szörnyű halálban lett részem. Ültem a kocsiban, egyszer csak egy pukkanás, és egy lemez középen elválasztott, mint egy szimmetriatengely. Nos, semmi bajom nem lett, csak valahogy beragadtam, és nem tudtam megmozdulni. A lemez pedig nem állt meg, szépen lassan elkezdett belém csúszni. Több mint egy percig próbált belőlem kettőt csinálni. Az első 50 másodpercben nem sokat haladt, bár már rohadtul fájt. És úgy haltam meg, hogy segíteni próbáltak: Valaki szépen rám tolta a gyilkos szerszámot, ami tökéletesen végzett velem. Aztán pedig lélek lettem, majd átkerültem a Lelkek városába, ahol shinigami lettem, és így tovább!-magyaráztam, de végig mosolyogtam az egészet. Emlékszem arra az iszonyatos fájdalomra, de már mindegy. Sőt, köszönetet kell neki mondanom: Nélküle sem Elianát, sem Kent nem ismerném. Akkor pedig üres lenne az életem.
-Jó, most a híres-neves Ken Aruya jön! Halljuk, halljuk!-ugrottam a nyakába biztatásképpen, hogy kezdje már el véégre!

Még ha nem látszik, akkor is izgatottan várom Eliana történetét. Szeretném jobban tudni, hogy kivel is beszélgetek. Nem szeretek tippelni arra, hogy milyen egy ember, vagy milyen a jelleme, mert abból úgy is csak tévedés lenne, és nem én akarom minden lény személyiségét meghatározni, csupán megismerni, de azt meg úgyis csak a célszemélytől tudhatom meg, nem? Nincsenek előítéleteim senkivel szemben, de ha meg akarok bosszulni valamit vagy valakit, akkor nem érdekel, hogy kit kell "büntetni", igazságosan járok el. Erre már volt példa... Azonban nem ezen a napon. Ma boldogan, mosolyogva, és csillogó szemekkel társalgunk, és közben egymásról tudakozódunk, de majd egyszer eljön az idő, mikor Elianával újra meg kell küzdenem.
Ott tartottunk, hogy megkérdeztem, ki is ő, mi is ő. Egy kicsit várt a válasszal, de végül is csak elmondta.
-Nincs sok érdekes az életemben. Egyedüli gyerek voltam, és szüleim nagyon féltettek. Természetesen serdülő korban ezt nyűgnek éreztem, és menekültem. Apám alkoholista lett, én meg elköltöztem otthonról. Belekerültem egy nem jó társaságba. Én meg a drága földi igazság szolgáltatás helyett, mely szerint a gyilkosok mindent megúsztak volna, én szolgáltattam igazságot a magam módján.-hümm, szép. Végülis megértem. Most én is kinyírnám a gyilkosom, de már késő. Valószínűleg halott, vagy rokkant nyugdíjas, tökmindegy, már elmúlt a haragom. Eszegetek tovább, szépen lassan: Hova sietnék? AZ idő is kellemes, ráadásul hol van még karácsony? Úgyhogy zaba, persze a maga kulturált formájában, ahogy hölgyek társaságában illik. Azonban, még mielőtt ismét kérdezhettem volna, Eliana szólalt meg.
-Maradt még egy kis leves? Ha nincs, akkor megeszem, és akkor ehetünk nyugodtan mást is. Volt szó, hogy lesz hal is, és Genni ne egyen már szendvicset. Na de Genni, neked milyen volt a családod? Ugyanis én sem sokat tudok, sem Ken, sem pedig a te történetedről, életedről sokat.-én is elmosolyodtam, de nem szólaltam meg. Had társalogjon egy kicsit Gennivel is.
-Hát, még van leves, de elvagyok én a szendviccsel.-mosolyogtam rá kedvesen - Amúgy meg nem muszáj mindet megenni. A hal a legjobb, szóval ah végeztél, akkor csak egy szó, és azt kapsz, amit akarsz! Ráadásul Ken rögtön muzsikálni fog.-nyeltem volna én, csakhát azért mikor ilyeneket hall az ember, picit félre szokott nyelni. Először sugárban akartam kiköpni a levesem, de az telibe találta volna a velem szemben ülő Elianát, szóval inkább a félrenyelés. Nem szóltam semmi Hitomi tervéhez. Nem akarom elvenni a kedvét.
-Hát, rólam nem sok mindent lehet tudni. Ugyan ilyen voltam életemben is. Nagyjából 90 éves vagyok! Én autóbalesetben haltam meg. Még kezdetleges autók voltak, azonban... elég szörnyű halálban lett részem. Ültem a kocsiban, egyszer csak egy pukkanás, és egy lemez középen elválasztott, mint egy szimmetriatengely. Nos, semmi bajom nem lett, csak valahogy beragadtam, és nem tudtam megmozdulni. A lemez pedig nem állt meg, szépen lassan elkezdett belém csúszni. Több mint egy percig próbált belőlem kettőt csinálni. Az első 50 másodpercben nem sokat haladt, bár már rohadtul fájt. És úgy haltam meg, hogy segíteni próbáltak: Valaki szépen rám tolta a gyilkos szerszámot, ami tökéletesen végzett velem. Aztán pedig lélek lettem, majd átkerültem a Lelkek városába, ahol shinigami lettem, és így tovább!-hát igen... szegénynek elég durva halála volt. De akármikor beszél róla, nem látom, hogy megviselné. Nem lettem volna a helyében... Bár valószínűleg rokonom. Ha tovább él, akkor még találkozhatott volna velem, amikor kicsi voltam, bár nem biztos. Csupán az Aruya név bekavar, de erre is fény derül majd egyszer.
-Ken, most te jössz, meséld el a történeted!-kérlelt a drágalátos hadnagy. Mit tehettem volna, ő is elmesélte, és a másik hölgyemény is, akkor én sem maradhatok ki.
-Najó... Én 60 éves vagyok, és szerető családba születtem. Időm nagy részét a nagyapámmal töltöttem, akit az úgynevezett legjobb barátom ölt meg... 18 évesen haltam meg. Volt egy zenekarom, és fellépésről mentem hazafelé egyedül. Két keményfickó nekem ugrott. Én túlságosan félénk voltam mindig is. Ütni nagyot bírtam, de féltem használni az öklömet. Emiatt haltam meg. Bevágták a fejem egy kukába, én meg majdnem elájultam, de ébren maradtam valahogy. Aztán arra emlékszem, hogy átnyomtak rajtam egy nagy rudat, és a földhöz szögeztek, de nem a városban, hanem valamilyen erdős helyen. És ennyi, azóta nem találtam meg őket...-én is úgy meséltem, mintha nem is a saját életem végéről beszéltem volna, hanem egy betanult verset mondanék. Nem tudtam, hogy ezek után mit kérdezhetnék, ezért inkább ismét vártam a másik két személy ötleteit.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

