Voltatok már úgy, hogy megismerkedtetek valakivel, és úgy éreztétek: „Ő életem szerelme, vele akarom leélni az életem!” „Ő az a srác/csaj, akivel akármit megoszthatok, mindig a legjobb barátom marad, bármi történjék!” Tarthattok hülyének, naivnak vagy akár szentimentálisnak is, de ugyan ezt érzem Yuusei-sannál. Persze nem venném feleségül, nem kenyerem a homokozósdi, de valamiért úgy érzem, megbízhatok benne. Azaz, hogy jó üzlettársam lesz. Így visszagondolva nagy butaságnak kéne tartanom, hogy elázva felajánlottam, legyen a partnerem az üzlet vezetésében, de mégsem érzem úgy, hogy rosszul döntöttem volna. És nem rémít meg az sem, hogyha akarna bármikor megölhetne, hogy kifosszon és ismét nincstelenné váljanak a dolgozóim, valamint ismételten rom állna eme szent helyen. Mert ezek nélkül az emberek nélkül bizony nem épült volna fel ez az álom! Valamint, ha nem lennének ilyen türelmesek, már csődbe jutottam volna. Mivel szegény és javarészt hontalan –ám annál tehetségesebb- embereket foglalkoztatok, őket egyelőre ki tudom úgy fizetni, hogy kibéreltem számukra egy háztömböt, személyzeti lakásokkal. Nincs a lehető legjobb állapotban, de lakni teljesen megteszi. Ezen kívül az étkeztetésüket is én állom itt, a bordélyban, valamint bónuszként még megtoldottam egy kevéske költőpénzzel. Vicces, de még így is olcsóbban jöttem ki, mintha olyanokat alkalmazok, akik rendes bért követelnek. Persze ezt a fizetési módot csak a felszolgálóknál és a kurtizánok egy részénél tudom alkalmazni, de a többi beosztott sem panaszkodott még.
Ahogy a vendégemet hallgatom, el tudom őt képzelni, amint egyetemi hallgatóként a Felkelő Nap Országába utazik ünnepelni és megtámadja a hegyekben egy farkas. Na jó, nem tudom, mert Yuusei-san helyére egy chibi Yuuseit képzeltem, akit megharap egy farkas és X-tekintettel nyúlik el a műanyagföldön. Ez a gondolatmenet ismételten mosolyra fakaszt, de hamar elvágyódásba torkolló tekintetem eltűnteti a szemtelen vigyort. (Nem ártana leállnom az animékkel. Káros szenvedély, de ha az Emberek Világában vagyok mindenképpen otakuskodnom kell >.<)
- Valóban, Kei rengeteget segített a bordélyban – értek egyet Vele – Azt hiszem, nélküle csak félmunkát végeztem volna. Tudja, Ő hozta a legtöbb kurtizánt. Ilyen körökben jobb ismertségei vannak, mint nekem. Valamint Ő intézett mindent, amikor én hosszabb időre távol voltam.
Mint például, amikor olyan durván lesérültem, hogy hónapokig kénytelen voltam a 4. osztagban az ágyat nyomni. Természetesen a saját hibám miatt, de az őrjítő tehetetlenség ellen nem tehettem egyebet, minthogy megettem, amit főztem és igyekeztem felépülni. Jó nagy gyökér voltam…
Nos, körünkben csak Sweety-sannak hívott cukrász -az igazi nevét senki nem tudja, szerintem a felesége is Sweetynek hívja- tényleg fenséges munkát végzett. A bonbonok nemes egyszerűséggel olvadnak el a számban, elcsorogva az ízlelőbimbóimon. Mintha arra akarna kényszeríteni, hogy ismerjek fel minden apró ízt abban a kis csokoládédarabban. És a legjobb, hogy ezt is házilag tudjuk biztosítani. El tudjátok képzelni, mennyire élvezem ezt? Kielégíteni mások igényeit a lehető legkörültekintőbben. Hát hol foglalkoznak még ennyit ezekkel az emberekkel? Nyílván a legtöbbjével nem otthon, különben nem járna ide nap, mint nap.
- Értem, azonnal értesítem a konyhát – hajol meg Kei illedelmesen és elviszi a tálcácskát az én egyik fél bonbonommal. Fáj érte a szívem, de az első csoki kényszerített, hogy analizáljam az ízeit. Most aztán mivel hasonlítsam össze az ízeket? A zsebemben penészedő borsmentával?
- Kegyetlen némber T.T – szottyongatom a villácskát a kezemben, de nem tudok Rá ténylegesen haragudni. Gyorsan meggyőzöm magam arról, hogy Kei csak a súlyom miatt aggódik, így hamar napirendre térhetek az erős túlzással incidensnek nevezett esemény fölött. Ráadásul nem szabad ilyen gyerekesnek mutatkoznom Yuusei-san előtt – Chichi! Milyen aranyos név, ha szabad megjegyeznem. Azért majd, ha legközelebb erre jár, mondja el, hogy ízlett otthon az édesség.
Állok fel jómagam is és úgy elnyújtózom, akár az Amazonas, egy jó nagy adag eső után. A friss levegő által kitisztított fejemmel pedig ha jobban nem is tudok gondolkodni, de legalább kevésbé érzem ólom súlyúnak.
- Természetesen, a konyha erre van – mutatok befelé és magam elé engedem Yuusei-sant, majd behúzott nyakkal, séta közben válaszolok a kérdéseire – Nem tudok teljesen pontos adatot, mert gyakorlatilag félnaponta változik a létszám. Vannak olyanok, akik nem szimpatikusak a nemeseknek (tudja, milyenek) így kénytelen vagyok más pozícióba küldeni őket, de sajnos gyakoribb az állásvesztés. Aztán ezek az üres helyek általában hamar betöltődnek. A kurtizánok között is akadnak ilyen esetek, de ott általában a kellemetlenné váló szemtelenség vagy a fennhéjázás szokott problémát okozni. Az ilyen nő egy bizonyos fokig szórakoztató, de ha túlzásba viszi, idegesítővé válik, és nem engedhetem meg magamnak, hogy egy ilyen ember szolgáljon a házban. Sok értelemben olyan ez a hely, mintha egy családi közösség lenne, viszont mindemellett szigorú szabályaink vannak. Ha életben akarom tartani az üzletet, nem engedhetem meg magamnak a másodrangú dolgozókat. Itt természetesen a munkamorálra gondolok.
- Állandó dolgozókból körülbelül 60-80 van. Ezek a szakácsok, a legjobb prostituáltak. A pultosok is nagyjából ugyan azok, mint akikkel kezdtünk és egy-két felszolgáló. Ha meg kéne becsülnöm, akkor azt mondanám, hogy ma 150-200 körüli alkalmazott dolgozik… Morihina-chan, kérem, ha találkozik Sakayawa-sannal, mondja meg neki, hogy ma, de legkésőbb holnap legyen kedves fizetni a heti szolgáltatásokért, de persze diszkréten – állítok meg egy sötét hajú, gyémánt szemű, különösen kecses és szép kurtizánt a konyha ajtajában, aki mosolyogva hajol meg és halad tovább, hogy végre hajtsa az utasítást. Ezután hagyok kijönni egy pincért, majd magam tárom ki a konyha ajtaját vendégem előtt. Semmi kétség, teljesen fel van szerelve, ebben nem lehet panasz. Dolgoznak is serényen a séfek és látom Sweety-sant is az édességek körül fontoskodni. Épp egy kiskuktát kobakolt meg, hogy miért nem tudja tökéletesen cukormázba burkolni a frissen sült áfonyamuffinokat. Elégedett mosollyal állok el az útból, hogy Yuusei-san kedvére nézhessen körül és formálhasson véleményt.

Nem rovom meg, amiért nevetségesnek találja halálom körülményeit, magam is tökéletesen tisztában vagyok a helyzet abszurditásával. Persze akkor nem volt annyira vicces ez az egész, bár a töménytelen mennyiségű alkohol azért segített némileg átvészelni az a pár percet, amíg a vérveszteségtől el nem vesztettem az eszméletem. A halálra fagyás már csak hab volt a tortán, így is-úgy is kampó lett volna a vége. Érdekes módon, shinigamivá válásomkor se nem jégalapú, se nem farkas kinézetű zanpakutuot kaptam, hanem ezektől teljesen eltérőt. Ettől eltekintve tökéletesen megfelel számomra, bizonyosan kevésbé lenne meghitt a kapcsolatunk, ha mindig előző életemre emlékeztetne. Tudom, milyen módon süllyedhet le valaki egy olyan szintre, ahol már a prostitúcióra is megmentő lehetőségként tekint, azonban a történetek alapján Kei egyáltalán nem ezért űzi hivatását. Igazából fogalmam sem lehet, hogy min is ment keresztül, azonban itt jól láthatólag kifogástalanul érzi magát, olyan mint egy dáma. Rövidesen azt a tényt is megtudom, mely szerint nem tévedtem sokat, s Ayumu után a nő a második ember az üzletben, aki a tulaj távolléte alatt igazgatja az üzletet. Nem tudok elnyomni egy kaján mosolyt, ha arra gondolok, hamarosan már csak a harmadik helyre szorul vissza, hiszen jómagam is tulajdonosként fogok sertepertélni a vendégek között. Természetesen ez nem így lesz, feltehetőleg és reményeim szerint rengeteg egyéb feladatom lesz, maximum pénzzel tudnám majd leginkább szolgálni a céget. A férfi csokis reakcióján nem tudok nem derülni, s hízelgőnek nem mondható jelzőjét meghalva a nevetés is kitör belőlem. Ezzel egyidejűleg több haragos pillantás villan Rám, valahogy sikerült megfeledkeznem a helyszínről, mivel már nem a kertben vagyunk.
- A nők már csak ilyenek, Hirateuchi-san! – veregetem meg újdonsült barátom vállát nagy komolyan, azonban még így sem tudom elrejteni a szám szegletében bujkáló vigyort. – Ettől függetlenül bármit képesek lennénk megtenni értük, még akár az életünket is feláldoznánk. Persze nem akárkiért, hanem csak azért a szerelemért, amihez nincs más fogható! Nos, úgy érzem kicsit csöpögőssé váltam, de ezt fogjuk az italra, rendben? Másrészről tájékoztatni fogom a bonbonokat illetően, ebben biztos lehet. Most már mindkettőnk érdeke az itteni áru minél jobbá tétele.
