-=Bleach Szerepjáték=-
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.



 
KezdőlapPortálLegutóbbi képekKeresésRegisztrációBelépés

Megosztás | 
 

 Krázus

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Krázus
Különleges karakter
Különleges karakter
Krázus

Férfi
Hozzászólások száma : 54
Tartózkodási hely : HM
Registration date : 2009. Oct. 20.
Hírnév : 3

Karakterinformáció
Rang: Ranil fracciónja -.-
Hovatartozás:
Lélekenergia:
Krázus Cl0te7000/20000Krázus 29y5sib  (7000/20000)

Krázus _
TémanyitásTárgy: Krázus   Krázus EmptyHétf. Júl. 05, 2010 3:25 am

Krázus – Korialstrasz
Az Őrző bukása – Fall of the Guardian



A múlt


Mi Sárkányok már évszázadok, évezredek óta őrizzük a világot. Óvjuk a földet, és a többi dimenziót attól, hogy az örök feledésbe merüljön az emberek, arrancarok és shinigamik örökös hataloméhes háborúitól. Ezért hoztak létre minket a teremtők (angol nevük The Makers), hogy Ők zavartalanul folytathassák munkájukat az univerzumban, új világokat, bolygókat teremtsenek. Loken, Hodir, Fenrir, Sköll, Yogg-Saron, és a többi Teremtő azért hozott létre minket, hogy a föld békéjét őrizzük időtlen időkön át. Ezzel együtt halhatatlanságot, misztikus, ember feletti erőt kölcsönöztek nekünk, de erőnk így is csak töredéke volt az övéknek. Még a legnagyobbak, az öt Őrző sem közelítette meg hatalomban őket, de ahhoz épp elég volt, hogy rendet tartsunk a Földön évezredekig. A halhatatlanságnak megvoltak az előnyei, de sajnos hosszútávon a hátrányai is megmutatkoztak. Egyrészt örökké éltünk, és ez utat nyitott a folyamatos tanulás, fejlődés útjának. Megtanultunk minden emberi kultúrát egytől egyig. Szokásokat, vallásokat, gondolkozásmódokat, hogy megértsük őket, és megértsük tetteiket. Ennek köszönhetően hosszú éveken át jártunk közöttük, figyeltük őket, vigyáztunk rájuk úgy, hogy ők még csak létezésünkről sem tudtak. Ez mind szép és jó lenne, ha egy idő után ne válna unalmassá. Hiába szórakoztató, hiába ez a munkánk, egy idő után úgy érezzük, hogy több kell, mert ez nem elég. Nem egy társamat láttam már elenyészni csak azért, mert megelégelte az évezredes felvigyázást, és szabad akart lenni. Akkor még úgy gondoltam, hogy ezek bolondok, puszta lázadók, akik nem érdemlik meg ezt a csodálatos „hivatást”. Azóta persze megváltozott a helyzet. Évtizedeken át ringattam magam abba az illúzióba, hogy a nagyobb jó érdekében tesszük, amit teszünk, és tennünk kell, mert ezért hoztak létre minket, de egy idő után rájön az ember – illetve sárkány- hogy ez nem teljesen így van. Sajnos az Én fajtámat is megfertőzte egy kór, ami az emberiséget már kezdetek óta sújtja, és amiért már tengernyi élettel fizettek eddig is, és ezután is fognak. Hatalomvágynak hívják. Hiába kaptam Én és fajtársaim hatalmas erőt, az évezredek alatt már megszoktuk, hogy erőnk segítségével olyan dolgokat tudunk véghezvinni, amit mások nem, és egy idő után már többet akarunk. Persze, mint minden olyan társadalomnál, ahol van felsőbb vezetés, úgy itt is észrevették ezeket az eseteket, és nem mulasztották el büntetlenül hagyni. Kegyetlenül elbántak azokkal a társainkkal, akik máshogy gondolkoztak, mint Ők. Pedig Ők lehettek volta társadalmunk reformátorai, akik új irányvonalakat hoztak volna életünkbe, de úgy tűnt, hogy a vezetők ragaszkodtak a régi jól bevált módszerhez, és minden újítási lehetőséget elutasítottak mondván, hogy a régi rendszer tökéletesen működik, nem kell rajta semmit sem újítani, változtatni. Talán engem is ezért küldtek el a Soul Societybe, mert látták rajtam, hogy kezdek elégedetlenkedni? Az nem lehet, hisz nem adtam ennek semmi jelét. Mindvégig a hűséges, lojális arcomat mutattam feljebbvalóimnak, a hatalomra éheset pedig elnyomtam, elrejtettem szemeik elől, hogy még véletlenül se száműzhessenek közülük. Pedig én minden tőlem telhetőt megtettem, és elvégeztem a feladatokat, amit kértek tőlem. Mégis kissé megingott hitem bennük akkor, mikor ezekhez a szánalmas halálistenekhez küldtek, hogy ott teljesítsek „kettősügynöki” szerepkört. Mondanom sem kell, hogy már akkor sem tetszett a dolog, és az óta is ellenzem, de látszólag senkit sem érdekel a véleményem, hisz én csak egy katona vagyok a nagy seregükben, egy szolga, akinek engedelmeskednie KELL főnökei akaratának, különben nagyon megjárja, és a végén egyszerű halandóként fogja magát találni Karakura egy piszkos utcájában. Ó igen, ez a büntetés. Nem halál, vagy kínzás, egyszerűen elveszik annak a hatalmát és örökéletét, aki nem hajlandó kedvükre tenni. Volt elég időm mérlegelni és átgondolni a helyzetem, míg a Seireiteiben teljesítettem szolgálatot, és arra jutottam, hogy nem vagyok hajlandó többet szolgaként munkálkodni, és nekik kémkedni.