Genni, és Ken, nem nagyon szörnyülködött el azon, amit mondtam. Sőt Ken mintha meg is értett volna. Vagy legalábbis csendesen elfogatta, hogy végül is halálom után valami ilyesmi szörnyűséget tettem. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy akkor már Hollow voltam.
Genni néhány percen belül ismét fülig ért a szája és boldogan felelt a kérdésemre.
- Hát, még van leves, de elvagyok én a szendviccsel. Amúgy meg nem muszáj mindet megenni. A hal a legjobb, szóval, ha végeztél, akkor csak egy szó, és azt kapsz, amit akarsz!
~ Ezek remek hírek, de én akár egy tányér levessel is jól tudok ám lakni, viszont most azt hiszem, degeszre ehetem magam. Bár nem biztos hogy a többi kaja is ilyen jó lesz, de ha ezt nem rontotta el, akkor a többit miért rontotta volna? A lényeg a lényeg, hogy a szendvicseket azt hiszem, kerülgetni fogom. Genni-ét, mert ismerem, és már a készülés helyének információjával is gazdagodtam, illetve a sajátom sem lett valami, hú de remekmű, bár abban nincs meglepi.
- Ráadásul Ken rögtön muzsikálni fog.
Ekkor azt hittem, hogy Ken helyben megfullad. Gondolom kiköpni nem akarta a már szájában levő falatot, így egybe lenyelte, de ahogy csinálta, meg ahogy én, oda kaptam a fejemet, azt hittem, hogy még a kanál is egy szürcsöléssel pluszba lement ezeknek a szavaknak hála. De végül kezére nézve tisztázódott, hogy a kanál a kezében van, és az szerencsére már nem akadhatott meg a torkán. De legközelebb Genni-nek szólni kellene, hogy ne mondjon ilyeneket, pláne, ha a kapitány éppen eszik, és nagy az esélye a falat félrenyelésére.
A kapitány nem nagyon mondott semmit ép elég volt megnyugodnia, hogy sikerült nem megfulladnia. Viszont egyértelmű volt, hogy nem akarja ezt túlságosan. De akkor a kérdés is egyértelmű, és bizonyított, hogy Ken a zenei tehetség. Bár majd meghaljuk. Genni, viszont már el is kezdte a saját kis történetét.
- Hát, rólam nem sok mindent lehet tudni. Ugyan ilyen voltam életemben is. Nagyjából 90 éves vagyok! Én autóbalesetben haltam meg. Még kezdetleges autók voltak, azonban... elég szörnyű halálban lett részem. Ültem a kocsiban, egyszer csak egy pukkanás, és egy lemez középen elválasztott, mint egy szimmetriatengely. Nos, semmi bajom nem lett, csak valahogy beragadtam, és nem tudtam megmozdulni. A lemez pedig nem állt meg, szépen lassan elkezdett belém csúszni. Több mint egy percig próbált belőlem kettőt csinálni. Az első 50 másodpercben nem sokat haladt, bár már rohadtul fájt. És úgy haltam meg, hogy segíteni próbáltak: Valaki szépen rám tolta a gyilkos szerszámot, ami tökéletesen végzett velem. Aztán pedig lélek lettem, majd átkerültem a Lelkek városába, ahol shinigami lettem, és így tovább!
Genni mosolygott az egészen, és úgy mesélte el, mintha ez az egész tulajdonképpen nem is vele, hanem valaki teljesen másvalakivel történt volna meg. Bár lehet ő így tud róla beszélni, ő így dolgozta fel a saját, egyáltalán nem kellemes halálát.
~ Borzalmas halál lehetett. Egy lemez kettévág. Én ne is szóljak egy szót sem a lőtt sebemmel, mert az semmiség ehhez a történethez képest. De ezek szerint, ha kettévág valami, vagy baleset folyamán összeroncsolódik a tested, és abba halsz bele, attól még lehetsz teljes értékű lélek, mármint olyan, mintha a halálod egy semmiség lett volna. Bár az én lőtt sérülésemnek sem volt sem híre sem hamva, mikor lélekként felébredtem… Azért borzalmas lehetett neki. Meg segíteni próbáltak, erre inkább a halálba segítenek. – bevillan a kép, fülemben cseng a hang - … Ő is csak segíteni akart, de már végérvényesen összeestem… De mégis … meglett volna az ereje, hogy megmentsen … de akkor … De a múlton már úgy sem változtathatok….
- Jó, most a híres-neves Ken Aruya jön! Halljuk, halljuk!
Ugrott a lány a volt Főkapitány nyakába. Gondolom, ha már ketten elmondtuk, akkor ő sem maradhat ki, pláne ugye, hogy úgymond ezzel akár el is árulhatja magát…. Mert ugyebár … Ha minden igaz, akkor én csak megjátszom magam… De így van? Ahogy telik az idő egyre kevésbé gondolom így… Nem tudom mi van velem…
- Najó... Én 60 éves vagyok, és szerető családba születtem. Időm nagy részét a nagyapámmal töltöttem, akit az úgynevezett legjobb barátom ölt meg... 18 évesen haltam meg. Volt egy zenekarom, és fellépésről mentem hazafelé egyedül. Két keményfickó nekem ugrott. Én túlságosan félénk voltam mindig is. Ütni nagyot bírtam, de féltem használni az öklömet. Emiatt haltam meg. Bevágták a fejem egy kukába, én meg majdnem elájultam, de ébren maradtam valahogy. Aztán arra emlékszem, hogy átnyomtak rajtam egy nagy rudat, és a földhöz szögeztek, de nem a városban, hanem valamilyen erdős helyen. És ennyi, azóta nem találtam meg őket...
Ken története még jobban meglepett, mint Genni-é. Már az feltűnt, hogy Genni akkor jó 20 évvel idősebb, mint Ken. Ami persze így furcsa, de csak annyi, hogy Genni korábban élt, és halt meg, mint Ken, de attól még egyáltalán nem érettebb. Ken-t is megölték, bár őt még brutálisabban. Bár én valahogy nem tudom Ken-t ilyen kis mimóza, kis félénk 18 éves srácnak elképzelni. Szóval neki sem volt ám szép halála, de ő kereste a gyilkosait, csak velem ellentétben nem találta. Mostanra vagy már régen meghaltak, vagy nagyon öregek. De milyen furcsa lehet neki. Ki tudja, lehet, hogy gyilkosait kell megvédenie egy éhes Lidérctől, mert neki ez a kötelessége, és erre esküdött fel. Bár nem hiszem, hogy most, de elég sokáig benne lehetett ez a tudat. Én saját belátásom szerint oldottam meg a dolgokat, hogy a mérhetetlen düh, fájdalom, kétségbe esés enyhüljön, viszont ő nem tehette meg. Akkor sem, ha 20 év után Shinigami lett, és mit tudom én az egyikkel találkozik, akkor sem mondhatta volna azt, hogy megöltél, és most én halálod után is elveszem a lelkedet. Bár szerintem ha ők meghaltak, akkor a tetteik miatt a lelkük a Pokolba került.
~ Tényleg…. Ha most én meghalnék, akkor a lelkemmel mi lesz? Teljesen elporlad, és eltűnik? Vagy esélyt kapok egy másik lélekként az újra kezdésre, vagy egyszerűen én is a pokolra kerülök? … Amikor Ken úgymond megölt, akkor azt hittem, biztosan megszűnök létezni, és azzal az égő fájdalommal búcsúzom el ismét az élet ilyen formájától. De hála neki, csak megúsztam. De nem menthet meg mindig. Akkor mi lesz? … Mi lesz velem?
Teljesen magamba roskadtam, és már nem is volt kedvem enni semmit. Van egy szint, melyet biztosan túl akarok szárnyalni. Ezt a két embert le akarom győzni. Ha erősebb leszek, akkor nem kell tartanom attól, hogy mi lesz, ha meghalok. Mert akkor mindent elkövetek. Túlságosan ragaszkodom ehhez, még ha nem is annyira tiszta úthoz, esélyhez, hogy most így feladjam. Jobb leszek…
Mintha nem is történt volna semmi, elmosolyodtam, és megpróbáltam ismét a vidám álarcot felvenni, hogy Genni szinte semmit ne vegyen észre, és ne legyen szomorú. Vettem még egy kis levest, és mosolyogva elkezdtem falatozni.
- Ha már a zenélésnél járunk, akkor miért nem mutatod be akkor a tudományodat. .. Gondolom csak nem vagy rossz, ha bandával jártál fellépni. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan játszol a gitáron. – mondtam mosolyogva, és kíváncsiságtól csillogó szemmel.
Igazinak tűnhetett, de nem volt teljesen az. Még eszem még mindig előző sötét gondolatok felé kalandozott, és ismét megfogalmazódott bennem célom, melyet ha törik ha szakad, akkor is véghez akarok vinni. De azért igen is izgat, hogy mégis mit tud az ellenfelem, bár most nem kardforgatás terén, hanem gitár pengetés terén. De vajon elkezd játszani?
De mindketten az előtörténetüket úgy mesélték, mintha nem is a sajátjukat mondták volna. Ken például,mint egy betanult verset felmondta. Azt hiszem csak engem viselt meg a sajátom felidézése, és a meséjük alapján a kettőjükének elképzelése.

Az én unalmas történetem után Ken is elmondott pár dolgot az életéről. Nagyon szerettem a régi Kent, akit akkor ismertem meg, amikor belépett az osztagba. Olyan jó volt vele szórakozni: Mindentől félt, és egy ártatlan jófiú volt. A barátjával pedig... állandóan mosolygott. Nagyapja még élt, mikor meghalt, és Ken nem bírta ki, hogy ne mondjon el mindent neki. A bizonyos barát tudta, hogy a fiú mennyire vonzódik a nagyapjához, ezért megölte. Ken azóta ritkán mosolyog rendesen. Úgy rendesen, hogy látszódik rajta, hogy boldog. Szerencsére sikerült visszahoznom az életkedvéből, de mikor főkapitány lett, muszáj volt teljesen megkomolyodnia. Sikerült neki. Túlságosan is.
-Najó... Én 60 éves vagyok, és szerető családba születtem. Időm nagy részét a nagyapámmal töltöttem, akit az úgynevezett legjobb barátom ölt meg... 18 évesen haltam meg. Volt egy zenekarom, és fellépésről mentem hazafelé egyedül. Két keményfickó nekem ugrott. Én túlságosan félénk voltam mindig is. Ütni nagyot bírtam, de féltem használni az öklömet. Emiatt haltam meg. Bevágták a fejem egy kukába, én meg majdnem elájultam, de ébren maradtam valahogy. Aztán arra emlékszem, hogy átnyomtak rajtam egy nagy rudat, és a földhöz szögeztek, de nem a városban, hanem valamilyen erdős helyen. És ennyi, azóta nem találtam meg őket...-mindig lekötött az élettörténete, pedig nem egyszer hallottam. Kíváncsi voltam, vajon Elianát is érdekli, vagy csak egy szerepet játszik, hogy ne bántson meg? Áhh, fenébe, hagyjuk már ezt! Szórakozni jöttem, nem pedig hülyeségeken gondolkodni.
-Kár, hogy nem láttam gyerekkorában!-közlöm óriási mosollyal- Agyonölelgettem volna szegényt.-és ismét a nyakába ugrottam, amitől majdnem hanyatt esett. Persze egy idő után arra is rájöttem, hogy nem egészséges, ha elzöldül a feje, miközben ölelgetem, úgyhogy szépen lassan lekászálódtam róla.
Ken teljesen Eliana ellentéte: Az érintése meleg, és amint hozzáérek, minden aggodalmam elszáll, mert biztonságban érzem magam mellette. Tűz elemű zanpakutója van, lehet, hogy ez is közrejátszik. Eliana érintése fagyos, de mégis nagyon szeretek a közelében lenni. Nem biztonságérzetet ad, hanem magabiztosságot, bár nem tudom, hogy pontosan miért. Csak egyszerűen ezt érzem, bár lehet hogy velem van a baj. De most hanyagoljuk, hogy ki kit szeret ölelgetni, és hogyan. Eliana a számból vette ki szót a következő mondatával.
-Ha már a zenélésnél járunk, akkor miért nem mutatod be akkor a tudományodat. .. Gondolom csak nem vagy rossz, ha bandával jártál fellépni. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan játszol a gitáron. -szeme úgy csillogott, mint az enyém. Én is szélesen elmosolyodtam, majd megböktem a volt kapitányt.
-Igen, úgyhogy akár neki is kezdhetsz! Adj nekünk egy jó koncertet!-közben rákacsintok, hogy biztassam, majd ismét egy furcsa gondolat fészkeli be magát a kis koponyámba- Ha nem játszol, akkor én énekelek!-ismét félrenyelte a levesét, de most hamarabb meg tudta menteni magát. Amint végzett, úgy kapta elő a gitárját, mintha az életen múlna rajta. Látszott rajta, hogy:,,Bármit, csak ezt ne!''

Én barom, hogy egyáltalán még tartok magamnál gitárt. Szeretek rajta játszani, csak mindig az jut eszembe, hogy emiatt haltam meg, és így már mindjárt más... főleg, hogy csak szomorú zenéket játszok. Ha már halálomról van szó, akkor ne country-t nyomjak, nem igaz?
-Najó, megmutatom, hogy hogyan is kellene szólni egy hangszernek.-mondom tettetett ego-val, majd finoman kiveszem az akusztikus gitárt a tokból. Mellette ott pihent a szürke pengető. Első dolgom természetesen az volt, hogy felhangoljam. Mikor már a hangok majdnem 100%-osan stimmeltek, megpengettem pár akkordot nyitás képen. Amolyan "bárki aki kicsit is tud az meg tudja csinálni" kategória. Sóhajtottam egyet, lassan lefogtam egy C-t, és komolyan belecsaptam a húrokba. C G Am F és így tovább, közben arpeggio, szóló a vége felé, minden ami csak kell egy zenéhez. Hál' Istennek Hitomi fájdalmas kornyikálásai elmaradtak, ami elég zavaró tényező szokott lenni. A végén megtöröltem a homlokom.
-Remélem tetszett.-közben raktam visszafelé a tokba-Régen játszottam már így, szóval ha valamilyen hibát észrevettél tekintsd el nekem.-Sikeresen elcuccoltam, majd felnéztem, megvakartam az állam, és a tányéromra pillantottam. Üres volt. Jé, megettem! Na mindegy.
-Ha mindenki végzett a levessel, akkor előkaphatjuk a halakat. Vagy a szendvicset, kinek melyik ízlik. -újabb pár percnyi csend.
-Azt tudom, hogy Genni nem tud játszani semmilyen hangszeren. Eliana, te ki tudsz csikarni emberi hangokat egy hangszerből?-kérdeztem szemtelenül, bár egy hülye féloldalas mosoly jelezte, hogy csak poénból mondtam így. Nem volt túl fontos, csak értékelem, hogyha valaki tud használni egy hangszert rendesen. Bár elég szigorúan ítélek ilyen téren. Valaki vagy jól játszon, vagy sehogy. Legalábbis szerintem...