Habár azokon az édességeken már nemigen lehetne tovább javítani, de szavaim inkább elhívatottságomat bizonyítják a társulást illetően. Nagyokat szippantva cigarettámból hallgatom figyelmesen előadását, majd a csikket elnyomom az egyik pincérnő által hordozott tálcán meglátott hamuzóban. Eddig is tisztában voltam a hely méreteivel, mégis kissé meglepnek a számadatok. Kétszáz ember körülbelül egy osztagnak felel meg, koordinálásukat, elszállásolásukat és élelmezésüket nem oly’ egyszerű megoldani, mint ahogy az első hallásra tűnik. Szerény személyem igencsak otthonosan mozgott kapitánysága idején az ilyesfajta ügyekben, hisz’ a legtöbb ezzel foglalkozó papír az Én kezem alatt is átment, hiába végezte hadnagyom a munka nagy részét, a szignómat azért csak nem tudta ráhamísítani. Visszagondolva simán kinézem az említett tisztből, miszerint megtanulta az aláírásomat, ekképp zárva ki még inkább a Hachibantai ügyeiből. Nosztalgikus elégedetlenséggel rázom meg fejem, miközben egyre közelebb érünk a konyhához, vagyis erre tudok következtetni a parfümfelhőkön átszűrődő egyéb illatokból. Az igazat megvallva egyet kell értenem Ayumu vezetési stílusával, Nekem sem lenne ínyemre, hogyha egy bizonyos összegért cserébe nem olyan szolgáltatást kapnék, amilyet elvárok. Egy kurtizán csak ne feleseljen, tegye, amiért fizetik. Mondjuk nem sok tapasztalatom van ilyen téren, az efféle kéjtanyákat mindig is olyasfajta alakok keresték fel, akik nem tudtak maguknak önerőből szeretőt szerezni, inkább megváltak egy kisebb vagyontól, mert ugye a szerelem is megvehető. Reményeim szerint egyetlen ilyen alakkal sem kell majd tárgyalnom a későbbiekben, valahogy nem fűlik a fogam az említett fajta lelki üdvének pátyolgatásához. Időközben megérkezünk a korábban említett helyiséghez, melynek ajtaja könnyedén tárul ki előttem.
- Remek felszerelésekkel dolgozik, bár meg kell mondjam, nem is vártam mást. – szólalok meg némileg emeltebb hangon, megpróbálva elnyomni ezzel az ételek sercegését serpenyőikben. – Kicsit futurisztikusnak is hat számomra, eléggé elüt Rukongai többi részétől. Véleményem szerint nem esne a vezetőségnek nehezére rendes házakat építetni a kinti kalyibák helyett, de hát a pénz mindig is jobb helyekre ment, példának okáért az ehhez hasonlatos bordélyokba.
Vonásaim még mindig kedélyesnek mondhatóak, eszemben sincs megsérteni a halálistent, azonban valójában egy igencsak elkeserítő jelenségről is van szó. Az átkerülő lelkeknek ugyan általában nincs szükségük élelemre vagy vízre, csupán a megszokás hatalma miatt végzik ezeket a cselekedeteket, de mégis a rosszabb körzetekben szinte elviselhetetlen a nyomorúság. Az ilyen kerületekben nem is csoda a bűnözők feltűnése, mindenki megpróbál a maga módján boldogulni. Ennek azonban véget kellene vetni és tudnám is a módját, viszont vannak jelenleg olyan változók, amik ezt nem teszik lehetővé. Taichouként ugyan szinte a legmagasabb rangot birtokoltam, amit el lehet érni a Gotei 13-on belül, ám még ezzel sem tudtam volna a Negyvenhatok Tanácsára nyomást gyakorolni. Katona voltam, nem pedig politikus, a szavam elég keveset számított. Ezen kell majd változtatnom, s akkor minden más lesz. Szép tervek is ezek, de előbb valahogy meg kéne oldani, hogy ne próbálják rögtön lecsapni a fejem, amint megjelenek a Seireitei utcáin.

~ Kei ~
Lehet, hogy sokszor nem úgy tűnik, de bizony nekem is kijár, hogy néha ideges legyek. Tudom, hogy Ayumunak rengeteg dolga van, de az nem járja, hogy minden este holtra issza magát, aztán pedig rám aggatja a terhet, hogy foglalkozzam a bordéllyal, mert ő épp fene nagy másnaposságban szenved. Hát köszönöm szépen, de én a vendégek szórakoztatása miatt akartam neki dolgozni, nem pedig azért, hogy tanácsokat osztogassak a szerencsétlen beosztottjainak. Ha helyettest akar, vegyen fel egyet! Igenis, nekem is vannak szükségleteim!
- Oldd meg valahogy!! – hessegetek el bosszúsan egy hozzám igyekvő, jelmezbe öltözött új lányt, aki kétségbeesett arckifejezéssel próbál kicsikarni belőlem egy kis együttérzést.
- De Kei-sama! Ayumu-sama küldetett magáért, valami sürgős új ügyfélhez és-és-és olyan kétségbeesettnek tűnt, mert az a #@*&ł valami mazochista, ahogy a beszélgetésükből le tudtam fogni. Meg akarja csonkítani a #@*&@t.
- Butaságokat mondasz. Nincs olyan férfi, aki önszántából csonkolná meg a harci eszközt… Ugye a bárnál vannak? Foglalkozz a vendégeddel, odamegyek – veszem célba a bárt, de még mielőtt beérnék a füstös, saké-párás helyiségbe, egy szolgáló kezembe nyom egy középméretű, műanyag lavórt, benne egy fekete kelengyébe bugyolált valamivel. Ahogy széthajtom a csomagolást, különböző méretű, borotvaéles pengét találok, ízlésesen elrendezve. Ugye nem gondolják komolyan, hogy én használni fogom ezeket, azon a fickón?
Mikor odaérek, a vendég, akiről a szőke kurtizán beszélt, épp azt ecseteli a kissé elhalt képű Ayumunak, hogy jobban szereti, ha nők veszik kezelésbe és hogyha lehet, többször is végezzük el rajta a beavatkozást, merthogy neki meg szokott nőni. Reggelente vágatna belőle, vagy hogy gondolja? Ez nem olyan, mint egy fodrászszalon, ahol havonta naponta fazonra vágják a drágaságát. De ahogy látom, Hiratenak nincs túl befogadó gyomra, ha yaoiról van szó. Persze járnak hozzánk olyanok, akik jobban szeretik, ha férfiak kényeztetik őket, de azok nem szoktak ilyen részletesen beszámolni a történésekről. Jobb, ha odamegyek, mielőtt Ayumut utolérik a rókaszellemek.
- Üdvözlöm, Kojiro-san! – szólalok meg végül én is, miután túlestünk a rossz poénokon és a többi formaságon, majd belekarolok a férfiba, miután átvetettem egyik kezemet a lavóron – Remélem eleget tudok tenni az elvárásainak, kérem kövessen!
Ezzel át is vezetem a bordély nagy, zajosabbik részén a magánszobákhoz. A szobákból kiszűrődő, halovány hangok mosolyra fakasztanak. Szeretem, ha a vendégeink elégedetten távoznak. Lassan, de biztosan haladunk a ház legeldugottabb sarka felé. Megállok az ajtaja előtt és beleejtem a kecses aranykulcsot a zárba, mely egy finom sóhajjal szabad utat enged befelé. Bezárom az ajtót mögöttünk, majd elhaladva a segédeszközök fekete mázos szekrénykéje előtt, lerakom a dohányzóasztalkára a mosdótálat, a vágóeszközökkel. Gyorsan körbevezetem a kuncsaftot, a sarokkádas fürdőszoba és a baldachinal fedett ágyú hálószobában, melyben sejtelmes, vöröses fényű lámpások szolgáltatnak némi látóteret, s engedik megmutatni a főként barokk díszítőelemekkel tűzdel bársonyfalat.
Kicsit igazítok a sminkemen, meglazítom az obim kötését. Végre elkezdhetjük.
- Gondolom nem szeretné, hogy rögtön a közepébe vágjunk. Kérem, helyezze Magát kényelembe – döntöm le finoman az ágyra Kojiro-sant, de ahogy belekezdenék, megállít én pedig értetlenkedve nézem a reakcióit. Biztosítom róla, hogy természetes eljárással szoktam bemelegíteni, nem lesz gond. Fura, hogy egy ilyen egyszerű cselekvéssorozattól irtózik, mellette pedig lazán megcsonkolná a péniszét.
Mikor végre félkábán elnyúlik az ágyon, felkapom magam és odalépek az eszközökért. A lavórba egy kis vizet eresztetek és a lába közé rakom a földre. Kénytelen vagyok pár réteg kimonótól megszabadulni, ha nem akarom, hogy a vér tönkre tegye a drága selyemszövetet. Ezek után kezdek hozzá a könyörtelen feladathoz. Mivel már előzőleg utalásokat tettek a dolgomra, és Kojiro-san is megerősített ebben, kezembe vettem az ollót, hogy látóteret nyerjek magamnak és kevesebb sérülést okozzak, mint amennyit muszáj, úgy is olyan rosszak itt a fényviszonyok. Bár a fürdőszobai világítás sokat segít. Ám mikor Kojiro-san észre veszi, hogy az ollóval pont oda közelítek, azonnal felkelt és elrántotta a kezemet magától, majd értetlenkedve tekintett rám, hogy ő a haját kívánná megfodrászolni, nem pedig a cerkáját. Első blikkre megkönnyebbülés futott rajtam végig, hogy nem kell egy ilyen könyörtelen feladatot végrehajtanom, majd nem álltam meg, hogy szegénynek a képébe ne röhögjek. Most is röstellem, de vessen meg az, aki nem tette volna ugyan ezt a helyemben.
- Sajnálom Kojiro-san, de ez egy borDély, nem pedig borBély – világosítottam fel, még mindig kacarászva – Elnézést az illetlen viselkedésemért, de ilyenre még nem volt példa… hogy valaki…
Szegény Kojiro-san. Annyira meg van lepődve, hogy egy szó sem jön ki a torkán. Úgy tűnik tényleg szentül meg volt győződve róla, hogy ez egy fodrászat. Méghozzá igen exkluzív fodrászat. Nem értem, hogy nem esett le neki, mikor átjöttünk a folyosón, vagy mikor orális örömökben részesítettem. Jó ég, hogy gondolhatta, hogy van olyan fodrász, aki ezzel kezdi a hajvágást?! Bár most már oly mindegy. Azt hiszem Kojiro-san megérdemel annyit, hogy legalább egy téren kielégülten térjen haza, ha már ekkorát égett szegény.
Ezzel a gondolattal dobom le magamról a többi kelmét és folytatom azt, amit az előbb elkezdtem, csak ezúttal segédeszközök nélkül. Majd, mikor már csak pilledten feküdtünk egymás mellett, Kojiro-san tincseivel játszadozva eszembe jut, miért is jött el ide, egyébként.