A jelen


Késő este van, már csak az őrjáratot végző tisztek és egy két lézengő alak látható az utcákon, amúgy mindenki otthon van, és vacsorázik, beszélget a családtagjaival, vagy épp a párjával az aznapi dolgokról. Semmi sem utal arra, hogy a közeljövőben is történni fog valami. Pedig fog, csak még nem tudják, de, lehet, hogy jobb is így nekik. Már minden elő van készítve, minden pontosan meg van tervezve, csak a megfelelő időpontot várom, hogy végre elkezdhessem tervem első részét. Még egy apró dolog van hátra egy bizonyos tiszttel, de vele nem lesz gond. Tartozik nekem, és ezt Ő is tudja. Segíteni fog, vagy így, vagy úgy. A 9. osztagbeli szobám ablakain be vannak húzva a függönyök, így senki sem lát be. Persze csak a látszat kedvéért vannak elhúzva, hisz nem kellenek nekem ahhoz ilyesféle kellékek, ha azt akarom, hogy ne lássanak. Mágia védi az ablakokat a nem kívánatos bekukucskálóktól. Ha valaki benéz, azt látja, hogy egy kényelmes fotelban ücsörgök pipázgatva, és egy ezer oldalas könyvet böngészek a mágiáról. Persze ilyesmiről szó sincs, ez csak egy megtévesztés. Valójában, az utolsó védővarázslatokat teszem fel magamra, amik megvédik testem mindenféle külső fizikai és szellemi támadásoktól. Másra nincs szükségem. Sem kardra, sem pajzsra, csak az elmémre, semmi másra. Eltökéltem magam, jó párszor végiggondoltam már az esetleges következményeket, de nem érdekel. Meg kell tennem…Nem is, meg akarom tenni. Elegem van az örökkévaló rabszolgasorsból, és véget fogok vetni ennek egyszer és mindenkorra. Ma este végre szabad leszek… Az utolsó varázslat elvégzése után aztán valóban leülök a fotelembe, és végiggondolom a dolgokat még egyszer, relaxálva, szememet becsukva. Nem kell más tennem, csak a kristályt kell megszereznem, ami segíteni fog céljaim elérésében. Tudomásomra jutott, őriznek a Soul Societyben, azon belül is a 12. osztagban egy rendkívüli hatalommal bíró tárgyat, a Lélek Kristályt. Egy ősöreg istenség hozta létre réges-rég azzal a céllal, hogy a sárkányok felhasználhassák munkájuk során, ezzel is védve a földet. Azonban mint minden nagy halatommal rendelkező nemzet közt, úgy a sárkányok közt is kitört egy hosszú és véres háború a hatalomért. Éveken át mészároltuk egymást. Az egyik ütközetben a Kristálynak is nyoma veszett, és jó ideig nem tudtunk hollétéről, mígnem a shinigamik rá nem találtak, és el nem vitték a Seireiteibe. Persze ők nem tudták, hogy mekkora energiákat rejt magában. Talán jobb is így, hogy csak őrizgetik, mert ha megpróbálnák használni, annak beláthatatlan következményei lennének. A háborút lezáró béke után a vezetők úgy gondolták, hogy jobb, ha a sárkányoktól távol, egy biztonságos helyen őrzik a Kristályt, mindenki érdekében. A tárgyban rejlő hatalmas, és misztikus energia lehetővé teszi használójának, hogy egy kis ideig korlátlan erővel rendelkezzen, és bármit elpusztítson, amit el akar. A Kristály képes rendkívül erős és masszív varázslatok megtörésére is. Erre kell nekem.
Megteremtésétől kezdve minden sárkány lelkébe bele van ágyazva egy ősöreg lekötő bűbáj, ami megakadályozza abban, hogy elhagyhassa klánját. Ez az a varázs, ami aktivizálódik, mikor egy társam meggondolja magát, és függetlenné szeretne válni. Ettől lesznek az évezredek óta halhatatlan sárkányok egyszerű halandók. Azok a társaink, akik megpróbálták elhagyni társadalmunkat, mind erre a sorsra jutottak. Nem egy már meg is halt közülük, betegség, vagy pusztán az öregség miatt. Az előkészületek már megtörténtek, így nincs más hátra, csak végre kell hajtanunk a dolgot. Kinyitom szemem, majd felállok a fotelból, és botomat magamhoz véve kilépek szobámból, és elindulok a 10. osztag felé. Minden csendes, nyugodt. Mindenki alszik, pihen, mulat, vagy a szerelmével andalog. Nem hallani mást, csak a tücskök ciripelését, illetve köpenyem halk susogását, amint a földet súrolja. Remélem Suwun épp a szobájában tartózkodik, és sötét gondolatokon járatja agyát. Úgy van a legnagyobb hasznom belőle, abban az állapotában. Hamarosan már a hálókörletek folyosóit koptatom, és kiterjesztem érzékeimet, minden egyes szobát letapogatva, hogy hányan tartózkodnak bent. Az alacsonyabb rangú tiszteket nem tudom név és személyiség alapján beazonosítani ezzel a módszerrel, de kapitányokat, hadnagyokat nem probléma megtalálni vele. Néhány másodperc múlva meg is érzem a 10. osztag hadnagyának lélekenergiáját, nem messze előttem, a szobájában, egyedül.
Néhány méterrel a bejárati ajtó előtt megállok, s körül nézek. Senki és semmi nincs rajtam és a hadnagyon kívül a környéken, így nincs mitől tartanom. Ha lenne is, egy röpke memóriamódosítással elintézném a dolgot. Egy megkezdett lépéssel elindulok az ajtó fele, majd lábam már a hálószoba padlóját fogja, mikor a lépés befejeződik. Nem volt kedvem felesleges etikettekkel fecsérelni az időmet, így egy egyszerű teleporttal megoldottam a dolgot. A Nő látszólag nem vett észre, vagy nem vette tudomásul, hogy megjelentem, legalábbis erre következtettem abból, hogy nem reagálta le, mikor megjelentem a szoba közepén.
- Itt az idő! Tartozol nekem, és most törleszd az adósságod. Kövess! –szólalok meg köszönés helyett, és térek egyből a tárgyra. Felesleges képmutatónak lenni, Ő is tudja, hogy nem teázni jöttem, hanem mert munka van, amit el kell végezni, és mivel adósom a Lány, ezért segíteni is fog. Mondandóm végeztével sarkon fordulok, és kilépek a szobából, majd az ajtó előtt várok a lányra, hogy csatlakozzon, és indulhassunk a 12. osztaghoz. Utunk során nem szólok a Hadnagyhoz, gondolataimba mélyedve ballagok mellette, és csak akkor eszmélek fel, mikor már ott vagyunk a 12. osztag egyik erősen őrzött raktáránál, ahol több veszélyes és nagy hatalommal bíró varázstárgyat őriznek. Ezért van szükségem Suwun képességeire, hogy kihozza nekem a kristályt. Én is be tudnék érte menni, de nem akarom kitenni magam felesleges erőpocsékolásnak. Szükségem van minden csepp erőmre későbbre, mivel Társaim biztos rá fognak jönni, hogy mit akarok csinálni, és el fognak jönni, hogy megakadályozzanak. Ehhez pedig a lehető legfittebbnek, legerősebbnek kell lennem.