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

- Kár, hogy nem láttam gyerekkorában! Agyonölelgettem volna szegényt. – Genni nyakába ugrott, és megölelte, és széles mosoly volt az arcára.
~ Nem tudom milyen lehetett gyerekként, de Genni engem is megölelt. Bár néha nem tudom, hogy Genni egyáltalán miért foglalkozik velem. Jóformán minden tekintetben Ken ellentéte vagyok. Ez az erőnkön is meglátszik, és mégis mintha mindkettőnkhöz ugyan úgy kötődne. … Meg sem érdemlem.
Szerintem Genni is valami hasonlóra kérte volna meg Ken-t, hogy játszón egy kicsit a hangszeren. Ezt egyébként sem úszhatta volna meg, mert Hitomi is megfenyegette.
- Igen, úgyhogy akár neki is kezdhetsz! Adj nekünk egy jó koncertet! … Ha nem játszol, akkor én énekelek!
Feltehetően borzalmasan énekelhet, mert Ken gyorsan a kezébe vette a hangszert. Igaz másodjára is majdnem megfulladt, de szerencsére ismételten megúszta. De tényleg nem akarom, hogy itt egy kanál levestől megfulladjon. Még le akarom győzni. Nem hagyom, hogy más megölje itt nekem.
- Najó, megmutatom, hogy hogyan is kellene szólni egy hangszernek.
Behangolta, majd elkezdett egy dallamot játszani. Kicsit szomorkás volt.
~ Jó hogy arról volt szó, hogy nincs szomorúság, nincs egymásnak esés, erre egy egyáltalán nem vidám dallamot játszani. De annál inkább szebb volt. Nem hittem volna, hogy ennyire megérint a dallam.
- Remélem tetszett. Régen játszottam már így, szóval ha valamilyen hibát észrevettél tekintsd el nekem.
Annak ellenére, hogy régen játszott rajta szerintem nem volt rossz. Bár jóformán én nem nagyon értek a zenéhez. Kiskoromba tanítottak hangszeren játszani, de soha nem azzal foglalkoztam.
- Szerintem jól játszottál. Ezek szerint ezt sem lehet elfelejteni, ahogyan a biciklizést. – mosolyogtam.
- Ha mindenki végzett a levessel, akkor előkaphatjuk a halakat. Vagy a szendvicset, kinek melyik ízlik.
- Rendben, úgy is kíváncsi vagyok, hogyan sikerült azt is összeügyeskedned.
Segítettem elővenni a tányérokat, és már kaptam is a következő ételből. Át adtam a másik oldalra a teli tányért, és mikor mindenkinek volt egy tányér a kezében, vissza ült mindenki a helyére. Néhány percnyi csend után, mielőtt elkezdhettem volna enni, Ken ismételten megszólalt.
- Azt tudom, hogy Genni nem tud játszani semmilyen hangszeren. Eliana, te ki tudsz csikarni emberi hangokat egy hangszerből?
Genni-ben benne volt az az a kislányos duli-fuliság, hogy mi az, hogy Ken ilyeneket mondogat róla. De nem gondoltam, hogy arra fog irányulni a kérdés, hogy én vajon képes vagyok e valamilyen hangszeren játszani.
- Régen tanítottak bennünket. Az én kezembe fuvolát nyomtak. Mit mondjak nem nagyon maradtam a szakma közelében, soha nem voltam zenész lélek. Viszont a hangszert, amit kaptam, azt meg tudtam szólaltatni, meg néhány dalt, dallamocskát is el tudtam rajta játszani. De gyorsan beleuntam. Nem tudom most hogyan játszanék rajta, ha a kezembe nyomnának egyet. – mosolyogtam – De olyan korán elraktad azt a gitárt. … - közelebb ültem hozzá, és érzékien felé fordultam és néztem a szemébe – Kajálás után igazán zenélhetnél még egy kicsit. … Én meg táncolhatnék a dallamra… Mit szólsz hozzá? Abba jobb vagyok. – zavarba ejtően közel hajoltam, és a szemébe néztem.
Majd mintha bele egyezett volna, visszakúsztam a helyemre, és felvettem a tányéromat, és elkezdtem enni a halat.
- Ez még talán a levesnél is jobb. – mondtam ismét kislányos mosollyal az arcomon – Legközelebb ha megyek valahova veled csináltatok kaját. – kicsit gonoszabbra fordul a mosoly - … De mond csak gitározni hány éves korod óta tanulod, játszol rajta? … Gondolom mióta Kapitány lettél, letetted a hangszert. … De Genni is biztos tanult valamilyen hangszeren. Vagy csak a zuhany alatt fejlesztetted ének tudásodat? – fordultam Hitomi-hoz.
Közben újabb falatot vettem a számba. De Ken reakciói alapján Genni-nek nincs olyan isteni, sőt sokáig hallgatható hangja, ének tehetsége. De attól még érthet ezer más dologhoz.
- Ha nem zene, akkor milyen téren tudod megcsillogtatni a tehetségedet?
~ Ja persze a főzés és ezek szerint sem az éneklés, hangszer tudás nem Hitomi erőssége, de akkor már rákérdek, hogy akkor mi?

Szeretem hallgatni Kent gitározás közben. Nagyon ügyes, bár egy jobb hangszerrel megnézném. Miután Eliana megdicsérte, hozzátettem.
-Láttad volna, mikor egyszer felment egy kocsmában a színpadra, és több zenét végigjátszott. Olyan a keze olyankor, mint a póké... Gyorsan jár nagyon a keze, amit most hallhattál, az elég könnyű az ő szemében.-láttam a volt kapitányon, hogy jól esik neki a dicséret. Hogy az enyém, vagy az Elianaé jött be neki jobban, azt nem tudom, de a halvány mosoly a szája szélén elég biztató volt. Aztán Ken megkérdezte -engem lealázva persze-, hogy Eliana játszik-e valamilyen hangszeren.
-Ha mindenki végzett a levessel, akkor előkaphatjuk a halakat. Vagy a szendvicset, kinek melyik ízlik.-mondta, majd elkezdte összeszedni a tányérokat, én meg addig Eliana segítségével előcuccoltam a halat. Ettem már Ken sült halából, és nagyon finom volt, nem nagyon lehetett belekötni, és valószínűleg most is ugyan ilyen lesz. Feltevésem nem csalt, de nem dicsértem meg, mert a csapat másik női tagja még előttem megtette.
-Régen tanítottak bennünket. Az én kezembe fuvolát nyomtak. Mit mondjak nem nagyon maradtam a szakma közelében, soha nem voltam zenész lélek. Viszont a hangszert, amit kaptam, azt meg tudtam szólaltatni, meg néhány dalt, dallamocskát is el tudtam rajta játszani. De gyorsan beleuntam. Nem tudom most hogyan játszanék rajta, ha a kezembe nyomnának egyet.-elmosolyodott, és kis szünet után folytatta- De olyan korán elraktad azt a gitárt. … Kajálás után igazán zenélhetnél még egy kicsit. … Én meg táncolhatnék a dallamra… Mit szólsz hozzá? Abba jobb vagyok.-Az arrancar furcsán közel ült a kapitányhoz, még én is zavarba jöttem tőle, úgyhogy el is fordultam. Mire ismét fel mertem nézni, már messzebb ültek egymástól. Nem tudom, mi történt akkor, lehet, hogy...O.o...NA mindegy, ha szeretnék.
-Ez még talán a levesnél is jobb. Legközelebb ha megyek valahova veled csináltatok kaját. De mond csak gitározni hány éves korod óta tanulod, játszol rajta? … Gondolom mióta Kapitány lettél, letetted a hangszert. … De Genni is biztos tanult valamilyen hangszeren. Vagy csak a zuhany alatt fejlesztetted ének tudásodat? Ha nem zene, akkor milyen téren tudod megcsillogtatni a tehetségedet?-a kérdése meglepett kicsit. Hogy én mihez értek? Azt hittem tudja...
-Az én mesterségem az, hogy könnyen, ugrásszerűen emelem meg Ken vérnyomását. Máshoz nem nagyon értek...-jelentettem ki, kicsit szégyenkezve. Nem tudok mit felmutatni, amire büszke lehetnék. Énekelni nem tudok, gitározni szintén, semmilyen más hangszeren nem játszok, olyan botlábam van, mint a sicc, és rajzolni sem tudok... Nincs semmi haszna a létezésemnek, csupán hollowokat kellene ölnöm, de nagyon kevéssel bántam el. Nem merem őket bántani, amíg nem látom, hogy embereket ölnek meg...Gyenge vagyok, testileg és lelkileg is....

Kész, hangszer elrakva. Láttam, hogy mindkettejüknek kerekebb a szeme az átlagnál, és ez adott egy kis önbizalmat. Lehet, hogy majd Karakurában veszek egy jó szólógitárt, és keresek egy zenekart. Szerintem jó ötlet...
-Szerintem jól játszottál. Ezek szerint ezt sem lehet elfelejteni, ahogyan a biciklizést.-hát azért ez nem teljesen így van
-Majdnem. Ha elfelejteni nem is, de kijönni belőle egyszerű. Érzem, hogy nem olyan mozgékonyak az ujjaim...-majd előszedték a halakat, én pedig a tányérokat tettem félre, amiből a levest zabáltuk ki. Miután megkérdeztem Elianat, hogy ő játszi-e valamilyen hangszeren, egy elég hosszú választ kaptam.
-Régen tanítottak bennünket. Az én kezembe fuvolát nyomtak. Mit mondjak nem nagyon maradtam a szakma közelében, soha nem voltam zenész lélek. Viszont a hangszert, amit kaptam, azt meg tudtam szólaltatni, meg néhány dalt, dallamocskát is el tudtam rajta játszani. De gyorsan beleuntam. Nem tudom most hogyan játszanék rajta, ha a kezembe nyomnának egyet.-kár, hogy nincs nálam fuvola...-De olyan korán elraktad azt a gitárt. …-közelebb ült. Zavarba ejtett...-Kajálás után igazán zenélhetnél még egy kicsit. … Én meg táncolhatnék a dallamra… Mit szólsz hozzá? Abba jobb vagyok.-még közelebb hajolt, és éreztem, hogy elkezd égni az arcom. Válaszolni is elfelejtettem. Vagyis nem egészen, mert nyögtem egy ,,I-i-ige-en''-t, de nem hiszem, hogy hallotta. Mikor visszahúzódott eredeti helyére, oldalra fordultam, és köhögést színleltem. Még csak az hiányzik, hogy elpirulni lássák a volt főkapitányt... Mikor újra normális színűnek éreztem az arcom, visszafordultam. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy zavarba jövök, de hát...Ezek szerint velem bármi megtörténhet. Node mindegy, a beszélgetés következő mondata a hal megdicsérése volt.
-Ez még talán a levesnél is jobb. Legközelebb ha megyek valahova veled csináltatok kaját. -szép álom...-De mond csak gitározni hány éves korod óta tanulod, játszol rajta? … Gondolom mióta Kapitány lettél, letetted a hangszert. … De Genni is biztos tanult valamilyen hangszeren. Vagy csak a zuhany alatt fejlesztetted ének tudásodat? -jó kérdés...-Ha nem zene, akkor milyen téren tudod megcsillogtatni a tehetségedet?-kicsit elgondolkodtam. Mint egy gyerek, felnéztem az égre, és az állam vakargattam, tőlem egyáltalán nem megszokott módon. Közben Genni elmondta, hogy mihez is ért tulajdonképpen. Sajnálom, hogy nem tud mit csinálni. Vagyis tud, csak tanulnia kellene tovább.
-De igen, Hitomi. Tudsz zongorázni, csak továbbképzés kellene neked. Egyébként meg nyugi, nem csak a halálom elhozatalára vagy jó.-mosolyodtam rá biztatás képpen. Az ő válasza -ami egyenlő egy újabb nyakba ugrással- azt jelentette, hogy jól esik neki, amit mondok. Megsimogattam a buksiját, és gyengéden eltoltam magamtól. Aztán én is válaszoltam a kérdésre.
-Azt hiszem...olyan 12 éves koromban kaptam meg az első gitárom. Akkor elkezdtem tanulni, mindenhonnan akkordokat meg technikákat néztem. Egy év múlva körülbelül vettem egy elektromos gitárt. Azon tanultam meg szólózni, és még most is meg van szüleim pincéjében. Bár már biztosan nem működik, régen minden koncerten ott volt velem, pedig elég rossz gitár volt. Nincs jó hangja, ferde a nyaka, stb, ennek ellenére mégis nagyon szerettem. Aztán ismét vettem egy szólógitárt. Nagyon jó volt, imádtam vele koncertezni. Nálam volt, mikor megöltek. Aztán egy másik akusztikusat is beszereztem, hogy el tudjam magam foglalni valamivel a Lelkek városában. Persze miután főkapitány lettem, már nem használtam annyit, de elég régóta megvan ez is, és nincs túl sok baja.-nem nagyon tudtam, hogy mit mondhatnék még, így is elég részletesen leírtam a dolgokat. Ekkor jutott csak eszembe, hogy a többiek már a halat falják, én meg hozzá sem kezdtem, szóval a kezembe vettem egy tányért, rálaktam a halat, és csatlakoztam a többiekhez.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