- Ha gondolja Kojiro-san, szívesen levághatom a haját. Ha már eddig eljött egy hajvágásért… - de ő csak biccentett egyet a fejével, hogy „inkább most nem”. Egy kósza mosollyal kelek fel az ágyból és magamra veszem a kimonómat, majd illedelmesen elköszönve hagyom magára az elképedt vendéget.

- Hát ez igen csak érdekes volt… - dobom halvány mosollyal a bárpultra a nekem adott kellékeket az „órásmester” Ayumunak. Mintha fel sem fogná, hogy miről/kiről beszélek, hesseget a kezével. Csak akkor pattannak fel a szemei, amikor meghallja Kojiro-sant közeledni. Hamar feltápászkodik és körbenéz, de engem már nem talál ott. Egy paraván mögött igyekszem igazgatni a ruhám és a hajam lapítgatni. Addig is még hallom, ahogy beszédbe kezdenek:
- Mi történt, Kojiro-san? Nagyon fájt? Gondoltam, hogy nem lesz jó ötlet… Jól érzi magát? – érdeklődik Ayumu és a vendég elé rak egy kétcentes poharat, benne valami vörös löttyel, rajta egy kanállal, a kanálon pedig egy égő cukorkával. Nem tudom, milyen ital lehet az, de biztos valami erős, mert Ayumu a saját részétől szinte öklendezni kezd. Gyorsan leöblíti egy kis szakéval, de az arcberendezését még így sem tudja teljesen helyreállítani.
Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből. Remélem Kojiro-sannak nem okozott akkora traumát, hogy most már soha többé ne keressen fel egy fodrászt sem. Kár lenne a szép fürtjeit hagyni teljesen elvadulni.


Sok apró cseprő dologgal szembenéztem már eddigi életem során, de igazi nagy kihívás egyszer sem ütközött belém. És ezek közé a nagy kihívások közé tartozik példának okáért egy mindent elsöprő szerelem. Tudom, nyálasan hangzik, főleg egy férfi szájából, de úgy, ahogy a nőknek szüksége van a romantikára és a rózsaszín ködre, úgy én is vágyódom erre. Remélem, ettől még nem vagyok langyi hajlamú, de komolyan elgondolkodtam ez alatt a 100 év alatt, hogy miért vagyok egyedül? Oké, hogy nem vagyok az a fene nagy hős típus. Nem vagyok kiváló harcos és még a házi munkához sem értek. Lopom a napot az irodában és a könyvelést körmölöm. De ez csak az elmúlt egy-két évre vonatkozik. Ezt leszámítva sem volt szerencsém igazán megismerni egy lányt sem. 100 év alatt! Ez normális? Oké, hogy Kei itt volt, de nem érzek iránta a munkakapcsolatnál többet. Aztán pedig megismerkedtem két tündéri hölgyeménnyel is az elmúlt időben, de egyiküknél sem jutottam egyről a kettőre. Eddig azt hittem, lehengerlő vigyorom van és ellenállhatatlan kék szemem. Valld be Ayumu, csúnyán kiégtél.
- Szerencsésnek mondhatja Magát Yuusei-san, hogy Önnek van valakije, aki hazavárja és szereti, még ha össze is vesznek. Már biztosan aggódik magáért Chichi-san. Rendben, várni fogom a visszajelzést – nyugtázom egy halovány, szomorkás mosollyal, egy tüdőszaggató sóhaj kíséretében.
Igazából, ha belegondolok, Kei kicsit olyan, mintha a feleségem lenne. Törődik az egészségemmel, támogat mindenben. Ámbár, neki is érdeke, hogy jó állapotban legyek, különben minden az ő vállára szakad és azt ő sem szeretné. Utál helyettem dolgozni. Szeret a maga dolgával foglalkozni. Mindegy, úgy tűnik, ez az én sorsom: körbe vesznek a nők, mégsem kaphatom meg egyikőjüket sem. Viszont az is igaz, hogy azok a merész kurtizánok, akik Kei helyére pályáztak, próbáltak párszor a közelembe férkőzni, de azokat azonnali hatállyal elbocsátottam. Érdekszerelem… Na az nekem nem fekszik.
Jól esnek Yuusei-san dicsérő szavai, de még ezek sem segítenek a depresszív hangulatomon, főleg, hogy utána rámutat a kemény igazságra. A szemem sarkából észreveszek egy kurtizánt. Odahívom magamhoz és cigarettát kérek tőle. Az kedélyesen meggyújtja és továbbhalad. A minőségi dohány füstjét beszívva gondolom át a szavakat, amiket Foudo-san mondott, sőt! Így csak még nehezebbnek érzem a súlyt. Jól tudom, hogy milyen nyomorban élnek itt és az ennél külsőbb negyedekben élő lelkek, hiszen én is erre laktam anno. Ha belegondolok, az összes eddig átküldött lelket csúnyán becsaptuk mi, halálistenek. Hiszen azt ígérjük a szerencsétlen, riadt lelkeknek, hogy egy jobb helyre küldjük őket. Ennek ellenére, aki eddig kőgazdag jogász volt, most a legnagyobb nyomorban él. Ha jól a mélyére nézünk, igazából semmivel nem jobb itt élni, mint az Emberek Világában. Ugyanúgy van itt is bűnözés, fensőbbséges nemesség, meg a többi. Inkább bolyonganék egy lélekgömbként a világ körül várva, hogy újjászülethessek egy kertitörpeként, vagy egy rókaként. Attól függően, hogy ítélik meg.
- Teljesen igaza van Foudo-san. Ha az a pénz, ami idekerül, hanem inkább a szegényebb lelkekhez, megoldódnának azok a borzasztó életkörülmények. Ezzel talán még a bűnözést is lehetne csökkenteni a külső körzetekben – értek egyet, bár kissé gépiessé vált beszélőkém. Most valamiért nem vagyok túl jó hangulatban. Sajnálom, hogy pont Yuusei-san előtt ért utol a rosszkedv, hiszen épp rendesen is el tudtunk volna beszélgetni, nem csak részegen. Ami pedig az idekerülő pénzt illeti, szívesen adakoznék belőle Rukongai lakosságának, de sajnos nem tehetem meg.
- Igyekszem minél többjüket foglalkoztatni. Ennyivel javíthatok az életkörülményeiken, de ez sajnos édeskevés. Jobb lenne, ha a nemesek adakoznának, de ők magasról szarnak a pórnépre. Olyan magas luxusban élnek és annyi felesleges pénzük van, hogy képtelenek elkölteni, mégis olyan zsugorik, ha adniuk kéne belőle. Igazságtalan a Sors.

Igen, feltehetőleg a kezdeti indulat mostanra már lecsillapodott és Chiyo-chan kéz-tördelve várhat otthon, már amennyire még házamnak nevezhetem egyáltalán a Seireitei bármelyik épületét. Amikor elrohantam, úgy gondoltam a mai éjszakát az alkohol mámorában fetrengve töltöm, azután pedig kora hajnalban visszalopózom az Emberek Világába. Nagyképűségem és makacsságom nem ismer határokat, a Föld minden kincséjért sem lennék hajlandó bevallani, ha valamiben tévedtem. Ám szokásaim tökéletesen megváltoznak, hogyha szerelmem közelében lehetek. Valószínűleg Ő az egyetlen olyan ember, akire valaha is hallgattam. Elhatározásom megváltozik, hiszen egyáltalán nincs kedvem haragban elválni, miközben tudom, talán csak hónapok múlva fogunk ismét találkozni. Ayumu szavai felnyitották a szemem, bár feltehetőleg nem ilyen célzattal intézte azokat hozzám. Nem értheti a szituációt, amibe kénytelen-keletlen beleerőltettem magam, viszont egyelőre nem is akarom beavatni a dolgokba. Lássuk be, gyilkos vagyok, egy körözött bűnöző, kétségtelenül nem tenne jót az üzletnek, ha egy ilyen alak is a vezetőségben lenne. Eme gondolatra kissé gúnyos vigyor ül ki az arcomra, amit megpróbálok köhögésnek álcázni. Majdnem elfelejtettem, hogy milyen üzelmek folynak itt pontosan, annyira lenyűgözött a hely felszereltsége és kinézete. Nos, ilyen irányból megközelítve igencsak beleillek a sötét életképbe. Igazamban sosem kételkedtem, azonban némileg elégedettséggel tölt el, miszerint a shinigami is hasonlóképpen vélekedik a szegények helyzetéről, akárcsak jómagam. A borús hangulat egyértelműen ránk telepedett, habár ez Rajtam nemigen látszik meg, mivel mostanában egyfolytában komor ábrázattal járok-kelek. Ellenben ezek olyan problémák, amik mellett nem lehet csukott szemmel elmenni.
- Ne szabadkozzon olyasmiért, amit nem maga követett el! – emelem fel cigarettát tartó ujjaimat figyelmeztetőleg, ennek köszönhetően vonásaimat halovány füst kendőzi el. – Sajnos sem Ön, sem pedig Én nem rendelkezünk akkora politikai hatalommal, melynek segítségével hatni tudnánk a nemesekre. Ráadásul véleményem szerint bizonyosan emelnék az adókat is, mondván, legyen miből adakozni. Ördögi kör ez, s a felső tízezer mindig is korrupt volt. Nem egyszerű ez a harc, higgye el Nekem.
A kékvérűek hozzáállásával van itt a legnagyobb baj, de hát valamilyen szinten nekik is igazuk van. Bolond az az ember, aki képes lemondani a saját jólétéről egy csapatnyi ismeretlen kedvéért. Ilyen nézőpontból szemlélve a kérdést végülis meg lehet érteni a másik oldalt is, viszont ettől a nyomorban élőknek nem lesz jobb. Lenne néhány ötletem, amivel meg lehetne oldani ezt a dilemmát, csak valamilyen érthetetlen okból kifolyólag mindnek köze van a féktelen agresszióhoz, amivel sajnálatos módon nem lehet hatni az emberekre. Vagyis lehet, csupán kissé radikális módon, ami nem tetszene mindenkinek. Valóban, a Sors igazságtalan, Hirateuchi nem is sejtheti, mennyire egyet értek ezzel a kijelentésével. Pont egy olyan tárgy felkutatására tettem fel az életem, amellyel szinte bármilyen nehézséget meg lehetne oldani, ám használni mégsem fogom. Nehéz megmagyarázni a gondolatmenetet, minek köszönhetően erre a következtetésre jutottam, hiszen képességeimet ismerve nincs olyan mágikus ereklye, amire ne tudnám ráerőltetni az akaratom. Ellenben pont emiatt félnék alkalmazni a Sors Dárdáját. Shala’zhar is azért bukott el, mert túlzottan megrészegítette a hatalom, holott régen az igazság elkötelezett híve volt. Némileg melankolikus hangulatban gondolok vissza a régi időkre, amikor még nem voltak ilyen bajaim, csak éltem egyik napról a másikra és élveztem az életet. Döntéseim helyességén most felesleges elmélkednem, úgyis az idő lesz megmondója ennek. Utolsó szippantva az ízesített dohányból nyomom el a csikket lábbelim talpát, azután az immáron veszélytelenné vált dohányvég a közeli szeméttárolóban landol. Hm, igazából minden szívfájdalom nélkül dobhattam volna oda, lévén a feleslegessé vált növényi részek csak nem kapnak lángra egy kis parázstól… Ugye? Az erődtüzeket sem az okozza, hogy valaki elnyomta a csikket a fűben… Kivéve, ha száraz a fű.