- Bent őriznek egy tárgyat, amire szükségem van. Lélek Kristálynak hívják. Menj be érte, és hozd ki nekem. – szólalok meg csendesen, és adom ki a parancsot. Én kint fogok várni, míg Ő a küldetését végzi, és ügyelek arra, hogy senki se jusson be az épületbe. Végig követem tekintetemmel, míg el nem éri az épület bejáratát, és bebocsátást nem kap. Az őrök miatt nem kell aggódni, nem lesznek emlékeik a történtekről, erről már gondoskodtam. Mielőtt a szobámban meg kezdtem volna az előkészületeket elvégeztem egy bonyolult varázslatot, amivel minden az épület körül tartózkodó őrre egy erős igét szórtam, és módosítottam az emlékeiket, vagyis semmire nem fognak emlékezni. Tervem tökéletes, minden apró részét gondosan terveztem heteken át, így nem csúszhat be hiba sehol. Minden eshetőségre felkészültem, így nem érhet meglepetés, legalábbis így gondoltam. Nem is gondoltam volna, hogy mekkorát tévedek…
Betelelt egy kis időbe, míg a Hadnagy újra megjelent az ajtóban. Mikor megláttam, izgalomtól hevesen verő szívvel siettem oda hozzá, és vettem át tőle a Kristályt kissé remegő kézzel. A tárgy nem volt nagy, 20-30 centi magas és széles, és úgy néz ki, mintha két háztetőt lapjával egymásnak illesztenénk. Egyedül a Kristály belsejében derengő feketés-lilás kis villámok, felhők utalnak arra, hogy valamiféle erővel rendelkezik. Még egy utolsó pillantást vetek a tárgyra, majd a Nő felé fordulok, és érzelemmentes hangon megszólítom.
- Köszönöm. Éld tovább jelentéktelen kis életed, mint eddig. – mondandóm végeztével mutató ujjam a Lány homlokára helyezem, és az Ő memóriáját is törlöm, minden emlékével együtt. Minden jó és minden rossz emléket töröltem az emlékezetéből, mert nem engedhetem meg, hogy eláruljon. Még hálás is lehet érte nekem, hisz sok kíntól és fájdalomtól szabadítottam meg ezzel. Suwun talán észre sem vette, hogy mi történt, ködös tekintettel néz rám egy pillanatig, majd megfordul, és elhagyja a területet. Miatta sem kell már aggódnom. Megvárom, míg alakja eltűnik az éjszakai sötétben, majd behunyom szemem, és mikor következő pillanatban kinyitom, már a szobámban vagyok újra. Kapkodva elhelyezem a Kristályt az előzőleg már előkészített állványára, majd nyomban neki is kezdek a szertartásnak, amivel magamba zárom egy kis időre a Kristály erejét, és végre véget vethetek a több ezer év óta tartó szolgasoromnak. A Kristály elé állok, majd ráteszem kezem a felületére, ami finoman vibrált. Még így, ennyi év után is megdöbbent az a hatalmas energia, ami a belsejében kavarog. Néhány másodpercig még némán bámulom a Kristályt, sóvárgó tekintettel, majd hozzákezdek a dolognak, és egy rég elfeledett nyelven kezdek kántálni, amin már évezredek óta nem szólalt meg senki. Minden egyes szó után egyre erősebben érezni a Kristályból a testembe átáramló energiát, egy ponton azonban az eddig gondosan megtervezett terv és biztosnak hitt varázslat kezdett áthágni valami másba. Éreztem, hogy nem csak az ősöreg isten energiái áramlanak belém, hanem azzal együtt a sötétség, düh, kegyetlenség is. A tervezés és az előkészületek során azt a tényt kihagytam a kalkulációkból, hogy a sárkányok közt dúló háború esetleg megfertőzte, megmérgezte a misztikus tárgyat, és ettől a benne rejlő energiák is megromlottak. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, mégis megtörtént. Így már teljesen más fényben világította meg a dolgokat ez a tény, és felismerve a veszélyt, egyből megpróbáltam megszakítani a kapcsolatot köztem és a Kristály közt, azonban már késő volt. Túl sok erőt adott át már a sajátjából, és nem engedte, hogy megszakítsam a kapcsolatot. Éreztem, hogy kezdek átváltozni belül, valami mássá, valami egészen kegyetlenné, amivé semmiképp sem akartam. Erőlködve próbáltam elszakítani a kezem a Kristály felületétől, de nem engedett, hozzám tapadt, és megállíthatatlanul áramlott belém mind az a gonosz és rossz, ami az évszázadok alatt megfertőzte azt, s most engem. Ezzel együtt elviselhetetlen fájdalom hasított belém, és felordítottam a fájdalomtól. Nem a kezemet, vagy más szervemnek okozott fájdalmat a Kristályban levő gonosz erő, hanem egész valómat, esszenciámat gyötörte a fájdalom, és ez mindennél rosszabb volt. A lelkemben játszódott le az egész. Fejemben minduntalan sötétebbnél sötétebb gondolatok kavarogtak, gyilkolásról, fájdalomról, kegyetlenségről, aztán megláttam magát a dolgot is, ami ezt csinálta. Egy fekete-lila felhőkből kibontakozó alak, aminek sárgán izzanak a szemei. Hallottam a hangját a fejemben, először halkan, aztán egyre erősebben. Csak egy dolgot ismételgetett, miközben egyre közelebb ért hozzám.. „Az enyém vagy!”.
Kétségbeesve próbáltam ellent mondani neki, de a fájdalomtól és a Kristály hatalmas erejétől tehetetlen voltam, egyre csak közeledett, és közeledett. Már csak pár lépés választott tőle, és alaktalan arcán sötét vigyor húzódott el, mikor elém ért. Egy utolsó rántással megpróbáltam magam kiszabadítani, ám nem volt esélyem, elért hozzám az alak, és megérintett. Az akkor bekövetkező kín minden eddiginél rosszabb volt. Szaggatta, tépte lelki valómat és nem eresztette el. Éreztem, ahogy Ő és Én eggyé válunk, és kettőnkből valami egészen más lesz. Valami olyan, amit nem akartam, amit mindenképp el akartam kerülni. Már késő. Megtörtént, és nem tudom visszafordítani. Egy ponton aztán már nem bírtam a kínt, és egy utolsó felordítás után összerogyok, és elvesztem eszméletem. Nem tudom, meddig feküdtem a földön, de mikor kinyitottam szemem már nem az a személy voltam, aki azelőtt. Megváltoztam, mind külsőre, mind belsőre egyaránt. Immáron egy új ember vagyok, aki, mint látszólag mindenki más, szabad. Ám ez csak egy illúzió. Újra rab vagyok, méghozzá a magam rabja. Felálltam a földről, majd a közeli tükörhöz léptem, és arcomon gonosz vigyorral néztem az új Krázust. Hajam hosszabb lett valamivel, és vörösről átváltott feketére, szemem, ami eddig smaragdzölden tündöklött, most vörösen izzik, lelkem, ami eddig szabadulni akart, és békésen szeretett volna élni, most sötét, és kegyetlen, tele haraggal. A régi Krázus már csak egy emlék. Az eszméi, vágyai emlékek, amik vele együtt tűntek el a semmiben, és átadták helyüket a sötétségnek. Az új Korialstrasz magasabb szintre lépett, erősebb lett, minden tekintetben. Eszméi, hogy megvédeni az emberiséget, és a földet mindentől, átalakultak. Minél több fájdalmat akarok okozni mindenkinek, ezért elhagyom Seireiteit, és csatlakozok a Hueco Mundoban rejtőző Aizenhez, hogy segítsem a világ és a shinigamik leigázásában. Ezt tűnt a legkézenfekvőbbnek. S mi lesz azokkal, akik az utamba állnak? Elenyésznek, porrá vállnak, megszűnnek létezni.