- Láttad volna, mikor egyszer felment egy kocsmában a színpadra, és több zenét végigjátszott. Olyan a keze olyankor, mint a póké... Gyorsan jár nagyon a keze, amit most hallhattál, az elég könnyű az ő szemében. – mondta Genni, miután a kapitány befejezte a gitározást.
- Majdnem. Ha elfelejteni nem is, de kijönni belőle egyszerű. Érzem, hogy nem olyan mozgékonyak az ujjaim... – szerénykedett a kapitány
Természetesen a kapitánynak dagadhatott a melle, mert két hölgy is megdicsérte zenei tudását. Nyugodtan visszajöhet az önbizalma.
~ Szívesen megnéztem volna, hogy akkor hogyan játszott. Szívesen elhallgattam volna sokáig. De a lökött egy dallam eljátszása után abbahagyta az egészet. Pedig istenien játszik. Kihozott belőlem is egy érzéki dívát, és közel ültem hozzá, és sikerült megfűznöm arról, hogy még játsszon nem egyet, hanem remélhetően többet. Bár nem gondoltam volna, hogy a kapitány vörösre pirul ettől, és csak annyit tud kinyögni, hogy ,,I-i-ige-en''. Nem is ajánlottam volna, hogy nemet mondjon. Így mondhatni elértem a célomat, hogy játsszon még. Viszont Genni miért fordult el? – magamban elkerekedett a szemem – csak nem azt hitte, hogy …. de tényleg nem történt semmi. Remélem nem is hiszi, hogy bármi lett volna. Bár kicsit hülyén is nézett volna ki, ha elkezdek magyarázkodni, hogyha ide nézett volna, akkor láthatta volta, hogy tényleg nem történt semmi sem. Erre még a kapitány reakciója sem segített, hisz vörös arccal elfordult és köhögést színlelt. Ebből már úgy sem tudnám kimagyarázni magam. Éppen ezért visszaültem, és visszatértem a mosolygós, szinte már taknyos kölyök képhez. Nem is tudtam, hogy ilyen hatást kiválthatok a komoly, és megfontolt kapitányból, pedig tényleg csak annyit szerettem volna, hogy játsszon még nekünk egy keveset, és ezt a célomat elértem.
- Az én mesterségem az, hogy könnyen, ugrásszerűen emelem meg Ken vérnyomását. Máshoz nem nagyon értek... – Hitomi felelt a kérdésemre.
Mosolygott viszont a „máshoz nem ért” kifejezés után kicsit gondolataiba mélyült. Kicsit szégyenkezve mondta.
~ Remélem, nem hiszi, hogy tényleg nem ért semmihez. Igen is harcoltam ellene, és jó harcos. Igaz, hogy egy nagy gyerek, de nem egy olyan személy, aki csak láb alatt van, és nem jó semmire. Attól, hogy nincs érzéke a zenéhez, attól még van ezer meg egy dolog, amibe jó lehet. Shinigami-nak például tökéletes.
- De igen, Hitomi. Tudsz zongorázni, csak továbbképzés kellene neked. Egyébként meg nyugi, nem csak a halálom el hozatalára vagy jó.
Állt ki mellette a kapitány. Biztatásként rámosolyodott, és megsimogatta a fejét. Ettől Hitomi is visszanyerte mosolyát, és én is elmosolyodtam.
~ Igen az ő kapcsolatuk egyedül álló. Mindig kiállnak egymás mellett. Ez talán még szorosabb kapcsolat, mint egy sima testvéri kötődés. Ken vigyáz Genni-re, és mindig mellette áll. Genni pedig támaszkodik rá, és biztonságot jelent neki, hogy Ken jóformán mindig mellette van. Még ha Genni sportot is űz Ken felhúzásával, szerintem Ken nem is tud isten igazán rá haragudni. Ezt az igazi kapcsolatot csak az árnyékolja majd be, ha Ken távozik. Genni biztosan összetör, ha egy nap úgy megy Ken-hez, hogy már nem találja ott. Azért is ilyen idilli a hangulat, hogy ez egy úgymond tökéletes emlék maradhasson Genni-nek. Hisz úgymond Ken Soul Seciety szemében áruló lesz, egy közellenség. Genni pedig ebben a tudatban össze fog törni. Nem is csodálkoznék, ha szíve szerint a kapitánnyal tartana, de Ken nem akarja, hogy magával rántsa a lányt. Attól jobban szereti, hogy ilyet tegyen. Igen talán az ő kapcsolatuk egyedül álló. Léón és az én kapcsolatom meg sem közelíti az övéjeket. Adán-nal való kapcsolatom pedig végkép nem. Sajnálom Genni-t, és kicsit irigy is vagyok rá, hogy van egy olyan személy az életében, mint Ken. Valahogy hozzá képest üresnek is érzem magam. Viszont a távozással így nagyobbat veszít, mint én akár valaha is veszíthetek. Megértem, hogy miért nem akarta Ken elmondani Genni-nek a dolgokat…
- Azt hiszem...olyan 12 éves koromban kaptam meg az első gitárom. Akkor elkezdtem tanulni, mindenhonnan akkordokat meg technikákat néztem. Egy év múlva körülbelül vettem egy elektromos gitárt. Azon tanultam meg szólózni, és még most is meg van szüleim pincéjében. Bár már biztosan nem működik, régen minden koncerten ott volt velem, pedig elég rossz gitár volt. Nincs jó hangja, ferde a nyaka, stb, ennek ellenére mégis nagyon szerettem. Aztán ismét vettem egy szólógitárt. Nagyon jó volt, imádtam vele koncertezni. Nálam volt, mikor megöltek. Aztán egy másik akusztikusat is beszereztem, hogy el tudjam magam foglalni valamivel a Lelkek városában. Persze miután főkapitány lettem, már nem használtam annyit, de elég régóta megvan ez is, és nincs túl sok baja.
Szóval gondolat menetemet Ken meséje zavarta, meg és ismét kirázódtam a mély gondolatokból, és izgatottan hallgattam, életének ezen történetét. Mondhatni a gitározás, és a zenélés az életéhez tartozik, és nem csak unaloműzőnek jó.
- Akkor volt jóformán egy kis gyűjteményed – mosolyogtam – De egy profinak kell is. … A gitározás az életed részévé vált. Attól hogy régi egy hangszer, nem jelenti azt, hogy már pedig minden bajának kell lennie. De neked biztos nem szabad abba hagynod. Nagyon jól csinálod.
Biztatás után szépen eszegettem tovább a tányéromon elő halat. De tényleg ki nem néztem volna, hogy azaz ember, akivel harcoltam, hogy ilyen is lehet. Illetve azt sem hittem, hogy ez az összejövetel ilyen idilli lehet. Szinte már olyan kis családi hangulat uralkodik. Gyönyörű az idő, és furcsa módon én is mondhatni jól érzem magam két olyan személlyel, akik tulajdonképpen az ellenséghez tartoznak. Ha bárkinek elmesélném, nem hinne nekem.

Mindig jólesik az embernek, ha valaki támogatja. Ha én Kentől kaptam támogatást, nekem nem esett jól. Nekem ez akkora öröm, mint egy szerető családnak a saját kisbaba. Pedig csak pár szó kellett hozzá, és meg is volt... Természetesen most is nagyon örültem, hogy megpróbált magamtól megvédeni, és ennek jeléül a nyakába ugrottam. Aztán olyan pár perc múlva lazán kiszabadult gyilkos ölelésemből, én meg visszakuporodtam a helyemre. A volt kapitány elmesélte azt is, hogy mi is van ezzel a gitárral.
-Azt hiszem...olyan 12 éves koromban kaptam meg az első gitárom. Akkor elkezdtem tanulni, mindenhonnan akkordokat meg technikákat néztem. Egy év múlva körülbelül vettem egy elektromos gitárt. Azon tanultam meg szólózni, és még most is meg van szüleim pincéjében. Bár már biztosan nem működik, régen minden koncerten ott volt velem, pedig elég rossz gitár volt. Nincs jó hangja, ferde a nyaka, stb, ennek ellenére mégis nagyon szerettem. Aztán ismét vettem egy szólógitárt. Nagyon jó volt, imádtam vele koncertezni. Nálam volt, mikor megöltek. Aztán egy másik akusztikusat is beszereztem, hogy el tudjam magam foglalni valamivel a Lelkek városában. Persze miután főkapitány lettem, már nem használtam annyit, de elég régóta megvan ez is, és nincs túl sok baja.-azt tudtam, hogy ez a hangszer, ami nála van, régi, és csodáltam, hogy még ép. Nagyon szép volt, és csillogott, pedig egyszer sem láttam, hogy megtisztította volna. Lehet, hogy titokban viszi magával a fürdőkádba ( ). Simán elképzelem róla. Az az egy látható szeme is elég rosszul áll! Egyik éjjel kifigyelem, muhaha! Nade, ne most éljem ki kukkoló hajlamaim, térjünk vissza az eredeti történethez. Ken elmesélte, hány gitárja volt, Eliana pedig a következőt válaszolta:
-Akkor volt jóformán egy kis gyűjteményed-elmosolyodott, és folytatta-De egy profinak kell is. … A gitározás az életed részévé vált. Attól hogy régi egy hangszer, nem jelenti azt, hogy már pedig minden bajának kell lennie. De neked biztos nem szabad abba hagynod. Nagyon jól csinálod.-még én is belepirultam a dicséretbe, bár nemigazán tudom, hogy a morci keptönt mennyire mozgatja majd meg. Bár a nap folyamán egész jó kedve van, ami jó jel! A témához nemigazán tudtam mit hozzáfűzni, elvégre nem vagyok szakértő, és nem is tudtam, mivel lehetett volna folytatni Eliana mondatát. Már a hal felét betömtem, és akkor jutott eszembe valami.
-Amúgy, valaki hozott innivalót? Én nem pakoltam?-persze egyből a trió férfitagjára vetődött a szemem, aki lehajtotta a fejét, és köhögést színlelt. Enyhe szégyent láttam a szemében, és ebből rá is jöttem, hogy olyan hülye volt, mint én. Azután persze az arrancar barátunkra vándoroltattam szomjúhozó tekintetem, és ordított rólam az, hogy:,,Remélem hoztál mer' kiszáradok...''