- Nem is tudja mennyire, barátom… Nem is tudja! – elképzeléseimet összeszedvén végre szóban is reagálhatok mondandójára. – A vagyon – bármilyen kort is éljünk – mindig is fő tényezőként érvényesült, amiért egyesek nem riadtak vissza a másokon való átgázolástól sem. Képes lehet bárki is megmásítani egy ennyire berögzült ideológiát? Szeretnék hinni abban, hogy ez lehetséges. Talán nem a Mi tisztünk ez, de a következő nemzedékekből valakinek majdcsak felnyílik a szeme. Vagy a rendszer elpusztítja önmagát, ez lehet a másik megoldás.
Az igazat megvallva, kissé meg vagyok lepődve. Valahogy sosem gondoltam volna, miszerint egy kurtizántanya tulajdonosával ilyen szintű beszélgetést lehet folytatni. Az előítéleteknek persze mindig van alapjuk, azonban Ayumu-san az a kivétel, amely erősíti a szabályt. Annyi egyéb helyre mehettem volna a mai napon, ám valamiért a Vörös Fűzőbe tértem be. Sosem hittem egy felsőbbrendű erő létezésében, ami irányítaná teteinket, de azért valami csak van a dologban. Ettől függetlenül bízok abban a feltételezésben, mely szerint választásaimnak tényleg valós értelme van, nem pedig csak egy kijelölt utat járok végig, mint egy bárgyú borjú.

Ha visszaemlékszem a Rukongaiban töltött időkre, elsőre mindig a bandázás jut eszembe, amely nem volt elég egy jakuza-családhoz, sőt nevetségesnek tűnt mellette mind tevékenységeiben, mind tagokban, mégis olyan jó érzés volt közéjük tartozni. Akkoriban voltam valaki. Jó, úgy viselkedtünk, mint egy horda kamasz fiú, de küzdöttünk valamiért. Együtt sokkal könnyebb volt a nyomorúságon átlépni és bár ők soha nem tapasztaltak éhséget, érezték, hogy az étel, ami nap, mint nap eléjük kerül nem töltené meg a gyomrukat. Az enyémet meg főleg nem. Nevelőanyám folyton panaszkodott, hogy túl sokat eszem és nekik nem jut. Lehet, hogy ő is érezte az éhséget? Talán. De ha túltettük magunkat a silány étkeken, még mindig ott van a környezet. A toldozott-foltozott agyagházak nem túl masszívak. Az élelmesebbek újabban fából próbálkoznak építkezni, de kezdetleges eszközeikkel szinte képtelenség így felhúzni egy házat. Rendet tartani sem tudnak a saját portájukon. Ahányszor nagytakarításba kezdtünk, a por egy nap alatt újra ellepte a házat. Az útról folyton a házba hordta a szél a mocskot. A legtöbben feladták ezt a küzdelmet és inkább koszban élnek. A ruháikat sem varrják meg, hiszen újra kilyukad, akkor meg feleslegesen dolgoztak vele. Addig süllyedt a peremvidék állapota, hogy kinézik azt, aki rendesen néz ki.
Foudo-sannak ismételten igaza van. Pontosabban sikeresen megfogalmazta az igazságot.
- Viszont, ha megvolna a kellő hatalmunk, hogy parancsolhassunk a nemeseknek, megtennénk? Eléjük állnánk, és köteleznénk őket arra, hogy gondoskodjanak a szegények életkörülményeiről? Vajon valóban jó lenne, ha mindenki egyenlő lenne? Ha eltűnne a nemesség, minden shinigami pedig esküjéhez híven őrizné a Lelkek Világát? Hiszen most én is, ahelyett, hogy egy bordélyt igazgatok, elmehetnék az emberekhez, irthatnám a lidércek hadát és küldhetném át a lelkeket ide, akik itt megkezdve új életüket várják, hogy visszakapcsolódjanak az emberi életbe. Esetleg, ha szerencséjük van, valami kalandosabb elé néznek – undorodva nyomom el az ujjaim közé fogott dohányrudacskát a bárpulton lévő egyik magas minőségű hamutálkájában.
Finom, méregdrága elegancia jellemzi a házat, néhol túlzott, érthető okokból elhelyezett giccsel és aranyozott motívumokkal. Itt megtalálható minden a barokktól a szecesszióig, rendezett sorrendben. Hirtelen ismét elönti számat az undor keserű íze, mely a saját művemtől környékezett meg. Viszont, ha belegondolok, hogy végül is ezzel segítek is - bár ugyanannyit ártok az igaz -, lenyugszom és egy egyszerű, nagy sóhajjal levetem magam az egyik bárszékre. Tehetetlen vagyok. Teszem, amit eddig: igazgatom a Vörös Fűzőt és igyekszem eleget tenni az elvárásoknak, valamint munkát adok. Többet, úgy tűnik én nem tehetek. Hogy is tehetnék, egy ember nem válthat meg egy egész népcsoportot. Helyet mutatok Yuusei-sannak és kikérek magamnak egy apró csupor zöldteát, a vendég pedig, azt iszik, amit óhajt, hiszen a vendégem erre az alkalomra.
- Ki tudja, barátom – kortyolok a teámból, melynek melege egy kis élettel tölt meg. Elfújja a sötét felhőket körülöttem és kitisztítja a pangó, ködös levegőt a fejemben – Talán forradalom lesz a vége. Bár úgy tűnik, túlságosan beletörődött az ottani népség a sorsába. Hacsak nem jön egy ember, aki elég erélyes, hogy lázadozó ideáival fellobbantsa a szegénység rétegeit.
Elgondolkodva forgatom a csuprot a tenyereim között. Ez nem is tűnik akkora hülyeségnek, mint amilyennek elsőre tűnt a fejemben. Ha lenne valaki aki fellázítja őket, annak vajon milyen következményei lennének? Elérnék a céljukat és végleg felszámolnák a nyomorúságot? Egyáltalán vevők lennének az emberek egy ilyes valaki buzdítására? Áh, egy ilyen akció nagyon kettészakítani a shinigamikat, hiszen sokan ugyanolyan közemberek közül kerültek ki, mint amilyen én is voltam. Az ilyen, kevésbé elhivatott halálisten lazán a rendszer ellen fordulhat. Bele se merek gondolni, ebből milyen helyzet alakulna ki…
Elkomolyodott társalgásunk közepette –és gondolataim elszaladtatása mellett- annyira nem tűnik fel, hogy körülöttünk több száz ember cserélődik Ezt csak akkor veszem észre, amikor Kei mellénk sündörgött egy nagyobb tálcával, annak bal oldalán félbe vágott bonbonok tömkelegével és két kis desszertvillával, a másik oldalra pedig egy középméretű doboz támaszkodva, vörös köntösben, melyet egy finom, szintén vörös selyemszalaggal kötöttek át. A szalagot takaros masniba kötötték, az egész kollekció mellé pedig pár szál, frissen a kertből szedett virágot helyeztek.
Kei meghajol és lerakja a pultra a tálcát, ezután odaadja mindkettőnknek a saját villáját, majd ismételten meghajol és távozik. Teljesen felesleges még egyszer kóstolót tenni. Igaz, ha kérjük, visszaviszik a dobozt és kicserélik benne a bonbonokat, de biztosan tökéletesen sikerültek. Elhalászok egy karamellel töltöttet a tálca bal oldaláról és gyorsan a számba kapom, mielőtt a melaszos anyag a ruhámra pöttyenne. Igen, ez tényleg felér egy mesteri költeménnyel.

A hatalmasoknak csak még nagyobb hatalommal lehet parancsolni, legalábbis ismerve eme világképet Én így gondolom. Legyen ez erő vagy pénz, minél több van belőle, annál jobban képes vagy másokra is ráerőltetni az akaratod. Ayumu jó kérdést tett fel, ezen gondolatmenet Engem is elég sokat foglalkoztat mostanában. Képesek lennénk felülemelkedni saját elvakultságunkon és a gondtalan életet félredobva inkább a gyengék segítésének szentelni létezésünket? Be kell lássam, jómagam sem értek egyet azzal, ahova kilyukadtunk. Elkeserítő a látvány, ami Rukongaiba lépve fogadja az embert, mégis távoli céljaim között valahogy nem tudnám elképzelni, miszerint a nép élére állva megdöntöm a nemesi rendszert. Bizonyos módszerekkel minden kétséget kizáróan képes lennék rá, de vajon tényleg szükséges-e? Egyenlőnek lenni teljességgel lehetetlen ebben a társadalomban, hisz’ mindig lesznek olyanok, akik egyenlőbbek. Az arisztokrácia csupán egy megnevezés, feltehetőleg egy bizonyos ideig lehetne mindenkit ugyanazon a szinten tartani, mind életkörülmények, mind vagyon szempontjából, viszont a kapzsiság sosem tűnik el. Aki egyszer már megízlelte a rengeteg pénz és a fényűzés izét, az utána megrögzötten keresi majd a lehetőséget, hogy jobbra vagy szebbre tegyen szert. Mindenképpen szomorú ez a hozzáállás, ellenben némileg képes vagyok átérezni a helyzet mibenlétét. Példának okáért, ha mondjuk egyik napról a másikra elveszteném minden lélekenergiámat, eszemben sem lenne beletörődni a dologba. Addig mennék és hajtanék, amíg megoldást nem találnék a problémára. Persze ez Én vagyok, mások megint másképp gondolkoznak. Kilépve a konyhából a közeli bárpult felé kormányozzuk lépteinket, majd ezt követően helyet foglalok a tulaj által felkínált széken.