A jövő


Seireiteiben már nincs maradásom, ezért minél gyorsabban el kell hagynom ezt az átkozott helyet. Nem is várok sokat, csak összepakolok néhány szükséges dolgot és egyből indulok és kilépek egykori szobám ajtaján, hogy a senkai kapu felé vegyem az irányt. Jelen pillanatban egy célom van, amit kitűztem magam elé, az pedig a Soul Society mihamarabb történő elhagyása. Úgy suhanok át az osztagok között, mint kósza árny. Új képességeimmel, amiket igazából még alig ismerek, könnyedén tudom magam álcázni, és ha arról van szó, gyorsan is tudok ölni. Néhány perc múlva más a kapu előtt álló tér közepén állok, és a kissé bamba őröket szemlélem. Ahogy nézem, az igazak álmát alusszák, és ez így is van rendben. A következő pillanatban két tompa reccsenés hallatszik, majd a két őr élettelenül zuhan a földre. Vörös íriszeim diadalittasan csillannak meg a holdfényben. Nem csak hogy szellemileg lettem erősebb, de fizikailag is. Ennél jobbat még csak nem is remélhettem volna azelőtt.
Eleget nézelődtem, ideje indulni. Egy hanyag kézmozdulattal megnyitom az átjárót, majd néhány perc múltán már Karakura városának parkjában állok. Csodálatos hely, itt találkoztam először Ranillal, azzal a kis hülyével. Talán lesz alkalmam megölni, vagy megkínozni, esetleg szívatni kicsit. Most, hogy változás ált be az életemben, temérdek szabadidőm lesz az ilyen dolgokhoz. Nem is időzök sokat, egyből megnyitom a gargantanát, ami eddig nem biztos, hogy ment volna, most viszont bőven van bennem elég sötét erő ahhoz, hogy gond nélkül menjen. Épp lépnék be a kapun, mikor a hátam mögött hirtelen megjelenik egy ismerős, de legalább 200 éve nem érzett energia. Persze, gondolhattam volna, hogy azok után, amit tettem –vagy inkább az után, amit véghezvittem- utánam küldenek valakit.
- Üdvözlet Türastrasza! Rég találkoztunk! – zendül hangom negédesen s szép lassan megfordulok, hogy szemben lehessek a jövevénnyel.
- Hagyjuk ezt Krázus! Tudod, hogy miért vagyok itt. Elárultál minket! – csattan a Nő hangja rajtam, mint egy ítélet. Hangjában nyoma sem volt annak a kedvességnek, ami mindig is jellemezte. Úgy tűnik, hogy nagyon megrendítette az árulásom…szegény.
- Elárultalak titeket…vagy ha más szemszögből nézzük, felszabadítottam önmagam. Van akinek árulás, van akinek szabadság. – hangom nyugodt, majdhogynem monoton hangzik. Nem félek, és nincs is mitől tartanom. Igaz, hogy az előttem álló mágusnő felettem áll rangban, és talán valaham ég erősebb is volt, ám ez mind a múlté. Persze Ő nem tudja, hogy mivé váltam, csak azt, hogy elárultam a népét.
- Tudod, hogy mi ilyenkor a szabály. Velem kell jönnöd! Hogy tehettél ilyet? És miért nézel ki úgy, ahogy? Ennyi év után képes voltál elárulni minket?! Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy tehe… - a megkezdett mondatot már nem tudta befejezni, mert mással volt elfoglalva. Arcán teljes megdöbbenéssel nézett le a mellkasán tátongó nagy lyukra, ahol nem rég még a szíve volt. Térdre rogy, majd szép lassan eldől, és többet nem is mozdul. Így lelte halálát egy, még nálam is idősebb, és hatalmasabb vörös sárkány.
- Ám mégis megtettem. – szólalok meg halkan miközben odalépek a holttest mellé, és megszemlélem „alkotásom”. Nem érzek sem megbánást, sem bűntudatot, inkább beteges örömöt, hogy ezt tehettem. Felszabadultságot! Kifejezetten örömöt szerzett, hogy meggyilkolhattam egy, a régi énemre emlékeztető személyt. Elégtétellel néztem végig, ahogy a fény, ragyogás elhagyta szemeit, és átadta helyét az ürességnek. Talán ez volt az a dolog, ami végleg megbillentette a mérleget, és megértette velem, hogy mi a dolgom. Egy röpke mosoly suhan át arcomon. Felállok és otthagyom a hullát, majd magabiztos léptekkel elindulok az átjáró felé. Odaát nincs mitől félnem, tárt karokkal fognak fogadni egy olyan lényt, aki csak a pusztításnak él.
Odaát is éjszaka van épp, nem is igen van mozgás, mikor kilépek a gargantanából az egyik torony tövénél. Üres, néptelen folyosókon haladok át, alig hallhatóan, csupán a köpenyem halk susogása adja a közelben lévők tudtára, hogy valaki van itt. Az utamba kerülő arrancarokkal ne mtörődöm, rájuk se nézek, gőgös arccal vonulok a nagyterem felé, ahol ott tartózkodik az a személy reményeim szerint, akihez épp tartok. A bebocsájtás egyik szemöldököm feljebb húzom kicsiti a meglepetéstől, hogy az összes espada és néhány fracciónjuk is a teremben tartózkodik. Aizen, mint mindig, most is kifürkészhetetlen arccal ül középen szolgái között. Sokban hasonlítunk egymásra, nem is tudja, hogy milyen sokban.
A kezdeti meglepettség után arckifejezésem átvált a teljesen normál, szintén kifürkészhetetlen, nyugodt arcára. Egy futó pillanatig Ranilra is ránéztem, akiről lerítt, hogy felismert, és egyeltalán nem volt ínyére, hogy itt lát. Illemtudóan meghajolok, majd előadom Aizennek az üzenetemet, majd kiegyenesedek és csendesen várom döntését. Szokásához híven elkezd nyálazni, amitől leginkább a heveny hányhatnék fog el, de jelen pillanatban ezt nem tehetem meg. Jó néhány percnyi elmélkedés után aztán el fogadja La Noches ura az ajánlatomat, viszont az egyeltalán nem tetszik, hogy pont Ranil alá osztott be megfigyelésre. Persze megértem, hogy szemmel akar tartani, de nem ehhez a tökmaghoz kellett volna. Mindegy, a döntését megváltoztatni nem tudom, és nem is akarom. Ha más szemszögből nézem a dolgot, egyből szórakoztatóbb, hisz úgy tudjuk egymást oda-vissza kínozni Ranillal, mint eddig soha. Ezután udvariasan ismét meghajlok, és az espadák előtt elindulok kifelé a teremből, hogy elfoglaljam szobámat. Néhányuk arcán meglepetést, döbbenetet, megint másokén bizalmatlanságot látni. Félúton kifele gondolok egy hirtelent, és megállok Ranil előtt, majd odalépek hozzá és egy csókkal jutalmazom azért, amiért mellé osztottak be. A soron következő pofon tudtomra adja, hogy szereztem néhány kellemetlen percet a Nőnek, már ezért megérte! Ezután, mint aki jól végezte dolgát, hagyom, hogy az egyik szolgáló kikísérjen és megmutassa szállásom, ami már most jobb, mint amit a Seireiteiben valaha is kaphattam volna. Hiába, megérte ez az egész, még ha rosszul is jöttem ki belőle, de ez most a legkevésbé sem érdekel, csak az, hogy egy új élet vette kezdetét ma éjjel.