A szép beszámolóm után Eliana elmosolyodott.
-Akkor volt jóformán egy kis gyűjteményed. De egy profinak kell is. … A gitározás az életed részévé vált. Attól hogy régi egy hangszer, nem jelenti azt, hogy már pedig minden bajának kell lennie. De neked biztos nem szabad abba hagynod. Nagyon jól csinálod.-heh, újabb dicséret. Jajj, lesz olyan önbizalmam, nem férek be a lakások ajtaján tőle, mi? Nem... Nem felejthetem el, hogy én is csak ember vagyok. Eddig a rangom miatt felnéztek rám, azonban most már felesleges vagyok... Egy homokszem, még az erőm ellenére is. Ezért kell megszöknöm a Lelkek városából. Nem fogom eltűrni, hogy pár évtized vezetés után engem vezessenek! Csupán Hitomi miatt aggódom. Nem tudom, mit tegyek... Ha elhozom magammal, valószínűleg keresni kezdenek minket, és ha nem megyünk vissza, árulóknak nyilvánítanak ki bennünket. Azt pedig nem engedhetem, ugyanis nem lehetek mindig Gennivel, és egy erősebb ellenfél könnyen legyűrheti. Azt pedig sosem bocsátanám meg magamnak, hogy miattam halt meg. Tudom, hogy nagyon le fog törni, és azt is, hogy megpróbál majd utánam jönni. Rengeteget fog szenvedni, de nincs más megoldás...
Eliana véleményére elmosolyodtam, majd Genni jött egy kérdéssel a csend megtörése érdekében.
-Amúgy, valaki hozott innivalót? Én nem pakoltam?-hát persze, hogy rám kell nézni. Nem pakoltam, azt hittem rakott el, de hát, ez van. Miután a tekintetemből megállapította, hogy nincs, kérdőn Elianára nézett, bár szerintem ő sem hozott semmilyen löttyöt. Azt meg rohadtul nem tudom, honnan szerezhetnék jelenleg.
-Akkor lányok 2 lehetőségünk van. 1: Iszunk a folyóból 2:Elmegyünk egy boltba, és folyadékot rablunk. Nem az üdítő rablás jobban tetszik, de ahogy gondoljátok. Mindenesetre én még a halat megeszem, mielőtt bármit is csinálnék...-amint ki mondtam, be is kaptam egy falatot. Azért mégse rám kelljen várniuk szegényeknek...

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

A kapitány elmosolyodott dicsérő szavaimra. Ki is húzhatja magát, mert nem vagyok, olyan, hogy csak úgy megdicsérjek másokat. Őt könyvelje el úgy, hogy ez most gyereknap, és most lehet, de máskor ne is számítson ilyesmire.
Néhány perc eltelte után Genni felvet egy igen érdekes dolgot. Mely alapján ilyen szellőcske is elszállhatott volna közöttünk.
- Amúgy, valaki hozott innivalót? Én nem pakoltam?
Szeme először a kapitány felé meredt. Reménykedve abban, hogy biztos valami üdítő szerűséget, mellyel oldhatjuk a szomjunkat. Bár szerintem a levessel éppen elég folyadékot vittünk be, de ezek szerint az Hitomi-nak koránt sem volt elég. Nem is kellet megszólalnia, egyértelmű volt Ken arckifejezéséből ítélve hogy vagy elfeledkezett róla, vagy azt hitte, hogy a kis hadnagynak volt annyi esz. Természetesen tekintete felém irányult. Behunyva szememet mosolyt erőltetve az arcomra jeleztem, hogy „Az úgy történt…..” De én is csak ilyen lehetek. Bekészítettem az üdítőt, ha más nem, akkor a szendvicseket kompenzálom azzal, hogy valami jó üdítőt hozok. Most az úgy történt, hogy a szendvicsekkel, mivel sokat dolgoztam, az még eszemben volt, viszont az üdítő már nem annyira. Ott van egy teljes üveg az ágyam lábánál. Egy nagy vízcsepp kúszott végig a fejem hátsó részén.
- A szobámban hagytam … De elugrok érte, ha tényleg nagyon szomjas vagy. Azon ne múljék. …
Már álltam is fel, mikor Ken a szavamba vágott kétfajta megoldással, mely alapján nem kell elmennem, és mégis lesz valamit innunk.
- Akkor lányok 2 lehetőségünk van. 1: Iszunk a folyóból 2:Elmegyünk egy boltba, és folyadékot rablunk. Nem az üdítő rablás jobban tetszik, de ahogy gondoljátok. Mindenesetre én még a halat megeszem, mielőtt bármit is csinálnék...
Újabb értelmes fejet vágtam, mely azt sugallta „Mond, hogy ezt nem mondtad komolyan”.
~ Variáció egy logikus lenne, ha nem a mai világban élnénk. Hisz ugyebár a folyóban fürdés az még talán oké is lenne. Meg hogy véletlenül félre nyelünk egy kis vizet, mert váratlanul víz alá nyomnak például. Jó tisztának tűnik a víz, meg nem hiszem, hogy olyan nagy baj lenne, ha innánk belőle. De az is megfordult a fejemben, hogy hiába látszik annak, mégsem teljesen tiszta. Hisz az ember nem véletlenül tisztítja meg. … A boltból való lopás. Na most ugyebár a tolvajt úgysem látják, meg nem hiszem, hogy felelősségre tudnának vonni minket ezért. De most a repülő üveg csak úgy kisétál a bolti ajtón? … Meg egyébként is engem nem ilyesmire neveltek, de hiába, ha szükség nagyúr…
- De mondom, hogy elugrok érte. Itt leszek néhány percen belül.
Másik két személynek is ugyan ennyi lenne, hogy csak elugrik egy percre, és már hozza is, és nem eme két felvetett lehetőség közül kellene válogatni. Viszont ugyebár akkor van baj, ha lebukik az illető. „Vissza jöttem valamiért, de megyek is….. Mégis hova mész ilyen sietősen? …. Hát tudod…Valamit sürgősen el kell intéznem…. Mit keres az a kezedben? … Ja hogy ez?....” Aztán meg is van, hogy eszedbe ne jusson csak úgy Karakura-ba kiruccanni, vagy inkább vissza menni. Ki tudja… Lehet emiatt nem fognak engedni…
Már fordultam is, mintha nem is hallanék meg semmien esetleges „Nem kell” meg „Várj egy percet” Kezemet emeltem, és nyitottam volna meg az átjárót.
~ Ha minden simán megy, akkor valószínűleg itt leszek néhány percen belül. Remélem sikerült az átjárót pontosan a szobámba nyitni, ne hogy a szomszédba kössek ki.

Mindenki elfelejtett innivalót hozni, szóval akkor számunkra itt a világvége!! Ki fogunk száradni, és meghalunk. Azonban a kapitányoknak rengeteg eszük van, főleg a főkapitányoknak, ugyanis Ken egy elég jó ötlettel állt elő.
-Akkor lányok 2 lehetőségünk van. -megállt egy kicsit, és kezdte- 1: Iszunk a folyóból 2:Elmegyünk egy boltba, és folyadékot rablunk. Nem az üdítő rablás jobban tetszik, de ahogy gondoljátok. Mindenesetre én még a halat megeszem, mielőtt bármit is csinálnék...-úgy tett, ahogy mondta, elkezdte enni a halat. Én örömömben tapsikoltam: Persze hogy bennelennék egy üdítőrablásban! Milyen buli lehet már, mikor a pénztáros csak néz a magától lebegő üvegre. Ugrottam volna kapásból, hogy keressek egy vegyesboltot, vagy valamit, ahonnan tudok egy kis szomjoltót szerezni. A folyóból semmiképp nem ittam volna, biztosan koszos, gondolom horgászok is vannak, és a többi. Fúj! Sajna Elianának egyik ötlet sem tetszett igazán.
-De mondom, hogy elugrok érte. Itt leszek néhány percen belül.-és állt is felfelé, hogy átjárót nyisson. Persze még idejében ráugrottam, hogy ,,ESZEDBE NE JUSSON ÁTMENNIIIIIII''. Ezzel sikeresen megállítottam, de nem szálltam le róla, mintha egy polip lettem volna, úgy elzártam a külvilágtól.
-Ken majd visszamegy. Jóval gyorsabb, és amúgy is...-ekkor suttogásra fogtam- beszélni akarok veled.-szűk szemekkel, gyanakodóan hátranéztem. Bár a volt taichou-nak nem volt semmi érzelem az arcán, mégis tudtam, hogy hallotta, amit mondok.
- Jamm, én tényleg hamarabb végzek. Mire 200-ig elszámoltok itt leszek!-nyitott egy senkai kaput, és átlépett rajta. Na, most számolom az időt, remélem hogy én nyerek, bár nem szokott tévedni ilyen téren. Mikor eltűnt, Elianát visszanyomtam a helyére, és mélyen, aggódva kicsit a szemébe néztem. Pár másodpercig néztük így csendben egymást, közben: 21, 22, 23... Számoltam. Láttam, hogy kezd zavarba jönni, és el akar fordulni, úgyhogy megszólaltam.
-Hogy érzed magad? Őszintén...-kértem, hogy mondja el. Kicsit megerősödött a szél pár másodpercre. Nagyon szeretném, hogyha jól éreznék magukat mindketten. Azonban mikor kettesben hagytam őket, kicsit hallgatóztam. A kardom elég erős szél elemű zanpakuto. Csupán azért idéztem meg a shikai-t, hogy a széllel elhozzam magamhoz a hanghullámokat. Nem hallottam mindent, még a lényeget sem, de vannak kételyeim, hogy ők most csak szerepet játszanak... Reméltem, hogy Eliana ezt megcáfolja...