- Úgy vélem, mindenkinek megvan a saját rendeltetése. - szólalok meg némileg elgondolkodva, miközben egy csésze mentateát kérek magamnak. – Valóban üldözhetne lidérceket nap-nap után, azonban ezt a magához hasonló százak is képesek megcsinálni. Éljen inkább az álmainak, Hirateuchi-san, mert a végén egyszer csak arra eszmél majd, hogy az élet elrobogott maga mellett és szinte semmi érdemlegeset nem tud felmutatni. Azon gondolkodni meddő időpazarlás, miszerint mit csinálnánk a megfelelő politikai státusz birtokában. Talán képesek lehetnénk változást hozni vagy éppen ellenkezőleg, bennünket is elnyelne a korrupció mélységes verme. Majd visszatérünk erre a témára, ha már mindketten a Negyvenhatok Tanácsában pihentetjük az elhájasodott alfelünket!
Monológom végén kissé szárazan felnevetek, bár belegondolva nem annyira vicces a dolog. Jelenleg maximum a vádlottak padján kapnék helyet, nem a bírák között. Kikért italom hamarosan megérkezik, szerény személyem pedig egy biccentéssel köszöni meg a kiszolgálást. Csörög még néhány ryou az erszényemben, de emlékezve vendéglátóm korábbi szavaira, feleslegesnek tartom elszórni azt a kevéske pénzt, ami Nálam maradt. Kapitányságom folytán egy csinosabb kis összegre tettem szert szolgálatom alatt, habár feltehetőleg minden lehetséges módon megpróbáltak kitörölni a Seireitei történetéből, így ennek sem maradt túl sok hírmondója. Pedig most jó hasznát vennénk annak az összegnek, lévén Chiyo-chan várandós lett. Örömteli, ám valamilyen szinten mégis szomorú hír ez számomra. Több, mint valószínű, hogy nem leszek jelen születésüknél, sem pedig első szavaiknál vagy lépéseiknél. Egy napon reményeim szerint ismét szabadon róhatom majd a Tiszta Lelkek Városának utcáit, s ezért az elhatározásért mindent el fogok követni. Eme gondolatmenet felett töprengve emelem számhoz poharam, azután néhány fújással iható hőmérsékletűre hűtöm a nedűt. Időközben Kei is előkerül valahonnan egy szép dobozt, valamint néhány virágot hozva magával. Egy hálás pillantással adom a nő tudtára tetszésemet, ez már tényleg több annál, mint ami elvárható lenne. Figyelmemet ezután ismét Ayumura fordítom, miközben követve üzlettársam példáját magam is felszúrok egy bonbont. A desszertes villát forgatva szemlélem a fényes csokoládémázon visszatükröződő gyér fényeket, aztán halk sóhajtás kíséretében gyomrom mélyére száműzöm az ínycsiklandozó falatot. Ugyanolyan jó, mint amilyen az első is volt, feltehetőleg ennek a tálcának már nem a kóstoló biztosítása a feladata.
- Akár még a forradalom is egy lehetőség. – értek egyet, majd egy húzásra kiiszom teám maradékát. – Az ember – felsőbbrendűségi érzéséből adódóan – képtelen békességben élni. Ezen magatartásformának köszönhetően egyszer mindent el fog pusztítani, ami csak körülveszi, beleértve önmagát is. Természetesen az Önhöz és a hozzám hasonló személyek meg tudják ezt akadályozni, de lehet már most is túl késő. Nos, köszönöm a szívélyes fogadtatást, barátom, amint tudom, ismét felkeresem majd. Addig is vigyázzon magára, valamint a közös kis befektetésünkre is, ha csak egy mód van rá.
Beszédem végeztével álló helyzetbe tornázom magam, ideje indulni, mielőtt még hajnalodni kezdene. Kicsit nemtörődöm módon hajtom meg magam a férfi irányába, így meghajlásom kapkodónak tűnik, ami lényegében véve igaz is, mivel sietnem kell. Gyors mozdulattal ragadom magamhoz a csokrot és a dobozt, ezután az utóbbit eltűntetem sötét köpenyem egyik mély zsebében. Kilépve az utcára a korábbi zord körülmények fogadnak, a bent töltött óráknak köszönhetően szinte teljesen el is felejtkeztem róla, hogy milyen környéken is vagyok pontosan. Csuklyámat még mélyebben az arcomba húzva gyorsítom meg lépteimet, majd miután kellő lendületet vettem, shunpóra váltok. Ilyenkor szoktak az őrjáratok sűrűsödni, szóval nincs vesztegetni való időm. Valahogy nem fűlik hozzá a fogam, miszerint az egykori osztagom tagjaira kezet emeljek. Habár múltbeli tetteim fényében ez igencsak értelmetlennek tűnő elgondolás… Elmosódott alakom ezután egyre csak a 13. osztag barakkjai felé suhan tovább.

- Igyon még! – veregetem hátba Kojiro-sant, miután segítek neki feltápászkodni, hiszen kijár neki a tisztelet, amiért egy ilyen beavatkozáson túl még képes járni, na meg egy ilyen ütés után még képes gondolkodni, hát akkor vegyük el azt a maradék agyat!
Én pedig „a másnaposság ellenszere a sok-sok PIA” felkiáltással magam elé is rakok egy üveg szakét és kedves, megcsonkított vendégem elé is helyezek egyet - pohárra asszem ma már nem lesz szükség -, és finoman megkoccolva ivópartnerem üvegét, meghúzom a 250 milis palackot. Kiváló minőség, ez az elfacsarodott képemen is látszik. Megviselt, nyolcad-napos képem már nem nagyon tud új grimaszt előhúzni egy erősebb alkoholszinten álló szakés üveg ellen, így a gravitáció segítségét előhívva csapom le azt az asztalra, hátha nem támad újra. Kemény ellenfél, de egy ilyen kitartó pia-harcos, mint én, állja a sarat! Amíg az nem áll rám. Úgyhogy alkoholfokok hiányában ismételten előkapom a legerősebb ellenfelet, a Fekete Démon dühöngő verejtékét, melynek mentolos alkoholpárája önmagában képes kiütni a gyengébb kihívókat. Viszont Őt meg kell tisztelni azzal, hogy pohárba töltjük. Intek a kezemmel, és hű, három napja felfogadott apródom, aki eddig szolgálaton kívül egy hölgyet elégített ki, letesz mellém egy keskeny, királykék bársonyba bújtatott fadobozt. Előkészíti a poharakat és felpattintja a pinduri zárat. Kiemel belőle két, egymással szemben fekvő, ezüstszínben pompázó, kecses vájatokkal ékesített lapos kanalat. Égnek emeli őket, mint két nagyon értékes fegyvert és miközben imát mormol – bár lehet, hogy csak képzelem- a női test sziluettjére emlékeztető üvegpoharakra helyezi őket.
Úgy bámulom ezt a cselekvéssorozatot, mint egy bamba szamár, hiszen lenyűgöz a szertartás. Közben leraknak mellém egy használt pezsgősvödröt, benne ázó, olvadozó jéghulladékkal. Nem törődöm vele. Hű cselédem teljesen megbabonázott. Jelenleg a megtalált kockacukrokat helyezi a mű tetejére, mintegy világító tornyon a lámpást, ám hirtelen ezt a kockaformát elönti a fekete méreg. Átitatva a cukor minden molekuláját, lassan elszínezve áttranszformálja azt, valami kátrányhoz hasonlatos amorf gombóccá. A közelemben lévő óriásgyertyából merítve tüzet, gyújtja fel a mestermunka tetején a „lámpást”, amit én ámulva szemlélek meg közelebbről. Nem ijeszt meg a láng, inkább vonzz. Segédem látja, hogy közel kerülök a veszélyforráshoz, így hamar eltűnteti az égő gömböt a pohár fekete tavában. Biccent egyet, és visszaáll a sötét sarokba, ahonnan előhívtam, hogy majd ismét feladatot adhassak neki. Állásaimat felsorakoztatva készülődöm a villámütközetre. Két gyors mozdulat és a lé a számban landol. Ám a fele valahogy visszakívánkozik, megretten a harctól, így onnan érkezve, ahol jött, torkom bejáratából a külvilágba csapódik.
Szeretném leszögezni, hogy én nem készültem cirkuszi mutatványra, csupán kedves vendégemet igyekeztem megmenteni a maró lötty káros, arcban gyakorolt hatásaitól, így a magas alkoholszázalékú anyagot Kojiro-san helyett, a nem messze tőlem olvadozó viasztestre köptem, így annak lángja többszörösére nőve lövellt a bejárati oldal felé. Köszönhetem Sorsnak, esetleg másnak, hogy mindenkinek sikerült megúsznia sebesülés nélkül, ám a riadalom akkora lett hirtelen, hogy a bár fele emberi gyorsaságot meghazudtolóan sebesen reppent az utcára. Én pedig megkaptam a képembe a nemrégiben mellém helyezett pezsgősvödröt, aminek hatására a lángra kapott függöny eloltódott, én meg lemoshattam magamról az abszintköpetet. Na, egy jó darabig ilyet sem iszom.
- Remélem nem rémült meg a közjátéktól, Kojiro-san - térek vissza az egész végig biztonságban lévő vendégemhez – Bocsásson meg, de úgy tűnik, nem bírok legyűrni egy ilyen kemény ellenfelet. Azt hiszem, az est további felében maradok a szakénál. Ön mit kér? Remélem nem vettem el a kedvét az italozástól. Tudja, én szörnyen rossz ivó vagyok. Kevés is árt és nem ismerem a határt – vigyorgok, mint egy címeres ökör és új üvegért nyúlok, mire dolgozóim kissé aggódva pislognak felém, de nem állítanak meg, visszatérnek a dolgukhoz.
Semmi kétség, be vagyok csiccsentve. Talán még Kojiro-san is. Pedig én úgy vártam, hogy megtapsoljanak érte. Mégis ki tudna improvizálni egy ilyen lenyűgöző mutatványt? Na mindegy, ide a rummal, próbáljuk meg, a Cuba Libre mennyire fektet kétvállra.