Adatok


Új kinézet: Emberi alakban magassága megmarad 2 méter és testalkata is sovány, nyurga marad. Szemei az eddigi világoskék helyet vörösen izzanak, haja pedig éjfeketére váltott a vörösből.
Krázus 5lsccw

Sárkány alakjában szintén változás állt be. Az eddigi vörös pikkelyes tűzsárkányból egy fekete pikkelyes szörnyeteg vált.
Felszerelések: Eddig jól ismert, ősrégi botját felváltja egy kard, amit akkor hív elő, amikor csak akar. A kard képessége annyi, hogy méreggel van bevonva a pengéje, ezért ha valakit megvág vele Krázus, az nagyon le fog tőle lassulni.
Krázus Rm44tt
Jellem: Mint ahogy mindenben, úgy a jellemében is változás állt be. Régi tudása megmaradt, azonban most ahelyett, hogy azt az ártatlan emberek védelmére használná fel, csakis a pusztítás miatt használja. Az eddiginél még nagyobb az egoja, és rideg, kegyetlen lett a személyisége.
Képességek:
Emberi alakjában a következő képességei vannak:



Shadow ball: (Egy 2-3 méter átmérőjű sötét energiából álló gömböt lő az ellenfélre.)
Elementál idézés: Megidéz egy lényt (angol nevén Voidwalker), ami minden parancsát, utasítását teljesíti.
Voidwalker:
Krázus Sdpkw7
Unholy Shield: Ha megidéz egy lényt Krázus, módjában áll azt feláldozni. Miután ez megtörtént, a feláldozott lény ereje egy pajzsot von Krázus köré, ami kis ideig megvédi akár az erősebb támadásoktól is.
Teleportáció: (Olyan, mint a shinigamik shunpoja, vagy mint az arrancarok sonidoja. Nagy távolságokat is képes vele megtenni.)

Sárkányként nincs különleges képessége, „csak” szabadjára engedi hatalmas erejét, ami magában hordoz mindent, amit egy 10-15 méter magas fekete sárkány magában tud. (iszonyatos erő, tűzköpés, gyorsaság)

Krázus 143qa77
Vissza az elejére Go down
Shihouin Yoruichi
Admin
Admin
Shihouin Yoruichi

nő
Sagittarius Horse
Hozzászólások száma : 807
Age : 33
Tartózkodási hely : A semmi közepétől, picit balra ;)
Registration date : 2008. Sep. 05.
Hírnév : 114

Krázus _
TémanyitásTárgy: Re: Krázus   Krázus EmptyHétf. Júl. 05, 2010 8:56 am

Hahó, Krázi-bázi! Surprised

Szép pályázat, bár van benne egy-két elgépelés, elírás, de ettől függetlenül rendben van, így hát elfogadom. :3

Nyereményeid:

    ○ Gonosszá váltál;
    ○ Beléphetsz Las Nochesbe
    ○ Ranil "fracciónja" lehetsz

Gratulálok! Very Happy

Sok sikert Ranil idegeléséhez. xD
Vissza az elejére Go down
https://bleachszerpjatek.hungarianforum.com
Tamachi Rei
Daitenshi
Daitenshi
Tamachi Rei

nő
Virgo Snake
Hozzászólások száma : 458
Age : 34
Registration date : 2009. Jun. 06.
Hírnév : 52

Karakterinformáció
Rang: Tenshi
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
Krázus Cl0te25250/30000Krázus 29y5sib  (25250/30000)