100%-osan meggyőződtünk róla, hogy senki nem hozott innivalót. Nem megnyugtató, ugyanis mostmár a kiszáradás veszélye fenyeget bennünket. Mit kezdene a világ nélkülünk? Ha nem lennénk, akkor minket biza' ki kéne találni! Azonban mindig kell egy hős, és Eliana vállalta, hogy ő visszamegy azért az innivalóért. Ráképzeltem egy Superman-es (vagy Supergirl-ös) ruhát, de hamar kivertem a fejemből, enyhén szólva nem állt jól neki. Mielőtt azonban még átlépett volna az átjárón, a hadnagyasszony lerohanta, és képes volt engem elzavarni. Najó, én úgyis gyorsabban végzek.
-Jamm, én tényleg hamarabb végzek. Mire 200-ig elszámoltok itt leszek-1, 2, 3...mire idáig eljutottam, már meg is nyitottam a senkai kaput. Átléptem rajta, és az járt a fejemben, hogy mi a fenét akar mondani Genni arrancar ismerősünknek, amit előttem nem lehet? Lehet hogy... Az nem lehet. Nagyon messze volt, mikor beszélgettünk, ezt biztos nem hallotta.
~21, 22, 23...~Már vissza is értem. Gyorsan, kell valahonnan egy itókát szerezni, ami elég mára 3 embernek. De honnan a francból? Wáh, gyorsan a belvárosba, nyomáááááás! Ott a büfé, vegyünk valamit, ami elég mindenkinek.
~78,79, 80...~ 3 üveg almalevet vettem, és reméltem, hogy mindenki boldog lesz. Elég bajosan ugyan, de el tudtam vinni őket a kezeimben. De még mindig nem hagyott nyugodni a dolog: Mi a fenét akar Hitomi? Már nemsok időm volt hátra, gyorsan visszasiettem Karakurába.
~197,198,199 és 200!!!~ Végszóra pont beértem. Háhá, győzelem!
-Na, 200-ig elszámoltam, és tádám! Itt vagyok! Na, almalevet hoztam, hát...ugye nem gond? Vagy ha nem ízlik visszamehetek másért.-kérdeztem a dicsekvés után. Nem sok kedvem volt szaladgálni, de ha valakinek nem ízlik, akkor visszamegyek, de akkor biztosan, hogy olyan löttyel térek vissza, amivel szívesen oltja szomját. Mondjuk sör! De Genni még kiskorúnak számít 90 évesen is, szóval ő nem ihat...Akkor majd kap kölyökpezsgőt. Azonban a sietés kicsit megviselt. Nem fáradtam el, de azért inkább leültem, majd az egyik üvegnek letekertem a kupakját, és elkezdtem inni. Háh, mint egy reklám...

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

Már léptem is volna át az átjárón, de Genni rám vetette magát, így jelezve, hogy eszembe ne jusson elmenni sehova. Ha már eljöttem, ne hogy esélyem legyen megszökni.
- Ken majd visszamegy. Jóval gyorsabb, és amúgy is...- majd közelebb hajolt, hogy suttogva folytassa - beszélni akarok veled. - szűk szemekkel, gyanakodóan hátranézett az emlegetett személyre.
- Jamm, én tényleg hamarabb végzek. Mire 200-ig elszámoltok itt leszek!
Ezzel már nyitott is egy senkai kaput, és átlépett rajta. Gondolom amilyen bolondos Genni tényleg képes magába számolni, és kitalálni valami bűntit a kapitánynak, ha nem tartja be a fogadalmát.
Ketten maradtunk Genni-vel. Visszanyomott a helyemre, mintha egy rossz kislány lennék, aki felállt a helyéről, pedig az anyukája megmondta, hogy márpedig bűntiből ott kell ülnie legalább öt percig. Most körülbelül tényleg úgy éreztem magam, még be is durciztam egy pillanatra, hogy „Márpedig én is el tudtam volna intézni annyi idő alatt, és ez nem ér!”. Genni is időközben leült, és aggódó szemekkel nézett rám. Kicsit zavarba is jöttem, mert nem szólt egy szót sem, csak nézett azokkal a nagy szemekkel.
~ Azt mondta, hogy beszélni akar velem négyszemközt. Most itt vagyunk, de nem mond semmit, csak néz. Nekem pedig ötletem sincs, miért akar velem beszélni Ken nélkül. Lehet már akart korábban, csak ez a jelen helyzet pont kapóra jött neki? Lehet, de ha nem szólal meg, akkor soha nem tudom meg, mit szeretne.
- Hogy érzed magad? Őszintén...
Kicsit megerősödött a szél pár másodpercre. A néhány percnyi csend után egyáltalán nem számítottam, hogy ilyen irányba fog terelődni a dolog. A szél után lábaimat előre húztam, és a kezemmel átöleltem, és lehajtottam a fejemet.
- Mennyit hallottál belőle? … „A szél hozzád vezeti a szavakat” … Szóval? – emeltem fel a fejemet.
~ Nem akartam, hogy bármit is halljon abból, amit Ken-el kettes beszélgettem. De szerintem ezzel nem csak én vagyok egyedül. Ken is titokba akarta tartani a dolgokat Genni elől. De tényleg, akinek a szél az ereje, akkor annál ne csodálkozzunk, hogy sok minden a fülébe jut. De pontosan nem tudom, hogy mennyit hallott tulajdonképpen.
- …És a Hitomi kedvéért ma kérlek, annyira ne utálj. Tudom, hogy nem lenne szabad ilyet kérnem, de nem akarom tönkretenni szegény lány életét. Ki tudja, lehet nem látom többet, úgy akarok elválni tőle, hogy még mosolygott, nem pedig sírt.
- Akkor, ha mindent elmondott, akkor tudod, hogy szívbaj nélkül megöltem volna. … eldöntöttem, hogy a bosszúm részeként fogom felhasználni. Megölöm, hogy ezzel mérhetetlen fájdalmat okozzak neked, de az ő halála csak a bosszúm egy része lett volna. … Talán lehet, hogy nem vagyok normális. Lehet, de furán jól érzem magam. Már most, hogy a nyakamba ugorva fogadott. … Meg akarok küzdeni veled, úgy hogy mindazt átérezd, mit én éreztem. Erősebb leszek, és a földbe foglak döngölni. … Ebből a célomból nem adok alább … Viszont most kérésedre, és Genni kedvéért eljátszom a szerepemet. De ne hidd, hogy bízni fogok benned, vagy le tudsz beszélni a célomról. ... Két embert akarok túlszárnyalni, legyőzni, és megölni. … Akkor így megfelel?... Ex-Kapitány?
Igen nem akartam, hogy ezek közül bármelyiket megtudja Hitomi. Még az a tudat is megrémít, hogy bármelyiket is hallotta, de ez ellen sajnos már nem tehetek semmit. Viszont ötletem sincs, hogy most mit feleljek. Egyrészről már nem gondolom úgy, hogy nagyon megjátszanám magam, mert jól érzem magam. Másrészről meg tiszta hülyének érzem magam, mert a másik felem azt mondja, hogy el ne hidd már ezt az idilli képet, mert ez csak egy múló pillanat. Ez nem lehet a valóság, ezt nem hiheted el, hogy ez ilyen egyszerű, ez ilyen őszinte. Fogalmam sincs, hogy mit feleljek. Bár kész csodának is tartom, hogy Genni, ha hallotta, amit beszéltünk, akkor így viselkedett. Vagy nagyon jó színésznő, vagy csak részleteket hallott? De akkor mégis mennyit?
- Ha hallottad, akkor tudod, hogy nem viccelődtem. Elhatároztam, és bocsáss meg nekem, de nem bántam meg, amit mondtam. Egy biztonságérzet miatt is kötöttem meg az alkut Ken-el. De főképpen azért, hogy ez a nap ne végződjön semmien vérontással, és próbáljuk meg jól érezni magunkat. … Furcsamód ez a szerep egyre inkább túlnő önmagán, és tényleg én is jobban érzem magam. Viszont azt is tudom, hogy ez nem tartós, és egyszer vége lesz. Mikor elmegyek, akkor Ken-el ismét egymás ellenségei leszünk. Egy Shinigami és egy Arrancar soha sem fognak megbízni egymásba, és soha nem lesznek barátok. Aki ezt mondja, vagy elhiszi, az álomvilágban él. Bocsáss meg Genni … Nem akartam, hogy ezt tudd. Azt akartam, hogy ebből ne vegyél észre semmit … De a fene, pocsék színésznő vagyok.
Lehajtott fejjel kezdtem, majd egy pillanatra ránéztem a lányra, majd ismét magam elé bámultam, és a végén egy fájdalmas mosolyt erőltettem a számra, de még mindig nem mertem a szemébe nézni. Nem tudom, hogy ezek után mit mond. Ezek után még mindig olyan naivan néz e rám. Biztos nem azt mondtam, amit hallani szertett volna. „Igen ezt mondtam, de azóta, már közel sincs így, mert frappánsan érzem magam, mert tényleg jó veletek”. De ha hallotta, akkor minek játszani az ostobát, hogy fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Inkább megmondtam neki, még ha ezzel fájdalmat is okoztam neki.
~ Jól érzem magam, mert egy rossz szavam sem lehet. Jó az idő, jó az étel, jó az étel, és egyben meglepően jól érzem magam a társaságban is. Ken nem olyan, mint amilyennek a harc folyamán megismertem. Hitomi-ról meg tudtam, hogy egy gyerek, de emellett nem érzem azt, hogy menten elszaladnék. Jó velük lenni. Talán legbelül én is szeretnék olyan bolond lenni, aki elhiszi ezt a boldog pillanatnyi illúziót.
Megjelent a Senkei kapu, mint egy végszóra, és feltűnt a kapitány, aki nagy lihegve, három üveg innivalót fogott, kicsit ügyetlenül. Közbe látszott az arcán, hogy sikerült betartani a meghatározott időkorlátot.
- Na, 200-ig elszámoltam, és tádám! Itt vagyok! Na, almalevet hoztam, hát...ugye nem gond? Vagy ha nem ízlik visszamehetek másért.
Módszeresen leült, majd jutalmául felbontotta a magának szánt üveget, és elkezdte inni. Egy reklámba is beillet volna, ha lenne felvétel róla, akkor jó pénzért el is adhatnánk. Az egyik üveget megfogtam, de nem ittam bele, sőt fel sem bontottam, sőt meg sem próbáltam felbontani. Az alma lével ki vagyok békülve, de most nem voltam annyira szomjas, meg most inkább magam alatt elkezdtem birizgálni, játszani az üveggel. Kicsit sem egyértelmű az, hogy nem túl jó irányba haladt a beszélgetés. Bár nem tudom, hogy Ken ebből leszűrt e valamit, vagy Hitomi-n egyáltalán látszik e valami abból. Ismételten magamhoz térek, vagy inkább visszaöltöm az álarcot, melyet magamra erőltettem, és ezzel a édes szinte már hihetetlen angyali mosollyal fordulok a drága Ken-hez.
- Szerinted három üveg innivaló elég lesz? De szerintem amilyen szomjas Genni, mind a hármat megitta volna egymagában. … De persze megértjük, mert röpke volt az időd. Egyébként is már köszönjük, hogy elrohantál, és hoztál magaddal.
Hozzáteszem egy fél literes üvegről beszélünk, mely néhány órára bőven elegendő. Bár nem tudom, hogy meddig maradunk. Bár azok a szavak után azon sem csodálkoznék, ha Genni csak így haza küldene, hogy látni sem akar.
- Nem hoznál még egy kicsit? Vagy mondom, gyorsan elszaladok én. Nekem narancsos van, illetve őszibarackos. Akkor abból is lehetne inni, meg hozok poharat is.
~ Talán tényleg menekülnék Genni válasza elől? Vagy a tekintetétől. Mióta Ken visszaért, nem néztem Genni szemébe. Meg ki tudja, lehet hoznom kéne valami erőset.