Nem emlékszem rá, mikor láthattak engem utoljára ilyen szánalmasan csecsézni egy piásüveget. Ja, de mégis tudom. Tegnap este, ha jól rémlik valahogy pont ugyanígy néztem ki, leszámítva a sok nyakamba zúdult vizet, valamint azt, hogy a boxomban hevertem pár vendéggel és egy tucat prostival, martinis üveggel a kezemben. A pontos részletek nagy része kerek, sötét foltként tátong emlékképeim ánizsos ködjében, de ez az apróság most beugrott. Ma este viszont úgy érzem, sikerül überelnem egész hetes önmagam. Hedonista időszakom egyik legrémesebb és egyben legkirályabb öt percén vagyok túl. Bemutattam szunnyadó, tűzköpői képességeimet –már,ha az volt persze, nem igazán tudtam felmérni a dolgokat – ez a király része, de az ezt követő gyomromig hatoló bűz előcsalja a hányingert, amely öklendezésre késztet, de sikerül visszafojtanom a rókadémonokat, miután két koktélszalvétával sikeresen betömöm az orrlyukaimat. Fura, hogy a vendégem szája úgy bűzlik, mintha ő okádta volna a tüzet (ugyanis a függöny felől és vendégemtől érzem a hasba kapós, rothadó szagot). Intek egyet, és a mellettem lévő kissé ingerült csapos pár pillanat múlva egy mentaszirupos koktélt csap le elém az asztalra, amit áttolok Kojiro-sannak. Hát nem mókás? Intek egyet és már tudják, mit kell csinálniuk. Komolyan, ezért érdemes egy büfét vezetni. Vagyis nem büfét, hanem na… kupit! Ezért érdemes kupit vezetni! Bár a kéjlányaim is ilyen jól tudnák, mi jár a fejemben, amikor magányosan heverek a boxomban.
Szerencsére hamar leszerelik a nehéz, füstölgő, kormos bársonyfüggönyt a közelemből, és hiper-sebességgel tűntetik el utánam a nyomokat, így a szag forrása is megszűnik végre. Akkora lélegzetet veszek, mintha három méter mélységből evickéltem volna fel, a tiszta levegőre. Ezzel új erőre kaptam.
- Elő a szabadsággal! Mégis csak hagyjuk most a szakét egy kicsit – ezzel rányúlok az első üvegre, ami a kezem ügyébe akad, de sajnálatos módon nem rum van benne, hanem brandy.
Nem is tudom, mi a ráknak tartunk mi brandyt. Fogy egyáltalán? Jelenleg lényegtelen. Az agyamig úgy sem jut el, hogy rossz üveggel hadonászom. Így előkapok… azaz előimádkozom a korábban feltűnt segédemmel két whisky-s pohár méretű poharat és belelendítek mindkettőbe egy-egy adag „rumot”, természetesen a fele mellélötykölődik, de hát ezt a szart úgy se issza senki. Hű csatlósom némileg pontosabban adagolja hozzá a kólát, amit alig engedek elvegyülni az alkohollal, máris felhajtom.
- Ez aztán az igazi Cuba Libre! Jobbra emlékeztem – fancsalodom el hirtelen és tovább megyek a piáspolcon – Mit szólna egy kis tequilához? Jaj nem, ahhoz megint sok piperecucc kell. Legyen inkább gin – adják a kezembe a megfelelő üveget. Igaz, hogy meg kéne várnom Kojiro-san válaszát, de ő legalább olyan részeg, mint én, szóval oly mindegy, mit kap a kezébe. Viszont ellenvetésemet félresöpörve drága segédem tonikot kever a ginünkbe, amitől viszont elég haragos leszek. Az előbb is hogy megjártuk, hogy bemocskoltuk a tiszta kalózitalt egy olyan szentségtörő cuccal, mint a kátrányos kóla.
Arra viszont kíváncsi lennék, Kojiro-san mégis mit csapkod ilyen elmélyülten. Csaknem saját adagját veri le a pultról ezzel az akcióval.
- I-nni k-el-l Ko-csi-san! – tagolom el a mondatot, hogy jobban értse, bár biztos rosszul. Azért furdal a kíváncsiság, mi köti őt le ennyire – M’égis mihellen güzd, dága bartom? Éh aztá’ nemigen látom, mire gondl. Mi jötbe? – Nézek körbe érdekesség után kutatva, de az egyetlen furcsaság, a még mindig ginnel töltött poharaink. Ám hirtelen Koji-san elhallgat. Úgy mered rám, mintha egy szőrős óriáspók mászna rajtam, vagy mintha egy szellem téblábolna mögöttem.
- Eeeh?! O.O” Én félek a szellemektől! – és gyorsan a szemem elé kapom a kezem, hátha akkor eltűnik a szellem és békén hagy. Mert hát mindenki tudja: „Amit nem látok, az nem ehet meg.”

- Kocsi-san, magában egy írástudó veszett el! *.* Életemben nem hallottam ennél szebb sorokat? Mondja azt, hogy maga cikkez az helyi lapba’! – csúszik ki fejem alól a könyököm, ahogy hallgatom a vendégem. E éjszaka leforgása alatt már most kicsivel több dolog történt meg, mint amennyit megengedhettünk volna magunknak. Még mindig nem tudom feldolgozni a tényt, hogy Kocsi-san hozzánk jött farok-vágásra. De nem is ez, hanem még hogy a búbánatban van talpon? Ez nagyon cseszteti a fantáziámat, úgyhogy előbb utóbb kénytelen leszek sort keríteni ennek megérdeklődésére. Viszont most jobban leköt Kocsi-san felfedezése.
Ahogy kiejti, hogy Ichimaru, máris meglódul fantáziám özönvize, hogy a baromság tengerével árassza el elmém épen maradt kis szigeteit.
- Kocsi-san, erre még nm is gondltam! – kezdek bele az elméletembe gyakorlatilag ész nélkül – Ez vajon a „kapitány” izzadságának eszenciája, vagy maga Ichimaru? – forgatom kezemben a poharamat, mint kémikus az újonnan felfedezett, élénk színű elemét, vékony üvegű lombikjában – Milyen érdekes…Ha megisszuk, lehet, hogy olyan vágott szemű, vékonyszálú hajú kis genyóvá válunk, mint amilyen ő volt…?
Lehet, sőt biztos, hogy a kelleténél kicsit komolyabban veszem a gint. Hiszen ez csak egy pia a sokból. Kitöltöd, meglötyögteted, lehajtod. Nem olyan nehéz. Azaz, hogy mégsem ilyen egyszerű. Ugyanis, ha van egy plusz lyuk a képeden, akár abba is öntheted, mint ahogy Kocsi-san teszi. Mit, ne mondjak elég morbid ezt a saját szemeddel végignézni. Valahogy elmegy a kedved az ivástól. Az is elég meghökkentő volt, hogy láthatok egy szemgödröt élőben, ez még inkább sokkol. Nem is beszélve az egyre zavarosabbá váló környezetről. Én is látni akarom azt az izét, ami úgy felzaklatja kedves ivópajtásomat. >_< Engem sose választanak ki semminek. T_T
Mondja, hogy tudom, de nem tudom. Viszont nem akarok azzal beégni Kicsi Kocsi előtt, hogy nem veszek észre egy ilyen evidens valamit, így úgy teszek, mintha látnám azt a dolgot.
- Olyan kis genyó seggarcnak tűnik – mélázom a semmit bambulva és a koktél-szívószálammal megkavarom az italomat – Jobb lesz, ha nem is néz oda, akkor talán észreveszi magát és felszívódik
Okosabb lennék, ha tudnám miről is beszélünk, de sajnos ez a luxus most nem jár nekem. Főleg azért, mert gondolkodni sincs időm. Kocsi-san ugyanis átvetődik a pulton, ezzel is elősegítve az alkoholfogyasztás rohamos növekedését, ugyanis sikerül pár üveget magával rántania a polcról, melyeknek nagy része a pult dobogójának kis résében ragad a fal mentén. Itókám sem a számban landol, sokkal inkább az arcomon. Erről tanúskodik a fejem tetején egyensúlyozó fejjel lefelé fordított pohár, amelyből szivárgó gin belekontárkodik a szemembe és szörnyen csípi azt. Úgy dörzsölöm a szemem, akár egy négyéves. Legalább úgy is üvöltök hozzá, ám, mintha gondolatimban olvasna drága barátosom, a fejembe önti a keze ügyébe akadt veder tartalmát, mely kimossa szememből a maró alkoholt, így kitisztítva tekintetem, ám engem most semmi nem véd. Gyorsan felkapok egy mellettem heverő felmosó vödröt, annak szennyes vizét „véletlenül” kiöntve a földre pont jó a fejemre, bár gyomorsav és emésztett maki szaga van, de ez most nem érdekel. Valami ellenség becélzott, menekülnünk kell!
Kocsi-san nagyon hősiesen küzd, de én –rám méltó módon- valami egyszerű, ám mégis furfangos kijutási lehetőségen töröm a fejem, miközben a pult alatti bárszekrény nagyságú fagyasztóból adogatom a jeget, magamnak pedig a Jägermeistert. Rame Neko nincs a közelemben, felettem pedig a csatazajok kezdenek eldurvulni. Úgy érzem, cselekednem kell: (És hogy a mai estét holnap csúnyán megfogom bánni.) Megragadom Kocsi-san kimonóját és előzetes egyeztetés nélkül kihúzom a pultból. Fejemen felmosó vödörrel, kezemben munícióval (cseber jég, benne Jéger Matyi) igyekszem valami négykézláb mászáshoz hasonlatos mozgással még biztonságosabb terepre vezetni magunkat.
- Ne aggódjon Kocsi-san, ha átjutunk azon a sok fura dolgon, akkor beérünk a boxomba! – suttogok katonatársamnak a kéjbarlang belseje felé mutatva a negyedik karommal, majd megindulok hiper-sebességgel (csigatempóban) a kitűzött cél felé.

Eddigi életem során nem sűrűn adódott alkalmam olyan emberek megismerésére, mint Yuusei-san. Ugyanis sokan szeretnek tudomást sem venni az élet gondjairól és a szegényebb rétegek alantas életkörülményeiről. Olyan tisztán látó lélek, mint ő kevés akad sivár kis világainkban. Végül is érthető. Ki akarna egy olyan súllyal a vállán élni, mint az, hogy köze van a nyomor töretlen stagnálásához a lejtő legalján. Esetleg múltjának mélyén akadnak olyan képek, melyek szegényes életkörülményekhez vezethetők vissza. Magam sem szívesen beszélek róla senkinek. Szégyelljük magunkat miatta annak ellenére, hogy nem tehettünk róla, hogy oda osztott a Sors. Legszívesebben eltemetnénk ezt a csúfos foltot, így kérkedünk azzal, amink most van. Hatalom, pénz és olyan erő, aminek segítségével még véletlenül sem sorolhatnak minket „azokhoz a koldusokhoz”. Az ilyen fennhéjázó halálistenek/emberek szeretik a legkörültekintőbben kínozni a náluk gyengébbnek titulált népeket, személyeket.