Krázus _
TémanyitásTárgy: Re: Krázus   Krázus EmptyKedd Júl. 20, 2010 12:24 pm

Krázus árulása - a "cinkostárs" szemszögéből


*Mit tehet a skizofrén szerelmi drámájának közepén? Igen, valószínűleg hallgatni fog a hangokra, és csak teszi, amit mondanak neki. Ez esetben sodródik az árral, néha őrülten tombol, s teljesen kiesik a fejéből az a pillanat, amikor saját öklével tört szét egy ablaküveget. Csak a fájdalom marad, s persze a kézfejemből ömlő vér figyelmezteti józan eszemet arra, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Ziháló légzésem csak percek múltán csillapodik, mikor már az is tudatosul bennem, hogy tényleg ideje feltápászkodnom. Egy normális ember bizonyára nem ilyesfajta kirohanásokban élné ki szorongásait, de a magamfajta, lelki defektes személyek nem képesek ekkora lelki sokk után ésszerűen gondolkozni és normális ember módjára viselkedni. Nekem nincs már senkim, nincsenek barátaim, akikkel megoszthatnám a fájdalmam. Persze, az osztagom még megvan nekem, s az utóbbi időben pedig még inkább otthonomnak érzem az irodát, mint ezelőtt – pláne, mivel jóformán több időt töltök ott, csak hogy ne kelljen otthon lennem, s emberiségem létezésével szembesülnöm.
Csak akkor veszed észre, hogy mennyi mindent ér neked egy-egy apróság, ha már örökre elvesztetted azt. Kai jelenléte már nem csak egyszerűen megszokott volt, hanem egyfajta életszükségletté vált. Minden csepp érzelem, amiről azt hittem, hogy megkapom tőle, elég volt ahhoz, hogy újraépítsem magamban személyiségem ragyogó tornyokkal ékesített várát. Motivált, hogy éljek, és hogy akarjak még az lenni, aki vagyok, ösztönzött arra, hogy felvegyem a harcot a másik énemmel, s elhitette velem azt a boldog jövőképet, amiben a szeretett férfi oldalán élhetek, s talán pár száz év múlva még az idilli családi fészket is megteremtettük volna. A mai napig nem tudnék senki mást magam mellé elképzelni, ám ennek a mámorító, hamis jövőképnek örökké vége így, hogy Kagami végre felnyitotta a szemem, s megmutatta nekem a múltnak azt a darabkáját, amit bár sosem szerettem volna tudni, talán még is jobb, hogy szembesültem vele. Inkább választottam a nehezebb, sokkal nehezebb, s merőben fájdalmasabb utat, amin csak saját magamra támaszkodhatok, de legalább a hazugságok nem formálnak többé fojtogató nyakörvet körém, s Kai nem fog többé pórázon vezetni, mint egy idomított kiskutyát, csak hogy kénye-kedve szerint játszadozhasson velem. Teljesen egyértelmű, hogy egyedül azért kezdett viszonyt velem, mert egyfajta célpontnak tekintett, hogy csak még tovább gyötörhessen, és még csak le se próbálta tagadni az egészet, sőt, ő maga mondta ki végül a búcsúzó szavakat.
Érthető hát, hogy a helyzet miatt eléggé magamba zárkóztam, nem mintha megpróbáltam volna bárki felé is nyílni. Kai-on kívül soha senki sem volt, akihez bármiféle módon kötődést éreztem volna. Persze Macskán és Kagamin kívül, de azért mégis, valahogy röhejesnek tartom a tényt, miszerint akik a legközelebb állnak hozzám érzelmi szempontból, az egy kutya meg egy acéldarab. Persze, lehet, kicsit radikális szóhasználattal éltem, ám nem lenne értelme szemellenzővel eltakarni a valóságot előlem. Egy roncs vagyok, aki gyakorlatilag a papírjai és a hülye szabályai között vegetál, s senkinek sincs szüksége rá, soha nem is volt, és soha nem is lesz. Persze, szép idők voltak, amikor tényleg elhittem, hogy Kainak szüksége van rám. Úgy éreztem, hogy szeretnek, ott vannak mellettem, s hogy igenis, szükség van a támogatásomra, cserébe pedig én is elvárhattam ugyanezt. Aztán, ha már úgy érzem, hogy nem fogom tovább bírni, s elegem lesz a falak fenyegető közeledéséből, s a levegő fojtogatásából, kitörhet belőlem az őrület, szabadjára engedhetem, hisz nem kell attól tartanom, hogy emlékezni fogok rá – úgy se fog menni. Gyűlölöm a sérthetőségem, gyűlölöm, hogy ennyire emberi vagyok, s hogy képes vagyok érezni. Ki akarok törölni mindent, meg nem történtté változtatni az elmúlt hónapok eseményeit és újra azzá a rideg szörnyeteggé válni, aki annak idején elfoglalta a hadnagyi széket. Egyszerű volt az életem, s bizonyos szempontból talán szánalmas is. Nem szomjaztam az érzésekre, nem voltak igényeim, nem voltak barátaim s nem kínzott a szerelem. A tökéletes shinigamivá formálódtam, aki csak Seireitei-ért élt. Intrikával és cselszövéssel szinte bármit képes volt elérni, s nem korlátozták őt a földi dolgok, így mindig képes volt higgadt fejjel tökéletes döntést hozni. Objektíven látta a dolgokat, s ha a saját kapitányáról derült volna ki, hogy valami végzetes bűnt követett el, a törvényeknek megfelelően cselekedne, s nem kereszteznék útját saját érzelmi dilemmái, nem hatná meg a rengeteg eltöltött idő emléke, s nem hatnak rá a korrupt megvesztegetések. Ebből a szemszögből nézve valóban tökéletes voltam, hisz megfeleltem a Gotei 13 minden elvárásának. Az életem Soul Societyért áldoztam, s bár megvoltak a magam önző céljai, azok nem akadályozták, hanem inkább erősítették a shinigamik sorait. Sikerült egy kényelmes pozíciót elérnem, amivel tökéletesen elégedetten voltam. Nem kívántam magasabbra törni, hiszen bár vezető szerephez jutottam, mégis megadatott számomra az a lehetőség, hogy kicsit a homályba férkőzve, a háttérből irányíthassam a dolgokat. S mára pedig egy eldobott, használt papírzsebkendővé váltam – persze csak képletesen - , akire senkinek sincs szüksége. Megadatott számomra az erőm, a rangom, s olyan erőket irányítok, melyeket normális ember meg se merne közelíteni. Suwunnak ez bőven elég lett volna a boldogsághoz, s csupán szórakozásképpen vígan játszaná tovább sakkjátszmáját élvezve, hogy mindig egyre többet kockáztat, hisz bízott benne, hogy ezáltal a jutalom maga is nagyobb, értékesebb lesz. S mégis mit nyertem vele? Azt, hogy egyetlen egy ember miatt, egyetlen egy férfi miatt minden önbizalmam s büszkeségem elvesztettem, nincsenek barátaim, nincsenek társaim, nincs, akire valaha is támaszkodhatnék. Csak felszínes kapcsolatokat halmoztam fel az évek során, de még a saját kapitányomnak sem merek elmondani személyes dolgokat, ha nem vagyok rákényszerítve. Talán még mindig abban a boldog tudatban él, hogy én és Kai együtt vagyunk. Hiszen kicsattantam a boldogságtól, s olyan lelkesen meséltem el a taichounak, hogy végre megtaláltam életem szerelmét, még ha ezzel egy