Féltem, hogy a beszélgetés elrontja Eliana hangulatát. Elmondtam neki, hogy mennyit hallottam. Azt a választ kaptam, amit vártam.
-Ha hallottad, akkor tudod, hogy nem viccelődtem. Elhatároztam, és bocsáss meg nekem, de nem bántam meg, amit mondtam. Egy biztonságérzet miatt is kötöttem meg az alkut Ken-el. De főképpen azért, hogy ez a nap ne végződjön semmien vérontással, és próbáljuk meg jól érezni magunkat. … Furcsamód ez a szerep egyre inkább túlnő önmagán, és tényleg én is jobban érzem magam. Viszont azt is tudom, hogy ez nem tartós, és egyszer vége lesz. Mikor elmegyek, akkor Ken-el ismét egymás ellenségei leszünk. Egy Shinigami és egy Arrancar soha sem fognak megbízni egymásba, és soha nem lesznek barátok. Aki ezt mondja, vagy elhiszi, az álomvilágban él. Bocsáss meg Genni … Nem akartam, hogy ezt tudd. Azt akartam, hogy ebből ne vegyél észre semmit … De a fene, pocsék színésznő vagyok.-meg akartam szólalni, de gondolatban eljutottam a 200-ig, Ken pedig kiugrott a Senkai kapun.
-Na, 200-ig elszámoltam, és tádám! Itt vagyok! Na, almalevet hoztam, hát...ugye nem gond? Vagy ha nem ízlik visszamehetek másért.-muszáj voltam belekötni.
-Háhá, vesztettél! Azt mondtad, hogy mire 200-ig elszámolunk, itt leszel. 200-ig elszámoltam, és pont 200-nál nyílt ki a kapu! Szóval nyertem!-eresztettem meg egy hatalmas mosolyt, majd a mondandója másik felére is válaszoltam.
-Nem lesz ez nekünk kevés?-kérdeztem fancsali képpel. Nem volt kevés, azonban szerettem volna, ha megint elmegy egy pár percre.
-Szerinted három üveg innivaló elég lesz? De szerintem amilyen szomjas Genni, mind a hármat megitta volna egymagában. … De persze megértjük, mert röpke volt az időd. Egyébként is már köszönjük, hogy elrohantál, és hoztál magaddal.-Eliana ütötte tovább a vasat.
-Nem hoznál még egy kicsit? Vagy mondom, gyorsan elszaladok én. Nekem narancsos van, illetve őszibarackos. Akkor abból is lehetne inni, meg hozok poharat is.-tudtam, hogy Ken belehalna, ha más csinálna meg helyette valamit.
-Nem, nem kell, dehogyis, átszaladok akkor még egyszer... De körülbelül mennyit hozzak?-jogos kérdés volt...De ezen ne akadjunk fent!
-Még 3-mat!-majd mint egy hercegnő, legyintettem, hogy ,,Most már elmehetsz''. Hát ja, elég piszok voltam, de valahogy el kell zavarni, nemde? Alig vártam, hogy átlépjen a kapun. Amikor átlépett, megrohamoztam Elianat. Szokásomhoz híven a nyakába ugrottam.
-Jujj kösszentyű!! Képes voltál ennek ellenére eljönni, és eljátszani egy szerepet? Mindezt miattam? Úúúúgy köszönöm!-jól beledörgölőztem, mint egy kiscica, aki kapásból rátámad arra, aki kedvesen hozzányúl.

Azt hittem, hogy hősként ünnepelnek, amiért elrohantam, és hoztam innivalót. Nade, mindketten belémkötöttek. Főleg Hitomi...pfíjj
-Háhá, vesztettél! Azt mondtad, hogy mire 200-ig elszámolunk, itt leszel. 200-ig elszámoltam, és pont 200-nál nyílt ki a kapu! Szóval nyertem!-igaza volt. Diadalittasan mosolygott, én pedig meg lettem alázva. Én szegény...Elianától bíztató szavakat vártam, de tőlem sem azt kaptam, amire számítottam.
-Szerinted három üveg innivaló elég lesz? De szerintem amilyen szomjas Genni, mind a hármat megitta volna egymagában. … De persze megértjük, mert röpke volt az időd. Egyébként is már köszönjük, hogy elrohantál, és hoztál magaddal.-legalább megköszönte, és ez is sokat számít. Nekem legalábbis... Leültem, és reklámba illő ivásom Eliana következő mondata szakította meg.
-Nem hoznál még egy kicsit? Vagy mondom, gyorsan elszaladok én. Nekem narancsos van, illetve őszibarackos. Akkor abból is lehetne inni, meg hozok poharat is.-neem, más nem mehet!
-Nem, nem kell, dehogyis, átszaladok akkor még egyszer... De körülbelül mennyit hozzak?-be sem fejeztem, Hitomi rávágta, hogy még 3-mat. Najó... Akkor Senkai kapu, vissza a Lelkek városába. Nyilvánvaló volt számomra, hogy nem fejezték be a társalgást, és csak azért kell átmennem. Akkor meg jogos. Direkt nem jelöltem meg időpontot, igyekszem nem sietni. Hátha befejezik, mire visszaérek. Azonban a Lelkek városa, a régi lakhelyem már...már zavaró volt. Egyszerűen zavart, hogy ott voltam. Nem a kapitányi egyenruhámban mászkáltam, nem voltak tisztjeim, papír munkám sem, és már máshogy kezeltek... Nem magáztak, mindenki tegezett. Ez már nem az én világom... Reméltem, hogy még egy fél napot kibírok itt, este pedig lelécelek Karakurába, és ott tengetem életem, mint egy szelíd gitáros. Majd néha írtok lidérceket, és a többi, és a többi, és a többi... Annyira elgondolkodtam, hogy rohadt messze kerültem a büfétől, ahonnan az innivalót kellett vinnem. Na, egy újabb út odáig...Nagyon fasza. Elértem, még 3-mat kértem az almaléből. De nem indultam rögtön vissza. Leültem vagy 2 percre, és addig a jövőmön gondolkoztam. Vajon mit fogok én csinálni? Milyen munkát vállaljak? Rengeteg ötletem volt, de nem ragadtam le egyiknél sem. Siettem vissza a lányokhoz. Persze jóval lassabban, mint az előbb. Azonban nem mehetek ilyen emósan Genni elé. Nem szomorúan akarom látni. Elfelejtetettem magammal az előbbi pár percet, és kiléptem a Senkai kapun...

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

Genni önelégülten jelezte, hogy csak nyert, mert nem ért ide időben, de mégis túl korán érkezett. Igen, ezt követően biztos rosszul is esett Ken-nek, amit mondtam. Mert tényleg rendes volt tőle, hogy csak elment. De az ajánlásomról hallani sem akart.
- Nem, nem kell, dehogyis, átszaladok akkor még egyszer... De körülbelül mennyit hozzak?
Még be sem fejezte a mondatot, és még nekem sem pattant ki válasz a fejemből, Hitomi már mondta is a választ.
- Még 3-mat! – ezzel már legyintett is, hogy mennyen már.
Ken már nyitotta is a senkei kaput, de ezzel görcsbe is rándult a gyomrom. Tudom, hogy Ken sejti, vagy leesett neki, hogy mi is a helyzet, hogy nem fejeztük be a beszélgetést, viszont egyben féltem is, mert ha elmegy, akkor megkapom Genni válaszát. Most Ken Bankai-jától nem vélnék annyira, mint most a lehetséges választól. Nem tudom, miért van ez. Hisz ha nagyon olyan, akkor elzavar, vagy egyből rám támad, vagy nem is sejtem mi lesz, ha bezárul a kapu, és Ken nem lesz halló, látó távolságban.
Kapuzárul, lehajtom a fejemet, és behunyom a szememet, és várom a sújtó szavakat. De továbbra sem bántam meg hogy elmondtam Hitomi-nak. Hisz egy részét hallotta. Genni viszont nem szólt semmit, hanem egyszerűen lerohant, és a nyakamba ugrott. Olyannyira, hogy hátra is dőltem. Természetesen kerekre nyílt szemmel, csodálkozó arckifejezéssel, értetlenül álltam illetve már eldőlve az egész reakciótól.
-Jujj kösszentyű!! Képes voltál ennek ellenére eljönni, és eljátszani egy szerepet? Mindezt miattam? Úúúúgy köszönöm!
Úgy dörgölődzött hozzám, mint egy kismacska. Legalább egy Ginni féle „Ez nem ér!” szidást, vagy mérgességet, vagy kiabálást vártam a szavaimra, hogy megpróbáltam, próbáltuk átverni. Viszont úgy örült, és köszönte meg az egészet.
~ Igen, ezek ellenére eljöttem, pedig tudom, hogy őrültség. Jól érzem magam, pedig tudom, hogy lehet, hogy egy múló ábránd csupán. Egy játék, mely tart egy darabig. Pedig egyre inkább elhiszem. Ken sem olyan, mint ahogy megismertem. Mintha ugyan úgy, mint Hitomi esetében is megrendült a célom. Pedig tényleg jobb akarok lenni nála. Viszont a történtek alapján, szenved eleget. Még nekem lesz bűntudatom itt a végére.
Megsimogattam a fejét, majd, mint akibe az ötlet megvillant volna, feltettem a kérdést.
- Nem haragszol rám? Nem vagy mérges, dühös, amiért úgymond meg akartunk téveszteni?
Felültem, és ismét a szemébe néztem. Most már mertem a szemébe nézni. Hisz végül is, ha nem hallja, akkor feltehetően ebből a megállapodásról nem is sejtett volna semmit. Semmi nem árnyékolja be, és nekem sem kellet volna azt mondani, mint amit mondtam. Majd ismét magam elé néztem.
- Meg sem érdemlem, hogy így viselkedj, vagy viselkedjetek velem. Én csak egy …
Soha életemben nem volt senki az életemben, mint Hitomi. Ha rosszat mondok, ha jót, akkor is a nyakamba ugrik. Nem tudom miért, de szerintem, ha felteszem ezt a kérdést, akkor ő maga sem tudna rá válaszolni. Nem tudom, én is jóformán megváltozok, ha Hitomi a közelben van. Ennek sem tudom az okát. Olyan felhőtlennek tűnik most itt ülni. Vidámnak indult persze ez a nap, erre nagyon komoly beszélgetéseken vagyunk túl, és erre még rájön ez is, bár én sokkal rosszabb reakcióra számítottam. Ennek tényleg szívből örültem. De tényleg meg sem érdemlem. Hisz jóformán egy senki, egy gyilkos, egy szörnyeteg vagyok. A sötétség öleli körbe a lényemet. Hogy lehet engem úgy szeretni, ahogy Genni szeret.
- Köszönöm – csuklott el a hangom.
Ken persze gondolom hagy nekünk bőven időt, hogy beszéljük át a dolgokat. És gondolom, nem ló-halálába siet vissza, mint legutóbb. De tényleg megint három almalevet hoz majd? Beüleére legyen mondva esze ágában nincs leitatni minket. Bár nem is ajánlom neki. Bár azt lehet leitatni, aki maga is akarja. Én meg nem nagyon akarok ittas állapotba kerülni.