- Igaza van… - értek egyet és mosolyodom el Yuusei-san sértésén – Nagyon remélem, hogy sosem jutok olyan pozícióba, hogy életekről kelljen döntenem. Véleményem szerint mi ehhez nem vagyunk elég „túlvilágiak”, hogy jogunk legyen megmondani, Olivia életben maradhat, Olive viszont nem, mert több olajbogyót evett, mint Olivia és jövőre nem tudunk annyit szüretelni, különben is túl erős és félek tőle. Ne árulja el senkinek, de nekem sose volt szimpi a hosszúszakállú tanács. Ott még a nők is olyan aggastyánok, hogy még az ő szakálluk is kinőtt már. Komolyan szenilis véneknek kell megmondania, hogy ki mire érdemes? – villantok fel egy hamiskás mosolyt a sejtelmes hangnememhez.. Rossz ízű tréfa, de tényleg nem akarok soha a tanács tagjai közt ülni. Előttük állni meg végképp nem. Brr…
Mindenesetre örülök, hogy újdonsült barátom még sem ítél el azért, mert egy bordélyt vezetek. És ösztönöz, hogy minél előbb váltsam be az álmaimat. Talán ő is megtalálja azt, amit keres. Talál valakit, akit szolgálat, vagy valakit, aki őt szolgálja. Szép nagy családja lesz, és mielőtt tanácstag lehetne, már ükpapaként napszám hever egy kényelmes bőrfotelben, gyapjútakaróba csomagolva és forrócsokoládét szürcsölgetve, körülötte pedig a tengernyi gyerek ácsingózik egy újabb izgalmas, kalandos meséért az üki múltjából és mind arra vár, hogy olyan lehessen, mint Ő. Milyen szép is lenne… Körülvenne a sok kis négylábú és folyamatosan nyaggatnának valami ütődött meséért, ami végtelenül romantikus, mert természetesen az ükmamának is benne kell lennie, különben a lánykák hisztiznek.
Hamar villámra tűzök egy mogyoródarabkás csoki-falatot, melyet nyelvemen forgatva fokozatosan olvad egy kellemes masszává fogaim közt. Amint vége az ízrobbanásnak, zöldteám maradékával öblítem le a nyalánkságot és vendégem felé fordulok.
- Nagyon remélem, hogy egyikünknek sem jut eszébe valami világmegváltó terv – nevetek fel szolidan, de azért persze átfut az agyamon annak esélye, hogy egyszer együtt vezetünk valami nagy csapatot és a nemesség (vagy más elnyomó hatalom) ellen fordulva küzdünk vált, vállnak vetve! *.* Arcunkról csöpögő verítékünkben fürdő csodálóink pedig harciasan küzdenek oldalunkon, mire mi a csata végére híró pózban lihegve várjuk, hogy történjen, aminek történnie kell.
Elkalandozó gondolataim közepette viszont nem veszem észre, hogy Yuuse-san már csak a hátát mutatja. Felkapta az ajándékokat és gyorsan el is iszkolt, hagyva, hogy a hajnal utolsó sötét cseppjei, őt teljesen elnyelve adjanak rejteket számára.
- A mielőbbi viszont látásra! – intek a füstös illatfelhőnek, amit maga mögött hagyott, bár pár pillanat alatt az is hamar elillan a bordély fűszeres párájában.
Hirtelen elnyom a fáradság, így úgy döntök, ma sem megyek vissza a 10. osztag barakkjaiba, inkább a kényelmes boxomba vándorlok, lehajtani a fejem arra a pár órácskára, ami még maradt az edzésekig.
A boxomba lépve Keit pillantom meg. Nincs olyan magánvendég, akivel foglalkoznia kéne, mégsem a saját lakosztályában fésülgeti a haját, hanem az én kis kéjlakomban rendezgeti a szennyes poharakat az asztalon. Amikor meglát, nem szól egy szót sem, csak elereszt egy fáradt mosolyt, és feszes háttal hagyja, hogy letelepedjek mellé, a tengernyi, puha, színes párna közé a sarokban elhelyezett nagy, elfekvő trónuson. Magához ölel és az ölébe engedi a fejem. Eligazgat magán, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen. Pillanatnyi, hamis melegség jár át, hirtelen jött gondoskodására és egyelőre beletörődöm, hogy jelenleg nem jut nekem ennél több, így Kei karjai közt szenderülök fenséges, álomtalan álomba.

Milyen igaza volt, drága barátosomnak és feltételezésem elvetésébe szégyenkezve pirultam el. Láttam már olyan szexuális töltetű filmet, ahol meghágnak egy férfit, de pár pillanatnál nem bírtam tovább legeltetni rajta a szemem. Az is az embereknél volt. Annál a szörnyen perverz népségnél, akikhez valaha én is tartoztam. De az én koromban a nők nem a tévé bambulásával foglalkoztak, hanem a házimunkákat végezték. Nem úgy, mint most… Átlépek, és azaz első, hogy megpillantok egy 25-nél nem idősebb nőt, amint azt a szemetet nézi a monitoron. Még most is kiráz a hideg, ha visszagondolok rá és büszkeséggel tölt el, hogy akkor egy szép Byakurayjal megsemmisítettem a készüléket. Háh, milyen megilletődött, kormos fejet vágott! xD
- Kocsi-san, maga aztán nagy kópé! – röhögtem fel horkantgatva és hátba csaptam partneremet – Nem szabadna így beszélnünk róla, bár már úgy is elment, szóval talán már szabad. Én sem csíptem soha a kis sunyi fejét. Olyan volt, mintha mindig piszkavassal a szájában aludt volna.
Elmélkedtem, míg partnerem nem döntötte be a szemébe a maradék italát. Attól egy kicsit lesokkolódtam. Bár terveztem, hogy megérdeklődöm tőle, honnan és hogyan szerezte a csábos „sebhelyet”, eddig még nem sikerült a beszélgetést efelé terelnem. Az elkövetkezendő pár órában nem is lesz lehetőségem rá, tekintetbe véve, hogy nemsokára nagyon le leszünk foglalva. Legfőképpen én azzal, hogy igyekszem behaluzni magamnak egy nő fejű disznóembert. Törekedtem olyan hölgy képét beilleszteni, akit a legkevésbé sem szívelek. Mondjuk azét a prostiét, aki képen öntött, amikor átugrottam New Yorkba és szemtelenebbül bántam vele a kelleténél. Olyan fura, beteges színe volt és kellemetlenül sok szeplője, de nem azaz aranyos fajta szeplősség borította, hanem az, amikor inkább rá se néznél a másik arcára. Dróthatású vörös haja pedig mindenfelé meredezett. Látszott rajta, hogy már rég feladta, hogy tisztességesen belője. Mint a japán kurtizánok. Felesleges elöl megkötni az obit, úgy is egyhamar szét kell szedni. Így megkímélték magukat a kellemetlen fáradozástól. Ötletes…
Megpróbáltam elképzelni, ahogy ez a valami Kocsi-san felé ugrik és én is undorodva tántorodtam kicsit hátra, megremegve az undortól. Ez tényleg olyan bizarr és félelmetes, ahogy Kocsi-san állította, ha egyáltalán említett ilyet, már nem emlékszem.
Ám elmélkedni nincs idő, még a közelmúlt eseményeiről sem, egyetlen célom van most: épségben biztonságos helyre juttatni magunkat, bármi is legyen most a veszély forrása. Bár én a fejemen himbálózó vödröt nem éppen védelemre, mindinkább éjszakai nassolásom ürítésére használnám, mely a nemrégiben elfogyasztott alkoholtól kelt életre. Kíméletlenül lassan visznek a végtagjaink, de legalább a hirtelen gyökerüket vesztett fák(lábak) elugrálnak, megkönnyítve a haladást. Néhány sikkantás is felharsan körülöttünk, de én ezt betudom a csata könyörtelenségének. Még a nőket sem kíméli…
Azért, hogy a feszültséget oldja, vagy hogy szórakoztasson utunk alatt, Kocsi-san egy viccel próbál szórakoztatni, de sajnálatos módon nem értem. Hogy is érthetném, amikor a gyomromban kavargó szélviharral is küzdenem kell, miközben kétségbeesetten igyekszünk a boxomig.
- A frásznak se használ egy olyan gagyi gránát! – szólok rá ingerülten Kocsi-sanra. Az életünket próbálom menteni, ő meg meggyújtatlan molotov koktélokkal dobálózik. Hát ő mit tanult az akadémián, vagy a hadseregben? - Hatékonynak kell lenni! Ezt figyeld!
Ezzel hanyatt vágódom és egy korábban említett kidout: a Byakurayt engedem szabadjára, nagyjából afelé, amerre Kocsi-san is igyekezett célozni, mivel én nem látom azt a kis cókit, amitől ennyire fél. Csak remélhetem, hogy célba ért. Nem lenne jó, hogyha a semmiért rombolnám a bárt. Hirtelen a sikoltozások felerősödnek, és sokan fejvesztve kezdenek menekülni. Közeleg az ellenség!!
- Valóban sietnünk kell Kocsi-san! Az a valami közelebb van, mint gondoltuk!
Aggodalmaskodom és egyben gyávának érzem magam, hogy megfutamodok az ellenség elől. De kard nélkül nagyon sebezhető vagyok, ugyanis a kidouim szörnyen gyengék egy 4. tiszthez mérve. Így tomporomhoz szorított kézzel próbálkozom tovább a kúszással a megvadult tömeg közt cikázva csakhamar sikerül eljutnunk a nyitott boxokhoz, ahol mit sem törődve a kinti zajjal, kurtizánjaim épp dolgukat végzik. Innen már tényleg nincs messze kis magán kéjlakom, ahol zanpum lapul és most esküszöm meg mindenre, amit tisztelek és imádok, hogy többé nem hagyom, hogy haluzott szörnyek és egyéb élienek megtámadhassák az én remekművemet és megfélemlítsék a vendégeimet, valamint dolgozóimat. Harcolok utolsó csepp véremig

- Ez egy jó kérdés... Lehetne olyan tollas, háromszögű. Vagy olyan Bonaparte-féle. Bár mindkettő elég nevetségesen mutatna szegény női kapitányainkon – húzom el a számat elképzelve egy haoris, tekintélyt parancsoló keblet… azaz hölgyet egy ilyen kalapban . Ennek igazán nem tehetjük ki kegyességüket. Talán valami kevésbé nevetséges dologgal: tollas, indián fejdísszel kéne megkülönböztetni a kapitányokat a tisztektől. Az mégiscsak impozánsabb és feltűnőbb, mint egy keménykalap.
- Mindenesetre idegesítő sunyi feje volt. De ha gondolja, ezeket az elméleteket leírhatná és kiadathatná. Szerintem az emberek kapkodnának érte. Secc-pecc alatt meggazdagodhatna és azt csinálna, amit akar. De persze csak akkor, ha a maga élienjei előbb nem végeznek velünk. Az a kis rózsaszín Izé még itt van?