idióta kis tinilánnyá is redukálódtam a szemében! Nem érdekelt, annyira önfeledt voltam, s végre a Bolonddá változhattam, akit nem érdekel, ha mások kinevetik, vagy ha egy krokodil és egy farkas keresztezik az útját fenyegetően ráhorkanva s az életét veszélyeztetve. Nem zavart, hisz azt hittem, hogy ez mind jó nekem, azt hittem, hogy többé bármilyen dilemmába is ütközök hátralévő életem során, lesz erőm megoldani őket. Ám nem vettem észre, hogy a probléma fő okozója maga Kai volt, s a legrosszabb az egészben, hogy senki sem figyelmeztetett, senki sem intett óvatosságra vele kapcsolatban, sőt, bátorítottak, hogy minél több bizalmat építsek a férfiba, akit szeretek, még ha ő sohasem viszonozta a bizalmam. Egy bolond voltam, egy kihasználható kis senki, aki az Érzelmek rabjává vált. Nevetségessé tettem saját magam, hagytam, hogy kínozzanak, gyötörjenek, kihasználjanak, csak mert annyira szomjaztam a szeretetre. Nem akarok többé szenvedni, nem akarok többet csalódni, nem akarok többé érezni, elegem van, elegem van, elegem van, elegem van… Legyen vége inkább.
Az újabb öngyilkossági kísérletem immáron nem a szeretett és gyűlölt férfi akadályozza meg; csupán két hét telt el azóta, mióta Kai megtagadta tőlem a végső halál, a boldog s nyugodt elmúlás jogát, amikor egyik pillanatról a másikra megjelent, s kivette a pengéket a kezemből, hogy végül a puszta jelenlétével és maró tekintetével gyötörjön. Nem szükséges emlékeztetnie kilétére, hiszen pontosan emlékszem erre az arcra is; szerencsére elég jó név és arcmemóriával áldott meg a Sors, s az egyetlen találkozásunkkor még ha nem is egészen én voltam az, aki megismerte a mágust. A szerződésünk alapján tartozok neki, hisz valami csiribúval felnyitotta bennem azt az elrejtett ajtót, ahol képességeim java része rejtőzik. Már aznap elértem shikai-om harmadik szintű támadását, melyet még mindig csak félve vetek be, hiszen túl nagy kárt vagyok képes vele okozni mások elméjében. Nem szándékozom mindenkit egy kórházi ágyon vegetáló ronccsá változtatni, s eddig valóban csak olyanok érdemelték ki ezt a támadásom, akik magasabb lélekenergiával rendelkeznek az átlagos shinigamiknál, így nem kell attól tartanom, hogy tényleges kárt okozok bennük. Abban nem vagyok biztos, hogy bankai-omat is közvetve, de ennek az idegennek „köszönhetem”, viszont tény, hogy nem sokkal legerősebb shikai támadásom után elértem a bankai-omat is. Igaz, ezt már Suwun nélkül tettem, hiszen ő… Akkoriban még fogalmam sem volt arról, hogy miféle lénnyé változott, hova tűnt, miért, hogyan, és hogy egyáltalán van-e még esély az újraegyesülésünkre, vagy továbbra is egy-egy lélekszilánkként kell végigélnem az életem. Megannyi kérdésem azóta is megválaszolatlan maradt, ám amióta az utolsó motivációm is elvesztettem az élni akaráshoz, azóta ezek a kérdések sem foglalkoztatnak. Felőlem Eras akár végezhet is velem, s nap mint nap azt várom, hogy egyszerűen jelenjen meg a semmiből és vágja el a torkom, véreztessen ki, s csináljon a belső szerveimmel azt, amit csak akar. Nem akarok többé élni. Úgy sincs senkinek sem szüksége rám.
Teljes semlegességgel arcomon bólintok egyet a mágusnak, miszerint megértettem, hogy a szerződés rám eső részét vagyok köteles most teljesíteni. Tartom a szavam, s különben is, még ha kimondatlanul is, de egy mágikus kötelék jött köztünk létre. Szavakkal nem lehet elmagyarázni, ez az Univerzum egyik legrejtélyesebb dolga, egy bonyolult kapcsolati háló, mely minden élőlényre kihat, s csupán érezni kell, nem megmagyarázni. A kötelék pedig mindaddig tart, míg le nem rovom adósságom. Az utolsó kötelességem az életben. ha ezt a kívánságot teljesítettem, végre nyugodtan egy jobb létre kárhozhatom magam.
Egy gyors zuhany és kézmosás után követem csak Krázust; szükségem van r, hiszen egyrészt az ablaküveg kézzel való széttörése némi vérveszteséggel és kosszal jár, s gyanítom, hogy nem egy cappuchinót kell fizetnem neki, hanem valami veszélyesebb küldetésre vagyok kénytelen elindulni. Az egész nem tart tovább 5-10 percnél, ám jelen esetben halaszthatatlannak vélem eme procedúra megejtését. A kissé szétroncsolt kezem már út közben fáslizom be; addig sem kell azzal erőltetnem magam, hogy valamiféle témát hozzak fel, s nincs kedvem faggatózni sem a feladatomtól. Végül is, a haláltól nem félek, s ez a legrosszabb dolog, ami történhet velem. Legalább végre kiszabadulok ebből a Pokolból, amit lelkiállapotom teremtett nekem.
Bár kissé meglepődök azon, hogy a 12. osztagnál kötöttünk ki, ám mindennek csak kicsit kitágult pupilláim adnak nyomot; ezek szerint még mindig mestere vagyok a színészkedésnek és arcizmaim tudatos irányításának. Azért kedves lett volna, ha legalább némi információt kapok arról, hogy mi ez a lélekkristály, egyáltalán hogy néz ki, hogy tudjam, mit keressek, ám a két másodperc várakozásom után realizálom, hogy nem fogok több információt kapni.*
- Bakudou 70: Meimei Kamen. - *rejtem el jelenlétem is, miután visszafojtottam lélekenergiám amennyire csak tudtam. Bár Krázus szórt valami varázslatot az őrökre, nem áll szándékomban kockáztatni, s különben sem biztos, hogy bízhatok a hókuszpókjaiban. Bármikor csődöt mondhatnak, hiszen nem ismerem teljesen az erejét, így nem tudom, hogy tényleg támaszkodhatok-e rá.
Az őrök készségesen kitárják az ajtót, bár nem láthatták, ahogyan belépek. A folyosó, ahova jutottam, látszólag üres, bár nagyon messziről két pár cipő kopogását hallgatom. Sokat segítene a helyzetemen, ha legalább egy térképpel rendelkeznék, hiszen a 12. osztag az a terület, ahova az ember nem szívesen látogat el önként. Mondjuk az én zanpakutom és lelki világom is olyan dolgok, amiket ép eszű ember messziről elkerül. Csak hát én nem vagyok épeszű, én őrült vagyok, rám nem vonatkoznak ezek a szabályok.