Sejtettem, hogy Eliana mit fog válaszolni, pontosabban kérdezni.
-Nem haragszol rám? Nem vagy mérges, dühös, amiért úgymond meg akartunk téveszteni?-Nagyon szeretem, és nagyon jó, hogy ő is szeret annyira, hogy képes volt eljönni Kennel, aki őt elégette. Más ember nem tartaná normálisnak, számomra pedig pont ezért normális. Nem beszéltünk sokat előtte, nem ismertük egymást, én shinigami vagyok, ő pedig arrancar, akit egy másik személy már megölt. Az a másik személy pedig itt volt velünk, csak éppen innivalóért rohangál. Szegény Ken...
-Dehogy haragszom! Nem is nagyon tudnék rád ezek után!-ismét kiscica módra hozzádörgölőztem. Szerintem neki is sokat jelent, hogy van egy ilyen kölyök, aki képes őt teljesen elfogadni.
-Meg sem érdemlem, hogy így viselkedj, vagy viselkedjetek velem. Én csak egy …-valószínűleg azért nem fejezte be, mert tudta, hogy akármit mond, én mindenképpen hozzá bújok ismét.
-Köszönöm -elcsuklott a hangja, ahogy ezt mondta.
-Nincs mit... Te vagy a legfantasztikusabb lány akit ismerek! És az igazat megvallva: Szerintem Ken is így gondolja. Azért nem én vagyok, mert engem a gyerekek osztályába sorol. Az összes édességem tőle van!-dicsekedtem, és előhúztam egy nyalókát. Pont olyat, amit a harcunk során tettem a szájába, hogy ki ne száradjon. Egyszerűen a kezébe nyomtam, hogy rakja el.
-Majd később még jól jön!-mosolyogtam rá. Az sem tűnt fel, hogy Ken már vagy 5 perce oda van. De mivel még mindig nem érkezett meg, ezért folytattam.
-Nagyon sokat jelent nekem, hogy itt vagy. Nem is...Inkább nagyon sokat jelent nekem, hogy vagy! Ma például nem ehetnék levest és sült halat!-szokásos Hitomi mosoly, magyarul minden fogam jól megmutattam. Kolgét reklám!! Azonban ahogy teltek a percek, Ken is megérkezett...

Újra visszatértem, megint 3 üveg almalével. Ez a hősök dolga... Segítenek, ahol tudnak! Megmentettem 3 embert-beleértve magamat is- a kiszáradástól. Dicséretes, nemdebár? Gondolkoztam, hogy mit mondjak, hogyha visszatértem… Hát, túl sok dolog nem jutott eszembe. Egyáltalán, mondanom kellene valamit is köszönésen kívül? A fene egye meg, nem lesz jó belépőm. Na mindegy, csak nem halok bele. Reméltem, hogy Eliana és Genni már kibeszélték magukat, elég cikkancs lenne, hogyha épp egy romantikus beszéd közepén megzavarnám őket…szip. Dehogyis, nem vagyok én gonosz! Ha nem is romantikus, de mindenképpen személyes beszélgetés, és az is elég komoly. Hát, mire visszaértem, Genni épp akkor mászott le Elianáról. Hehe… Úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre (pedig mennyire, hogy észrevettem, muhaha), és elkezdtem a mondókám.
-Újabb 3 üveg, ez is almalé, és jó drága is… Remélem ennyi elég lesz. - kínos csend…Ilyenkor mit lehet mondani? Főleg, hogy mindketten furcsán néztek. A tekintetem egyikről a másikra vándorolt gyanakvóan.
-Mi az?-kérdeztem rohadt találóan. Mindketten megvonták a vállukat. Elégedetten bólintottam, majd leültem melléjük, és elővettem ismét a gitárom. Ismét pengettem párat, majd lefogtam agy A mollt, és elkezdtem szépen bontogatni, majd másik akkord, azt is, még egy, és így tovább. Mindig szerettem az Arpeggio-kat, ha olyan volt a hangulat. Most speciel a lágy szellőhöz illő dallamot nyomtam. Azért a piknik feeling legyen már meg, nemde? Azonban aggasztott, hogy a hangszeren kívül senki nem szólalt meg. Azért valami életjelet lehetne adni! Vagy ilyen rosszul játszok…? Valamivel fel kell lökni a beszélgetést akkor is. Elkezdtem jóval lassabban játszani. Egy klasszikus darabot, amit nagyon régen tanultam. Szép darab nagyon. Mintha a gyenge szél dúdolná, én pedig csak a közvetítője lennék. Illet a környezethez. Ezt akkor tanultam, amikor…
-…Papa meghalt…- akaratlanul csúszott ki a számon, reméltem is, hogy nem hallotta egyikőjük sem. Azonban tudtam, hogy innen már felesleges titkolni.
-Ez a kedvencem… Nagyon szép…-alapjába véve szomorú, azonban a hangzása néha mégis olyan, mintha reményt sugallna. Mikor erősebben kell pengetni, és mikor nagyobb hangerőre kell váltani az a legtöbb ember szemébe könnyet csal. Nem kell mesélni hozzá semmit, ez egyszerűen maga egy történet. Csak minden embernél más a mese… Ilyet soha nem fog írni senki, és soha nem is írt senki. Lehet, hogy ezzel csak lelohasztottam a többieket, de akárki, aki engem hallgat gitározni, annak ezt is ismernie kell, mert ez az én örök zeném…

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

- Dehogy haragszom! Nem is nagyon tudnék rád ezek után!
Nagy kő eset le a szívemről. Bár nem tudom, hogy került oda, de ahogy ezt mondta megnyugodott a lelkem.
~ Meg sem érdemlem, hogy Genni így viszonyuljon hozzám; hogy Ken bűntudatot érezzen az események miatt, és hogy most ilyen őszinte hozzám.
- Nincs mit... Te vagy a legfantasztikusabb lány akit ismerek! És az igazat megvallva: Szerintem Ken is így gondolja.
Halvány, de annál inkább boldogabb mosoly kerekedett az arcomra. Viszont nagyzolásnak is gondoltam egyben, hízelgésnek. Egyáltalán nem tartottam magam fantasztikusnak, még különlegesnek sem, erre most ilyen szavakat hallok egy volt ellenségtől, akit már végkép nem tekintek annak.
- ….Azért nem én vagyok, mert engem a gyerekek osztályába sorol. Az összes édességem tőle van! – mondta büszkén, majd előhúzott egy nyalókát - Majd később még jól jön!
Az egész kísértetiesen hasonlított a harcunk végéhez. Bár most nincsenek sebeim, és ájult sem vagyok, hogy felébredve majdnem megfulladjak a kedves nyalókás gesztustól. Elfogattam, mélyen néztem rá, mintha egyúttal megkérdezném tőle is, hogy „Emlékszel?”, majd forgattam egy sort.
- Nagyon sokat jelent nekem, hogy itt vagy. Nem is...Inkább nagyon sokat jelent nekem, hogy vagy! Ma például nem ehetnék levest és sült halat!
- Valld be, csak azért hízelegsz, meg vettél rá arra, hogy eljöjjek, mert Ken féle levest akartál enni – mondtam kicsit ördögien mosolyogva.
Hitomi-ra nem lehet haragudni. Most is hatalmas mosoly ült ki az arcára, mellyel egyúttal meg is villantotta a teljes fogsorát. Másik reklám alapanyag. Persze egy „Jaj dehogy is” ismét hozzám dörgölődzött, majd mikor sikerült elengednie, éppen akkor toppant be Ken is.
~ Remélem esze ágában nincs félre érteni a helyzetet. Komolyan mondom, ha ő neki is a fejében valami egészen más végig suhan, mint feltehetően Genni-nek, akkor felmondok. Miért én vagyok mindig így?! Komolyan mi mindent süthetnek rám…. Nem is gondolok bele. De ha ilyesmin törte a fejét, akkor most jól felállnék, és egy jó nagyot ütnék a fejére. Ne gondoljon ilyeneket! Persze most úgy tesz, mintha ide sem nézett volna, de süt a fejéről, hogy nem így van.
- Újabb 3 üveg, ez is almalé, és jó drága is… Remélem ennyi elég lesz.
~ Ettől jobb belépő szöveget… Remélem nem agyalt rajta sokáig, mert szerintem nem úgy jött össze, ahogy akarta. Vagy tényleg nem arat hatásos belépőt? – Persze akaratlanul is átszaladt a gondolat – Tényleg ez az ember ölt meg másodjára? Emiatt az ember miatt szenvedtem? Ennek az embernek a Zanpaktou-ja miatt jártam meg a poklot? … Már kételkedek a tényekben is?... Tényleg nem vagyok normális… itt vagyok …. és jól érzem magam velük…. vele…
- Mi az?
Kérdezte Ken miután feltehetően nem úgy néztünk rá… Persze egyből megvontuk a vállunkat, hogy „Ugyan az ég egy adta világon semmi sincsen”. Erre egy bólogatással felelt, majd leült, és elővette ismét a gitárt, és játszott rajta. Egyikünk sem szólalt meg, csak a dallamot hallgattuk. Olyan jó volt, részben bele is éltem magamat. Inkább ilyen szomorú hangulata volt ismét a dallamnak. Majd váltott egy számomra is ismerős dallamra. Egyszerűen jó volt hallgatni. Be is hunytam a szememet, hogy jobban élvezhessem a dallamot. Majd egyszer csak valami megütötte a fülemet.
-…Papa meghalt…
inyitottam a szememet, de nem néztem rá. Azt hiszem neki ez a dallam sokkal többet jelent, mint egyszerű hangok együttese. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg, és kicsit zavarban ismét behunytam a szememet. Viszont Ken folytatta, vagy úgy tett, mintha valami másba kezdene bele.
- Ez a kedvencem… Nagyon szép…- alapjába véve szomorú, azonban a hangzása néha mégis olyan, mintha reményt sugallna.
- Igen, szerintem is gyönyörű – nem nyitottam ki a szememet.
Nem tudom, jó volt hallgatni, csak a halk szavai árnyékolták be gondolataimat. ”Apa”, illetve a „Halál”. Valószínűleg ezt az esemény ehhez a dalhoz köti. Nem mertem előző szavaimnál többet mondani, sőt erre is azt mondhatom, hogy szégyellem magam, hogy egyáltalán ennyi kijött a számon. Kinyitottam a szememet, viszont lesütöttem a fejemet.
~ Az ő kapcsolata az apjával, sokkal jobb lehetett, mint az enyém. Hálálom előtt már oly rossz volt, hogy gyűlöltem őt. Halálom után, mint szellem döbbentem rám, hogy nem lett volna szabad így viselkednem. Apámat is iszonyatosan megviselte a halálom, és magát okolta emiatt. … Tényleg… Mióta élem a második életemet, azóta nem is látogattam meg. Vajon jól van, és anya is? Nem tudom. Valahogy már nem érzem magam úgy, hogy ahhoz a családhoz tartoznék… Nem mernék így egyikőjük szemébe sem nézni, hogy tessék ez lett belőlem …
A dal akaratlanul is megérintette a lelkemet. … Hülyén hangozhat, de egyik felem odament volna hozzá, és örökre mellé telepedett volna, és csak hallgatta volna. A másik felem ugyan úgy oda ment volna hozzá, csak egy hatalmasat rásózott volna a kobakjára, hogy „Minek játszik ilyen hülye érzelgős dalokat, hogy ez ember könnye csak úgy kicsordul”. Viszont végül nem mozdultam, hanem ültem, lehajtott fejjel, és kezemet felemeltem a mellkasomhoz, és megszorítottam a ruhámat.
~ Ezek után még mi jöhet?