Gyorsan körbeforgatom a fejem, de ugyanolyan eredménytelen vagyok, mint eddig. Körülöttem nőttön nő a kétségbeesett kiáltások zaja. Valaki alaposan rátapos az ujjaimra, amelyek aztán ötszörösükre duzzadnak. Könnyeimmel küszködve kúszom tovább, fejemen az időközben repedést elszenvedő, szagcsíkot húzó sisakommal. Igen, ez az! Ez vezeti a rémségeket a nyomunkra! Meg kell szabadulnom a páncélomtól. A csapat érdekében, ha az életembe kerül is! Ám látom, Kocsi-san is az én következtetésemre jut, mivel ő is épp szabadulni készül a szagcsíkos holmiitól és begyűjti. Rávigyorodom, bár nem értem, miért nem dobja el? Értem már! Elcsalogatjuk az ártatlanoktól az ellenséget a szagunkkal, s csak aztán öljük meg őket. Mesteri…
- Miii?! O.o A fenekemen? Hol? Vegye le, vegye le! Vagyis… Tartsunk ki! Már csak pár kúszásnyi és ott vagyunk a menedékhelyen. Jéé, selyem! – lapogatom a frissen szabott anyagot Kocsi-san kezében – Úgy gondolja, ez hatásos ellenük?
De nem várja meg, hogy befejezzem a kérdést, azonnal a szörny után veti az anyagot. Kötve hiszem, hogy meggátolná bármiben is a fura lényt, max annyit használ, mintha havat köptünk volna a szemébe. De úgy tűnik, Kocsi-san már harcolt hasonló lény ellen, úgyhogy nem állok le vele vitatkozni ezen, inkább mögénk öntöm a vödör jeget (biztos, ami biztos, ne követhessen senki), aztán bajtársam melléhez (de lehet, hogy inkább arcához?) vágom a Jägermeisteres üveget, míg én a gondolataimban elmerülve mászom tovább a hangsebességgel, mögöttem pedig újabb sikoly-hullám hatalmasodik el, apró csúszás és puffanás szerű zajokkal körítve. Asszem sikeresek voltunk. De lehet, hogy csak még jobban felbőszítettük a szörnyet. Ám hirtelen meg kell állnom, mert nem várt akadály gördül elénk.
- Ko-kocsi-san! – dadogok, társam kimonójának vállát húzogatva – Az az izé megtalált minket.
Éreztem, ahogy megremeg a hangom, de igyekeztem nem törődni vele. Ugyanis egy hatalmas, rubint szemű, embernél is magasabb valami állt előttem és a térdeim belecövekeltek a márványlapba. A félhomályban nem tudtam kivenni, pontosan hogy nézett ki, csak villogó szemébe tudtam koncentrálni. Azelőtt soha nem láttam ehhez foghatót. Alkatra inkább volt ember, mint valami állat, de busa fejének sziluettje inkább emlékeztetett oroszlánra, vagy sárkányra. Nem tudnám megmondani, az arca sötétbe veszett, csak a szeme világított tompán, de vészjóslón.
- E-e-ez m-m-micsoda? Ugye nem bánt? – fordítottam Kocsi-san felé a fejem, ő világotlátottabbnak tűnt, mint én.

Azt mondják, halálunk előtt lepereg életünk filmje, hogy ilyen szép klisésen fejezzem ki magam. Én már meghaltam egyszer és az egyetlen, ami lepergett előttem, egy sárga fal. Pontosabban egy zubogó villamos. Akkor éppenséggel azzal voltam elfoglalva, hogy fájjon mindenem és átkozzam magam az ostobaságomért. Viszont sikeres bosszút álltam a szeretteimért. Tehát, felfoghatjuk úgy is, hogy életem csúcspontján ért utol a fekete csuklyás fószer.
De most, itt, azon a szent helyen, ahol mondhatni minden álmom valóra vált, szintén a halál küszöbén állva az elmaradt dolgok hosszú listája pereg: hogy rendeljek még szardellát és epret. A szőlő meg fog rohadni, ha hajnalig nem pakolják be, arra sem adtam még utasítást. Hogy látogassam meg a kapitányt, az üzlet miatt kimaradt dolgokat pedig pótoljam be. Be akarom pótolni, basszus, nem hiszem el, hogy egy rohadt élien nem hagyja, hogy végezzem a dolgomat. >.< Miért is kellett ma bejönnöm? Kegyetlen a sors, egy rózsaszín, láthatatlan baszás terrorizál minket és fogalmam sincs, hogy győzhetünk. Szegény Kocsi-san itt mellettem reménytől duzzadó kebellel, hősiesen küzd a láthatatlan látható ellen, én meg itt sajnálkozom és minden bajom van. De, ha hősként kell meghalnunk, hát vállalom a merész kihívást! *.* Kúlos barátom is lemerném fogadni, hogy szívesen meghalna egy híró szoborért. Bár lehet, hogy nem szó szerint. De, most nincs itt az ideje a további lélekbúvárkodásnak, cselekedni kell, azt mondom, még pedig azonnal!
Hé! Hogy kerül a seggem környékére egy antik, kínai váza? Legalább… nem is tudom, milyen öreg, talán korai Ming gyártmány… csak volt. Hirtelen a levegőbe száll és eltűnik a csörömpölés és a kasmírfüggöny mögött. Hamar társam felé fordulok.
- Kocsi-san, a vegyi fegyverek nagyon veszélyesek, kérem ügyeljen a civilekre is! Csak akkor vessük be őket, ha biztosan bemértük a célt! Úgy érzem, egy marhacsorda is elkábulna, ha közibük dobná…
Utasítom harcostársam a zoknik kezeléséről, bár nem mintha magától ezt ő ne tudná, csak jobban esett kimondani. Plusz az én jeges „varázsom” se hatott sokat, csak nagyobb lett a zűrzavar. Micsoda szívós fajzatok ezek a földönkívüliek. Milyen pökhendi természetük lehet, nem irigylem azt, akinek együtt kell élnie eggyel. Vörös világító szem… brr, gonooosz!
Megmerevednek a tagjaim és az ereimben lüktetni kezd az adrenalin, ahogy nézem az előttünk tornyosuló, hatalmas szörnyet. Persze, Kocsi-san rögtön felpattan, hogy elintézze, szinte a pillanat törtrésze alatt (jelen esetben 5 perc). Nekifeszül a kemény ellenfélnek, üti, kalapálja, ordít. És a szemétje még arra sem veszi a fáradságot, hogy védekezzen. Csak áll, mint egy istentelen kőszobor, mintha időtlen idők óta ezt tenné. Micsoda remek stratégia! Vagy csak olyan gyorsan mozog, hogy nem látom, de nem úgy tűnik, mintha bármilyen nemű reakciót kiváltana belőle a két ököl vergődése a mellkasán. Sőt, inkább kajánul vigyorog tovább, mintha úgy lenne ráfaragva… Bár nem tudom, mit vigyorog, mikor a halántéka legalább olyan vörösen izzik, mint a szeme. Ezek szerint Kocsi-san megsebezte. Micsoda harcos!
- Nagyon hősiesen küzdött Kocsi-san, a box… izé, támaszpontunkon lesz érzéstelenítés, lekezeljük a sebeit, egyet se féljen!
Dagad keblem a büszkeségtől, hogy ilyen társra tettem szert. Biztos, ami biztos, még belerúgok egyet az élienbe, nehogy kövessen minket, de rossz ötletnek bizonyult. Mintha a fájdalmat, amit nekem kellett volna okoznom, én szenvedném el, de hatványozottan. Milyen beteg, fordított cucc ez? Dühöngve kezdek el sántikálni egy utolsó boltív alatt. Most már nem érdekel semmi, csak érjünk a menedékre. Éhes vagyok, szomjas és duzzogni akarok, amiért ez a szemét vörösszem így kitolt velünk. Bár ahogy nézem, Kocsi-san sérülései nem lehetnek túl súlyosak. Úgy veti magát a helyes irány felé, mintha nem is egy halálos küzdelemből menekülne. Vagyis de, pontosan úgy, csak mintha nem lennének sérülései. Hamar beveti magát egy szomszédos boxba és ripityára tör egy gyönyörű kis asztalkát. Mélyet sóhajtok, barátom viselkedésén, ugyanis a nemes fickó most velem kezd el üvöltözni pucéran, a pamlagon heverő kurtizán pedig kacér vigyorral szemezgeti a szőlőt Kocsi-san feje mellől. Tutira örül, hogy nem kell folytatnia azt, amit félbeszakítottunk.
Igen, emlékszem erre a nemesemberre. Kövér, tunya alak, a hét elején asszem vele néztünk a hordó fenekére, bár ez már homályos emlék. A szavai sem bírnak áthatolni az elmémet fátyolozó ködön, úgyhogy megrántom a vállam és csak ennyit mondok:
- Tess megbocsájtni, ne ismr mértékt. Folytassák csk, id s vunk – és a hatás tökéletesítésére az utolsó szónál csuklok egyet.
Miközben pedig magyarázkodom, odabandukolok társamhoz, komótosan felkaparom a földről és elkezdem kifelé vonszolni, a sötét, buja csarnokba. Bár két lépés innen párnáim rengetege…
- Túléli Kocsi-san, ne aggódjon, túléli! – nyugtatgatom eközben – Nem lesz szükség a spártaiakra, szerintem elintézte őket. Nagyon bátor volt, büszke vagyok magára! *.*
Az utolsó szavakra végre megtaláljuk a célt. Párnás trónusomra fektetem barátomat és a kis, aranyozott karral jelzek Keiért. Csakhamar meg is érkezik, tajtékozva, hozzátenném, de én csak elküldöm, hogy tegye végre hasznossá magát és hozzon kaját, piát, meg amit kell. Azt a keresztes dobozkát is bekérettem, amit egy huncut képű prosti szervíroz. Ezzel egyidejűleg Kei is megérkezik. Tökéletes hadtápos, csak bár ne lennék ilyen fáradt enni. Azonnal Kocsi-sanhoz küldöm, lássa el a sebeit, aztán majd még meggondolom, szükségem van-e rá.
Folyamatosan beszélt, mialatt kötözött, egyszer ki is ment, de hamar vissza is jött. Valami orvos szó eljutott az agyamig. Aztán megint csak felállt, és kiment
- Nos, mit szól, Kocsi-san? Milyen jó, itt biztonságban. Ne aggódjon, a tüll és fátyoltömegre ráolvastak. Ide semmilyen gonosz be nem teszi a lábát! Hacsak nem valami extra pokolfajzat. Hm… kóstolja meg a rament, istenire sikeredett! Bár nem tudom mi az, vagy hogy néz ki de egy kis gyrost most tudnék enni…