Nem esik nehezemre észrevétlenül kerülgetni a járőröző tiszteket; lévén zanpakutojukat maguknál tartják, így egyértelmű, hogy az orvosi köpenyük csak díszként van raktuk, és hogy valójában a hely felügyelete a dolguk. Olyan az egész hely, mintha valami groteszk cirkuszba csöppentem volna bele. Bár egy Oki nevű shinigamival már volt alkalmam találkozni egy küldetésem során, valamikor nagyon régen, hiszen elég jellegzetes egy figura a fura bőrszínével, valahogy úgy érzem, hogy oka van annak, hogy ezek a kísérleti patkánynak is beillő shinigamik nem mutatkoznak emberek előtt. A társadalmi elvárások szabályainak nem felelnek meg talán, vagy csak szimplán veszélyesek a környezetükre, azt nem tudom, minden esetre igyekszem minél inkább a fal mellé húzódni, amikor egy Frankensteinhez hasonlatos valami baktat egy amúgy egészen normálisnak kinéző shinigami mellett. Így, a láthatatlanná tévő kidou és a fal rejtekében elég kicsi a valószínűsége, hogy észrevegyenek, s bármiféle arckifejezés – nem mintha látszódna rajtam – nélkül indulok el a velük ellenkező irányba, miután elhaladtak mellettem. Valami raktárról beszéltek, ami a fő laborból nyílik, és hogy éppen odaszállították a lélekenergia-porlasztó vízi pisztoly prototípusát. Néhány shunpo és további tisztek ügyes és rafinált kerülgetése után pedig már a legnagyobb labornál is találom magam.
Itt kezdődnek a gondok, ugyanis míg az előbbi folyosókon csupán néhány kósza őrt láttam, a fő labor más volt. Az egész egy hatalmas pincében helyezkedik el, a csigalépcső pedig valami fura gép körül kanyarog, ami, hát, nem éppen bíztató jelenség, ugyanis ebből a szerkezetből néha egy-egy gőzfelhő csap ki. Odalent az egyik falon megpillantok egy hatalmas monitort, s a 12. osztag némelyik tisztjét. A hadnagyuk szerencsére nem tartózkodik itt, és azt hiszem, hogy sikerült az osztagot a lehető legsérthetőbb pillanatában megtalálnom. Hiszen kapitányuk épp nincs, s a hadnagyuk pedig vagy az épület egy másik területén található, vagy nagy szerencsével otthon tartózkodik a pihe-puha ágyában. Az egyik sarokban Abu valamivel vacakol, innen messziről úgy tűnik, mintha rágóból készítene hidrogénbombát, s némelyik tiszt pedig egy-egy bögre gőzölgő kávé társaságában jegyzetelget, egy számítógépbe pötyög valamit, vagy éppen a lombikok tartalmával játszadozik.
A lépcső nyikorgásakor az egyik tiszt hirtelen felemeli a fejét, ám még időben mozdulatlanná dermesztem magam. Igazán beolajozhatnák ezt a vacak vasdarabot, ráadásul még csak abban sem vagyok biztos, hogy stabil szerkezetre léptem.
A szerencsémben és az ügyességemben bízok, ahogyan lassan lelopakodok a lépcsőről, majd megpillantom az egyetlen ajtót, ami felett az a bizonyos „raktár” szó villog. Igen kellemetlenül ér azonban, amikor valami furcsa szerkentyű miatt az álcámnak annyi, s a legerősebb láthatatlanná tévő kidou pedig úgy foszlik szerte, mintha sohasem lett volna. Valami lámpa volt az, ami hirtelen bekapcsolódott, s a fénye valahogy megtörte az általam használt démonmágiát.
A másodperc töredéke alatt találom magam a raktárban, amit könnyedén magamra zárok a Kyoumon nevű technikával. Nem engedhetem, hogy a dolog elfajuljon, s hogy jelentéseket tegyenek egy idegenről, s csoda, hogy még nem szólaltak meg a szirénák. Ketten az ajtón kezdenek el dörömbölni, mintha tudnák, hogy itt vagyok. Ám addigra már elhagyom a lélektestem, hogy ritkán használt s olyannyira féltett és titokban tartott technikám által a lelki világomban találjam magam annál a bizonyos tükörnél, ami felhatalmaz arra, hogy mások fejében turkálhassak. Jobb ötletem nem lévén a molett, félszemű, kopasz gyerekkel kezdem, aki a lépcső teteje felé indulna, hogy riassza az őröket. Nem hagyom elszabadulni a poklot, s nem kockáztatok, ha már ideáig eljutottam. Gyenge elme, bár eszes, a lelke ettől még könnyedén megtörhető. Még csak erőfeszítésbe se kerül elhitetnem vele, hogy én a fogtündér vagyok, és csupán azért jöttem, hogy egy ajándékot helyezzek el Seiun fuku-taichou párnája alá, ugyanis kiesett az egyik foga. Kedves egy srác volt, még útba is igazított, hogy merre kell keresnem, ha már ilyen sikeresen eltévedtem, aztán pedig a lelkére kötöttem, hogy ne beszéljen senkinek se erről, mert az én létezésem titok. A többi tiszt ebből maximum annyit vehetett észre, hogy egyik társuk csak bambán mered előre és motyog valamit magában. Nem fontos, úgyis elfelejtik.
A remekül kitervelt mesém a többiekkel is ismertetem, akik mindannyian biztosítják Pixie-t, a fogtündért arról, hogy nem fognak róla beszélni senkinek sem. Miután pár percre zombit csináltam belőlük, a raktárban kezdtem el kutatni, immáron ismét visszanyerve tudatom. A technika egyetlen hátránya, hogy használata közben a testem teljesen védtelen, s teljesen kiszolgáltatottá válok a fizikai támadásokat illetően, ám így, zárt ajtókkal könnyedén megoldhattam a problémát.
Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam azt, amit keresek. Bár maga a raktár egy kifejezetten kis teremből áll, a sok kacat között nem olyan egyszerű kiigazodni. Lehetett volna annyi eszem is, hogy megkérem mondjuk Abut arra, hogy egyszerűen hozza ki nekem, ő biztosan tudná, ha már az amúgy tök érdekes sztorijai szerint egy fogselyem, egy tintapatron, három kazetta, némi sütőpor és egy akkumulátor segítségével képes volt egy anti-lidérc erőmezőt létrehozni, hogy közben a 4. osztagosok gyógyíthassák a sérülteket meg minden. De végül megtalálom, amit kerestem, így aztán Pixie, a fogtündér boldogan osonhat vissza a mágushoz a lélekkristály nevezetű cuccal a kezében azzal a tudattal, hogy végre lerótta a tartozását.
Hát, hálából azért adhatott volna többet, ugyanis egyedül én mondhatom magamra azt, hogy szánalmas az életem. A kardom továbbra is shikai alakjában tartom a kezembe, s egy pillanatra ismerős érzés fog el, ahogyan a memóriám törli. Azt hiszem, amennyire megvetem és gyűlölöm kardom szellemét, ugyanannyira rajongok érte és tisztelem őt, hiszen vannak pillanatok, amikor mégis csak képes kiállni értem. A fülemben egy pillanatra visszhangzik a „Nem!” felkiáltása, s mintha megpróbálná megakadályozni, hogy a mágus tegyen velem valamit. Így aztán, az elmúlt pár óra emlékei lassan álomszerűvé válnak, majd teljesen elmosódnak, én pedig bamba tekintettel csörtetek vissza a hálószobám felé. S reggel… ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi. Egy ugyanolyan végtelenül unalmas, akció és küldetésmentes nap, amikor megkísérelhetek öngyilkosságot elkövetni, valamint görnyedhetek egész nap az iratok felett, míg Kai-on rágódok.*
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom




Krázus _
TémanyitásTárgy: Re: Krázus   Krázus Empty

Vissza az elejére Go down
 

Krázus

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-=Bleach Szerepjáték=- :: Szabályzat és egyéb dolgok ::   :: Fórum élet :: Pályázatok-